Søstre av Månen
sigrunbjroklund3. fejezet - Apa csak egy van
Daisy a hűvös falnak támaszkodott, és lehunyta a szemét. Attól félt, a szomszédos szobában meghallják a bordái közül majd’ kiszökő szíve hatalmas kalapácsként lesújtó ütéseit, azonban a nagyszülők hamarosan elhagyták a nappalit. Először csak Frida mama viharzott ki, majd hűségesen követte Bjørn papa, a lány pedig végre felsóhajthatott, mikor hallotta a lámpa kattanását. Az adrenalin dömping levonulóban volt, kimerültséget hagyva maga után, Daisy pedig lassan a fal tövébe csúszott, és a nyirkos tenyereibe temette az arcát. Lehunyt szemhéjai mögött is látta, ahogyan a konyhaablakon beszökik egy elhaladó autó lámpájának fénye, próbált a hangra koncentrálni, de túl halk volt, hogy elnyomja a fülében dübörgő vér túlságosan is közeli zubogását.
Antonio Biancardi. Az az Antonio Biancardi, akivel annyiszor fotózták le az anyját, aki az egykori bulvárlapok tanúsága szerint se veled, se nélküled, viharos kapcsolatot folytatott Lottéval, aki elegáns éttermekbe hordta vacsorázni, és akivel órákkal később a sikátorban veszekedve kapták őket lencsevégre. Annyit olvasott erről az emberről, annyiszor látta már az arcát, mégis átsiklott felette, mégsem vette észre a hasonlóságot, pedig talán, ha jobban belegondol… Ugyan. Ha eddig nem tűnt fel a hasonlóság, akkor az csak annyit jelent, hogy nem hasonlít rá, most pedig kétségbeesetten próbál valamilyen hidat építeni a férfi felé… Annyi minden kavargott benne, egyrészt rettentően izgatott volt, hiszen megtalálta az apját, aki a képeslap bizonysága szerint találkozni akar vele –, habár bármi lehetett ráírva, azt már úgysem tudja meg… Frida mama azonban egészen biztosan nem hazudna erről, főleg nem úgy, hogy ő a legjobb tudásuk szerint ott sem volt, mikor ezt megbeszélték. Másrészt pedig életében először dühös volt –, mit dühös, tomboló haragot érzett a nagyszülei iránt, hiszen képesek voltak ennyi ideig eltitkolni előle, és még most is inkább eltüntették a bizonyítékot, mintsem elé álljanak és elmondják, mi a helyzet. Pedig már felnőtt, semmi jogunk sincsen helyette dönteni. Hát nem tudják, mit élt ő át? Nem emlékeznek, hogy évekig mennyire várta, hogy egyszer csak beguruljon egy drága autó a felhajtójukra? Hogy milyen lelkesen várta a születésnapjain a postást, hátha kap valamit, egy csomagot, egy képeslapot, bármit?
Talán az indulat adott neki hirtelen annyi lendületet, hogy felkeljen, és nem foglalkozva azzal, meghallják-e vagy sem, felsietett a szobájába, majd elővette a laptopját és kutakodni kezdett az interneten. El sem engedte a tekintete a képernyőt, még annyi időre sem, míg a találatok betöltése közben az éjjeliszekrényén kotorászott a szemüvege után, hiszen éjszakára kivette a kontaktlencséit, így elég homályosan látott. Egy darabig csak bámulta a rá visszanéző, mosolygós arcot és próbálta minden egyes apró részletét az eszébe vésni, egyrészt, hogyha véletlen szembe jönne vele az utcán, felismerje és el ne szalassza a lehetőséget, másrészt, hogy a fejében össze tudja hasonlítani az arcaikat, és meglátni a hasonlóságokat.
Antonio Biancardi, született 1965. április 4-én Firenzében, a neves olasz borászcsalád, a Biancardik legkisebb fia. Két testvére van, egy nővére, Giulia¹, és egy bátyja, Lorenzo². Mivel nővére 1995-ben egy olasz divatház kreatív igazgatója lett, így a Biancardi borászat és sajtmanufaktúra vezetése a legkisebb fiúra, Antonióra maradt, miután szüleik és a legidősebb fiú, Lorenzo 1999-ben egy autóbalesetben meghaltak₁.
