Kedvencekhez adás
35

Motel a sivatagi úton

1. fejezet - A vég

Szerzői megjegyzés:

Üdvözletem mindenkinek! Ez az első hosszabb történetem, összességében pedig a második. Úgy érzem, javarészt már megtaláltam az írói hangomat, de folyik még némi keresgélés, ezt nézzétek el nekem. A történetemet az akció-thriller-fantasy kategóriák közé sorolnám, de több műfaji elem felbukkan. A végső célom egy érdekes, egyben könnyen és élvezhetően olvasható történet megírása, remélem sikerül ezt elérnem. Mindenképpen tervezek több fejezetet is feltölteni ide. Jó olvasást kívánok ! - Kenny -

Történetünk Amerikában, a Sonoran sivatag porral és forró homokkal borított, repedezett aszfaltjain veszi kezdetét, aminek során három utazó egy valószínűtlen túrára indult.

 – Találkozási pont? – kérdezett vissza Barbara, s közben becsapta maga mellett az autó jobb első ajtaját. Szükség volt rá; használatát az oldalán lévő, jókora horpadás nehezítette meg.

A férfi bólintott, s miután beült a vezető ülésbe, pánikszerűen elkezdett mindenféle széthagyott kacatot bepakolni a kesztyűtartóba. Voltak köztük színes matricák, különböző nassolni valók csomagolásai, összenyomott műanyag poharak és sok egyéb szemét. Mindezek nem éppen pedáns személyiségről árulkodtak.

– A város külső részeinek átkutatása után, a kereső csapatok a hegyek felé vették az irányt. Ott egy sokat használt táborhelyet jelöltek ki találkozásuk helyéül, majd tovább indultak. Akkor beszéltem utoljára az apáddal… ezután hirtelen megszakadt a kapcsolat – magyarázta a férfi, az ablakon kifelé bámulva. Tekintete igen komolynak hatott.

– Mindenesetre, ott biztosan újra találkozhatsz a szüleiddel.

Amilyen magabiztosság a szavaiból áradt, a lány valamivel jobb kedvre derült, ám még így is igen pesszimista volt. Akármennyire is hinni akart a férfi történetében, tudta, hogy valami nem stimmel vele. De egyedül nem indulhatott el; társakra volt szüksége.

Egy pillanatra hátra nézett, ahol a vezető ülés mögött, egy őszes hajú, megkeseredett tekintetű férfi ücsörgött. A tőle megszokott módon szótlanul, mogorván bámult valamit az ablakon kívül. Mióta találkoztak, a lány még egyszer sem hallotta annak hangját. Amikor az öreg észrevette, hogy figyeli, csupán egy mosolynak álcázott grimaszra méltatta annak érdeklődését.

Odakinn lemenni készült a nap, lassacskán narancssárga köntösbe öltöztetve a várost. A lány szépnek találta a képet, ugyanakkor az idegenül is hatott számára. Na, nem éppen a megjelenése miatt; a város ekkor is, a már jól megszokott változatlanságában pompázott.

Barbara Tucson nyugati részén, annak egy apró, külvárosi szegletében született, ahol minden mindig ugyanolyan volt. Egyszínű házak és kerítések mindenütt, ahol a sok színes kerti dísz, és a kerti locsoló, a jellegzetes kattogó hangjával minden udvar elengedhetetlen kellékének számított. A látképet színes virágok szegélyezték, amíg csak a szem ellátott. A gyep is ugyanabban az árnyalatban pompázott minden egyes háznál. Egy tipikus kertvárosi környezet volt, ahol minden nap monotonitásban telt, és amit ezzel együtt is lehetetlen volt nem szeretni. Barbara is pontosan így érzett iránta, míg el nem jött a sorsfordító napnyugta.

Ott és akkor azonban, ahogy a lány annak kihalt utcáira pillantott, melyek az élet jeleit csupán az örök változatlanságukban örökítették meg, egy ijesztő környék kezdett el kirajzolódni előtte – egyfajta szellem város. Egy olyan torz és üres hely, amely bár a felszínen a szeretett városának tűnt, de a valóságban semmi otthonos nem volt már benne. Azt a Tucsont ő nem ismerte, és ha őszinte akart lenni magával, félt volna valaha is megismerni.

