Kedvencekhez adás
45

Memento mori

Fülszöveg:

A jelek alapján elérkezett az istenek alkonya, a Ragnarök. Agnar és csapata már beletörődött az elkerülhetetlenbe, azonban egy furcsa idegen sugalmazására felcsillan előttük a remény a túlélésre. A feladatuk mindössze annyi, hogy aranyalmát szerezzenek.

A kocsma hangos volt a részeg röhögéstől. A fáklyákkal megvilágított helyiségben a benn ivók árnyéka a falra vetült, pont olyan összevisszaságban dülöngélve, mint gazdáik. A katonák már olyan szinten felöntöttek a garatra, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy már magukról se tudjanak. Az egyik hahotázás közben akkora lendülettel csapta korsóját az asztalra, hogy mézserének majdhogynem a fele a tölgyfán végezte.

– És arra emlékszel, amikor az a szerencsétlen a saját kardjában esett hasra? – Az egyik nagydarab katona öblösen felnevetett, vörhenyes szakálla már csöpögött a sok félreöntött italtól.

– Arra nem lehet nem emlékezni, Dagur! – harsant fel egy nála jóval vékonyabb férfi hangja. Hosszú, világosbarna haját, ami majdnem a háta közepéig ért, összefonva hordta. – Hogy lehet valaki akkora rakás szerencsétlenség, hogy a saját fegyverében essen el?!

Megjegyzését kirobbanó nevetés és tetszésnyilvánítás követte. Mindeközben egy kopasz harcos az asztalra borulva énekelt, igaz, a hangja inkább idézte egy varjú károgását, mint bármilyen dalt.

– Hogy Thor villáma vágna beléd, Barri! – hördült fel végül a harci történeteit mesélő vörös katona, aki megelégelte a zenei aláfestést. – Ez a károgás, amit művelsz, még a holtakat sem hagyja nyugodni! Minek képzeled te magad? Bragi leszármazottjának?

A megnyilvánulásra újabb harsány röhögés dörgött fel, hisz mindenki pontosan tudta, hogy Barri Bragi, a költészet istenének leszármazottjának tekinti magát, és ebből fakadó túláradó büszkesége bármikor és bárhol képes dalra fakasztani, társai egyöntetű felháborodására.

Az asztal körül nagyjából tizenöten ültek, mind hangosak és részegek voltak, kivéve kettőt. Igaz, ők is ittasak voltak, de közel sem annyira, mint a társaik. Ez a két személy a katonák vezetője és annak helyettese, egyben testvére, Agnar és Fradmar volt.

Nem volt ok nélküli ez a nagy ivászat, bár nem az ünneplést, hanem inkább a felejtést szolgálta. A tél hosszúra nyúlt. Olyannyira hosszúra és hidegre, hogy óhatatlan volt, hogy lábra keljen a suttogás. A sutyorgás a Hármastél eljöveteléről. Arról, hogy Skoll elnyeli a Napot, Hati pedig a Holdat. Hogy sötétség és hideg borul a világra, ami jelzi a Ragnarök, a világ végének eljövetelét. Akkor majd Jörmungand előkúszik a tengerből, Fenrir eltépi láncait, Hel feljön az alvilágból és Loki is kiszabadul gyötrelmes fogságából, hogy bosszút álljon az isteneken. Akkor aztán minden és mindenki el fog pusztulni.

Agnarból éppen ezért nem a jókedvet hozta elő az alkohol. Sötét tekintettel meredt maga elé, próbálva rájönni, hogy mit csinálhatna, holott nyilvánvaló volt, hogy halandóként semmit nem tehet a világot fenyegető pusztulás ellen. Komor elmélkedéséből az a furcsa jelenség rázta fel, ami az egyik közeli asztalnál zajlott le. Hiába volt tele a kocsma, nem kerülte el a figyelmét az egyre sűrűsödő fekete köd, ami végül emberi alakot vett fel, mégpedig egy nőét. A jelenésnek hosszú fekete haja és jégkék szeme volt. Lustán nézett vissza rá, haja úgy lebegett és örvénylett körülötte, mintha víz alatt lenne. Hosszú ujjaival ráérősen dobolt az asztalon, arcán pedig megfejthetetlen mosoly ült. Végül felállt, és úgy lépett oda hozzájuk, mintha a levegőben járna.