A lány meghökkenve olvasta a rövid szócikket a képek alatt. Szóval így kerülhetett valaki a divat és a modellek közelébe, akinek egyébként semmi köze sem volna hozzájuk. Habár Daisy sosem gondolta különösnek, hogy egy gazdag, befolyásos férfi mégis hogyan keveredhetett össze egy szupermodellel, hiszen ennek a világnak ez volt a rendje. Az idősödő, ám elköteleződni nem akaró üzletemberek mellett jól mutattak a fiatal, gyönyörű modellek, és fordítva, nem mellesleg pedig ezeknek a férfiaknak megvoltak a kapcsolataik és a pénzük, hogy támogatni tudják a barátnőjük függőségeit, legyen szó drága ruhákról, ékszerekről, autókról vagy esetleg a drogokról.
Inkább a képekre kattintott, mielőtt még mélyebbre süllyedt volna elméje zavaros vizeiben, hogy jobban szemügyre vehesse a férfit. Tökéletesen beállított, sötétbarna, lassan őszbe forduló hajkorona, meleg, barna szemek és az olasz nap csókolta bőr. A legfrissebb képein is alig tűnt többnek harmincötnél, pedig Antonio már közelebb volt a hatvanhoz, mégis meglehetősen fiatalnak látszott. Talán csak a jó ételek, a tenger és a napsütés teszi – konstatálta magában a lány.
Hamar megtalálta a közösségi médiás felületeit is, ahol a férfi meglehetősen aktívan posztolt. Több oldalt is végigböngészett, de családnak vagy feleségnek nem találta nyomát, amit egy kicsit azért furcsállott, de arra jutott, hogy talán csak nem szereti mutogatni őket, figyelembe véve, mi történt a szüleivel és a bátyjával. Nehezen tudta csak rászánni magát, hogy az Üzenet küldése gombra kattintson, mindig visszatévedt inkább a profiljára, a galériájára, aztán újra és újra megnyitotta. Végül ismételten hevesen dobogó szívvel elkezdett begépelni egy szöveget, de sosem tűnt elég jónak, túl erőltetett volt, túl nyomulós, túl személyes… Végül dühösen kilépett, összecsukta a laptopját, és hátat fordítva neki az oldalára fordult. Észre sem vette, hogy órákig kutakodott az Interneten, és lassan hajnalodott, de még ha realizálta is volna, nem foglalkozott volna vele, mert az agyában csak úgy forogtak a fogaskerekek. Dühös volt, csak úgy fortyogott. Ezen a ponton már főleg magára, amiért ilyen gyáva és esetlen, hogy nem tud megírni egy néhány soros kis üzenetet az apjának, aki nyilvánvalóan keresi és kapcsolatba akar vele lépni. Mégis, a gyomra minden egyes alkalommal összerándult, mikor a küldés gomb fölé vitte a kurzort. Mi van, ha mégsem akarja? Mi van, ha csak egy ízléstelen vicc az egész? Talán igaza volt a nagymamájának, az ilyen gazdag ficsúrokban nem lehet megbízni. Elnézve az életrajzát, ami egyébként egy igencsak terjengős Wikipédia oldal, minden oka megvan arra, hogy kételkedjen a szándékai tisztaságában. És akkor azt még csak át sem gondolta, amiket a nagyszülei meséltek…
Megfájdult a feje a sok gondolattól, így az arcára simította a hideg kezeit. A gondolatok fájdalmasak, de korántsem annyira, mint az érzések, amikről eddig azt hitte, hogy precízen, mint valami múzeumi kurátor, felcímkézve tartja őket nagy, kihúzhatós fiókokban. Pont olyanokban, mint amilyenek a régi filmekben álltak az irodákban, és amikben a kartonokat tartották. A hűvös valóság azonban az volt, hogy ezek az iratos szekrények sokkal jobban hasonlítottak az igaziakra, ahová csak úgy bedobálgatja az ember a dossziékat, és elintézi annyival, hogy majd egyszer elrendezi őket, de amúgy is tudja, mit hol talál. A nagy fenéket. Olyannyira belefájdult a feje ebbe a hatalmas káoszba, hogy végül kénytelen volt felülni, azonban csak hogy a bosszúságok sora ne érjen egyhamar véget, a sötétben keresgethette a papucsát, amit valószínűleg Benny játszott be az ágy alá. Miután végül megtalálta, lecsoszogott a konyhába és bevett egy fájdalomcsillapítót, de csak egy cinikus nyögésre futotta, mikor a kapszula lenyelése közben, többnyire unalmában felpillantott az órára, és meglátta, hogy négy óra múlt negyvennégy perccel. Ez az ő formája, ilyen baromságokon elcsúszni… Mint valami filmben, ahol a főszereplő teljesen véletlenül elcsúszik a tökéletes helyen lézengő banánhéjon, amit valami csoda folytán nem lát csak. Már elmúlt az izgatottság, a kíváncsiság, mindössze düh maradt.
