Masquerade

Szimy

Egy új kezdet

2017. december 9.

Az élet nem más, mint egy álarcosbál. Csillogó maszkban rejtőzködő táncosok keringenek körbe-körbe a hatalmas táncteremben, s ha felületesen körbepillantasz, azt hiheted, hogy mindenki felszabadultan mulat, nem törődve azzal, mit hoz a holnap. Csakhogy a maszkok embereket rejtenek, a hamis mosolyok néma árulást, az elejtett félmondatok vérig sértést. Ha túl akarod élni, akkor a törékeny külsőnek erős szívet, végtelen magabiztosságot és kemény elszántságot kell, hogy rejtsen.

El kell döntened, hogy hova tartozol. Lehetsz kívülről tökéletes, népszerű, mint Gabrielle Dresden. Ennek azonban az az ára, hogy mindenkin kegyetlenül át kell gázolnod, meg kell aláznod, ha szükséges, de egy dolgot sosem engedhetsz meg magadnak – soha, semmilyen körülmények között nem lehet jobb nálad senki az iskolában.

Ha ehhez nem vagy elég jó, próbálhatsz közel kerülni a tökéletes vezéregyéniséghez. Ha ezt választod, jól vigyázz! Semmiképp nem múlhatod felül őt, különben örökre az ismeretlenség magányos, kínzó homályába veszel – s innen lehetetlen kiszabadulni. Kötéltáncot jársz alattad forró lávával, körülötted folyamatosan ingerlő szavakkal, csábító suttogással, de ha mindezt kizárod, olyan lehetsz, mint Christine Hartright.

Persze nem mindenki akar folyamatosan attól rettegni, hogy mikor veszíti el nehezen megszerzett pozícióját. Választhatod a jelentéktelen senkik néha magányos, néha megalázó, de többnyire békés, nyugodt életét is. Ez lenne Arielle Schropshire.

Három különböző réteg, melyek tagjai egytől egyig tisztában vannak a határaikkal, s azzal, hogy hol a helyük. Szigorú kasztrendszer, melyből kitörni lehetetlen – vagyis sokáig az volt. Egy közülük mégis megpróbálta a lehetetlent – megkísérelte lerombolni az ősrégi rendszer falait.

Jeges szél söpört végig a birtok csöndjén, átfújva az erdő szorosan egymás mellett sorakozó fái között. Hangja, mint egy elfojtott, távoli sikoly volt, egy elkínzott segélykiáltás a semmibe, amit senki sem hall, senkit sem érdekel. Arielle legalábbis úgy érezte, mintha az a segélykérés tőle származott volna.

Ahogy ott állt, a délutáni esőtől bőrig ázva farmerben és kedvenc, de igencsak agyonhordott, világoszöld pulóverében, lófarokba összefogott, kócos szőke hajával, bepárásodott szemüvegével, mely mögött zöld szemei a szokásosnál is fáradtabbnak tűntek, azon törte a fejét, hogy is jutott idáig. A szíve hevesen vert a rá váró feladat izgalmától, és bár sosem tartozott azon emberek közé, akik bíztak a saját képességeikben, most elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ezúttal jobb élete legyen. Sokat könyörgött azért, hogy kapjon egy második esélyt, és tiszta lappal kezdhessen, ezért most, hogy végre megkapta, nem szúrhatja el.

Arielle az előtte álló hatalmas, kovácsoltvas kapura pillantott, ami nyitva állt, arra várva, hogy belépjen az új életébe. Mielőtt azonban ezt megtette volna, még elővette a zsebéből az ősrégi fényképet, ami mindig erőt adott neki a nehéz helyzetekben. A fotón két ötéves forma gyerek mosolygott egymást átkarolva, egy törékeny, szőke kislány és egy sötétbarna hajú fiú. Seth.

