Naplókba rejtett igazság
Mcsaba1-2. fejezet
1. fejezet: Gerda
Gerda mindig is érezte, hogy hiányzik valaki az életéből. Arra azonban nem számít, hogy egy átlagosnak tűnő éjszakán a Luxor szálloda parkolójában különös események szemtanúja lesz.
Gerda már közel három éve dolgozott a Malota északnyugati részében épült Luxor szálloda alkalmazottjaként. Tizennyolc évesen konyhai kisegítőként kezdte, de időközben a recepciós szintre sikerült feltornáznia magát. Nagyjából elégedett volt úgy az elért eredményével, mint a munkakörülményekkel, mert mindig is szeretett folyamatosan emberek közelében lenni. Már csak azért is, mert valójában jól sem érezte magát, ha olykor egyedül kellett lennie. Mintha már egész kiskorától adódóan mindig valakinek a hiányát érezte volna! Kellő szeretetet kapott a szüleitől, viszont valakit mindig keresett maga mellett. Azonban erre a megmagyarázatlan hiányérzetre még akkor sem tudott igazán választ adni önmagának, amikor egy nap a szülei kellő tapintattal közölték vele, hogy valójában örökbefogadott gyermek. Tizennégy éves volt akkor, és épp eléggé megdöbbentette a hír. Először természetesen a vér szerinti édesanya pótolhatatlan hiánya jutott az eszébe, viszont eléggé érett volt ahhoz, hogy felmérje a jelen helyzetét, mert hát a nevelőszülei mindent megtettek a boldogsága érdekében. A későbbiek során aztán arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg a testvér hiányát érzi, mert ugyanis nevelőszüleinek a rokonságában ő volt az egyedüli gyermek. Azonban mindhiába próbált kutakodni a múltja felől, mert a nevelőszülei megvallása szerint annyira titokzatos körülmények közt zajlott az örökbefogadása, hogy még nekik sem sikerült megtudni semmit a vér szerinti családjáról. A munkakörében soha nem tette szóvá, hogy örökbefogadott gyermekként nőtt fel, már csak azért is, mert nagyon nem tartotta érdemesnek. Viszont ennek ellenére kiemelten nagyra értékelte az őszinte baráti kapcsolatokat. Szép, egészséges fiatal lányként szeretett szórakozni, bulizni, viszont kellőképpen tudott arra is vigyázni, hogy mégse essen túlzásokba, ha olykor még az átlagosnál is jobban kezdi érezni magát. Ugyanis a pályafutása során volt alkalma elrettentő példákat látni, amikor egy-egy jelentősebb ünnepség vagy összejövetel alkalmát kihasználva egyesek olykor annyira kirúgnak a hámból, hogy azt sem tudják, melyik világrészen vannak.
Az effajta emlékek jórészt akkor is felelevenedtek benne, amikor a városszerte közismert Stílbútor munkaközössége a szálloda vendéglőjében ünnepelte a vállalatuk megalakulásának huszonötödik évfordulóját. Vezetőség, munkásság, irodai személyzet nagyjából mindenki ott mulatozott egy bogban, de Gerdának úgy igazából épp a korabeli lányok viselkedése szúrt szemet nagyon. Mert egy idő után azok annyira belemelegedtek a kedvteléseikbe, hogy olykor még csitítani is kellett őket. A jobbulásuk érdekében a friss levegő felajánlása után a lányoknak nagy vihorászás, kiabálás közepette sikerült kivonulniuk a szálloda parkolójába, ahol aztán a bolondériázásaikba belefáradtan, kissé megcsendesedve letelepedtek egy padra.
Gerda már közvetlenül a kivonulásukat követően utánuk eredt, viszont semmiképpen sem a kíváncsiságtól vezérelten, hanem a szálloda kis parkját díszítő virágágyások megóvása végett próbálta szemmel tartani a lányokat.
Az éj csendje ugyan nem borult a városra, viszont a napközbeni nyüzsgéshez viszonyítva aránylag zajmentesnek tűnt a környék. A parkolóktól nem messze volt a vonatállomás, ahonnan épp egy szerelvény zakatolása hallatszott, és ezen kívül csak néhány elrobogó gépkocsi zaja háborgatta a külváros csendjét. Leszámítva természetesen az ünneplő lányok zagyválásait, amelyek olykor még meg-megfűszereződtek egy-egy sivítással vagy kiáltással.
