Pillanat-derengés

Tasi83

2024. június 21.

Mintha örökösen el kellene indulnunk valahová;
a helyre, amit szükségképp nem ismerhetünk.
Találgatjuk Létezésünk valódi titkát,
s okát miközben magunk is végtelen,
halandó porszemek vagyunk.
A bizonyosság fojtogat minket:
ki, merre, hová viheti el majd a megtörtént,
boldogabb emlékeket,
melyek konzekvensen
egyedül csak hozzánk tartoznak,
hiszen mi hoztuk, teremtettük őket?!

A kettőzött Valóság szilárd átfedései
még megmérgezik nem csupán
a fogaskerékként járó elmét,
de a lappangó ösztön-vágyakat,
hogy váljunk valakivé,
holott Embernek kellene
elsősorban megmaradni.
A szükséges tehetetlenség sokszor visít,
mert a kiút-hiánnyal
rokonná lett a Jelen Idő.

A fáradt értelem maga elé
vetíti a látszat-Végtelent.
Távozások s Érkezések közti köztes
időtávolságokat még
oly jó volna végleg legyűrni;
újra átérezve, hogy Valakihez tartozhattunk,
hogy Valaki számított ránk.
Hogy ne csupán a sebzett fájdalom
tudatos csendje kísérje lankadásig,
holtája napjáig az embert.

– Miként lenne megvalósítható immár
a saját magunk generálta csapda-helyzetekből
való felemelkedés, kilábalás?!
Hogy kivételesen a tudomásulvétel
arányai is számíthassanak egy kicsit?!
Az utak visszafelé tényleg járhatatlansággal övezettek?!
Az emberiség is mintha elfáradt volna,
már aligha figyel önző önmagára.
Befalaztatta értelmének megmaradt kapuit.

A Nincs és a Semmi emlékműveit mintázza,
szajkózza akármelyik senkiházi propaganda-prédikátor,
míg mások már ezt is könnyedén elhiszik.
Kudarc-tudat, képi látomás – annyi se sok -,
nevenincs szomorúság szájjal felelget
egy-egy feltett, hézagos kérdésre.
A filléres derengés túloldalán
tapintható a végső bizonyosság elmélete!