Kedvencekhez adás
18

Søstre av Månen

2. fejezet - Hétköznapi boszorkányságok

A lány gyorsított a léptein, rossz érzése támadt, bár maga sem tudta volna megmondani, miért. Amolyan zsigeri megérzés volt, mint mikor az ember nem tud elaludni, mert az érzékei azt visítják, van ott valaki és figyeli, pedig egy árva lélek sincs közel s távol. Hirtelen már nem is tűnt olyan álomszerűnek az az éjszaka, amikor egy arra járó idegen segített a lerobbant autójával, majd cserébe elvitte a világítótoronyhoz, ahol aztán bemutatta őt a barátainak. Tisztán emlékezett rá, hogy a vörös hajú lánytól, akinek már nem rémlett a neve, felálltak a tarkóján a pihék, és ámbár a többiek barátságosabbnak tűntek, nem merte volna azt állítani, hogy kevésbé veszélyesek. A nagyszüleiért aggódott, bár bizonyos volt abban, hogy nem bántanák őket, és egészen biztosan nem rossz szándékkal érkeztek, de neki nincs senki más, csak ők. Se unokatestvérek, se anyukája, lehet, már apja sincs, mégis mit kezdene nélkülük?

A kertben a nagyapja gereblyézte a leveleket a vajszínű, kötött pulóverben, amit Frida mama két nappal azelőtt fejezett be. Benny, a vörös kandúr a nagy tölgyfa egyik ágán hasalva figyelte az alatta ténykedő öregembert. Daisy csodálkozott is rajta, hogy a saját kertjükben találkozott vele, ugyanis a macska az esetek többségében a környék hölgyeinek udvarolt, mind a kettő-, mind a négylábúaknak, előbbieknél finom falatokért, utóbbiaknál kis vörös szőrgombócok létrehozásáért kampányolt.

– Hé, Lilje, jött valami nekem? – kiáltott neki oda a nagypapája.

– Nem, papa, miért? – sietett oda hozzá.

– Csak kérdezem. Figyelj csak, idehoznád a kosarat? – kérte, miközben egy kupacba rendezte a száraz leveleket.

– Figyelj csak, papi… Van itt valaki? – érdeklődött, miközben teljesítette a kérését.

– Édes lányom, hát a te barátaid!

– Mi-miről beszélsz?

– Hát nagyanyád azt mondta, a Walmartban találkozott ezzel a csapat lánnyal, akik téged kerestek, mert állításuk szerint a barátaid és aggódnak érted.

– És most… Itt vannak? – sápadt le.

– Miért, mégis hol lennének? Téged akartak látni, hát nagyanyád hazahozta őket, engem meg kiküldött a gazt kaparni. Na, meg Bennyt is kihajította – morgott, közben pedig felnézett a jószágra, aki a vastag ágon elterülve, a nap sugarait magába szívva, elégedetten pislogott vissza rá.

– Jó, jó… Ha te mondod, papi… Jó munkát – mondta gyorsan, majd besietett a hátsó ajtón.

Mikor belépett a házba, azonnal megcsapta a füstölő illata, valahonnan a nappaliból Fleetwood Mac szólt, azt gyanította, a nagymamája felrakta a régi bakelitet a lejátszóra, a konyhából pedig vidám beszélgetés szűrődött ki. Daisy levette a bakancsát és a kabátját, majd elindult a hangok irányába.

– Lilje? – szólította meg a nagymamája, mikor meglátta. Az asztalnál ült, körülötte a hat lány, akikkel aznap éjjel találkozott, és mindannyian a híres mandulatortát ették éppen jóízűen.

– Szia, nagyi. Sziasztok – köszönt felocsúdva a döbbenetből. Olyan volt a lányok tekintetének kereszttüzében, mint egy őz a reflektor fényében, szinte mozdulni is alig bírt, mintha a tagjai megrozsdálltak volna.

– Szia – köszönt Niesha nagy mosollyal. – Azt hittük, már történt veled valami, hogy nem jöttél minket meglátogatni. Nem tudtuk, hol keressünk, aztán találkoztunk a nagyiddal, és valahogy az az érzésem támadt, hogy rokonok vagytok. Mint kiderült, jól gondoltam.

A lány csak állt ott, és még a hideg is kirázta, ahogy a nő megszólította. Volt benne valami furcsa, pedig még a testbeszéde is nyitottságot és érdeklődést mutatott, mégis megérzett valami altónust, egy enyhe kis aromát a beszédében, ami erre késztette. Azt is furcsállta, hogy a többiek nem mondanak semmit, pedig a lehetőség adott volt, egészen úgy tűnt, hogy Niesha a vezetőjük, és csak akkor szólalhatnak meg, ha ő megengedi, mintha csak egy parancsnokot és a katonáit látná. Gyorsan el is hessegette a gondolatot, a nő egészen biztosan csak megmondta nekik, hogy viselkedjenek rendesen, amíg itt vannak, és valószínűleg nincsenek az ilyesmihez hozzászokva, azért ilyen csendesek.