Fél úton sem jártak még, mikor a megrongált autó váratlanul füstölni kezdett – már amennyire ez egy ilyen állapotú jármű esetében váratlan lehet­–, majd miután félre álltak, elégedetlenül konstatálták, hogy képtelenek lesznek megtenni azzal a hátralévő utat.

– Most komolyan, gyalog? – elégedetlenkedett Barbara.

– Nyavalygással sem érünk oda hamarabb – felelte a barna hajú férfi türelmesen. – Ha jó leszel, amint találkozunk a szüleiddel, elmondom nekik, hogy milyen bátran tűrted a megpróbáltatást. Igazi kis hőssé válsz!

– Kis hős… ez jól hangzik – jegyezte meg a lány magában. Ha így találkozna újra a szüleivel, talán mégsem kapna akkora szidást. Bár őket ismerve jobb, ha nem is reménykedik…

A lány neve Barbara volt, és a tizenkettedik életévében járt. Göndör, barna fürtjei vállára omlottak. Fehér bőrét helyenként szeplők tarkították. Akkor iskolai köpenyében volt; azon baloldalt, egy ovális mintázatú, kék és fehér ábrán az iskolájának címere díszelgett.

Az utazók meglepődve realizálták, hogy a sivatag éjjelente beköszöntő, drasztikus hőmérsékletbeli változásai aznap valahogy enyhének tűntek. A két férfi, a már akkortájt is minden beszélgetésben felmerülő klímaváltozásnak tulajdonította be a jelenséget, de Barbarát nem igazán győzte meg ez a magyarázat. Helyette tovább erősödött benne az érzés, hogy valami nagyon fura dolog zajlik körülötte a világban. Egyik útitársa nagyon jól szavakba öntötte ezt:

– A világ kifordul önmagából.  – A mogorva, őszes hajú férfi szavai mélyen a lány emlékezetébe égtek. Ezek volt az első, és a legemlékezetesebb dolog, amit tőle hallott.

Ezután hármasunk, a sérült járművet hátra hagyva, nagy lendülettel vágott neki a forró pokolként is emlegetett vidéknek, a szemközti hegyek lábát kitűzve úti célként.

A rögtönzött túra résztvevői a lány mellett, az alábbiak voltak:

John egy középkorú, sötét barna hajú férfi, nyegle testalkattal, aki egy fekete inget és sötét farmernadrágot viselt. Derekán egy aranyszínű csattal ellátott öv fénylett. Közvetlen ember volt, aki a lány minden kérdésére feltétlen odaadással válaszolt.

Fred egy már idősödő, de erős, tömzsi testalkatú férfi volt, aki mogorva személyisége és rémisztő, halott tekintete miatt nem éppen a legbiztatóbb érzéseket keltette az emberekben, de főleg nem Barbarában. A lánnyal megtartották a pár lépés távolságot egymás között, amit sem ő, sem a lány nem bánt.

A nem várt út miatt a lány – tősgyökeres tucsoni mivolta ellenére –, minden addiginál idegenebbül érezte magát a sivatagban. Jobb híján, a cirka húsz évvel idősebb John társaságát kényszerült keresni. Ez meglepően jól ment neki annak ellenére, hogy Freddel együtt vele is, csupán azon a napon találkozott először…

Ahogy az ég lassacskán besötétedett felettük, a három utazó talpa alatt a homok minden lépéssel egyre fülsértőbben morzsolódott, ők maguk pedig borzalmasan kimerültek voltak.

Ám még ez sem tudta megállítani őket. Útjukat a hold sápadt reflektorként világította meg, ám a rájuk leselkedő sötét árnyakat még annak fénye sem űzhette el. S habár azok egyelőre még hezitáltak felfedni magukat, ahogy az utazók a cél felé közelítettek, úgy hozzájuk is egyre közelebb kerültek…

***

A hegyek takarásában, egy skarlát színű Ford Mustang száguldott végig bömbölő motorral a göröngyös utakon, hogy a magas sziklák is beleremegtek. Az éghajlati körülményeknek hála, az autót mindenütt vastag por és homok borította, megnehezítve a kilátást is.

