Kedvencekhez adás
18

Platánfák, madarak és méltóság

Fülszöveg:

Ilona néni az egykor pirosra festett támlájú padon ül, vénséges platánfák alatt, és a madarakat eteti. Fürdőköpeny és pizsama az öltözete, de mindezt úgy egészíti ki egy selyemsál, hogy Ilona néni megjelenése még most, a betegség végnapjaiban is fejedelmi.

Ilona nénit mások úgy festenék le: egy öregasszony. Én ilyet soha nem mondanék rá. Ha Ilona néni nem hölgy, akkor senki sem az.

A klinikai komplexum hajdanán a város északi részén, az erdő peremén épült. Fás, ligetes környezet, levegője tiszta, ideális a gyógyulásra.

Ilona néni az egykor pirosra festett támlájú padon ül, vénséges platánfák alatt, és a madarakat eteti. Fürdőköpeny és pizsama az öltözete, de mindezt úgy egészíti ki egy selyemsál, hogy Ilona néni megjelenése még most, a betegség végnapjaiban is fejedelmi. Minden mozdulata elegáns, és nem a fürdőköpeny alól előtüremkedő pizsamanadrág száraival képez egyenértéket, hanem a selyemsállal.

Ilona néni jó ideje az intézmény lakója, nap mint nap felveszi a kezeléseket, és eközben senki sem tudja, hogy nem más tartja itt, a klinikán, csakis a szerelem.

Talán fél évvel ezelőtt ültek először együtt ezen a padon Ladó bácsival. Ladó bácsi, akit Ilona nénivel ellentétben mindenki a vezetéknevén szólított, annak idején udvariasan megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a hajdan piros támlájúra festett padon bőven van még hely Ilona néni mellett.

Egy igazi úriember! – ezt gondolta akkor Ilona néni, és nem is kellett csalatkoznia, bár azon később nagyon csodálkozott, hogy akad még olyan férfi széles e világon, aki nemcsak az általános udvariassági előírásokkal van tisztában, hanem még a kézcsók szabályait is ismeri.

Bizony, az ismeretségük első hónapjának végén Ilona néni megtapasztalta, hogy Ladó úr (ahogy ő nevezte) tökéletes nevelést kapott ifjúkorában. Tudta, hogy egy úriember nem a hölgy kacsóját emeli a szájához, ha a kézcsók műveletét gyakorolja (olyat csak aszfaltbetyárok és egyéb himpellérek művelnek), hanem ő maga hajol le szájával a női kézfejhez, és ott halk, nem hivalkodó, nem cuppanós kézcsókkal fejezi ki tiszteletét.

Ilona néni néha eltöprengett rajta, mikor is találkozott utoljára ilyen kifogástalan úriemberrel, de már cserben hagyta az emlékezete. És aztán megorrolt magára, amiért a múltban kutakodik, ahelyett, hogy a jelen pillanatait élvezné.

Márpedig a jelen pillanatait csakis Ladó úr társaságában élvezte. A Ladó úrral a platánfa alatt töltött percek voltak az egyedüliek, amiket ebben az intézményben egyáltalán elviselni lehetett. Az infúziók, beöntések, vérvételek között, az ágytálazás és a padlóra hányás szürreális és egymásba gomolygó végtelenjében kizárólag azok a percek jelentették az emberi méltóságot, amikor Ladó úrral a nagy platánfa alatt a madarakat etették, ültek a padon békésen, a lombok által megszűrt napsütésben, és a régi idők igazságairól beszélgettek. Emlékekről, családról, tiszteletről, békebeli boldog világról és a fiatalságról.

Ilona néni szerelmes volt, és bár sokáig magának sem merte bevallani, rá kellett jönnie, hogy az emberre bármely életkorban rátalálhat ez az eszeveszett, mindent átható és mindent felborító érzés, amely sokszor rémült szomorúságában is a legboldogítóbb, amit csak emberi lény átélhet.

Ilona néni naponta adta fel a méltóságát ebben az egészségügyi intézményben, és bármikor el tudta volna sírni magát, ha eszébe jutott az a reggel, amikor maga alá piszkított, és a nővér a zuhanyzóban úgy slagolta le ráncos, öreg és meztelen testét, hogy a megszégyenülés kínja élesebben hasított az elméjébe, mint a hol túl hideg, hol meg túl forró vízsugár.

Néha, amikor leszállt az éj, és elcsendesedett a kórterem, azon elmélkedett álmatlanul, milyen hihetetlen és mindennek ellentmondó érzés az, hogy ő szerelemmel fog kimúlni ebből a világból, hiszen az ilyesféle érzemény a fiatalok kiváltsága. Ilyenkor a jajongások és a gyötrődő neszek hajnal felé elhaltak, és ő csak Ladó úrra tudott gondolni, miközben hajnal felé a madárcsapat csivitelni kezdett odakinn. Vajon mit mesél holnap ez a derék úriember a padon? Milyen emléket hoz majd elő, amelyikre ő is bízvást rácsatlakozhat? Vajon lesz-e alkalom, ami miatt holnap is megcsókolja majd a kezét?…

Ilona néni az egykor pirosra festett támlájú padon ül, vénséges platánfák alatt, és a madarakat eteti. Egyedül. Fürdőköpeny és pizsama az öltözete, de mindezt úgy egészíti ki egy selyemsál, hogy Ilona néni megjelenése még most, a betegség végnapjaiban is fejedelmi. Minden mozdulata elegáns, és nem a fürdőköpeny alól előtüremkedő pizsamanadrág száraival képez egyenértéket, hanem a selyemsállal.

Egyedül ül a padon, eteti a madarakat, és amikor elfogy az utolsó morzsa is, akkor Ilona néni feláll, bemegy az épületbe, és közli, hogy nem hajlandó több kezelést felvenni.

Ladó úr tegnap este meghalt.

És most ő is hazamegy meghalni.