Inkább felment és megpróbált aludni, ami végül a gyógyszernek hála sikerült is.
Reggel természetesen ismét elaludt, szentségelve kapkodta magára a ruháit, mosakodott meg, majd felkapta a reggelit, amit a nagymamája készített neki.
– Vigyázz a nyelvedre, kishölgy, mert szappannal mosom ki a szád következőnek – dorgálta meg finoman Frida.
– Jaj, nagyi, kérlek – nézett rá elkínzottan. – Elkések, mennem kell. De köszi a reggelit, ebédre itthon vagyok – puszilta meg.
– Így jár az, aki nem kel fel időben, édes lányom – morogta Bjørn papa. Úgy tűnt, aznap a szokásosnál is morcosabb, talán az előző éjszakai jelenet tette. – Tanuld meg, gyermekem, a rend a lelke mindennek.
– Papa, kérlek – puszilta meg őt is gyorsan. – Előfordul az ilyen.
– A katonaságban már futhatnád a büntetőköröket, ott nem tűrik az ilyesfajta viselkedést.
Daisy csak elnézően mosolygott rajta. Tudta ő, hogy jó szándékkal mondja, és ha már nem lett volna rutinja az ilyesmiben, egészen biztosan felhúzta volna magát, és ami azt illeti, egy ilyen pocsék éjszaka után, egy ilyen az átlagnál is borzalmasabb reggelen minden oka meg is lett volna keresztben bekapni ezért a megjegyzésért. De hát, Bjørn papa már csak ilyen, és igazán el lehet neki nézni, tekintve, hogy egy engedetlen gyermekét már elveszítette, méghozzá igen korán. Emellett nem volt már fiatal, teljesen más szellemben nevelkedett, bár Frida mama elbeszélései szerint igazából akkortájt vált ilyen morgó, házsártos vénemberré, mikor Lotte serdülni kezdett, és belefutott olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna.
A lánynak azonban nem maradt sok ideje, így a gyors elköszönés után felkapta a kabátját és a bakancsát, és már szaladt is ki a kocsihoz. A nagyapja azért felkelt és lassan követte, csak hogy utána kiálthassa a házhoz vezető kaviccsal kirakott ösvényről:
– Azért vezess óvatosan!
Daisy csak a fejét ingatva, mosolyogva intett, majd elhajtott. Annak ellenére, hogy késésben volt, a napja pedig igencsak botrányosan indult, úgy döntött, nem engedi, hogy elhatalmasodjon rajta a bosszúság meg a rosszkedv, ezért bedobott egy lemezt a lejátszóba, és a fejét ingatva hajtott a legközelebbi Starbuckshoz. Úgy gondolta, ha már késik, teljesen mindegy, ha ráhúz még egy fél órát, és akkor kényelmesen, egy fokkal jobb kedvvel mehet be a munkahelyére. Aznap szerencsére nem voltak előadásai az egyetemen, azonban a főnökének megígérte, hogy reggel kezdésre beér, hogy délutánra be tudják fejezni a könyvet, amin éppen dolgoztak.