Eközben, az utas fülkében egy vita zaja harsogta túl, még a zúgó motor hangját is:

– Mondtam, hogy balra fordulj! – jelentette ki az anyósülésen helyet foglaló férfi.

– Nem, te azt mondtad, hogy balra lesznek, de attól még nincs arra út! – vágta rá a sofőr.

– Nem vesztegethetjük az időt! – Rezignált hangja baljósan zengett.

– Hamarosan oda érnek, Dem! Túl késő lesz!

A másik férfi erre szótlanul a váltókarra tette a kezét, majd határozott mozdulatokkal feljebb tolta azt.

– Én szóltam – felelte vészjóslóan, miközben a kormányt élesen balra fordította…

***

 

A Tucsoni hegység, az azonos nevű várostól nyugatra fekvő hegységlánc, a környék egyik legnagyobbja; magassága eléri majdnem az ezerötszáz métert. A turisták egyik közkedvelt zarándokhelye, ám igen népszerű úti cél a táborozni vágyók körében is.

Ahogy a hármas a kemping megállóhoz ért, meglepő látvány fogadta ott őket.

A környéken mindenütt széthagyott műanyag palackok és celofán csomagolópapírok hevertek, az emberek jelenlétének meghazudtolhatatlan jeleként. Ezzel ellentétben, a széles tűzrakó hely köré lerakott kicsi és világosbarna színű, illetve az ülőhelyekként szolgáló nagyobb sziklák egyszerű, ám hangulatos atmoszférát biztosítottak az aprócska táborhelynek. Emellett, a közvetlen közelben húzódó hegyvonulatok monumentális, egyben lélegzetelállító megjelenésükkel, a nyaknak igencsak megterhelő látványt nyújtottak.

Amint Barbara közelebb lépett, számtalan élmény és emlékkép rohamozta meg őt, felidézve a nem túl távoli múltat, amikor a családjával, a barátaik társaságában a sivatagba vonultak, hogy annak néma szépségét megünnepelvén, egy feledhetetlen éjszakát töltsenek el szabad ég alatt. A gyerekek játszottak, fel-alá rohangálva a táborhely körül, a felnőttek pedig a ropogó tűznél sütögettek, néha énekelve, máskor önfeledt beszélgetésekbe elegyedve. Mindeközben, a levegőt belengte a friss sült hús, és az alkoholos italok nehéz illata, amely ilyenkor jókedv szinonimájaként is szolgált. Később egyesek sátrat vertek, vagy a lakóbuszaikba húzódtak vissza, míg mások a hegyek mezítelen ölén ringatták álomba magukat, távol a város zajaitól. Mindez, a tűz kellemes ropogásával, na meg a tücskök távoli ciripelésével kiegészítve, egybeforrt a sivatagi éjszakák utánozhatatlan élményével, amely örökre a lány szívébe égett. Ám azon az éjjelen, nem csak dalolást, de tücsköt sem hallott…

A barna hajú férfi és a fiatal lány, a közvetlenül egymás mellett helyet foglaló sziklákat választották ki ülőhelyükként. Velük szemben, Fred ismét a távolságtartás mellett döntött, a távolból méregetve a másik kettőt, akik távolról nézve lelkes táborozó látszatát keltették.

Ám ahogyan telt-múlt az idő, a régmúlt kempingezések öröme és vidámsága a lány fejében megfakulni látszott, átadva a helyét a gondoknak és az aggódásnak. Barbara, jobb híján a tűz piszkálgatásával igyekezett elterelni a figyelmét szerencsétlen helyzetéről. Fejében kínzó gondolatok harsogtak, melyek ellehetetlenítették, hogy egy pillanatra is gondtalanná váljon. A lány nem akart mást, minthogy újra a szüleivel legyen. Ez volt szíve egyetlen kívánsága.

A tűnni nem akaró csendet, a korábban mindig beszédes kedvű John sem próbálta igazán megtörni. Így hát a lányra hárult a feladat, hogy véget vessen a némaságnak.

– És honnan ismeritek őket?

– Hm? – fordult felé a barna hajú férfi elmélázva.

– A szüleimet – segítette ki a lány.

– Ó, ez egy nagyon régi történet – kezdte a távoli sziklák sziluettjeibe révedve. – Akkoriban éppen szert tettünk pár igen izgalmas múltú területre, ahol komoly fúrásokat végeztünk.