Agnar nem tudta, hova tegye a dolgot. Abban biztos volt, hogy nem embert lát, ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy talán mégiscsak többet ivott, mint ahogy azt gondolta. De ha mégsem az alkohol játszadozott vele, és a jelenés sem ember, akkor mi? Isten? De mégis miféle isten?

– Mily unalmas is a halandó világ. – Az asztalt elérve a nő Agnar mögé lépett. Lassan húzta végig a férfi állá alatt páncélkesztyűt idéző jobbját, ezzel kissé felsértve a bőrt. – És mily unalmasak maguk a halandók is.

Agnar nem szólt semmit. Kisvártatva a társaság többi tagjának is feltűnt, hogy vendégük akadt. Dagur abbahagyta harci históriái nagyhangú elbeszélését, Barri is félbehagyta részeg dalolászását, és Geirröd sem kontrázott már rá Dagur történeteire. A nő Agnar mögött megállva, egyik kezét a férfi vállára téve hajolt előre.

– Igazán csalódott vagyok. – Halkan beszélt, mintha csak nem akarná, hogy más is hallja, amit mond. – Úgy hittem, ennél sokkal szórakoztatóbbak vagytok. Te – mutat Dagurra –, nagy hangon meséled hősies tetteidet, de most mégsem teszel semmit, pedig ki mondta, hogy a sorsotokat nem kerülhetitek el?

Agnar néma maradt, mindössze a tekintete siklott a vállán pihenő kézre. Ki nem mondott kérdését végül Fradmar tette fel.

– Mégis hogy lehetne elkerülni a világ pusztulását? Egy dühös isten és gyermekei elszabadulását. Hogy lehetne túlélni Surt tüzes haragját és az óriások pusztítását? Ezt még maga Odin és Thor sem képes megakadályozni!

– Valóban ennyire ostobák vagytok? – Hangosan nevetett fel, hangja egyszerre volt csilingelő és metsző. – Miért élnek hosszú életet az isteneitek és miért nem öregednek meg soha?

A beálló csendet csak az eddig az asztalra boruló, és ott békésen hortyogó harcos, Guttorm törte meg.

– Az aranyalma miatt…?

– Csodálatos… – Ahogy a nő megmozdult, úgy lebbent meg fekete ruhája. Agnar mellett előrenyúlva nyújtotta ki kezét az asztal fölött, és szép lassan egy aranyalma állt össze a tenyerében gomolygó fekete füstből, majd halkan megismételte az elhangzott mondatot. – Az aranyalma miatt.

– De hát azt Idun kertjében van, és csak az istenek jussa! – háborgott a medvehangú Dagur. – Hogy képzelted? Hogy mi csak úgy bemegyünk, és nekünk adják?

– Ki mondta, hogy adják? – Fejét enyhén oldalra billentette, úgy nézett a közbeszóló harcosra.

– Tehát arra buzdítasz minket… – Agnar enyhén oldalra fordította a fejét, úgy nézett a szinte már gonoszan mosolygó nő arcára. – … Hogy vegyük el, nem igaz? Hisz, ha adni nem adják, akkor csak elvenni lehet. Nemde? – A nő viszonozta a pillantását, mosolya még szélesebb lett. Agnar szeme megrebbent. Egyáltalán nem tetszett neki az, amit a kavargó, jegesen kék szempárban látott. – És ha én kérni akarom?

A mögötte álló felegyenesedett, az alma pedig köddé foszlott a kezében.

– Úgy halálotok elkerülhetetlen és kínkeserves lesz, az alvilágból pedig nincs szabadulás. Vajon milyen lesz a sorotok ott, ahol majd azok egyike uralkodik felettetek, aki a veszteteket okozta?