Nemsokára kisebb-nagyobb csoportok kezdtek elszállingózni a parkoló mellett, ami arra vallott, hogy valószínűleg személyvonat érkezett be az állomásba. Az elhaladók nem sok jelentőséget adtak a túlbuzgóan szórakozó lányok jelenlétének, mert mindenki sietett a maga dolgára, és így rövidesen újból kihalttá és egyhangúvá vált a környezet.
Lehet mondani, hogy minderről csak Gerda vett tudomást, mert a lányok kedélyállapotát egyáltalán nem zavarták meg a változások. De különösképpen ő sem adott ennek nagyobb jelentőséget. Még akkor sem, amikor egy túlzottan lerobbantnak látszó férfi bukkant fel az immár kihaltnak mutatkozó térségen. Közelebb érve azonban azzal az elanyátlanodott andalgásával már egyből magára vonta a figyelmet. Úgy a külsejéről, mint megjelenéséről Gerda előre csavargónak nézte, de amint jobban szemügyre vette, rájött, hogy az öltözete nem is annyira elhanyagoltnak, hanem inkább szakadozottnak-viharvertnek látszott. És még az keltett fel benne némi kíváncsiságot, hogy egy végtelenül régimódi, divatjamúlt bőr aktatáskát lóbált a kezében. Egy idő után már a lányok is észrevették, de a férfi csak vánszorgott maga elé meredve, és egyáltalán nem adott jelentőséget annak, hogy mi történik a környezetében. De még akkor sem, amikor a kedélyállapotukban felpörgetett nők leszólították.
— Hová-merre, hapsikám!? Talán kiraboltak?
— Elkártyáztad vagy elittad a lovak árát? — érkezett egy szellemesnek szánt megjegyzés a részegségre célozva, de Gerda megállapítása szerint a férfi egyáltalán nem látszott részegnek.
Látván, hogy a pasast teljesen hidegen hagyják a különféle megjegyzések, egy idő után megsokallta a lányok bolondozásait, és csakúgy egyszerűen, viszont eléggé erélyesen rájuk szólt.
— Hagyjátok békén! Nem látjátok, hogy milyen állapotban van?
— Hogy mi? Te ki vagy? — hőköltek fel a lányok Gerdára meredve, de bizonyára az öltözetéből ítélve sikerült a kilétére rákövetkeztetniük.
— Na most mi van!? — kapta fel magát az egyik lány. — Talán ennek a hülye részeg csavargónak a védőügyvédje lennél?
— Hagyjátok békén! — ismételte meg a felszólítást Gerda, nem adva jelentőséget az előbbi élcelődésnek.
A lányok viszont tovább tréfálkoztak, és a férfi még mindig nem reagált, csak ballagott tovább. Egészen addig, míg egy további frappánsnak szánt megjegyzés felettébb megütötte a fülét.
— Bizonyára a kedves mamája hagyta magára! — hangzott eléggé meggondolatlanul, mire a furcsa alak egyből lemerevedett, majd egy kis idő elteltével a fejét lassan a hang gazdája felé fordította.
Az igazat megvallván, a nem várt fordulattól a lányok mindnyájan meghökkentek, mert ugyanis a közelben lévő lámpa fényének köszönhetően különösképpen ijesztőnek vélték a feléjük irányult tekintetet. De szerencsére nem tartott sokáig, mert a férfi végül mégis meggondolta magát, és továbbment.
— Na!? — nézett kérdően maga körül az egyik lány, miután a pasas már hallótávolságon kívül került. — Csak nem szartatok be egy ilyen nyeszlett alaktól?
— Ja! Persze! — vetette oda gúnyosan egyikük. — De karatés csaj létedre azért te is beszartál!
— Hát bizony nem! Mert több mint valószínű, hogy simán elbántam volna ezzel az alakkal! — próbálta igazolni magát a karatés csaj, de a többiek egyöntetűen leröhögték.