A lány pillanatig zavartan pislogott a férfira.

– Ó igaz, hisz nem is mondtam. Mi Freddel az olaj üzletben tevékenykedünk – tisztázta a dolgot hamar. Ám a lány homályos pillantása ennek hatására sem akart kitisztulni.

– Lényeg a lényeg, volt némi gond az engedélyekkel, és az egészet ránk verték volna.

Ekkor találkoztunk édesapáddal, Joshuával, aki bravúros ügyvédi munkájával megmentett minket a csődeljárástól, és más… szintén nem kellemes sorstól is. Apáddal ezután szoros viszonyba kerültünk, és később édesanyádat is megismerve, a család közeli barátai lettünk.

Jól mondom, Fred?

Annak egy elkésett, fáradt pillantásán kívül nem jött más válasz. De Johnt ez nem zavarta.

– A lényeg, hogy az egész messzire nyúlik vissza.

– Szóval rossz emberek vagytok? – tette fel a kérdést Barbara szemérmetlenül.

Ám a barna hajút ezzel sem tudta zavarba hozni.

– Nem, éppen ellenkezőleg. A jó oldalon álltunk! Csupán behúztak minket a csőbe! Vagy talán azt hiszed, hogy apukád rossz embereket védene?

Barbara elmorfondírozott ezen.

– Hmm… ebben van valami – felelte végül a lány. – De akkor miért nem találkoztunk soha?

– Elfoglalt üzletemberekként nem jut túl sok időnk a baráti kapcsolatok ápolására. Igazam van, Fred?

Az öreg ezúttal sem felelt, így John nélküle folytatta.

– Mi azonban rengeteget hallottunk felőled, és örülnék, ha megismerkedhetnénk –mosolyodott el.

Barbara ugyan akarta, de a helyzetet tekintve nem igen tudta viszonozni a férfi lelkesedését.

Valójában, nem is akarta annyira.

– Mikor jönnek már vissza? – Minden eltelő pillanat súlyként nehezedett a félénk lányra.

A férfi először nem válaszolt. Megmerevedett arcán, a tűz fénye játékos táncot lejtett.

– Talán hajnal is meglesz, mire visszaérnek.

– Hajnal? – döbbent le az ifjú. – Ezt eddig nem mondtad! – nézett rá a férfira számon kérően.

– Hát, márpedig ez a helyzet – mosolygott rá a másik, szándékosan rövidre zárva a beszélgetést. Az az arcát díszítő mosoly, valahogy nem tűnt már annyira barátságosnak.

– De én nem akarok addig várni! – erősködött tovább a lány.

John tekintetében hirtelen megjelent valami, amit Barbara addig egyszer sem látott.

Ez nem volt más, mint harag.

– Követelőznél? – nézett le rá, szemével keresztül szúrva a lányt.

– Nem, csak…

– Ezért nem értem én a gyerekeket – rázta meg a fejét a férfi.

– Vegyük át most még egyszer, rendben? Ez az egész helyzet azért alakult így, mert egy kósza gondolattól vezérelve úgy döntöttél, neki vágsz a városnak a szüleid tudta vagy beleegyezése nélkül, eltűnve egy egész napra. Ők, akik halálra aggódták magukat miattad, a teljes szomszédságot riasztva a keresésedre indultak, amelyből az óta sem tértek vissza. Úgy gondolod, hogy jogodban áll követelőzni? Nem! – vágta rá a választ a saját kérdésére, mielőtt a lány megszólalhatott volna. – Te vagy az egyedüli felelős! Hálásnak kellene lenned!

Ám csak ezután következett a kegyelemdöfés: – Örülhetsz, hogy nem maradtál magadra.

Fred, a férfi szavait hallva kárörvendően elvigyorodott.

A szóhoz jutni sem tudó Barbara rémülten húzódott el a férfitól. John hirtelen hangulatváltozása pillanatok zajlott le, majd ismét, amikor észbe kapva enyhített a hangján.

– Na, nem kell úgy elszontyolodni. Csak légy türelmes, jó? Minden rendben lesz.