A fiút Arielle még az óvodából ismerte, és bár azóta nem találkoztak, sosem tudta elfelejteni. Seth mindig segített neki, ha a többiek bántották, megvédte, ha szomorú volt, felvidította. Ő volt Arielle hőse, akivel most, tíz évvel később újra találkozhat. Már alig várta, hogy láthassa. Vajon rögtön fel fogja ismerni? Milyen ember válhatott belőle? Biztos erős, bátor és kedves, mint amilyen régen volt – csak tíz évvel idősebb kiadásban. És ő vajon emlékszik rá, a bátortalan, állandóan védelemre szoruló kislányra? Ezt csak remélni tudta.

Még egy utolsó pillantást vetett a fotóra, majd visszatette a zsebébe, felkapta a mellette heverő bőröndöt, és nem törődve a karjába hasító izomlázzal, tovább vonszolta maga után.

Ahogy a körülötte elterülő birtok, úgy az iskola is hatalmas volt. A Wellesley Bentlakásos Iskola inkább hasonlított egy középkori kastély gondos renovációjára, mint egy szigorú szabályzattal és kritikus felvételi bizottsággal rendelkező gimnáziumra. A háromemeletes épület a késő délutáni félhomályban a barack és a barna szín furcsa találkozásában játszott, míg a tető világoskék színű volt. Hatalmas ablakai vidámságot kölcsönöztek az egyébként komor építménynek, még ebben az ítéletidőben is.

Arielle összehúzta magán vékony pulóverét, és az újonnan szitálásba kezdő eső miatt felhúzta a kapucniját is. Ráér később is nézelődni, valamikor száraz időben, és vastag kabátban.

Ahogy átvágott az udvaron, mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen körül. Bár ősszel a táj nem nyújtotta legszebb pompáját, így is érzékelte földöntúli varázsát, a messzi hegyeket, melyek minden oldalról körülvették a birtokot; a lába alatt ropogó fű zsenge illatát, a távolban csobogó patak harmonikus zenéjét. Arielle úgy érezte, mintha egy teljesen más világba került volna. Minden olyan szép és nyugodt volt, elképzelni se tudta, hogy ne illeszkedjen be hamar az új iskolájába.

Mikor megérkezett, egy pillanatig még bizonytalanul szemlélte a nála kétszer nagyobb bejárati ajtót, majd remegő kézzel a kilincs felé nyújt. Elérni azonban már nem tudta, mert az ajtó hirtelen kicsapódott, elsöpörve ezzel a tétlenkedő lányt, aki három lépcsőfokot esve végül a vizes fűben állapodott meg sajgó testrészekkel. A hirtelen fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, hiába próbálta visszatartani őket. Ezt mindig is utálta magában: hogy ennyire érzékeny, és sosem tudja visszatartani a sírást. Ráadásul valaki más előtt!

Pislogott néhányat, és remélve, hogy a „támadója” nem vette észre gyerekes gyengeségét, felpillantott. A másik csak ekkor kapcsolt, és első döbbenetét aggódás vette át.

– Ne haragudj, nem vettem észre, hogy itt vagy. Ugye nem esett bajod? – A fiú bocsánatkérése őszintének tűnt, és a gondolattól, hogy valaki aggódik érte, Arielle arca rögtön élénkebb színt vett föl. Ezek után zavartságát csak még jobban fokozta, amint végigmérte az előtte állót. Vele egykorú, magas, izmos fiú volt, karakteres arcán udvarias mosoly ült, ragyogó kék szemeiben aggodalom és kíváncsiság keveredett. Sötétszőke haját az idei divat szerint vágatta, hátul rövidebben, elöl hosszabban hagyva, mégsem tette őt tucat arccá, ahogy Arielle sok másik ismerősét. A lány valószínűleg még percekig csodálta volna, ha távolabbról fedezi fel, de így rögtön életbe lépett az az idegesítő szokása, hogy ha tetszik neki egy fiú, nem mer ránézni. Mintha csak attól félne, hogy ha az illető a szemébe néz, felfedezi a rajongását, és kicsúfolja.