Bár be kellett vallania, azt is kissé hitetlenkedve fogadta, hogy csak úgy felismerték a nagymamáját. Frida ugyan magas termetű, vékony nő volt, de teljes ellentéte Daisynek; őszbe hajló, aranyszőke tincsei mindig rendezett fonatokban fogták közbe aggodalomtól barázdált homlokát, tekintete, mint a jeges tájon sebesen futó gleccserpatak, ám mégis mindig hihetetlen melegséget és szeretetet sugárzott. A lány néha el is merengett azon, hogy mi van, ha az anyját örökbe fogadták, mert fagyos, északi vonásain kívül nem sokban tükrözte a szüleit Lotte. Bjørn papához ugyan egy fokkal már jobban hasonlított az egykori modell, hiszen a férfinak dús, sötétbarna sörénye volt, amely az évek során ezüstbe fordult, a szeme pedig épp olyan éles jáde volt, mint a lányáé és az unokájáé.

– Ó, öhm… Tudjátok, nagyon elfoglalt voltam és el is felejtettem… – magyarázta a pulóvere ujját húzogatva.

– Mondta a mamád – szólalt meg a vörös. Hogy is hívták? Alice…? Nem, nem… Anne, igen, ez az. Nem kicsit meglepő módon normálisan, sőt egyenesen barátságosan szólt hozzá, ezért Daisy köpni-nyelni nem tudott.

– Pont… Mandulás tortát akartam sütni – nyögte ki a nagyanyjának, a süteményre bökve.

– Milyen furcsa egybeesés – mosolygott szelíden Frida. A lánynak az az érzése támadt, hogy hazudik. De ugyan, mégis miért tenne ilyet? Honnan tudhatta volna egyáltalán, mit tervez? Nem is mondta senkinek.

– Az… Az ott a védelem rúnája? – billentette oldalra a fejét. Ugyan nem sokat értett az ilyesmihez, a legfontosabb rúnákat legalább felismerte, és a védelemé pont ilyen volt. Szinte előtte volt a kép, amikor a nagymamája megmutatta neki őket és elmondta, melyik mit jelent.

– Biztosan nem jól mértem ki az alapanyagokat, és sütés közben felrepedt – intézte el ennyivel Frida mama. Daisy azért nem volt meggyőződve róla, hogy bármilyen édesség képes csak úgy „véletlenül” egy teljesen geometrikus formában felrepedni, de látszólag elfogadta a választ.

– Nagyon szépen köszönjük ezt a finom süteményt, Mrs. Johannessen – állt fel Niesha. A többiek követték a példáját.

– Ugyan, én örülök, hogy ízlett és hogy eljöttetek. Meg hogy Daisy végre szerzett magának barátokat.

– Nagyi… Kérlek.

– Tényleg, nincs kedved eljönni velünk? Mályvacukrot sütünk meg hot dogot – ajánlotta fel Gemma.

– Hát, nem is tudom, holnap korán kell kelnem… – felelte bizonytalanul.

– Menj nyugodtan, drágám. Mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra, te pedig az elmúlt héten mást se csináltál, csak dolgoztál meg tanultál.

– Hát… Oké – egyezett bele végül.

Maga sem tudta, mit érez ezzel az egésszel kapcsolatban, egyrészt kíváncsi volt, egy kicsit talán izgatott is, hiszen nem sűrűn hívta őt senki sehová, másrészt az az érzése támadt, hogy csak azért mondott igent, hogy főképp a nagymamája, illetve a többi lány kedvére tegyen. Bárcsak ne volna ennyire esetlen, ha emberekről van szó…

– Szuper – lelkendezett Niesha. – Meglátod, nem fogod megbánni – kacsintott.

Azonban Daisy nem volt erről száz százalékban meggyőződve. Ennek ellenére elköszönt a nagymamájától, aki biztatóan megveregette a vállát, majd ment a többi lánnyal a kocsijához.

– Jössz velünk, vagy a saját verdádat vezeted? – érdeklődött Anne.

– A sajátommal megyek utánatok.

– Akkor gondolom, nem iszol sört – vonta össze a szemöldökét Nicky.

– Nem, én… Nem. Én nem iszom alkoholt.

– Soha? – döbbent meg Gemma.

– Nem, soha – rázta a fejét.

– Hogyhogy?

– Tar… Gemma, nem kérdezünk ilyesmit! Biztosan megvan rá az oka. – A nő egészen úgy tűnt, mint akit tetten értek valamin, bár a lánynak fogalma nem volt róla, hogy mégis min. Számára semmi furcsa nem volt abban, hogy véletlenül rossz néven akarta szólítani, sőt hamarabb fordult meg a fejében, hogy a vezeték vagy második keresztnevén akarta hívni.

– Gyere utánunk, oké? – pattant be a kisbusz vezető ülésére Anne.

– Így lesz – szállt be Daisy is a saját autójába.