A békülés szándékával átkarolta a lányt, de az azonnal lerázta annak karját, visszautasítva a gesztust. A férfi arcára meglepettség ült ki, ám ez nem maradt így sokáig: helyét hamarosan, egy sötét, baljós mosoly vette át, amely nem akart többé eltűnni onnan.

Az incidenst követően, a lány igyekezett tartózkodó maradni a másikkal szemben, amit gyakran ki is fejezett. Azonban Johnt nem olyan fából faragták, hogy emiatt feladja. Közeledése hamarosan kényelmetlenné, majd kétes értelművé vált, ami elől a sivatag végtelensége sem jelenthetett Barbara számára menekülést. Hiába próbált eltávolodni tőle, a férfi kerékbe törte a szándékát, s annak ellenkezése csak olaj volt a tűzre.

John ezen magatartására még Fred is felfigyelt, aki ugyan nem volt meglepett, de elégedett aztán pláne nem.

– Na… Ugyan, mit számít az már? – rebegte a lány fülébe a kérdést a barna hajú férfi.

– De nem akarom… – felelte az, rettegéssel a hangjában.

– Na… tudod jól, hogy nem akarnék rosszat neked…– mosolygott rá újra a férfi.

John Barbarát, a korábban ülőhelyeként szolgáló sziklához szegezte, mindezt anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzáért volna. Annak valódi, bénító erejű kisugárzása és fellépése elegendő volt, mozgásképtelenné tegye a menekülni kívánó lányt.

– Néhány ruhát kellene csak levenned, hogy kényelmesebb legyen. Nem mondjuk el másnak – mindeközben álszent, manipulatív mosolyával igyekezett nyélbe ütni szándékát.

– Mit szólnának a szüleid, ha látnák, hogy így viselkedsz a megmentőddel? A barátjukkal?

Akármennyire is felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért, Barbarának nagyon nem akaródzott bűnbánást tanúsítania. Csupán sejteni tudta a másik szándékát, de abban biztos volt, hogy semmiképpen sem engedhet neki, különben valami rossz fog történni. Mentálisan és fizikailag is a határait feszegetve küzdött, hogy megmeneküljön a férfi fenyegetése elől, de képtelen volt felülkerekedni rajta.

Fred, aki a maga részéről mindig is a gyakorlatiasabb módszerek híve volt, növekvő haraggal a szemében szemlélte az eseményeket. Dühítette a lány makacssága, ez tény – ehhez már annak jelenléte is elegendő volt –, de semmi nem hozta ki úgy a sodrából, mint John öncélú játszadozása, ami szöges ellentétben állt az ő nyílegyenes módszereivel.

Mit csinálsz már? – üvöltötte, miközben a vállánál fogva elrántotta a barna hajút a lánytól.

– Ez egy kislány! – tornyosult John fölé fenyegetően. – Komolyan azt mondod nekem, hogy mindezek után, még vele sem bírsz el?

John úgy meglepődött társa kitörésén, hogy még Barbaráról is megfeledkezett. A lány ezt kihasználva, hamar egy távoli szikla mögé rejtőzött, de valós menekülésre esélye sem volt.

A feltápászkodó John lassan összeszedte magát, s miután teljesen magához tért a sokkból, rögtön megpróbálta higgadtságra bírni a társát, igen kevés sikerrel.

– Fred…

– Fogalmad sincs arról, hogy mit csinálsz! A karamboltól számítva minden csakis a te hibád!

– Fred, nyug-…

– Nem! – intette le a férfit azonnal. – Mindenre tudod a választ, igaz? Akkor miért nem jöttek még értünk? Hiszen már minden készen áll, hogy átadjuk lányt! Már rég itt kellene lenniük! – számonkérése közben, hangja újra és újra megremegett.

– És azt mivel magyarázod, hogy Tucson komplett városa evakuálta magát? Egyetlen lelket sem láttunk! Tudod az okát? Hát nem! És ő sem – mutatott ingerülten Barbarára.

– De ha ez nem lenne elég, te még egy kislányt sem tudsz tisztességesen elintézni – lihegte, majd lassan a térdre rogyott.