A fiú a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse, amit Arielle szégyellősen bár, de elfogadott. Csak remélni tudta, hogy nem koszolta össze nagyon a kezét az eséstől. Nem akart már rögtön rossz színben feltűnni a fiú előtt.

– Semmi baj, jól vagyok – válaszolt kisvártatva, amint rájött, hogy ezt még nem tette meg korábban. A fiú először értetlenül nézte, bizonyára nem számított már válaszra ennyi idő elteltével, de végül gyorsan túltette magát a meglepetésén.

– Te vagy az új lány, ugye? Hallottam, hogy valaki jönni fog a napokban. – Arielle bólintott. Bár kifejezetten élvezte a fiú érdeklődését, tudta, hogy csak az udvariasság miatt teszi. Néhány nap múlva már nem is fog emlékezni rá.

– Arielle vagyok – mutatkozott be.

– Matt – viszonozta a fiú, bíztató mosolyt küldve a lány felé. Arielle zavartan lesütötte a szemét, és azon gondolkodott, hogy mit tenne most a mindig bátor és közvetlen nővére, Sophie. Valószínűleg arra kérné Mattet, hogy vezesse őt körbe, vagy legalábbis az igazgatói irodát mutassa meg neki, ezzel elérve, hogy több időt töltsenek együtt.

Igen, valószínűleg meg kellene kérnie. Hiszen ez teljesen természetes, ugye? Mivel semmit sem tud, hogy merre van. Korábban úgy volt, hogy a szülei az iskoláig elhozzák már reggel, de kiderült, hogy Sophie koncertet ad az ország másik felén, amin feltétlenül ott akartak lenni, így Arielle kénytelen volt vonatra szállni, majd több, mint egy órát gyalogolni.

Néhány pillanatig szótlanul szemlélték egymást, és Arielle már majdnem elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megkérje a fiút, játsszon idegenvezetőt, mikor az észbe kapott, és az órájára pillantott.

– Örülök, hogy megismertelek, Arielle. Remélem, tetszeni fog az iskola. Most viszont mennem kell, a barátnőm már negyed órája vár. – A barátnője, hát persze. Hogy is gondolta, hogy ilyen fiúnak, mint Matt, nincs barátnője. Biztos egy tökéletesen szép, Matthez hasonlóan kedves és okos lány, nem pedig bizonytalan és enyhén alulfejlett, mint ő.

Matt elsietett, Arielle pedig, miután már nem látta a fiú távolodó alakját – amiről hiába próbálta, nem tudta levenni a szemét –, folytatta útját az igazgatói iroda felé. Ezúttal sikerült mindennemű baleset nélkül belépnie az ajtón. Közvetlenül előtte egy csigalépcső vezetett az emeletre, mellette egy asztallal, ami bizonyára a portás helye lett volna – ezúttal azonban üres volt. Remek. Akkor mégis hogy találjon el az igazgatóig? Az egész hely kihaltnak tűnt, ha az előbb nem találkozott volna Mattel, azt hihette volna, tényleg senki nincs a közelben.

Néhány percig bizonytalanul pislogott körbe, azon gondolkodva, hogy merre induljon el, mikor a távolból cipősarkak kopogása hallatszott. Arielle rögtön abba az irányba ment, ahonnan a hangokat hallotta, így végül találkozott a cipősarkak tulajdonosával, egy magas, vékony, térd alá érő szoknyát és fehér blúzt viselő, középkorú nővel. Őszülő sötétbarna haját szoros kontyba fogta a feje tetején, fekete keretes szemüvege az orra hegyén ült. Arielle egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy lehet, hogy nem esett le eddig a nő szemüvege.

– Maga meg mit keres itt? – förmedt rá a nő. Szája keskeny vonallá szűkült a dühtől, sötétbarna szemei villámokat szórtak. Arielle félősen húzta össze magát, s közben azon töprengett, mi rosszat tett tulajdonképpen.

– Az igazgatónőt keresem – válaszolta vékony hangon.

– Hát megtalálta. – Az igazgatónő hangja továbbra is szigorú volt és türelmetlen, nem hatotta meg a lány bizonytalansága.