Amint a többi lány beszállt a kisbuszba, ő is indított, majd követte őket ki a városból, útközben pedig bekapcsolta a rádiót és bedobott egy lemezt a lejátszóba. A melankolikus riffek, az énekes hangja egészen megnyugtatta pattanásig feszült idegeit. Maga sem tudta, miért visít minden érzéke, mintha veszélyben volna, hogy mitől ennyire leszívott, de a zene mindenképp segített a mindenfelé kószáló gondolatain és a zsigereiből jövő rossz érzésen.

Eközben otthon Frida mama kiment a kiskertjébe, hogy fűszereket és virágokat szedjen. Bjørn már végzett a levelek összehordásával, éppen földet szórt a friss komposztréteg tetejére, Benny pedig ezúttal a szerszámoskamra fém tetején mosakodva követte figyelemmel, kétlábú szolgái mit ténykednek.

– Elmentek? – kérdezte az idős férfi.

– El. Ment velük Daisy is – felelte a nő, miközben letört egy kökényágat.

– Most füstölni fogsz?

– Megtisztítom a birtokunkat. Idegenek jártak itt, akiknek nem mellesleg nagyon… Erős aurájuk volt. El kell tüntetnem a nyomukat, különben az istenek megharagszanak ránk.

– Tudod, Frida, nem kellene ezt ennyire rejtegetned Lilje előtt. Egyébként is tud egy részéről, biztosan megértené.

– Csak egy bolond vén tyúknak nézne.

– Ő is tudja, hogy az óhazában még élnek ezek a hagyományok, és vannak, akik gyakorolják. Nincs ebben semmi furcsa. Vagy mástól félsz?

– Nem akarom, hogy elmondja másoknak. Márpedig, ha tudná, egészen biztosan megosztaná valakivel, ha más nem, az új barátaival. Nem szerencsés magunkra vonni más boszorkányok figyelmét.

– Ők azok?

– Nem tudom, nem hiszem. Talán valamelyikük látó vagy álomjáró, de nem gondolom, hogy tisztában lennének a rejtett képességeikkel.

– Biztos vagy benne?

– Teljesen.

– Ha te mondod, Frida. Benny végre hazajött, biztosan udvarolni volt.

– Igen, tudom, az első dolga az volt, hogy ennivalót kért – egyenesedett fel. A kosarában megannyiféle növény pihent, berkenye, rozmaring, kökény, kakukkfű, zsálya.

– Hoznál kérlek egy kis raffiát?

Bjørn, mintha csak számított volna rá, előhúzott a zsebéből egy köteget, majd ütött-kopott késével levágott belőle négy darabot. Frida megköszönte, elvette, aztán a kosarában lévő növényeket annyi helyes kis csokorba rendezte, ahány darab madzagja volt, majd összekötözte őket és a kapuhoz ment. A házhoz vezető ösvényt átölelő rózsalugas már elszáradt, a barna növénydarabok közül kikandikált a fehérre mázolt, fém tartószerkezet, a nyáron ezerféle színben pompázó virágos kert most élettelenül, szárazon terült el. Az asszony a kapuban aztán meggyújtotta az első csokrot, majd lassan elindult a ház felé, közben hagyta, hogy a füst körbejárjon mindent, és halkan dúdolt egy ősi dalt. Mikor elégett a rögtönzött füstölője, meggyújtott egy másikat, és lassú tempóban, az általa zümmögött dal ritmusára bejárta az épület minden helyiséget, majd folytatta útját a kertben. Hamarosan végzett a rituáléval, a maradék füstölőt gondosan egy pamutszalvétába tekerte, majd egy befőttesüvegbe tette, amit aztán a tűzhely feletti polcra helyezett. Mellette megannyi hasonló tartály sorakozott a borsőrlő, a fűszeres dobozok közé beékelve, mindegyikben másfajta növényeket tartalmazó kis csokor.

– Már verhenyesedik a magyal – jegyezte meg az idős férfi.

– Yulera már bizonyosan megérik. Hajnalban a legszebbek, mikor megcsípi őket a dér – felelte Frida. – Engedd be a macskát, kérlek.

Bjørn eleget is tett a kérésnek és beengedte Bennyt, aki már türelmesen várta a gazdáit az ajtóban ülve. Lassan beügetett, érdeklődve nézett, szaglászott körbe, mint aki sosem járt még a házban. Frida jó jelnek vette, hogy nem borzolta fel a szőrét és nem akart rögtön kimenni. Ezek szerint a tisztítás sikeres volt.

– Nem is értem, miért raktad ki egyáltalán a szűrét – jegyezte meg az öregember.

– Mert csak felzaklatták volna azok a lányok. Leborított volna mindent, netalán elbújt volna valahol, aztán napokig színét sem látjuk. Meg aztán, az isteneknek nem kell tudniuk a különös vendégeinkről.

– Olyan fontos az, hogy lássuk?

– Freyja szolgáinak házában mindig kell, hogy legyen macska, aki vigyázza a portát a negatív energiáktól.

– Ha nem látjuk, már nem is működik? – ült le a székre, majd nekilátott megpucolni az odakészített burgonyát.

– Az a macska, amelyik fél, egy hajítófát sem ér a gonosz szellemekkel szemben.