Látva, hogy társán teljesen eluralkodott a pánik, John tudta, hogy tennie kell valamit

– Jól van Fred – kezdte rezignált hangon, ám amint közelebb lépett a férfihez, az egy szó nélkül, a fejének szegezett egy kézifegyvert. John döbbenten lépett hátra, a karjait felemelve.

Szólni akart, de Fred, a bal mutatóujját a szája elé helyezve csendre intette őt.

Egy végtelenül hosszúnak tűnő csend után, egy ismeretlen eredetű hang ütötte meg a barna hajú fülét. A zaj kövek leverődésének hangzott, és egyenesen a hátuk mögül érkezett.

Fred szótlanul a hegyek felé mutatott. A másik egy pillanatig bambán bámult vissza rá, majd végre megértette…

A társa még sem őrült meg – legalábbis egyelőre. Csupán azért rántott fegyvert, mert már jóval előtte felfigyelt az idegen eredetű zajokra. Ez valódi megnyugvást jelentett John-nak, aki úgy hitte, nem állna készen egy Freddel szembeni párharcra. Az öreg bajos ellenfél volt.

Lassan mindketten a hegyek felé fordultak.

– Ideért volna az S.K. a szállítmányért? – súgta oda neki John.

– A hegyek felől? – kérdezett vissza a másik szarkasztikusan.

– Te figyelj a lányra – intézte Fred az utasítást Johnnak, aki azt egy bólintással nyugtázta. Ezután megpróbálta visszaédesgetni Barbarát kedves mosolyával, de annak esze ágában sem volt a közelébe menni. John végül ráhagyta ezt, mondván, hogy messzire úgy sem juthat, majd visszafordulva, szemével az addigra már a hegyek felé bandukoló társát kereste. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak, ugyanis a sziklák árnyékában egyre kevesebbszer villant fel a kopottas szürke felső.

– Lehet csak valami gyík – Kiáltott utána félhangosan John.

– Lehet – felelte a másik.

A sikamlós sziklákon való felkapaszkodás nehézségeit leküzdve, egy hegyi ösvény bukkant fel az ősz férfi előtt. Azon elindulva, egyszer csak egy apró kis barlang bejárata előtt találta magát. Az éppen elég széles volt ahhoz, hogy egy átlagos termetű ember még könnyen átférjen rajta. Ebből már tudta, hogy magát jócskán össze kell majd húznia a bejutáshoz, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni.

– Nincs nálad egy zseblámpa? – kiáltott le társához, ám a választ már nem hallotta. Egyszerre, valamiféle ismeretlen erő ragadta meg hátulról, berántva őt a barlangba. A lendülettől és ijedtségtől elejtett fegyvere hangtalanul pottyant egy sziklák közti apró résbe.

– A kocsiban hagytam basszus – érkezett a kései válasz lentről. John az egészből semmit sem észlelt, de lassacskán furcsává vált számára, hogy barátja egyetlen hívó szóra sem reagál. Némi megfontolás után, végül nekivágott a szikláknak, hogy megkeresse.

Hamarosan ugyanaz a hegyi ösvény tárult a férfi elé, ami előtt nemrégiben társa is megtorpant. Ezzel egy időben, furcsa hangok ütötték meg a fülét, amik forrásaként a szemközti barlangot állapította meg. Ahogy közelített felé, úgy a hangok is egyre erősödtek.

Nyögések és hörgések elfojtott hangjait vélte felfedezni bennük, kiegészítve más zajokkal.

Fegyverét felemelve, csendesen közelített a hely felé, ám mire oda ért, minden elhallgatott; körülötte halott csend lett úrrá. A némaság azonban nem maradt állandó:

–John, mene…–

A félbe maradt segélykiáltás úgy meglepte a férfit, hogy annak elegendő ideje sem volt eljutnia az agyáig, de ő már a magasan tartotta a fegyverét. A GRACH MP-443-as, kilenc milliméteres kézifegyvere kibiztosításakor hallható hangos kattanást, a hegyek sokáig visszhangozták. Ez egyben egy figyelmeztetés is volt az ismeretlen ellenség felé.

Azonban hamar rá kellett eszmélnie, hogy a terep és látási viszonyok miatt hátrányára.

– Akárki van odabent, lépj el attól az embertől, és gyere ki felemelt kezekkel!