– Arielle Schropshire vagyok, az új diák.

– Á, értem. Azt hittem, egy újabb diák, aki meg akar lógni a kötelező tanulószobáról. Jöjjön velem. – Az igazgatónő elsietetett, vissza se pillantva, hogy a megszeppent lány követi-e őt. Felmentek a csigalépcsőn, majd befordultak jobbra, aztán balra, majd még kétszer jobbra, és végül egy fehérre festett ajtó előtt álltak meg. Arielle kifulladva lassított le az igazgatónő mögött, azon töprengve, hogy a másik mégis hogy tud ilyen gyorsan közlekedni magassarkú cipőben, ha neki még a kedvenc edzőcipőjében sem sikerült. A másik problémája az volt, hogy vajon visszatalál-e a bejárathoz. Jobb – bal – jobb – jobb. Ha ezt megjegyzi, talán van egy kis esélye rá.

Az igazgatónő nem foglalkozott túl sokat Arielle-lel. Bemutatkozott (Holly Caine-nek hívták), egy térképet, egy órarendet és egy vastag könyvet, az iskola szabályzatát adta a lány kezébe, majd útjára küldte.

Arielle néhány percig ismerkedett a térképpel, majd megállapította, hogy jelenleg a főépületben tartózkodik, ahol majd az óráinak nagy része lesz. Ezen kívül még négy másik épület volt, két kollégium (egy a fiúknak és egy a lányoknak), egy sportcentrum, és az úgynevezett B épület, ahol szintén tanórákat tartottak.

A lányok kollégiuma a főépületnél kisebb, barátságos ház volt két emelettel. Inkább nézett ki családi háznak, mint kollégiumnak, de ezen Arielle nem lepődött meg, mert tudta, hogy ez egy kis iskola, mindössze százhúsz tanulóval rendelkezik a négy évfolyamon. Minden osztályba tizenöt tanuló jár, Arielle is csak azért kerülhetett be, mert néhány nappal ezelőtt kirúgtak egy fiút.

Arielle szobája a második emeleten volt, a 205-ös. Az igazgatónő információja szerint a szobatársai Christine Hartright és Gabrielle Dresden lesznek, akiket, amint vége a tanulószobának, meg is ismerhet. Csak remélni tudta, hogy idővel jó barátnők lesznek.

A lány annak tudatában lépett be a szobába, hogy az üres lesz, ezért nem is gondolt a kopogásra. Ennél nagyobb meglepetés érte, mikor belépve az első, amit megpillantott, egy félmeztelen páros volt az ablak melletti ágyon. Arielle pipacspirosra pirulva hátrált ki a szobából, remélve, hogy nem vették őt észre – attól csak még kínosabb lenne a helyzet. Csakhogy amint becsukta maga után az ajtót, az szinte rögtön kinyílt, és egy fiú lépett ki rajta. Kék szemei villámokat szórtak, ahogy fenyegető pillantását a megszeppent Arielle-re vetette, a lány egy rövid időre meg is feledkezett félelmében a zavaráról. Aztán feleszmélt, mikor rájött, hogy a másik meztelen mellkasát bámulja, és egy hirtelen mozdulattal elfordult.

– Nem tudom, ki vagy te, mit akarsz, és hogy szereztél kulcsot ehhez a szobához, de ha csak egy kicsit is kedves az életed, elfelejted, amit itt láttál. Rendben? – Arielle elsuttogott egy halk igent, mire a fiú ráförmedt.

– Azt kérdeztem, rendben? Nézz rám, ha hozzád beszélek! – A lány továbbra is a padlót bámulta, háttal a fiúnak, és eszébe sem volt megfordulni. Még egyszer elismételte, hogy megértette, majd sietős léptekkel megindult a lépcső irányába. Sürgősen friss levegőre volt szüksége. A fiú azonban nem elégedett meg a csendesen elsuttogott ígérettel, megragadta a lány karját, és egy hirtelen mozdulattal visszarántotta, ezzel még zavarba ejtőbb helyzetet teremtve Arielle-nek. Fél kézzel átkarolta a lányt, maga felé fordította, és nem törődve annak ellenkezésével, szorosan tartotta. Nem volt menekvés.

