Mazsolakommandó
Halálos itt, élet ott
regivilagFülszöveg:
Melyben főhősünk beteszi a lábát az ígéret földjére, de még nem fordul vissza. Mindez azelőtt történik… mivelhogy még nem érte olyan csalódás, mely rögtön megfutamodásra kényszeríthette volna. Mindamellett nem sokon múlott. De ne szaladjunk előre ennyire. Szóval, hősünk, azaz szerénységem, már nem is tudja, hogy mi végre került a megpróbáltatások mezejére. Elme (lékelt) kutat, ás.
Bizonyos, hogy tudatlanságomban kellett érkeznem, mert
nincs a világon olyan lélekbúvár-analitikus, előző életeket kutató
szakzsargonszótár-kiadó tudós, ki képes volna mélységeim rejtjeléből
kihalászni a cseppet, egyezve az égiekkel, a fenti vizekből,
ki földre hozni nem neheztel, amely elegendőnek tevődik, alá-
támasztani ittlétemet észérvekkel: Mi a csudának lettem ide, odahagyva…
bár az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy mit is. Vagy mégis?
Valami békés, meleg, szívdobbanás-nyugalmamat. A régi világomat.
Nekem egyáltalán nem volt azzal a hellyel semmi bajom.
Nem húzhattam rá még egy fogyó holdat, mint egy tavaszi kabátot,
melyet rávesznek egy télire, arra a kilenc telire.
Azt mondták nekem, hogy mikor kitekintettem az anyaölből,
föl, nagyot sóhajtottam, s amint tüdőm megtelt levegővel, –
olyan kórház szagú volt– hogy azóta azt muszáj szellőztetni.
Errefelé olyan áporodott az ájer. Meg ne próbáld mellőztetni!
Megértem rá, hogy megértsem: ez a muszáj-, s nem a régi világ!”
Erre születtem! Elfordítottam a fejem: „minek jöttem, édes Istenem?”
Persze a kiváltságos –még annak számított– kígyós-botos manusz,
kit azért fizettek, hogy ha kell, ha nem, átnyúlkáljon a régi világba,
magyarázta:„az újdonszültek elfordulnak, ellenben a váll benn reked”
Na jó! Legyen neki igaza. Azt azért mégsem merte volna mondani,
de félek tőle, szellete sem lehetett róla, hogy ha én nem vállalom,
bárhogy csavarhat a vállamon, Magyarország nem lesz az államom.
Nem is érdekel. Minek magyarázzam, ha nem hisz a régi világban.
Matatnak, okoskodnak, fogóznak, húznak, nyomnak, túlbuzognak,
elevenbe piszkálódnak, de ha igazán kell, felelőssé nem válhatnak.
Hát mire akkor a kibujt válluk? Odagondolok, s máris visszavágyok.
De ezen első állomáson– mondám, van egy vallomásom– a vallásom,
bár még az első mosdatásom –mely a víz kereszttel még nem ért fel–
már megérintett és megsejdített: „A vállalást teljesítsed!–alámerített.
A víz hullámozta testem testetlen lényem mélységeit felkavarta.
Különös emlékem jelent meg ekkor az elfeledett régi világból.
Emlékezem-e, vagy láttam előre mi megjelent, az egyre megy,
Az időt a tett szüli, de ikreket, kik háttal egymáshoz suhannak tova,
Emlékezet és jövendölés, a pályát összekötve az időt bevégezzék.
A tett, mely létrehozta, elnyerje jutalmát, betölté az idő feladatát.
Miután elenyésztek hová lésztek Ti, ha a szakadékba lenéztek?
Az időpálya elenyészett. Mi maradna út gyanánt? Csak a rések
két világ határán. Összekötni Isten és ember közt a Te részed,
Ő átszegzett jobbját nyújtotta, tette a nagyobbját a régi világban.
Ki viszi hát át a szerelmet?– így merengek, de félek, ez nem segíthet.
Mi az a szárny, akár halon, mely az életet hálából kimenti a halálból?
Már éppen nyelvemen volt a válasz, melyet anyám emlőjéből áraszt,
Ekkor gumikesztyűk szorítása sért, mely létáramlásomtól elválaszt.
De nem adom!–kapálózok, ordítok. Hát nem értik? Figyeld az ízét!
Hé, ne gondoljátok, hogy önzés, s csak magamnak akarom azt az izét,
Ne bánts! Add vissza a tejutamat! És találj vissza a túlpartra e frigy által.
Ki gőgöd új világát mint lelked bukását belátnád s cserélnéd a régi világra.
Nem prüszkölnék és nem rúgkapálnék, ha a jövendőben idevezetve…
Mert létezett, s tette elegendő erő megtöltő bizonysággal idegzetembe,
A régi, égi otthonok a mai szülőszobák, hol vár a túlvilági csónakos1.
Megfordult az irány, nem az arány. Megmutatta, lehet ember is az orvos..
Az áentéesz erről nem tehet. A szabály a tudás és nem az okoskodás.
A rendelet mit ostobák erőltetnek öl, mert az emberből a szent kitagadott.
Életből szenvedést, halált hoz elétek s Ti ezt hittel rendnek nevezitek?
Révén nem fúrnak már léket, e révén juttatja a holt lelkét a régi világba.
S hogy nyájas olvasóm türelmét ne ekézzem, a nyolcadikkal bevégzem.
Így volt biza egész életembe’, sokakkal egyetembe’: kerestem, próbáltam,
Mindig felbotoltam és sokszor lent maradtam mélyen az éjen. Erőt venni
Lennebbről a kéjben tűnt kiútnak. Nélküle éljem? Ez maradt, de becsapott.
Az éjjel addig tart, míg meghasonlasz a kéjjel. Ő várt rám, míg ezt beláttam
„Mi kedvesebb néked az én igémnél, gyönyörű igámnál? E teher emel fel!”
Leszálltam tehát a cet hasába, hogy megtaláljam a régi hangot és világot,
Zörgetem, kopogtatom dörgetem falait mint kaput, de zárva mindenütt.
1Dr Világhy István szülészorvos (1942-2012)