A Highway to Hellt üvöltetve gurult be a drivethruba, azonban hamarosan kénytelen volt lehalkítani, mikor lehúzta az ablakot, hogy az automatán keresztül leadja a rendelését.
– Jó reggelt, üdvözlöm a Starbucksban! Mit adhatok? – jött a kissé recsegő női hang a hangszóróból.
– Helló! Egy dupla eszpresszót szeretnék két cukorral, tej nélkül, tejszínhab nélkül – felelte.
– Rendben, mindjárt elkészül.
Miközben tovább gurult, megakadt a szeme a mögötte álló vadiúj, tűzvörös Audin, amelynek ugyan sötétített ablakai voltak, azonban meg mert volna esküdni, hogy mintha annak sofőrje őt nézte volna. Elhessegette a gondolatot, a terapeutájával beszéltek már erről, és az utóbbi időben nem is érezte úgy, mintha mindenki őt bámulná, talán a beszélgetések, talán a gyógyszerek segítettek. De csak nem bírt szabadulni az érzéstől, így a szeme sarkából figyelte a mögötte lévő autót. A kiadóablaknál, miután átvette a saját rendelését, sikerült elkapnia egy pillanatra a férfit. Ugyan sokat nem látott belőle, csak a fekete napszemüvegét, amelynek oldalán valamilyen márka logója díszelgett, meg hogy bőrkabátot visel. Amit az arcából látott, az sem volt ismerős, ez pedig pánikot ébresztett benne, bár nem tudta volna megmondani, miért. Elvégre minden egyes nap, mikor kávét vesz, valaki van mögötte, egy Starbucksban nem igazán ismerik a pangást, semmi fura nincs abban, hogy egy pasas drága autóval kávét vesz. Talán csak az előző éjjel eseményei zaklatták fel ennyire, hogy már rémeket lát mindenhol, talán a kevés alvás miatt nem hatott úgy a gyógyszere… Nem tudta, de abban biztos volt, hogy a pánik lassan felkúszik a torkán, és lassan elveszti a józan ítélőképességét.
Remegő kézzel a pohártartóba tette a kávéját, majd minden erejét összeszedve kihajtott az útra, azonban nem jutott messzire, a legközelebbi parkolóban leállt. Kész csodának gondolta, hogy aznap éjjel, mikor Niesha kisegítette, nem kapott rohamot a felé közeledő, sötét alaktól. A tenyerébe temette az arcát, és próbált mélyeket lélegezni, megnyugodni és kiverni ezt az egész összeesküvés-elméletet a fejéből, amit három perc alatt dobott össze, a kávéjára várva.
Végül egészen elcsitult a pánik, de zaklatottan szállt ki az autóból. Remegő kézzel kotorta elő a cigis dobozt meg a gyújtóját, majd a bőrkabátját összehúzva magán dőlt neki az ajtónak. Miközben kifújta a füstöt, látta elhajtani a vörös Audit, de ekkor már elég tompa volt hozzá, vagy csak épp eléggé túlgondolta a dolgot, hogy ne reagáljon semmit sem. Csak egy autó, csak egy random idegen, akihez semmi köze… Semmi oka sem lett volna pánikrohamot kapni, elvégre, nem egy sötét sikátorban követték.
Elmúlt kilenc óra, mire beért New Havenbe, a főnöke pedig már egy kupac papírral várta.
– Jó reggelt, Miss Johannessen – köszöntötte. Az asztala mellett állt, karjai a mellkasa előtt összefonva.
– Ne haragudj, Erica, elaludtam, dugóba kerültem… – kezdett bele a magyarázkodásba. Az utóbbi kegyes kis hazugság volt, de hát a nőnek nem kell megtudnia, mekkora rakás szerencsétlenség.
– De így csak egykor mehetsz el – enyhült meg a szőke.