Agnar szeme újra megrebbent. Az alvilág. Hel birodalma. Igen. Már sok olyan ember került oda, akiket szívesebben látott volna élve. Tekintete az asztalnál ülőkre tévedt, és kivédhetetlenül a tudatába férkőzött a gondolat, hogy jó eséllyel nem is olyan soká ők is csatlakoznak a már ott lévőkhöz. A falujuk már így is elpusztult, és a legutolsó területszerzési törekvésük is kudarcba fulladt. Ennél a pontnál pillantása az öccsére, Fradmarra vándorolt. Mindnyájuk közül ő volt a számára a legfontosabb, és az őt ért eddigi csapások csak még elkeseredettebbé tették azon elhatározását, hogy a túlélésükért bármire hajlandó, még ha ezt neki soha be nem ismerné. Az azonban, amire a nő megpróbálja őket rávenni, ostobaság.

– Miért próbálsz minket lopásra buzdítani? Az, amit javasolsz, őrültség, és mindemellett az sem biztos, hogy sikerrel járunk. Márpedig ha elbukunk, a biztos halál vár ránk, mert Odin ezt nem hagyja megtorlatlanul.

– Az isteneitek elbuknak. – A nő negédes mosolyából kivillant megnyúlt szemfoga. – A kérdés itt csupán annyi, hogy ti magatok is velük buktok-e?

Agnart kezdte elönteni a düh, azonban, amikor körbenézett, társai arcán valami teljesen mást látott. Mintha fontolóra vették volna a javaslatot. Mindannyian kétségbeesettek voltak, és a kétségbeesés kétségbeesett tettekre sarkall. Megkísértőjük észrevehette ezt a változást a társaság hangulatában, mert folytatta.

– Nem legyőzhetetlenek, a ti túlélésetek útjában pedig mindössze egy áll. Idun.

A nő tekintete Geirrödre siklott, Agnaré ugyancsak. Ha őt megnyeri magának, akkor a többieket is, ugyanis abban az egyben biztos volt, hogy egy embert sem hajlandó veszíteni, viszont Geirrödnek sosem volt az erőssége a hűség, és ez látszott is sunyi vonásain. Mindig ahhoz szegődött, aki többet ajánlott neki, ugyanakkor túl jó stratéga volt ahhoz, hogy veszni hagyják. És most már a többiek is hajlottak erre.

– Mégis mit kellene tennünk? – Agnar kezdte megadni magát. – Hogy juthatunk be Idun kertjébe?

– Mindenben segíteni fogok nektek. – Az utolsó, amit a köddé foszló nő arcán láttak, a mérhetetlen elégedettség volt.

~~~~~O~~~~~

Legközelebb a kocsmán kívüli sötét, havas tájon öltött alakot. A tekintete rögtön egy fa tetejére vándorolt, ahol egy bagoly tekergette a fejét, szemét végig a nőn tartva.

– Forseti. – Lassan megcsóválta a fejét. – Nem unod még, hogy mindig a nyomomban vagy?

A megszólításra a madár leröppent az ágról, amin addig ült, de földet már emberi alakban ért. Magasabb volt egy fejjel a nőnél, világos prémet viselt, és a haja is szőke volt. A szeme kék, de nem olyan jeges, mint az őt megszólítóé.

– Majd megunom, ha végre sikerült eltántorítanom téged a tervedtől.

A válasz egy hangos és borzongató kacagás volt.

– Olyan naiv vagy, Forseti. – Közelebb lépve a vállára tette a kezét, és úgy nyújtózott felé, mint aki a csókjára vágyik. – Komolyan azt képzeled, hogy eltántoríthatsz?

– Nem játszadoztál már eleget? – Lenézett a nő a vállán pihenő kezére, de nem söpörte le onnan, és a fejét sem húzta hátrébb. A tekintetében elszántság csillogott.

– Mindössze élvezem az életet. Te is jobban tennéd, ha így cselekednél. Az idő fogy… – Felnevetve lépett hátrébb, de előtte még végigsimított a férfi arcán. Forseti szeme összeszűkült, és elkapta a nő felkarját.

– Miért csinálod ezt? Miért kell mindent romba döntened magad körül? Megértem, hogy dühös vagy és csalódott, de nem a pusztítás a megoldás!

– Tudod is te azt, hogy mi a megoldás! – Az eddig gyönyörű arc eltorzult a dühtől, szemei pedig lángoltak a haragtól. – Tudod is te azt, hogy hogyan kellene viselkednem! Nem téged közösítettek ki, Forseti! Nem téged vetettek meg! Pedig mitől jobbak ők, mint én?! És én mitől vagyok rosszabb, mint ők?!

– A viselkedésed…

– A viselkedésem… – A nevetése keserű volt és érces. – Nem a viselkedésem a baj, hanem a származásom, és amit vele kaptam. A véremben van, és ők meg sem próbáltak elfogadni. Tehát mindössze viszonzom a gesztust.

– A viszonzásod egy hosszú háborút, és súlyos viszályt szült.

– Az már nem az én problémám. Ők voltak oly ostobák, hogy egymás torkának ugrottak, és egy halandóra bízták a döntést. Inkább szolgáltattál volna akkor igazságot. Most akkor nem kellene az életedért remegned.

– De mit vétettü…

– Ugyanazt, amit ők. Pusztán csak egyenlítettem az esélyeken.

– De ő lesz az oka…

– Ő is csak jogosan dühös, akárcsak én. – A hangja már sziszegés volt. – Amint elszakítja a láncokat, amiket meglazítottam neki, ti is megtapasztalhatjátok azt, amibe taszítottátok. Most pedig… – A negédes mosoly visszatért az arcára. – … Mennem kell. Még van egy kis dolgom, hogy az unalmamat teljesen elűzzem és gyönyörködhessem a káoszban, amit teremtettem.

A választ meg sem várva tűnt el, és hagyta magára a férfit.