– Jó tudni… De már tele van a leszármazottaival az utca.

– Freyja helytartóját helytelen megszabadítani a nemzőképességtől, Bjørn.

– És ha valamelyik macskahölgy gazdája idejön gyerektartást követelni?

– Akkor adunk nekik egy csomag macskatápot – felelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, majd a forró zsiradékra vágta a hagymát.

Daisy és a lányok eközben megérkeztek a világítótoronyhoz. Meglepve figyelte meg, hogy azóta sátrakat állítottak fel, amelyeket fényfüzérekkel és bogyós, leveles faágakkal díszítettek fel. Emlékei szerint, mikor legutóbb itt járt, azok még nem voltak ott. De legalább kellemes, ismerős érzést keltettek benne a partra sodort, só és napszítta fatörzsek és a kerek kavicsokkal határolt tűzrakó hely, melyben ezúttal nem égett semmi.

– Dana, Nicky, menjetek el fáért. Mi addig előkészítjük a hot dogot – mondta a lányoknak Niesha, mikor kiszálltak az autóból. Dana és Nicky egy biccentéssel jóváhagyták, majd elindultak az úthoz vezető, keskeny ösvényen az erdő felé. – Gyere, Daisy. Segítesz nekünk? – karolt belé.

– Persze… Bár… Nem nagyon szoktunk ilyet enni… Szóval nem tudom, mit is kell csinálnom – felelte.

– Sajtot reszelni, felvágni a zöldségeket… Semmi bonyolult.

– Akkor jó.

– Azt mondod, nem szoktak ilyesmit enni. Akkor a nagyid általában hagyományos dolgokat készít? – érdeklődött, miközben a kempingasztalhoz mentek, amit Gemma, Anne és Kass állítottak fel, és amire éppen a hozzávalókat pakolták ki, miközben megbeszélték, hogy minden megvan-e, elegendő mennyiség áll-e rendelkezésre. Úgy tűnt, mióta eljöttek Essexből, drasztikusan javult a közhangulat, még Anne is halkan dudorászott, Gemma és Kass pedig azon vitatkoztak, a savanyú vagy a kígyóuborka az ízletesebb.

– Igen. Nagyi nem ismeri annyira az itteni konyhát, de ha ismerné, sem főzne ilyesmit, mert a papa nem enné meg.

– Isteni volt az a mandulatorta, meg kell, mondjam. Életemben nem ettem még ilyen finomat – mosolygott.

– Köszönjük – viszonozta halványan a gesztust. Nem volt még túl magabiztos a közelükben, főleg, hogy az a fura, zsigeri érzés még minden nem múlt el. De legalább az agya kezdte meggyőzni arról, hogy talán mégsem kellene mindig a megérzéseire hallgatnia, mert egész rendes lányoknak tűnnek.

Dana és Nicky nemsoká visszaért egy ölnyi száraz faággal, majd nekiálltak tüzet rakni. Daisy elvarázsoltan figyelte, milyen precizitással helyezik el a fadarabokat, majd száraz nádat tettek a rakás aljára, amit aztán meggyújtották. Nemsoká már egész helyes kis tábortűz ropogott a kövekkel és kavicsokkal kirakott körben. A maradék, kisebb ágakat Anna vörös fonállal kötözte össze, a lány pedig meg mert volna rá esküdni, hogy az így elkészült alakok egy vagy több rúnát ábrázolnak, azonban annyira tüzetesen nem ismerte őket, hogy meg tudja állapítani, melyik mit is jelent. A vörös hajú nő aztán felaggatta őket, majd elégedetten szemlélte a munkáját.

– Hé, Anne, ne legyél már ilyen Blair Witch – röhögte ki Gemma. – A vendégünk még frászt kap tőled.

– Törődj a magad dolgával – förmedt rá.

– Mert megátkozol, vagy mi?

– Lányok, legyetek szívesek – szólt rájuk Niesha, aki éppen a tűz fölött a grilltálcán forgatta a virsliket. Elég bosszúsnak tűnt, mintha csak valami nagyon helytelen csúszott volna ki a másik kettő száján.

– Te, Daisy, neked mi a napjegyed? – érdeklődött Anne. A lány meglehetősen furcsállotta, hogy aznap milyen normálisan viselkedett vele, holott az előző alkalommal enyhén szólva is ellenséges volt.

– Ühm… A micsodám? – kérdezett vissza.

– Hát a horoszkópod.

– Ó, hát… Ööö… Fogalmam sincs.

– Az hogy lehet? – vonta össze a szemöldökét Gemma. – Az emberek ezt azért tudni szokták…

– Nem igazán vagyok benne az ilyesmiben… Azt sem tudom, mik és mikor vannak, szóval…

– Mikor születtél? – kérdezte Anne az asztalra könyökölve, miközben ellopott egy karika uborkát.

– November huszonegy.

– Na, vetélytársad akadt – vigyorgott a lányra a szőke.

– Ezt nem teljesen értem… – felelte Daisy.

– Ő is skorpió, meg te is.