– Rendben, nekem jó. Azért egy gyors ebédszünetre elmegyünk majd? – engedett fel ő is.
– Inkább rendelek valamit. Ma mit ennél? Hamburger, kínai, netán indiai?
– Hmmm… Nem is tudom – felelte, miközben lepakolta a cuccait.
– Döntsd el gyorsan, mert van körülbelül másfél szabad percem, után vissza kell mennem dolgozni.
– A hambi jó lesz.
– Remek. Körülbelül három ívet kell még átnézned délutánig.
A lány felnyögött. Nem emlékezett rá, hogy ilyen sok munkát hagyott volna magának múlt héten, de végül kelletlenül, a kávéját kortyolgatva nekilátott. A főnöke jó munkaerőnek tartotta, precízen és gyorsan végezte a dolgát, ami azt illeti, és azt tervezgette, hogy egyetem után felveszi főállású szerkesztőnek, mert úgy vélte, a lánynak kifejezetten jó érzéke van az irodalomhoz, Yale ide vagy oda. Nem is kellett csalódnia, mire a futárt várták az ebédjükkel, Daisy már másodjára olvasta át a kijavított íveket, csak hogy véletlenül se legyen benne egy darab hiba sem.
– Néha azért lazíthatnál egy kicsit. Nem kell ilyen komolyan venned – érkezett meg Erica a két zacskóval, benne a még meleg burgerekkel.
– Hah, nem is hallottam, hogy jött valaki – nézett fel és elvette a saját csomagját.
– Mert annyira belemerültél a kéziratba – mosolygott a nő.
– Ha egyszer érdekes – vont vállat.
– Hát, nem tudom, te hogy vagy vele, én ettől a szerzőtől már olvastam jobbat. Amit tavaly javítottunk, a krimi.
– Én pont az ellenkezőjét gondolom, ez sokkal jobban sikerült, mint az előző regénye. Ügyesebben bánik a karakterekkel, a leírásai is élvezetesebbek, ámbár a sztori nem annyira izgalmas. De szerintem épp ez a szépsége, hogy ilyen lassan zajlik. Olyan… Mint egy kirándulás a botanikus kertbe, ám ahelyett, hogy keresztülzavarnák az egészen a csoportot, szépen van idő megállni, körülnézni.
– Nem is értem, honnan jönnek ezek a hasonlataid – mosolygott ez a nő.
– Ezt tanulom – vont vállat. – Azt hiszem, ez az oka.
– Szerintem meg egyébként is van érzéked hozzá, de ezt már ezerszer elmondtam.
– Tudom, tudom – mosolygott, majd kibontotta és belekóstolt az ebédjébe. – Mmmm, ez isteni. Nem a szokásos helyről van.
– Hogy te mindent észreveszel!
– Szakmai ártalom – felelte.
Miután megebédelt, gyorsan átfutotta még azt a pár oldalt, ami még hátramaradt, majd fogta a kabátját, és elindult kifelé.
– Jössz rágyújtani? – dugta be a fejét útközben a főnöke irodájába, de a nő éppen telefonált, és csak a kezével mutatta, hogy nem. Daisy vállat vont, majd a kabáttartónál felvette az esernyőjét, mert időközben eleredt, és lassan kibaktatott a parkolóba. Ilyen csendes, borult délelőttökön szeretett beülni a kocsijába, és annak védelméből szemlélni a szürke eget.