Némi várakozás után, a hadakozás hangjai csendültek fel ismét, felerősítve benne a gyanút, hogy társa abban a pillanatban is az életéért harcol.

Mivel nem volt jobb ötlete – sem pedig lehetősége –, eleresztett egy spontán lövést a barlang irányába, kvázi második figyelmeztetésként. Szándékosan magasra célzott, hisz csak így bizonyosodhatott meg arról, hogy nem társát éri a golyó a sötétben.

A lövés villanása által, egy pillanatra betekintést nyerhetett a barlangot betöltő rejtélyes fekteségbe… ám miután szembesült azzal, azt kívánta, bár soha ne tette volna.

A férfi lábai megremegtek, majd önkéntelenül is hátrálni kezdett. Nem tudta egészen pontosan, hogy mit látott, de testének minden porcikája azt diktálta, hogy menekülnie kell.

– Menekülj! – zendült fel egy utolsó, velőig hatoló kiáltás, amely végül mindent eldöntött.

John leblokkolt, ereiben valósággal megfagyott a vér. A soha nem érzett rettegés egyszerűen mozdulatlanná tette őt; cselekvőképtelenségét végül túlélési ösztönei törték meg.

Ahogy hátrálni kezdett, reszkető tekintete a sziklák között fel-felcsillanó, a hold fényét mohón visszaverő fegyveren állapodott meg. Ennek köszönhetően, egy szerencsétlen lépésénél megingott, majd önkéntelenül is zuhanásnak indult, egyenest a széles sziklasírba.

S e zuhanás, amely mellesleg létét is hűen szimbolizálta, végül soha nem látott becsapódást.

A férfit ugyanis egy rejtélyes kézfej ragadta meg esése közben, amely a sötétségbe húzta őt. Végső, kétségbeesett kiáltását, és zuhanó fegyverének tompa zaját mohón nyelte el a sziklák dermesztően hideg csendje. Gondolatait eközben is, az az élettelen szempár kísértette…

A második lövést hallva, Barbara rögtön sarkon fordult, és eszeveszett futásnak eredt… volna, ha néhány lépés után nem vágódik hanyatt a földre. Útját egy méretes akadály állta el, amely azon felül, hogy ember alakú volt, annak pillanatokkal előtte még nyoma sem volt.

Ahogy a lány feltápászkodott, szeme egy rejtélyes útonállón akadt meg.

Egy nem túl magas, de maszkulin férfi állt előtte, akinek haja sötét barna volt, és egyszerre viselt kemény, ugyanakkor kerekded arcvonásokat. Említésre méltó volt még rajta, a motoros bandák ruhatárának kiemelt részét képező bőr mellény, amiből pimaszul kikandikált a sebzett, csupasz felsőteste. Mindezek külön-külön, illetve együtt is igen aggasztó ábrázatot nyújtottak. De a legaggasztóbb mégis annak tekintete volt, amely, mint egy feneketlen mélység, valósággal magába szippantotta a lányét.

Két szeméből düh és téboly együttes keveréke áradt.

– L-lövések – buggyantak ki a lány száján a szavak, de már nem tudta, hogy miért. Az idegen férfi egy hang, vagy egyetlen arcizmának rezdülése nélkül méregette tovább, a sokkban lévő fiatal gyermeket.

***

– A két férfit már elkapták! A lány teljesen egyedül van – lihegte maga elé a fekete hajú férfi, miközben ingerülten csapott bele a Mustang faburkolatába.

Sötét tincsei függönyként fedték el kavargó tekintetét.

Az autó eközben, a meredek lejtőkön legurulva, az utolsó csavaráig beleremegett, a méretes szikladarabokkal való birkózásba. A erőteljesen küszködő járműnek sem volt már sok hátra.

– Csak egy kicsit bírd még ki, kérlek – suttogta Dem kérlelő hangon négykerekű társának, gyengéden végigsimítva a műszerfalat. Elől, a motorháztető alól kiáramló, sűrű füst tömeget baljós durranások kísérték, kételyek között hagyta az autó, és a két férfi sorsát is.