Természetesen Gerda sem dőlt be a karatés csaj hencegésének, mert a saját meglátása szerint mégsem egy nyeszlett alaknak ítélte meg azt a szerencsétlen kinézetű férfit. És e röpke megítélése aztán rövidesen be is igazolódott, és egyben az is, hogy a harcot illetően a karatés csaj mennyire melléfogott volna. Már mindnyájan azt hitték, hogy a pasas végképp felszívódott az éjszakába, amikor egy furgon mintha csakúgy a semmiből bukkant volna elő, és nagy dérrel-dúrral épp a közelükben fékezett le. És csak akkor vették észre, hogy a csavargó kinézetű férfi miatt állt meg épp azon a helyen. Három férfi szállt ki belőle, és különösebb bevezető nélkül szóba is elegyedtek. Hallótávolságon kívül voltak ugyan, viszont a lányoknak sikerült annyit megállapítaniuk, hogy valami felett nagyon vitatkoznak. És különösképpen még az keltette fel a figyelmüket, hogy az addig annyira elanyátlanodottnak látszó pasas micsoda energikus mozdulatokkal próbálkozik mindenáron a három közül az egyik alak közelébe kerülni, akit a másik kettő megfelelő szakszerűséggel védelmez. Talán nemcsak Gerda, hanem még a lányok közül is páran megállapították, hogy ez esetben bizonyára egy testőrök védelmét élvező személyről van szó, aki kellő bátorsággal visszakiabál, és valószínűleg még szitkokat is szór az ellene felhevült alakra. A bonyodalom során a szemtanúkat csak az érintette igazán meglepetésként, amikor a szerencsétlen csavargónak nézett férfi megsokallta a sok szitkozódást, és hogy végül is szabad utat nyerjen az ellenfeléhez, hát egy hirtelen mozdulat folytán úgy behúzott az egyik tagbaszakadt testőrnek, hogy az menten kiterült. Aztán, míg a másik gorilla is feleszmélt volna, hát annak is ugyanúgy behúzott. És amikor az is kiterült, a bizonyos főnök szerepét játszó férfi ösztönszerűen futásnak eredt. A dühbe jött pasas ugyan utána iramodott, de bizonyára eszébe jutott a táskája, mert nyomban lemondott az üldözésről. A táska már a kezében volt, amikor az egyik gorilla felszedelőzködött, de a férfi még arra sem méltatta, hogy szemben álljon vele. Persze annak sem nagyon volt szándékában valamit is tenni ellene, mert a társa még mindig a földön hevert. Valószínűleg eszméletlenül. A műsor aztán azzal ért véget, hogy miután a pasas továbbállt, a gorillák betámogatták egymást a furgonba, és elhúztak. Az elmenekült férfinak pedig nyoma veszett.
Mivel az alkalmi közönségből senki sem volt képes megfejteni a történtek okát, kétségtelenül még egy ösztönszerű félelem is kezdett eluralkodni rajtuk. Ezért a lányok aztán különösebb egyezkedés nélkül amellett döntöttek, hogy minél előbb visszamennek az ünnepségre. Bár Gerda is döbbenettel nézte végig az epizódot, viszont mégsem úgy érezte, hogy nincs különösebb oka a félelemre. Sőt, hirtelen még egy olyan érzete is támadt, hogy a patkány módon elmenekülő pasas bizonyára valami nagyon rosszat tehetett annak a lerobbantnak látszó férfinek! Így aztán az iránta való korábbi szánakozása sem hagyott alább. Főként, amikor a parkoló egyik félreeső szögletében meghúzódó sötét alakban éppen a férfit vélte felismerni! Aki még e meglehetősen brutális bemutatkozása után mégis eléggé szánalomkeltően festett. Csak nem kétrét görnyedten, teljesen magában roskadva, úgy nézett ki, mintha kimondottan csak a reggelre várna ott, a parkoló sötétjében. Még távolról sem vallhatta magáról, hogy nem érez némi félelmet, de valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mégiscsak megszánta azt az embert!
Kellő óvatossággal megközelítette a sarkot, majd egy bizonyos távolságban megállt. Annak ellenére, hogy nagyon csendben mozgott, teljesen tisztában volt azzal, hogy a férfi észrevette. Egy kis ideig csak állt és várt, majd részvétteljesen megszólalt.
— Bizonyára valami módon mindenkinek kijut az élet keserű poharából!
A férfi lassan felemelte a tekintetét, majd a lány felé nézett. Valószínűleg már ismerősnek tűnhetett a nő hangja, amely az előbb két rendben is megpróbálta felpártolni, mert egy olyan formában szólt vissza, mintha már régebbről folyt volna köztük a párbeszéd.
— Hát mostanában épp eléggé kijutott — mondta egy mély sóhajtást követően.
— Nem szeretnék tolakodónak látszani, de elnézést kérek a társaim előbbi viselkedéséért! — mondta Gerda immár kissé nekibátorodva, és mivel választ nem kapott, az édesanyjára tett megjegyzésre célozva tovább folytatta.
— Már csak avégett is, hogy talán épp a legfájóbb pontodon érintettek meg!