A reggeli jelenet után próbálta a legkisebb figyelmet fordítani a környezete felé, de azért az életösztön, na meg az aggódó nagyszülei gondolata nem hagyta, hogy csak úgy teljesen fittyet hányjon mindenre. Ez a világ tele volt veszélyes alakokkal és szituációkkal, ezt már nagyon fiatalon megtanulta, és élete egyetlen pillanatában sem felejtette el. Így vette észre a parkoló másik végéből érkező bőrkabátos, kapucnis férfit, aki mintha várta volna, csak azután indult el felé. Gyorsított a léptein, ám ekkor az idegen is így tett, pedig már nem volt messze az autója, amely biztonságot nyújthatott volna. Ilyen helyzetben azonban két lehetősége maradt, vagy megpróbál odaszaladni a kocsihoz és bepattanni, ami kevés sikerrel kecsegtet, tekintve, hogy nem volt benne elektromos zár, így kulccsal kellett nyitnia-zárnia, és ilyen feszült helyzetben erre egyáltalán nem volt ideje, hogy a zárral tököljön. A másik lehetőség, hogy szembeszáll a támadójával és megpróbálja elijeszteni. Elvégre, a problémái ide vagy oda, Bjørn papa egy tökös csajt nevelt belőle. Így hát hirtelen megfordult, és előrántotta a sokkolót a zsebéből, amin egész eddig a kezét tartotta. Meg is nyomta a gombot, hogy demonstrálja, mire képes a szerkezet, ami kék fénnyel pattant egyet.
– Állj! Sokkolóm van, és nem félek használni, baszdmeg! – sziszegte az idegenre, aki megtorpant és hátrahőkölt a sokkoló meg a heves reakció láttán.
– É-én nem, erre semmi szükség – tartotta fel mindkét kezét védekezően. – Én csak beszélgetni akarok.
– Persze, mind ezt mondják – suhintott a levegőben végig a sokkolóval, ami ismét pattogott. Aztán a nagy izgalom közepette végre eljutott az agyáig, hogy mit is lát. – Maga? – döbbent meg.
Úgy állt ott, mint akit leforráztak. Kezdett összeállni a kép a fejében, és hirtelen nagyon hülyének érezte magát. Most, hogy egy kicsit közelebb lépett, már ki tudta venni a férfi arcát, és rögtön felismerte, hogy bizony egy ugyanaz az ember, aki reggel mögötte állt azzal a csodaszép Audival. Habár, mivel reggel elfelejtette berakni a kontaktlencséjét, ezért nem látott olyan jól, de nem ez volt az első rodeója szemüveg vagy lencse nélkül, így hát nem okozott neki gondot más dolgokról azonosítani az embereket. Például a bőrkabátról, amiről csak úgy sütött, hogy dizájner, habár nagy, ízléstelen logó nem hirdette, vagy a napszemüvegről, amelyet már reggel is jobban szemügyre vett, no, meg a Rolexről, ami pontosan ugyanolyan volt, mint ami azon a kézen volt, ami kinyúlt a mögötte lévő autóból átvenni a kávéját. A hasonlóságok azonban itt nem értek véget, ugyanaz az ember nézett vissza rá, akinek tegnap éjszaka nézett utána. Antonio Biancardi, az apja.
Élőben nem tűnt olyan égimeszelőnek, habár így is egy jó fejjel Daisy fölé magasodott. Természetesen drága, ám visszafogott holmikat viselt, sötétbarna, már itt-ott őszbe forduló haja tökéletes frizurába volt rendezve, egészséges, barna bőrével kirítt a keleti part sápadt emberei közül. Egyvalami azonban ismerősebb volt rajta bárminél, méghozzá az a meleg, csokoládébarna tekintet, amelynek emlékét Daisy jobb szeme őrizte. Az éjszakai kutatása után tudta, hogy a férfi túl van az ötvenen, mégis letagadhatott volna jó tizenöt évet, és ami azt illeti, a lány kezdte megérteni, miért van oda érte a fél világ. Veszedelmesen jóképű, karizmatikus ember volt, meleg, csalogató aurával, olyasvalaki, akivel a rang, a vagyon ellenére is szóba elegyedik bárki, mert szinte embermágnesként működik.
– Szervusz, Daisy – mosolyodott el halványan, abban a reményben, hogy így talán nem lesz vele annyira ellenséges a lány.
– Ez még nem mentség ám! – dühödött be, és lenyomta a sokkoló gombját, majd elindult a férfi felé, aki meg hátrálni kezdett a felé masírozó felől. – Engem nem érdekel, kicsoda maga, nem követhet meg figyelhet engem! Nem tudom, maguknál mi a szokás, de mifelénk illik bemutatkozni vagy hírt adni magunkról, mielőtt ilyen zaklató módjára elkezd járni az ember után!