***

Két idegen lépett elő sziklák sötétjéből, egyenesen a holdfénybe. Előbb az apró barlangból dugta ki a fejét egy idős, vékony figura; élettelen, szürke szemei mohón nyelték el az éjszaka fényességét. Őt egy jó testfelépítésű, fiatal férfi követte a szemközti irányból, barna hajjal és bosszús ábrázattal. Ruházatukban, a Barbarába botló férfira hasonlítottak, egy egységes banda képét megalkotva. A valóság, azonban ennél sötétebb fordulatokat szánt Barbarának.

A fiatalabb férfi az arcát dörzsölgetve így szólt:

– A tiéd is kapálózott?

– Ja – felelte, az idősebb, kicsit megtornáztatva a bal vállát. – Megdolgozott.

Bár ez elsőre nem látszott, de amint a sötétből kilépve a hold fénye megfelelő szögből érte őt, szakadt, véráztatta mellénye rémes anekdotákat zengett a Fred elleni párharcáról.

De az nem az ő vére volt.

Az idősebbet Fritznek, a fiatalabbat pedig Dorelnek hívták. Dorel egy zöld szemű, kissé ovális arcú fiatal férfi volt, fekete pólóban, sötét bőrnadrágban és barna bőr csizmában. Fritz haja őszes, arca idősödő volt, emellett alacsony magassági viszonyokkal volt megáldva.

Műbőr mellényt és bőr nadrágot hordott.

A szikláról lenézve, hamvas szürke tekintetét a földön heverő Barbarára emelte. Ebben a másik is követte, majd kisvártatva elvigyorodott.

– Te Fritz – kiáltott oda neki a fiatalabb. – Tudod mi van?

– Hm? – fordult felé lassan az öreg.

– Most végignézhetjük az év műsorát!

– M-maga a városból való? – kérdezte az előtte álló férfit Barbara reszketve.

A lány nagyon hinni akart az igenleges válaszban.

A fölé tornyosuló férfi nem válaszolt. Szótlanul közelebb lépett, majd leguggolt a lány elé. Így már szem magasságban voltak.

Barbarának csak ekkor tűnt fel annak hegekkel borított teste, amelytől kirázta a hideg.

– Szerintem nagyon pipa, szerinted is? – pislogott Dorel a másikra izgatottan.

– Nem tudom – felelte Fritz kedvetlenül.

– De, nézz rá – mutogatott izgatottan lefelé a másik. – Nézd az arcát!

Annak arcát a megszokott szigorúság helyett, most egy jól láthatóan zavart, forrongó arckifejezés uralta. Kis híja volt csupán, hogy bele ne vörösödjön a helyzetbe.

Ezt látva Dorel menten a földre vetette magát, hogy ott megfulladjon a röhögéstől.

– Nem bírom! – nyögte, majd a nevetéstől rázkódva átfordult a másik oldalára.

– Pofa be! – zengett lentről a szigorú parancs, de a férfi egyszerűen nem bírt magával.

– Bocs főnök, nem miattad, csak… eszembe jutott valami vicces – hazudta kellemetlenül nyilvánvalóan.  Addigra Barbara, már végleg elveszítette a fonalat a körülötte zajló eseményeket illetően.

– M-maga is játszani akar velem? – kérdezte megremegve, miközben a blúza után nyúlt, amelyről már hiányzott néhány gomb. A férfi szemeivel végig követte a mozdulatot a majd értetlenül pislogott a lányra, aki erre tovább folytatta a habogást.

– A-anyáék nemsokára itt lesznek, és minden rendben lesz, mert akkor elvisznek, és akkor–

A férfi, nem bírta megállni tovább: megragadta a lányt a vállainál, majd erőből rázni kezdte.

– Miért beszélsz ennyit, kölyök? – förmedt rá a férfi. A lány felsikoltott.

– Ne sírj – mondogatta magában, bár ez közel sem volt könnyű vállalás az ő helyzetében.

– Haza akarok menni! – Ezt kijelentésnek szánta ugyan, de inkább segélykiáltásnak hangzott.

A nagydarab erre úgy földhöz hajította, hogy menten feljajdult.

A férfi arcára baljós vigyor ült ki.

– M-mit akar? – kérdezte a lány lehajtva fejét, elrejtve fátyolos tekintetét.

– Hogy-hogy mit? – nézett rá bambán a nagyobb. ­– Hát vadászni! És te leszel a prédám!