~~~~~O~~~~~

Céltudatosan haladt előre a kertben. Tudta, kit keres, és azt is, hogy hol találja meg. A virágok, amik mellett elhaladt, gyönyörűek voltak és sok színben pompáztak, a fák pedig élénkzölden és egészségesen nyújtóztak az ég felé. Látszott, hogy minden növénynek gondját viselik. Forseti meg sem állt, amíg meg nem találta a kert közepén álló hatalmas almafát, amin számolatlanul csüngtek alá az aranyalmák. Nem kellett sokáig keresgélnie, hogy megtalálja a zöld ruhás, barna hajú nőt, amint az épp hosszú életük zálogát öntözte.

– Üdv neked, Idun. A fényes nap ragyogja be csodás kertedet és lelkedet egyaránt.

– Neked is üdvözlet, Forseti. – Lágy mosollyal egyenesedett fel, és hagyta abba tevékenységét. – Mi járatban vagy erre? Esetleg almára lenne szükséged?

– Semmi ilyesmit nem szeretnék. – A férfi is elmosolyodott. Idun mindig is kedves és törődő volt. Nem csak a növények, hanem társai felé is. Éppen ezért bízott abban, hogy útja nem lesz hiábavaló, és elképzelése megvalósul. – Mindössze beszélni szeretnék veled.

– Miről szeretnél beszélgetni? – Letette az öntözőkannát, és egy ülőalkalmatosság felé invitálta őt.

– Ami azt illeti, az aranyalmákról és a jóslatról. – Forseti arca elkomorult. – Biztos vagyok benne, hogy te is tudod mit jelent, hogy ránk köszöntött a Hármastél.

Most már Idun arca sem volt olyan ragyogó, mint korábban.

– Persze, hogy tudom.

– Akkor bizonyára azt is tudod, hogy az aranyalmákban van minden reményünk. Az az egyetlen esélyünk arra, hogy a jóslat megvalósulását megakadályozzuk. – Idun csak bólintott. – Azonban van egy gond. Valaki mindent elkövet, hogy a Ragnarök eljöjjön, és ez a valaki most az almákat is akarja. Kérve kérlek Idun, tegyél meg mindent, hogy az almák ne kerüljenek rossz kézbe.

– De hisz ezt miért nem Mindenek Atyjának mondod? – A nő szemében értetlenség csillant. – Hiszen ő az uralkodó. Ő az, aki bármit is tehet, hogy megóvja az almákat.

– Odin hisz abban, hogy megnyerheti a háborút. – Forseti megrázza a fejét. – Tudja jól, mi készül, hisz Hugin és Munin megvitte neki a hírét, de te is ismered, hogy milyen harcias. Hisz önnön erejében.

– Ha hisz benne, akkor biztosan meg is nyeri. – Idun arcára visszaköltözött a korábbi tündöklő mosoly. – Hisz ő Mindenek Atyja. Útját fogja állni a Ragnaröknek.

