MOZDULATLANNAK HITT ELBUKÁS

Tasi83

2024. augusztus 7.

Mint tűnő emlék romantikus
tengerpartokra képzelem
átélhető Mindenség-szerelmeink betöltött igézetét.
Nézem távolról a tengert,
ahol együtt ottfelejtettük virgonc,
beszédes lábnyomunk.
Mintha nyughatatlan utakba botlanék,
ahol csupán sóvárog a Külön-Béke,
elkerül már minden megállapodásnak
indult sajgó vak-szerencse.
Most még mintha minden Ember
szándékosan balsorsot cipelne
Sziszifuszi-teherként tékozló vállain;

jeltelen, Apokrif-életük során
nem maradhatott talán senki,
aki ismerhette, tudhatta volna,
kik is voltak teljesen igazán emberi mivoltukban
– biztosított élet-medrek
után még oly jó volna makacs
elszántsággal kutatni,
míg csak a kezdeti forrástól
az ember elérhet a végcélokig.

– Odakint most egyre több
a bológató csürhe tapló-ivadék,
kik szájtátva vihognak
s röfögnek s minél nagyobb,
vagy oltáribb egy-egy szemenszedett
szenzáció, ők annál
inkább elemükben lesznek.

De jó volna egy csöndes partszakasz,
ahol csak a hőszerelmeseknek lenne joga,
s kiváltsága szív-törvények
szerint felfedezi s megtartani
a bimbót-teremtő boldogság
igaz s őszinte szent gyönyörét.
– A rendet elhagyó lázadás sokszor
mégiscsak hasznos lehet.

A betegeskedő, menekülő szív
sokszor feljajdul egy-egy élesebb tüske-sebre,
melyből vérmolekula kicsordul.
Egyszerre nyomaszt
s kétségbe ejt e mostani elvadított,
elhülyített sanda Kor;
örökkön túlhajszolt, túlzaklatott,
totális atommag-kimerülés,
melyben rövidtávon
szinte mindenki kikészül.

Elbukni most még szégyen inkább,
pedig sokat lehetne belőle tanulni.
Felszínes hazugságok még egyre motozznak.
Gyulladt sebeit lázadó
némaságomnak még tovább viszem
rendíthetetlennek hitt akarattal.
Nappalaink az éjjelek szirmait sikoltva ejtik el…