A férfi hallgatott egy darabig, majd aztán csakúgy, mint az előbbi hangnemben, újból megszólalt.
— Van azokból is a fájó pontokból
— Tényleg nem akarok tolakodni, de — kezdett volna bele egyfajta mentegetőzésbe Gerda, de valamiként elakadt a szava.
De ettől csak egy rövid ideig érzett feszültséget magában, mert a férfi szavai egész megnyugtatóan hatottak rá.
— Ráéreztem volna, ha tolakodnál!
— Valóban? — kérdezte Gerda, miközben enyhén elmosolyodott.
A férfi csak bólogatott, és újból hallgattak egy sort, viszont a lány megérezte, hogy még ennek ellenére sem lépett fel semmifajta feszültség köztük. És ezután már csak az maradt hátra, hogy végül is beinduljon a köztük való beszélgetés folyamata. Amely ugyan a férfi szűkszavúságával kezdődött, viszont Gerdának mégis sikerült annyit kihámoznia a történetéből, hogy egy Liszner néven közismert és nagy befolyással rendelkező család nagyon csúfosan elbánt vele. Mindamellett, hogy részletekbe nem bocsátkozott bele, a lánynak már volt némi fogalma afelől, hogy az előbbi incidens a bizonyos Lisznerék egyike és Szander közt zajlott le. Mert ugyanis a férfi ezen néven mutatkozott be, amelyből minden valószínűséggel az Alexandernek a rövidítésére következtethetett. Túl sokáig azonban nem beszélgethettek, mert máris egy újabb nem várt esemény adta be magát, amely folytán Gerda valóban megijedt. Azaz először csak nagyon- de-nagyon zavarba jött, és maga a félelem majd csak a későbbiekben fogta el úgy igazából.
Gerda felmérése szerint bizonyára az előbbi furgon rontott be nagy robajjal a parkolóba, majd amikor nagy fékezéssel és gumi nyikorgással megállt, és négy férfi ugrott ki belőle. Ekkor még különösebben nem ijedt meg, viszont tagadhatatlanul ráérzett, hogy Szandert keresik.
Természetesen egész pontosan nem voltak megbizonyosodva a hollétéről, viszont valamiként sejtették, hogy valahol a közelben kell lennie, mert nézelődni kezdtek. És Szander még mielőtt végképp lépésre szánta volna el magát, hirtelen akkora nagy bizalommal fordult a lányhoz, hogy az módfelett meglepődött.
— Most el kell tűnnöm! — súgta oda, mintha már nagyon rég megbeszélték volna a teendőket. — A táskát nem vihetem! Kérlek, vigyázz rá, mert nagy érték van benne! Amint tudok, visszajövök!
Mindez olyan felpörgetettséggel történt, hogy a meglepetéstől még szólni sem tudott. Az teljesen kizárt volt, hogy veszélyben érezze magát, mert Szander, miután megiramodott, kiemelten felhívta magára az ellenségei figyelmét, azok pedig gondolkozás nélkül üldözőbe vették. És Gerda Egyedül maradva a parkolóban A titokzatos régimódi bőrtáska mellett Hirtelen még azt sem tudta eldönteni, hogy valójában vele történt-e meg mindez! És csak akkor kezdett úgy igazából eluralkodni rajta a félelem, amikor a kíváncsiság végül rávette, hogy kukkantson bele a táska tartalmába. Mert ugyanis a táska pénzzel volt tele. Nagyon sok pénzzel!
* * *
2. fejezet: Guszti
Guszti csak az édesanyja hagyatékát akarja gyorsan lezárni. Arra azonban nem számít, hogy a régi napló és egy idegen lány felbukkanása mindent megváltoztat.
Guszti már közel tíz éve volt sofőrként alkalmazva a Stílbútor2. fiókvállalatnál. Különösebben ugyan nem fente a fogát a huszonöt éves évforduló ünnepségére, viszont úgy a munkatársai, mint a barátnője kedvéért mégiscsak szeretett volna részt venni, kikapcsolódni vajmi keveset a hétköznapi élet hajszoltságából. Azonban ezúttal nem a transzportok szokás szerint való eltolódásai gördítették az akadályt elébe, hanem csupán egy olyan hír, amelyre egyáltalán nem számított. Jórészt még a vállalathoz sem volt beérve, amikor telefonon keresztül közölték vele, hogy az anyja meghalt. Az anyja Akivel tizenhat éves kora óta alig tartotta a kapcsolatot. Persze a nyomós oka is megvolt erre, de hát mégiscsak az anyja volt! És mégsem mehet ünnepelni épp a halálakor! És egész könnyedén gondolt arra, hogy bizonyára ezt Lídia, a barátnője is meg fogja majd érteni. De valójában mégsem úgy történt.