– Idun… – Forseti hozzákészülődött az utolsó kétségbeesett kísérlethez, hogy meggyőzze a nőt arról, hogy ne bízzon vakon Odin erejében, de az leintette.

– Kedves az aggódásod, Forseti, de nem lesz semmi baj. – Azzal felállt, az öntözőkannát felvette a földről, és folytatta félbehagyott munkálkodását. A férfi még pár pillanatig lehorgasztott fejjel ült, végül távozott.

~~~~~O~~~~~

A titokzatos nő útmutatásának hála nem volt nehéz megtalálniuk Idun kertjét. Mindannyian úgy léptek be, mintha csak harcba indulnának, Agnar viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a kívánságukat mindenféle erőszakosság nélkül terjesszék elő az istennőnél, hiába szólt a sugallat az ellenkezőjéről.

– Ne feledjétek emberek, kérni jöttünk, nem elvenni. – Fradmarra nézett, és az ő érdekében is remélte, hogy megkapják azt, amiért jöttek.

Lassan és óvatosan haladtak, hisz tudták, hogy olyan helyen járnak, ahová halandónak nem lenne szabad belépnie. Geirröd haladt leghátul a most is borvirágos arcú Guttorm mellett. Az ábrázatán egy eléggé baljós kifejezés ült.

Nem kellett sokáig keresgélniük, az almafa volt a legnagyobb a kert összes fái közül. Ahogy a közelébe értek, hamarosan meglátták Idunt is. Agnar lépett előrébb, amikor az istennő kérdő tekintettel feléjük fordult.

– Mi járatban vagytok itt, halandók?

– Ó, hatalmas istennő. A segítségedért jöttünk. Bizonyára tudsz a Ragnarök eljöveteléről, mi pedig a segítségedért fohászkodunk ennek a túlélésében. Kérlek tehát téged, a legnagyobb alázattal, hogy adj az aranyalmáidból.

Idun a fejét kicsit félrebillentve hallgatta meg az óhajt, de aztán szomorú tekintettel elmosolyodott.

– Sajnálom, de nem tehetek eleget a kéréseteknek. Az aranyalmák csak az istenek jussa. Halandó belőle nem ehet.

– Ugyan, miért nem? – A kérdést Dagur tette fel, és egyetértő moraj követte az elhangzását. – Tán nem terem újabb, ahelyett a pár darab helyett, amit magunknak kértünk? Hol vagy Barri? Azt mondod Bragi leszármazottja vagy? Hát hass rá! – A kopasz dalnokra meredt, közben pedig mutatóujját Idunra szegezte.

– Csendet, Dagur! – Agnar dühös arccal fordult hátra. – Tudd a helyed!

– Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom nektek, de ez Odin döntése, az pedig mindenek felett áll.

– Odint ennyire hidegen hagyja az emberek sorsa?! – Amennyire az alkoholmámora engedte, már Guttorm is felháborodott. Az egyedüli, akinek az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, az Fradmar volt.

– Azt kell, hogy mondjam, fivérem, meglehet, hogy itt a szép szóval nem megyünk semmire.

– Legalább te bízhatnál bennem, öcsém. – Agnar kezdett kijönni a sodrából. Mögötte álltak az emberei, és egyre elégedetlenebbek lettek Idun elutasító válaszát hallva.

– Megpróbáltad, Agnar, hallgattunk rád, de nem vált be. – Geirröd lépett elő egy íjjal a kezében, a húron pedig egy olyan fekete tollú vessző ült, amilyet Agnar sosem látott a harcosnál, ebben biztos volt. Azonban mielőtt bármit is tehetett volna, pendülő hang hallatszott, és Idun a földre rogyott. Irdatlan düh lett úrrá rajta, és a nőhöz lépett, de be kellett látnia, hogy segíteni nem tud. Bármilyen vessző is volt az, amit Geirröd kilőtt, szép lassan elszívta az életet az áldozatából. Mire felemelte a fejét, harcosai jócskán szedtek már az almákból. Vicsorogva állt fel, és vezényelt ki mindenkit a kertből. Azonban alig jutottak el a fától pár méternyire, a föld megrázkódott, és a Nap, valamint a Hold is eltűnt az égről, a láthatárt pedig vörös fény borította be.

