Önsanyargatás

Tasi83

2023. május 2.

Ebben a ragacsos, tespedő homályban nem érzem jól magam!
A balzsamos este kormos végtelenében fohászként siránkoznék, ha lehetne.
Összegyűlt éveimet hamar kopaszodó hajhagymáimra bízom:
Bár szőnyegmintáim kihulltak,
az emberek halhatatlan lebegéssel naponta köszöntenek,
megajándékoznak.

Kőkemény, gerincet feszítő priccs:
Fekhelyem ki tudja mennyi ideje már!
Kiszámolt örömökre tartogatom kopottas bankjegyeimet;
könyv, verseskötetek s talán semmi egyéb!
Egymásba kinyílt,
háboríthatatlan harmóniában lelkeink,
mint a sebezhető virágszirmok egymásba nyíltak:
Ó az egyetemi padsorok termékeny magánya,
egyedeliségünk határtalan,
s végtelen Mindenhatósága,
mikor csupán titkon elsuttogott
szerelmes szavainkat hallgathatjuk,
mert mást már aligha szólhatott volna ránk!

Milyen felnőtt orchidea-selymű kedves arcod,
kardvirágszál-karod belém karol,
s megszerezhető magabiztosság felé,
mint védelmező anyatigris ösztökél!

Most itt nélküled a nagy üres Kozmosz hasadékán
minden tárgy – amit csak eddig keservesen
is elszánt szorgalomban összegyűjthettem,
mind csak Téged idéz, szólongat, egyre hív!
Jó volna azt mondani:
Gyöngysorokat pergettünk igazából
szemeink édenkertjeiből
mikor ránk talált az orvgyilkos búcsúzás

Ablakunkon verejtékezik
s esőt könnyezik a megfordíthatatlan,
vissza nem nyerhető Realitás:
Idegeskedő, aggodalmaskodó hattyú-karod
dobolását érzem szívemen:
Végig ver rajtam ostorcsapásként
választásod, kegyetlen döntésed.

Hogy akkor, Júdáskodó pillanatodban,
kölcsönösen jobb lett volna számadást vallani:
Szerettél még?
Vagy már akkor tudtad midőn
láva-csókjaiddal mást fontál, nyalakodtál
Végig sújtott ádáz-keblű árvíz rajtatok
s én mégis végtelennek tűnő se éjjelek,
se nappalok örökkévalóságán azért izgultam;
kezeimet ezer változatban tördelve

 

Minden rendbe volt-e ott s hogy
épségben megmenekedtetek-e?!
Szétszórt közönyödben vajon tényleg
elfeledett már érzelmesen dobbanó szíved?!