– Jól van, megígérem, csak engedj el! – kiáltotta Arielle, hirtelen bátorságot szerezve a fiú erőszakossága miatt. A régi osztálytársaira emlékeztette őt, azokra, akik mindig rosszindulatúak és erőszakosak voltak. Azt hitte, örökre megszabadult az ilyen emberektől, de most csalódnia kellett. Talán sosem lesz ennek vége, mindig talál újabb embereket, akiknek az áldozata lehet? Nem, itt nem. Ezúttal ott lesz neki Seth. Bár már tíz éve nem találkoztak, Arielle biztos volt benne, hogy rögtön felismeri majd a fiút, aki csakúgy, mint az óvodában, most is megmenti majd az ilyesféle alakoktól, mint ez itt.

– Mi ez a hangzavar? – Az ajtó kitárult, és egy gyönyörű, barna hajú lány lépett ki rajta. Egyszerű, fehér ruha volt rajta, amit sietősen kaphatott magára, barna szemei elégedetlenül csillogtak. Ő sem örült annak, hogy Arielle megzavarta őket. – Ha így folytatjátok, még meghall titeket valaki. – Arielle rögtön tudta, mire céloz a lány. Miss Caine felsorolta neki a legfontosabb szabályokat, köztük azt is, hogy nem csak hogy tilos az ellenkező neműek kollégiumába lépni, de mindennemű fizikai kapcsolat sem engedélyezett. – Te meg ki vagy? Sosem láttalak még.

– Arielle vagyok, most érkeztem.

– Aha. És mit keresel a szobámnál?

– Úgy néz ki, hogy mostantól ez az én szobám is. – A barna hajú lány nem örült a hírnek, és látszott rajta, hogy kevés választja el attól, hogy elküldje Arielle-t.

– Azt hiszem, akkor én most megyek. Később még találkozunk, Gabrielle. Te pedig ne felejtsd el, hogy mit ígértél. – Arielle bólintott, és gondolatban fellélegzett, amiért a fiú végre eleresztette. Csak reménykedni tudott benne, hogy a későbbiekben el tudja majd őt kerülni.

Miután a fiú elment, kínos csend telepedett a két lány közé. Gabrielle bement a szobába, Arielle pedig követte.

– Az az ágy üres – mutatott a lány a jobb sarokban lévőre, amin már ott volt kikészítve Arielle egyenruhája: egy fehér blúz, egy sötétkék-szürke kockás szoknya, és egy ugyanolyan színű, csíkos nyakkendő. Mikor a lány felemelte őket, hogy jobban megnézze, legalul még egy sötétkék blézert is felfedezett. Korábban sosem kellett egyenruhát hordania, ezért egyelőre nem tudta, hogy álljon hozzá. Egyfelől tetszett neki, mert így nem kell amiatt aggódnia, hogy az öltözködése miatt esetleg kitűnne a tömegből, viszont ez azt is jelenti, hogy minden nap szoknyát kell hordania, amiben mindig is kényelmetlenül érezte magát.

– Idővel hozzászoksz – szólalt meg hirtelen Gabrielle. Arielle értetlen tekintetét látva rögtön hozzátette – az egyenruhához. Megpróbálhatod átalakítani, ahogy mindenki más is tette, de vigyázz, hogy megfeleljen az előírásoknak.

– Ezt hogy érted?

– A szoknyának le kell érnie a térdedig, tehát nem vágathatsz le belőle. Blúzt mindenki kétszer akkorát kap, mint amire szüksége lenne, abból vehetsz be, de ha csak egy gombot nem gombolsz be legfelül, büntetésbe kerülsz.

– Ó… Akkor azt hiszem, én inkább hagyom úgy, ahogy van. Annyira nem rossz.