– De ez önmagában még semmit sem jelent, ez csak a napjegye – forgatta a szemét Anne.

– Szóval… Ti így… Benne vagytok ebben a horoszkóposdiban? – érdeklődött a lány.

– Manapság ki nem? – vont vállat Gemma.

– Na, de mikor is születtél? – vette elő a telefonját a vörös hajú.

– Öhm… Most mondtam, november huszonegy. Miért fontos ez?

– Neem, melyik év, hány óra, hány perc, melyik város. Hát, mert szeretném megtudni a születési képletedet. Szabad? Mert mondhatsz ám nemet.

– Ja, persze, nyugodtan, nem olyan nagy dolog. Szóval, kettőezer-egy, november huszonegy, azt hiszem, délután egykor, Berlinben.

– Fene azt a jó dolgodat – jegyezte meg Niesha. – Mit kerestél te Berlinben?

– Úgy tűnik, nem csak a napjegyed lopta el, de most már hivatalosan is ő a legfiatalabb – heccelte tovább a szőke. Anne fel sem vette, mindössze a szemét forgatta.

– Azt pontosan nem nagyon tudom – mosolyodott el halványan. – De ott volt anyukámnak lakása, ott élt születésem előtt és után is.

– Na, itt is van. Skorpió Nap, ezt eddig is tudtuk. Vízöntő Hold, hoppá, hoppá – a többiek elismerően felmorajlottak. – Nieshának és Kassnek is Vízöntő a Holdja. Halak aszcendens, mondjuk kitalálhattam volna, tipikus Halak szemed van, olyan álmodozó.

– Bevallom őszintén… Nem igazán értem, ezek mit jelentenek. Nem vagyok otthon az ilyesmiben…

– Nos… Röviden összefoglalva, a skorpiók intenzív, elszánt emberek, akik egyébként nagyon érzelmesek, de kívülről keménynek tűnnek. Emellett elég veszélyesek is tudnak lenni, illetve félelmetes vitapartnerek. A vízöntő Holdad erre a zárkózottságra, magányos farkasságra, ami amúgy a skorpiókra jellemző, még rá is segít. Kicsit olyan kívülállók, mintha egy másik univerzumból érkeztek volna. De jó megfigyelők, kiválóan értik az emberi természetet, nagyon intelligensek. A halak aszcendensű emberek igazi álmodozók, mindig a felhők fölött van a fejük, művészek, romantikusok, emellett elég érzelmesek. Ez meg rásegít a skorpió napod intenzív érzéseire.

– És az sem ritka, hogy bárki, akinek valamilyen bolygója skorpióban van, azt traumák érik vagy problémája van a szüleivel – tette hozzá Niesha.

Daisyt sosem foglalkoztatta az asztrológia, nem gondolta, hogy az újságban megjelenő, egy-két soros leírások és jövendölések bármiben is befolyásolnák az életét, főleg, hogy ezelőtt még az úgynevezett napjegyét sem tudta, amit az emberek nagy része a horoszkópjaként ismert. Nem érdekelte, hát nem is derítette ki, mégis miért pazarolta volna az idejét ilyesmire? De a jellemzés, amit Anne elmondott, na, az már kicsit akkurátusabb volt a napilapok bazári jövendő-mondó szekciójánál. Világ életében kívülállónak érezte magát, azonban betudta a dolgot annak, hogy az anyját sosem ismerhette, hogy nem ismeri az apját és a nagyszülei nevelik. Elvégre, ez nem éppen egy szokványos családmodell. Ráadásul nem is egy tipikus, amerikai háztartásban nevelkedett, a nagymamája még erősen ragaszkodott az óhaza szokásaihoz, életmódjához, így aztán annak ellenére, hogy a lehető leghétköznapibb ember, aki csak lehet, mégsem tudott sosem beilleszkedni sehová. Szerzett ugyan „barátokat”, de többségük nem volt maradandó, a kapcsolatukat pedig egyáltalán nem nevezte volna mélynek, pedig igazán vágyott valakire, aki megérti és támogatja. Azt pedig, hogy igazi romantikus alkat, le sem tagadhatta volna. Sok, sok csalódáson volt már túl, emellett képes volt feltétel nélkül, rajongva szeretni az anyukáját, akit sosem ismert, aki eldobta magától, aki nem akarta őt, csak mert az édesanyja volt. Gyerekkorában pedig gyakran eljátszott a gondolattal, hogy mikor betölti a tizenhatot, varázslatos módon megjelenik az apja, mint a filmekben, aztán majd elveszi magával, és együtt élnek majd a puccos villájában, minden kívánságát lesni fogja, és bármit megvesz neki, ami csak elnyeri a tetszését. Ám hiába jött el az édes tizenhat, az apja csak nem bukkant fel, ekkor hát arra a konklúzióra jutott, hogy majd, ha tizennyolc lesz, viszont ekkor sem jött el drága autóval a király. A remény ennek ellenére sem halt meg benne, valahol mélyen, az évek során felhúzott falai mögött egy kislány még mindig várta, hogy egyszer csak betoppan.