— Egy huszonöt éves évfordulón való részvétel csak egyszer adatik meg az életben! — fejtette ki a véleményét Lídia.
— Az anyák halála is szintén csak egyszer adatik meg az életben! — vetett ellent Guszti.
— Hisz’ amúgy sem tartottátok a kapcsolatot! — érvelt tovább a lány.
— Ez most nem számít. Haza kell mennem a falumba! — jelentette ki határozottan Guszti, mire a lány felkapta magát és gúnyolódni kezdett.
— Persze! Mert hát ilyenkor mindenképpen így illik a falusiak megítélése előtt! Vagy talán a rád váró örökség végett jöttél volna ennyire lázba?
— Ugyan!? Miféle örökség jöhet szóba! Különben is egyedüli gyereke vagyok! — nevette el magát keserűen Guszti.
— Egyedüli? — meresztett nagy szemeket a lány. — Hisz’ azt mondtad, hogy van egy nővéred is!?
— Igen. De neki semmi köze az anyámhoz, mert csak apáról valók vagyunk.
— Csak apáról? — csodálkozott Lídia, majd egy újabb gúnyos hangnemet felvéve hozzátette. — Akkor ezúttal végképp szerencsésnek vallhatod magadat!
— Hát csak annyira légy te is szerencsés az életben, amennyire most én vagyok! — vágta oda keményen a lánynak Guszti, és azzal szó nélkül magára hagyta.
Mert a végső megállapítása szerint ezúttal valóban kimutatta a foga fehérjét! Nem elég, hogy folyton a kicsapongó élvhajhászásokra, bulizásokra próbálja alapozni az életet, még egy ilyen esetben sem képes némi együttérzésre!? Hát menjen csak ünnepelni!
Guszti az évek hosszú sora után végül is hazament a falujába. Bár jelentéktelen kis falu, viszont mégis elcsodálkozott a változásokon. Mintha az utcák, de még egyes házak is tágasabbnak mutatkoztak, mint annak idején!? Sőt, az egykori orvosi rendelő akár még kórháznak is nevezhető! Nem beszélve az újjászületett iskoláról! Aztán a falubeliek közül, akiket felnőttekként ismert, azok öregebbek lettek, vagy egyesek megöregedtek. Viszont különösebben azon csodálkozott el, hogy a vele egykorúak közt nem sok ismerős arcot látott!
Mindezek ellenére azonban mégiscsak volt, ami nem sokat változott. A napi munkavégzésbe temetkezett általános egyhangúság Aztán ellensúlyozásként a kocsma, amely szintén olyan népesnek mutatkozott, mint a régi szép időkben Aztán ott volt Pozdor, a falu bolondja, aki bár megöregedett, de még mindig rendületlenül tartotta az előadásait a kocsma körül
A szülői házukat elnézve némi megvetéssel gondolt vissza Lídia szavaira. Ugyan miféle örökség rejtőzhet ebben az elhagyatott kócerájban, amelyre már régebbről ráfért volna némi tatarozás!? Mert hát az egykor annyira felmagasztalt Emil bácsi ugyanis csak amolyan pepecselésre lett volna képes. De hát a jelek szerint még azt sem tette! És még nagyon sok mindent nem tett meg, ami a kötelessége lett volna! Mert ha tette volna, akkor bizonyára ő sem hagyta volna csakúgy faképnél az édesanyját annak idején! De hát végül mégis ott kellett hagynia a szülői házat, mert az anyja a folyton okoskodó Emil bácsit mindig is többre értékelte! Az átélt keserű pillanatok ellenére azonban az anyja koporsója mellett állva többek közt az is eszébe jutott, hogy bizony tőle is sokat függött a dolgok alakulása, és lehetett volna másképp is! És az apja sírját látván szintén feltört belőle némi bűntudat, mert az igazat megvallva még a halottakról való megemlékezésekkor sem volt képes legalább egy szál gyertyát elégetni az emlékére. De hát mikor is tehette volna? Hisz’ haza sem járt! Tépelődései közepette nem jött, hogy elhiggye, milyen rég ott porladnak az apja maradványai. Jórészt még kisgyerek volt akkor, de egész jól visszaemlékezett, még az egyik közelben lévő sírra is. Izolda sírjára. Akinek az emléke pusztán csak amiatt vésődött az emlékezetébe, hogy apja legjobb barátjának a felesége volt.
