MEGISMERHETETLEN AKARATOK

Tasi83

2024. július 14.

A Nyár babonázó,
mégis mérgező heve
még egyre fojtogatja panel-magányomat;
autók alvázára tapadt kicsinyes
por-piszok szitok-szemcse szálldos,
mint akár egy cinikus metafora.
Mintha az ember birtokolná a Hiány
mellett a tudatos magány-tudatot is,
hogy életének értelme rakéta-sebességgel
váratlan-hirtelen lepereg
s csupán csak por s hamu lehet.

– Még tudatlan toporogni kényszerültem
az összezavarodott Jelenidőben,
ahol ember-embert, testvér-testvért
elad s az ember-roncs ivadékok
is butító idióta-ostobák agresszív,
brutális hordáiként viselkednek,
viszonyulnak, vagy épp helyezkednek.
Mikor kit lehet érvényesülések,
könnyen jött járandóságuk
fejében végleg eltaposni.

Kőnehéz-érzelmeimet – meglehet -,
könnyelműn eltékozoltam,
hiszen sebzett szívemet szolgáltattam ki,
azért, hogy látva láthassanak
csökevényesagyú vombatképű bon vivanok,
mihaszna, csicsergő pláza-dívák.

– Érzem ez a sanda, számító Kor
már nem az, ami hajdanán volt,
mikor megértették, de szomjazták is,
mint lédús, mézédes nektárt
a szavak mögöttes értékét
s az angyali hölgyek vágyakoztak
egy-egy butuska-gyerekes strófáért!
Jaj, hová tűnhetett a Minden Egész?!
Most a szikár Valóság már engem is
be akar rendre szippantani;
ezért van, hogy úgy viszonyulok,
lázadok, viselkedek, ami különc-egyedi!

Muszáj, hogy önmagam megmaradt
maradékát vagy így,
vagy úgy akár még tíz
körömmel is megőrizzem!
Jó volna még múlandó
szivárvány-fohászokat rebegni Valaki felé,
akinek csupán csak az érzések feltétlen,
és mindig őszinte-örök
kincs-gazdagsága kellene
s nem volna többé kicsinyes,
senkiházi irigység,
féltékenység, hiszen a Létezés harmóniáját
birtokolnák alázattal a megtört szívhangok is!
– Eltör de vissza is adhat
minden miccenő mozdulatot
a pillantások feltétlen varázslata…