– Nem gondoltam volna, hogy ebből bármi is igaz lesz rám – szólalt meg végül, miután a kínos csend megszakítására megköszörülte a torkát.

– Nem kell valamiben hinni, hogy igaz legyen – szólalt meg Nicky.

– Na, ne rémítsétek el. Ha nem akarsz, nem kell benne hinned, ez csak amolyan szórakozás nekünk.

– Úgy értem… Nem is tudtam eddig, hogy ez ennyire… Összetett.

– Ó, és még a felét sem hallottad – nevetett fel jókedvűen Anne. – Ezeken kívül van még három személyes bolygó, kettő szociális és három külső bolygó, amik inkább generációkat határoznak meg, aszteroidák, mint például a Chiron, különböző pontok, mint az aszcendensed, meg még megannyi objektum, ami fontos lehet. Aztán ott a tizenkét ház, és még az is fontos, hogy melyik bolygód milyen aspektusban van egy másikkal vagy egy ponttal, emellett fontos még, az adott jegyen belül milyen szögben jár egy bolygó vagy objektum. De ez csak egy a sokféle módszer közül, én a nyugati asztrológiában vagyok járatos.

– Hát ez… Ez nekem kínai – nevette el magát.

– Ne aggódj, majd, ha többet lógsz velünk, akkor rád ragad – veregette meg a vállát Gemma.

– Annyira sokáig azért már nem maradunk itt – jegyezte meg Nicky, miközben a sült mályvacukrát fújogatta. Erre feszült csend telepedett a társaságra, mintha valami nagyon érzékeny témára tapintott volna, Daisy nem is értette, hogy mi rosszat mondhatott ezzel.

– Azt hittem, itt laktok a környéken – szólalt meg.

– Nem, nem a környékről valósiak vagyunk. Egy-két hét múlva tovább kell állnunk – felelte Niesha.

– Mentek haza?

– Nem, nekünk nincs otthonunk – vágta rá Dana, akinek a szavait keserűség járt át, amit az arckifejezése is erősen tükrözött.

– Járjuk az országot, néha megállunk valahol pár hétre – magyarázta Gemma. – Aztán megyünk tovább. Sok hely van még, amit nem láttunk.

El sem tudta képzelni, milyen lehet így élni. Amióta az eszét tudta, a kis, essexi házukban éltek a nagyszüleivel, békességben és boldogságban, még ha a múlt fájó nyomot is hagyott mindannyiukon. Elmerengett, vajon mi késztethette ezeket a nagyon is különböző lányokat, hogy összecsapódjanak és együtt nekivágjanak az országútnak. Azonban gyanította, ha megkérdezné, sem kapna semmiféle választ erre a kérdésre. Nem mintha hibáztatta volna őket, ő maga sem beszélt könnyen a dolgairól, így hát tökéletesen megértette, hogy miért nem akarnak a lányok sem. Nem könnyű olyasmit szavakba önteni, amit még felfogni is nehéz.

– És… Legalább izgalmas? Jó móka? – próbálta könnyedebb vizekre terelni a témát.

– Néha az – kezdte összerakni a hot dogokat Niesha. – Sokféle emberrel találkozunk, sok szép dolgot látunk. Na, meg csúnyát is… – adott a kezébe egy tányért.

– Ó, köszi. Istenien néz ki.

– Ő főz közülünk a legjobban – jegyezte meg Gemma, miközben az ujjairól nyalogatta le a szószt. – Annie pedig egy pirítóst is képes odaégetni.

– Hé! Nem én gyújtottam fel egy fél erdőt egyszem mécsessel – replikázott a lány.

– Ugyan már, hanyadik alkalommal hozod már ezt fel? Réges-rég történt.

Daisy csak mosolygott rajtuk. Minden furcsaságuk ellenére most végtelenül hétköznapinak tűntek, két lány, aki oda-vissza csipkelődik, ki tudja, talán csak a hangulatot akarják oldani, vagy nekik ez a szeretetnyelvük. Senki társaságában nem érezte még ennyire kényelmesen magát, pedig alig ismerte ezeket az embereket, csak véletlenül futott velük össze.

Sosem voltak igazán barátai, egyelőre pedig nem merte volna megkockáztatni, hogy a lányok azzá váltak. Néha a suliban hozzá csapódott valaki, de inkább megmaradtak ismerősi szinten, legalábbis Daisy mindenképpen így gondolta. Nem az a fajta ember volt, aki könnyen közel enged magához másokat, bár különösebben nem is volt igénye a társaságra. Néha eljátszott a gondolattal, hogy vajon mennyivel lenne másabb ember, ha a szülei nevelik, bármelyik vagy mindkettő. Egyáltalán milyen lenne velük? Vajon… Milyen ember lehet az apja? Az nyilvánvaló, hogy a nagyszülei sosem fognak róla mesélni, habár egészen biztosan ismerik, legalábbis tudják, hogy ki ő, magától pedig nem sok esélye van kideríteni. Ahogyan azon is legfeljebb csak dilemmázhat, hogy mennyivel lenne másabb, jobb ember, ha az élete nem úgy alakul, ahogyan.