– Te tudod – vonta meg a vállát Gabrielle. Ilyet sem hallott még senkitől, hogy ne akarta volna átalakítani az egyenruháját. Bár ahogy végignézett a lányon, rögtön megállapította, hogy nem foglalkozhat túl sokat a külsejével. A ruhája ódivatú és méretben sem passzol rá, főleg a pulóvere, ami amellett, hogy elfedte az alakját, majdnem a térdéig leért. Sosem értette az ilyeneket – hogy mernek kilépni otthonról ilyen öltözékben?

Arielle tudta, hogy valamit mondania kellene, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. Nem éppen a legjobb körülmények között ismerkedett meg a szobatársával, és tartott attól, hogy ha nem tesz valamit most azonnal, Gabrielle meg fogja őt utálni. Eddig sem éppen úgy tűnt, hogy szimpatikus lenne.

– Sajnálom, hogy megzavartalak titeket – mondta végül. Gabrielle meglepetten nézett rá, valószínűleg nem számított arra, hogy Arielle még megszólal.

– Ugyan, semmi gond – felelte egyszerűen, ezzel rögtön jobb kedvre derítve a másikat.

– Örülök, hogy nem haragszol. Csak mert a barátod eléggé mérges volt.

– Nem rád volt mérges. Tudod, az a helyzet, hogy senki sem tud rólunk, és szeretnénk, ha ez így is maradna. Ugye bízhatunk benned?

– Persze, nem mondom el senkinek.

– Akkor jó. – Gabrielle ezzel lezártnak tekintette a témát, és egyúttal az Arielle-lel való beszélgetést is. Elővette az ágya mellett heverő laptopját és a füldugóját, és elindította a legújabb Vámpírnaplók részt. Már csütörtök este megjelent, de csak ma, kedden tudott időt szakítani rá, hogy megnézze.

Arielle leült az ágyára, majd elővett a bőröndjéből egy kicsi, fekete jegyzetfüzetet. Indulás előtt egy nappal kapta a szüleitől, és azzal az ígérettel együtt fogadta el, hogy leír mindent az iskolában szerzett ismerőseiről, hátha abból tanul majd valamit, és könnyebben szerez majd barátokat, ha látja, ki hogyan viszonyult hozzá első alkalommal. Keresett még egy tollat, és nekiállt írni.

Matt: az iskola előtt találkoztunk először, mikor véletlenül összeütköztünk. Nagyon kedves volt velem, felsegített, bemutatkozott, és sok sikert kívánt a beilleszkedéshez. Remélem, még találkozni fogunk. Csak azt kívánom, bár ne lennék mindig olyan zavarban, ha rám néz.

Arielle pirulva hagyta abba az írást. A nap fénypontja határozottan az volt, mikor Mattel megismerkedett. A fiú olyan volt, mint egy álomlovag, ha nem mutatkozott volna be, könnyedén azt hihette volna, hogy Seth-tel van dolga. Gyerekkori barátját valahogy így képzelte el idősebb változatban.

A lány ezután egy kevésbé szimpatikus személy jellemzésébe kezdett. Bár a nevét nem tudta, és semmi pénzért nem kérdezte volna meg Gabrielle-től, azért leírta, amit tud róla.

Ismeretlen fiú: félelmetes, erőszakos, a legjobb, ha elkerülöm. Gabrielle barátja, de erről senki sem tud (rajtam kívül ezek szerint).

Róla többet nem akart írni, inkább elfelejtette volna, amilyen gyorsan csak lehet. Végezetül az új szobatársa következett.

Gabrielle: elsőre kedvesnek tűnik, bár kicsit távolságtartó velem. Remélem, később még barátnők lehetünk.

A nap lassan lement, és bár még korán volt, Arielle hamar elaludt. Nehéz nap állt mögötte, és olyan érzése volt, hogy a nagyja még csak ezután jön. Ekkor még csak nem is sejtette, hogy ebben mennyire igaza van…