– Elkezdődött a Ragnarök…

Egyöntetű rettegés vett erőt a katonákon, és mintha mindez nem lett volna elég a kezükben lévő aranyalmák is rothadásnak indultak, végül pedig porrá omlottak. Kitört a pánik, amit a megjelenő istenek és óriások, valamint további borzalmas lények megjelenése koronázott meg. A kitörő harcban Agnar emberei fejvesztve próbáltak menekülni, nem foglalkozva sem az óriás farkassal, sem pedig a kígyóval, aminek lehelete nem csak bűzös, de még mérgező is volt. A férfi lába földbe gyökerezett. Nem tudta mit tehetne. Az öccse nem sokkal mellette esett el egy tűzóriás kardjától, így már ő sem látta értelmét, hogy elmeneküljön. A végzet utolérte őket, és nem tehet ellene semmit. Ekkor azonban minden elcsendesedett körülötte, mintha csak egy burokba került volna. A fekete hajú nő jelent meg előtte, olyan mosollyal az arcán, hogy Agnart kiverte a hideg verejték.

– Hálával tartozom neked, halandó. – Elé lépve végigsimított az arcán. – Végül elhoztad nekem azt, amire áhítottam. A káoszt.

– Semmit nem értek…

– Ezt nem is vártam el tőled. – Halkan felkuncogott. – Halandó vagy, a halandók pedig ostobák. Te sem vagy kivétel, Agnar, Hraudung fia.

Körbejárta a férfit, majd megállt előtte.

– De lásd, hogy hálám valós, a halálod előtt megkapod a tudást. – Széles mosoly jelent meg az arcán. – Igazat szóltam, amikor azt mondtam, hogy az aranyalma megmenthet titeket, de megmenthette volna az isteneiteket is. Ezt azonban nem hagyhattam, mert van valaki, aki elszenvedte ugyanazt, amit én, éppen ezért pedig felajánlottam neki a segítségemet, amit ő el is fogadott. Így hát nem mondtam el nektek, hogy Idun ereje az, ami életben tartja a fát és ezáltal a gyümölcseit is.

Agnar ahogy hallgatta a nőt, úgy lett egyre sápadtabb és sápadtabb. Annak sem látta már értelmét, hogy megkérdezze, hogy miért.

– Mindössze tennem kellett arról, hogy Idun meghaljon, és Geirrödöt nem volt nehéz rávennem a gyilkosságra. – Nevetése metsző volt, akár a Hármastél szele. – És mindezt te tetted lehetővé a számomra, és a naivitásod. Hálás vagyok neked, Agnar. És biztos vagyok benne, hogy ő is hálás lesz neked. Talán a lányát, Helt is megkéri majd arra, hogy bánjon veled méltón. – Egészen közel hajolt a férfihoz, akinek a hallottaktól a tekintete üres volt, akár egy barlang, és lágyan szájon csókolta, majd hátrébb lépve csendes mosoly mellett figyelte, ahogy az holtan rogy össze.

– Köszönöm neked a káoszt, amit megadtál nekem. Hel már vár rád…

A nő füstté foszlott és nem maradt utána más, csak halál, pusztulás és káosz.

 

 

 

 


Mitológiai magyarázat:

Odin – Főisten, más  néven Mindenek Atyja és a háború istene

Bragi – Odin fia és a költészet istene

Idun – Bragi felesége, az aranyalmák őrzője

Forseti – az igazságosság és méltányosság istene

Skoll és Hati – Két farkas, akik a Ragnarök idején elnyelik a Napot és a Holdat

Hugin és Munin – Odin hollói akik viszik a főistennek a híreket

Jörmungand – a világot körbeölelő és a saját farkába harapó óriáskígyó, Loki gyereke

Fenrir – óriás farkas, akit veszélyessége miatt egy Gleipnir nevű lánccal kötöttek meg. Loki gyereke

Hel – az azonos nevű alvilág istennője, ugyancsak Loki gyereke

Surt – tűzóriás

Thor – Odin fia, a vihar és termékenység istene

Hármastél – A Ragnarököt megelőző, három egybefüggő, nyárral nem megszakított tél

Ragnarök – Más néven az Istenek Alkonya, azaz a világ vége