Néha elképzelte az apukáját, egy nagy múltú, tehetős család sarját, talán az egyetlen, aki tovább viheti a vérvonalat, amolyan tékozló fiú, aki jachtokon bulizgat, hangos a botrányaitól a sajtó, mégis, valahogyan sikeresen vezeti a családi vállalkozást. Meglehet, hogy olyasvalaki, aki már akkor sem volt fiatal, mikor megismerte az anyját, nagy valószínűséggel pedig fogalma sincs arról, hogy van egy lánya ezen a világon. Hacsak nincs egy szép, kirakatba helyezhető felesége, meg egy fél futballcsapatnyi gyereke.

Nagyon hálás lett volna, ha valamelyikük ott lett volna vele, netalán felhívhatta volna őket a hazavezető úton. Rengeteg érzés keringett benne, bizonytalanság, félelem, rettegés a csalódástól és attól, hogy csalódást okoz másoknak… Másrészt pedig élvezte az estét, kicsit talán úgy érezte, nem kell annyira másnak mutatnia magát ezek előtt a lányok előtt, mint más, hétköznapi embereknek. Meg volt győződve róla, hogy nekik is megvannak a maguk furcsaságaik, épp mint neki, ezért nem ítélkeznek felette, s talán ezért hozta őket össze a sors. Egy csapatnyi kívülálló. Egy-egy pillanatig az az érzése támadt, mintha ezer éve ismerné őket, mintha mindig is együtt lógtak volna. Furcsa, nem igaz?

Nem hitt a sorsban vagy az eleve elrendeltetésben, amikor Anne előhozakodott az asztrológiával, akkor is szkeptikusan állt az egészhez, még ha egy kicsit meg is szédítette az akkurátussága. Be kellett vallania önmagának, hogy mikor a lány belekezdett a témába, nem egészen erre számított, hanem bulvárújság szintű, egy-két mondatos jövendölésekre. Így hát nem is telt sok időbe, mire már a felét sem értette annak, amiről a vörös hajú lelkesen magyaráz. Talán meg kellene kérdeznie a nagymamáját, ő azért mégis csak jártasabb az ilyesmiben, bár nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy annyira, mint Anne. De esetleg egy kicsit egyszerűbb magyarázatot kaphat, hacsak megint ki nem kapcsol az agya az első mondat végére…

Mikor hazaért, a nagyszülei még ébren voltak, a nappaliban tévéztek. Ez volt a kimondatlan megegyezésük, Daisy akkor érkezik haza, amikor akar, de cserébe még ébren megvárják. Így hát általában igyekezett a lehető legkorábban hazajutni, hiszen nem hagyhatta, hogy ilyen sokáig ébren maradjanak miatta, főleg, hogy nagyon jól tudta, normál esetben már rég az igazak álmát aludták volna, mindössze őmiatta maradtak ébren.

– Megjöttem – kiáltotta az előszobából, ahol levette a kabátját és a cipőjét.

– A nappaliban vagyunk – érkezett Frida mama válasza. – Milyen volt?

– Ühm… Egész jó – sétált be hozzájuk. – De figyelj csak, nagyi. Nem gondoltál te abba bele, hogy mi van, ha ezek hidegvérű pszichopaták vagy gyilkosok? – tette csípőre a kezét.

– Nem, egy pillanatig sem.

– Hát azt nagyon rosszul tetted. Lehettek volna akárkik! Épp csak a szerencsén múlt, hogy valóban valami barátfélék voltak… Nem hozhatsz haza bárkit, aki azt mondja neked, hogy ismer! Lehet, valami szektás őrült! Ismered a Sharon Tate-es sztorit, nem?

– Kedvesem, könnyen meg lehet mondani valakiről, hogy milyen szándékok vezérlik – mosolygott rá.

– Hát hogyne… A mai világban mindenki csak a jóságáról híres… – puffogott tovább. – Főleg az idegenek, akik odamennek hozzád a Walmartban. Egyszer, drága nagyim, majdnem pillangót kaptam a gyomromba egy kedves úriembertől a parkolóban, mert nem voltam hajlandó megnézni a telefonon az időt.

– Barátságos volt az aurájuk – vont vállat.

– Hogy… Mi? Az aurájuk? Nagyi! Honnan tudhatnád, hogy milyen az aurájuk? És attól… Attól még lehetnek csalók! Vagy gyilkosok! Nagyi, ne legyél már ennyire naiv, kérlek! Hogy éltél te eddig túl hatvannégy évet? Hogyan?

– Na, shh! Tévét akarok nézni! – ripakodott rájuk Bjørn papa, aki elmélyülten nézte a főzőműsort, amiben Gordon Ramsey éppen a szerencsétlen tanítványával azért üvöltözött, mert túl száraz lett a sült hús.

– Gyere, Lilje – kelt fel az idős nő, az unokájába karolt, majd kivezette.

– Hova megyünk? – érdeklődött.