A temetkezés lebonyolításával járó intézkedések után már nem maradt egyéb dolga, minthogy visszatérjen a szülői házba és immár kissé fellélegezve számba vegye az örökségét. Azaz, hogy valójában mit tarthat meg sok kacat közül. A szomszédoktól értesülvén az anyja már jó pár éve, hogy a maga módján egyedül élt. Emil bácsi halála után harmadszor immár nem próbált férjet választani magának. És valami okból mégsem próbált kapcsolatba lépni a fiával. És persze a fia sem. A mostohalányáról nem is beszélve, mert az agyilag sosem volt teljesen beszámítható.
Egy teljes nap igénybevétele után Gusztinak végül is sikerült különválogatnia mindazt a Lídia által feltételezett jelentőségteljesnek ítélt örökségét. Az ingóságokat illetően a sok elrégiesedett cucc közül többek közt az anyja naplójának a megtartásához is ragaszkodott. Már csak azért is, mert csakúgy hirtelen erőt vett rajta a múltban való kutakodás. Így aztán még lefekvés előtt imitt-amott még bele is olvasgatott.
Másnap, amikor a dolgok rendezésével már csak nem visszaindulni készült, egy kifejezetten szép és szemrevaló, húsz-huszonöt év körüli lányt vett észre a kapu előtt álldogálni. Kissé bátortalanul próbálta felmérni úgy a házat, mint az egész hozzátartozó környéket. Amint Gusztit megpillantotta, a lehető legtartózkodóbb udvariassággal rögtön megszólította.
— Elnézést! Csak érdeklődni szeretnék valaki után, aki régebb itt lakott! — mosolygott rá Gusztira, aki úgy a lehengerlő megjelenésétől, mint a végtelen csodálkozástól alig tudott szóhoz jutni.
— Hogy értsem ezt? — tette fel a kérdést kissé bambán. — Épp itt! Ebben a házban?
— Igen. És valószínűleg jó helyen járok, mert a templomtól számolva ez lenne a harmadik ház! — igazolta magát eléggé magabiztosan a lány.
Guszti, az előbbi meglepetésből némiképp magához térve rögtön Emil bácsinak valamilyen leszármazottját vélte feltételezni a lányban, és hirtelen modort váltott.
— Sajnálom, de csak rossz emlékeim vannak arról, akit keresel, és különben is már úgy öt-hat éve feldobta a talpát!
A lány úgy meredt a férfire, mint aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy miként engedhet meg valaki magának egy ehhez hasonló, végtelenül modortalan kimagyarázkodást. Egy ideig csak állt megdöbbenve, majd amikor végképp reményt vesztetten elfordult, egyértelműen észrevevődött, hogy immár könnyel telt szemekkel számította tovább folytatni az útját. És amint ezt Guszti is észrevette, hát hirtelen megsajnálta és utána szólt.
— Tényleg sajnálom
De a lány bizonyára már meggyőződött afelől, hogy micsoda emberrel akadt dolga, és a szándékáról lemondva lassú léptekben tovább folytatta az útját.
— Várj! — szaladt utána Guszti, miközben heves mentegetőzésbe kezdett. — Ne vedd rossz néven, de sosem voltam jó viszonyban a mostohaapámmal, és valószínűleg ezért beszéltem ennyire meggondolatlanul Viszont semmiképpen sem akartalak megsérteni! Kérlek, ne haragudj!
És csodák-csodájára, miután a megsértett lány szótlanul végighallgatta a mentegetőzések özönét, Guszti megkönnyebbülésére elmosolyodott.
— Én tulajdonképpen az édesanyám után próbálok nyomozni, akit ugyanis nem ismerek!
— Hogy értsem ezt? — képedt el Guszti.
— Szó szerint úgy, ahogy mondtam! Talán még nem hallottál ilyesmiről? — mosolyodott el újból a lány, miközben Guszti ráérzett, hogy az előbb bizony kőkeményen elvetette a sulykot.
— Ó, Istenem! — jajdult fel fájdalmasan, miközben csak kevés tartotta vissza attól, hogy részvétteljesen át ne ölelje a lányt. — Kérlek, bocsáss meg! De igazán bocsáss meg! Semmiképpen sem akartalak megsérteni!
— Semmi baj! Gyakran adódik ilyen is az életben! — igyekezett megnyugtatni Gusztit a lány, miközben kellő finomsággal visszatért a jövetelének céljára.