– Viszünk egy kis édességet Freyja asszonynak – ment be a konyhába, és levette a kredenc tetejéről a doboz Oreót, amit a legutóbbi bevásárlás alkalmával kért.

– Nagyi, én nem igazán… – próbálta magát kihúzni a „program” alól.

– Ugyan, ha nem is hiszel benne, az áldás még nem ártott meg soha senkinek.

– Ha te mondod, nagyi – követte egy sóhajjal a kamrába, ahol Frida Freyja oltárát állította fel.

Amióta csak az eszét tudta, nagyjából tisztában volt vele, hogy az asszony pogány hagyományokat követ, gyakran segített neki növényeket gyűjteni, teliholdkor kirakta a vizet egy olyan helyre, ahol a Hold fénye teljesen megvilágítja, illetve gyakran jelen volt, mikor felajánlásokat tett az isteneknek. Ennek ellenére nem hitt benne, az ő világába ezek a dolgok nem fértek bele. Viszont tiszteletben tartotta, hogy a nagymamája komolyan veszi ezeket a szokásokat, és igyekezett mindig segíteni bennük, ha más nem azért, hogy később inspirációt merítsen belőlük. Be kellett vallania, igencsak sok szokatlan újdonságról szerezhetett így tudomást, ami jól jött, mikor az egyetemen éppen egy kapcsolódó művet elemeztek, netalán feljöttek valamilyen tárgy kapcsán ezek a kihaltnak hitt szokások.

Frida megtette a felajánlást, egy norvég dalt dúdolva az oltárra helyezte az édességet, abba a kis kosárba, amit Bjørn készített. Ezután meggyújtotta a gyertyákat, majd Daisyn volt a sor, hogy átadja az ajándékát, amit kissé esetlenül, a nagymamáját utánozva meg is tett. Ezután ő is meggyújtott egy gyertyát, majd egy darabig csak csendben álltak.

Aztán megjelent Benny, felugrott az oltárra és mosakodni kezdett. Az asszony elmosolyodott, mire a macska rányávogott, mintha csak azt kérdezné „mi olyan szórakoztató, halandó?”. Frida úgy vélte, Freyja asszony azért küldte most ide a gyermekét, hogy biztosítsa róla, mindkettejük ajándékát elfogadta és az áldásában részesíti őket. Daisy odahajolt, hogy megsimogassa a jószágot, de Benny szinte sértődötten elhúzódott.

– Naa, az ágyamba bezzeg szeretsz feküdni, de egy kis szeretetet nem vagy képes adni? – háborodott fel.

– Freyja asszony most már vigyáz rád – cirógatta meg Frida.

– Hát az szuper, szükségem is van rá. Jövő héten két dolgozatot kell írnom, amik a jegyem felét adják.

– Hidd el, jól fog sikerülni.

– Ha te mondod, nagyi. Megyek, lefekszem. Jó éjt – puszilta meg.

– Neked is, Lilje.

A lány fel is sietett a szobájába, lezuhanyzott, majd beesett az ágyba, és szinte azonnal aludt. Hajnalban aztán rémálmok gyötörték, amire felriadt, annak a reményében pedig, hogy megnyugszik, lelopakodott a konyhába egy pohár vízért. Arra azonban nem számított, hogy a nagyszülei még mindig a szomszédos helyiségben vannak és halkan beszélgetnek.

– Küldött egy képeslapot – mondta Frida mama alig hallhatóan. – Még jó, hogy Lilje nem vette észre a többi levél között.

– Mit akar? Tudja, hogy Lotte meghalt – jött a válasz a nagyapjától.

Nem akart hallgatózni, de valamiért azt súgták az ösztönei, hogy nem kötnék az orrára, miről van szó, ha most odamenne és megkérdezné.

– Szokott virágot küldetni a sírjára… De… Most nem róla van szó.

– Hát akkor?

– Valahonnan… Megtudta… Találkozni akar Daisyvel.

– Csak a holttestemen keresztül! A lányomat már tönkretette, nem fogja Liljével is ugyanezt eljátszani!

A lány visszafojtott lélegzettel figyelt, kezében az üres pohárral. Nem merte kinyitni a csapot, sem megmozdulni, nehogy tudomást szerezzenek az ottlétéről. Hirtelen meglódult a szíve, tudta, hogy nem volna szabad ott lenni, nem helyes kihallgatnia ezt a beszélgetést… De egyszerűen érezte, hogy valami olyasmiről lesz szó, amire nagyon kíváncsi.

– Már nem tehet ellenünk semmit, Daisy elmúlt tizennyolc éves, nem küldheti ránk a csahos kutyáit.

– Antonio Biancardi nem arról híres, hogy könnyen feladná.

– Az lényegtelen, az a felfuvalkodott ficsúr mit gondol. Sosem fogja megtalálni a lányát – felelte sosem hallott keménységgel és elszántsággal az asszony, majd a kandallóba vetette a képeslapot. Daisy pedig csak bámulta az ajtókeret mögül kikukucskálva elporladó, olasz riviérát ábrázoló papírdarabot, amíg a tűz martalékává nem vált.