– Nyugalom, nyugalom, kérlek, hadd magyarázzam meg, semmi szükség erre az ellenségességre – próbált a lelkére beszélni. Szentül meg volt győződve, hogy bizony le fogja sokkolni, és abban a pillanatban teljesen Lottét látta benne, neki volt ilyen tűzről pattant természete.
– Hát tudja meg, hogy csak azért nem nyáladzik a betonra, mert mindenki minket bámul, és én nem akarom, hogy elvigyenek a rendőrök! – szusszantotta bosszúsan, majd elengedte a gombot, de néhány másodpercig még felé tartotta a szerkezetet.
– Nyugodj meg, nem jelentek rád veszélyt, nem akarlak bántani. Csak beszélgetni szeretnék. Talán… Elmehetnénk valahová, ahol nincs ennyi szemtanú – nézett fel a körfolyosóra, ahová kisereglett az egész szomszédság, kik cigivel, kik kávéval, mások telefonnal a kezükben nézték az ingyen cirkuszt.
– Mi a garancia, hogy nem rabol el és adja el a vesémet gerilla szervkereskedőknek? – emelte fel ismét a fegyverét, egyenesen a férfi torkának szegezve a levegőben.
– Hát, gondolom… Az nem kifogás, hogy igazából nem vagyok rászorulva anyagilag, hogy eladjam a tulajdon lányom szerveit – próbálta elviccelni. Daisy nem értékelte, összehúzott szemekkel nézett rá. – Csak menjünk el egy cukrászdába vagy valahová… Ha ennyire nem bízol bennem.
– Minden okom megvan nem bízni magában. Nem ismerem, állítólag maga miatt halt meg az anyám… Úgyhogy több rosszat tudok magáról, mint jót.
– Jellemző… – sóhajtotta.
– Na jó, egy feltétellel – engedte le végül a sokkolót. – Kávézóba, mert már nem vagyok gyerek, és én vezetek.
– Azért még ott nem tartunk, hogy hagyjam, hogy vezesd a kocsimat.
– Ki mondta, hogy a maga tragacsával megyünk? Kövessen. De egy rossz húzás, és senki alá nem csinál több kiscsibét – figyelmeztette.
– Nem, mintha terveztem volna – motyogta az orra alatt.
– Pofa be – sziszegte hátra a lány. Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, miközben visszamentek az autóhoz. Lehet, az első találkozásuk nem úgy sült el, mint ahogy könyvekben szokott zajlani, de meg volt róla győződve, hogy bizony ilyen szituációban nem igazán reagált volna máshogy akárki lánya.
– Ó, nem is tudtam, hogy megtartotta az autót – szólalt meg, mikor meglátta a Nissant.
– Mi az, hogy megtartotta? Az anyámé volt.
– Nos… Tőlem kapta… A huszadik születésnapjára.
– Én ez nem így tudom – felelte hűvösen, majd kinyitotta neki az ajtót. A férfi sóhajtva beszállt, és rögtön körbe pásztázta a szemével az autó belsejét.
– Mintha csak tegnap láttam volna utoljára…
– A nosztalgiát tartogassuk a kávézóra. Még mindig elég paprikás hangulatomban vagyok, úgyhogy megköszönném, ha addig is befogná.
– Ebben a forgalomban legalább tíz perc, míg a legközelebbi helyre érünk. Igazán kínos lenne addig a csönd.
– Maga sem sűrűn játszik csendkirályt – horkantotta, miközben gyorsan pötyögött egy sms-t Ericának, hogy ne várja, nem tudja, mikor jön, sürgős dolga támadt. Ezután indított, majd kihajtott a parkolóból.
– Bevallom, nem az erősségem. De, ahonnan én jövök, ott szavakkal vívják a csatát, nem elektromossággal – vigyorodott el.
– Most már száz százalékban értem, miért nem kedvelik magát a nagyszüleim – konstatálta.
– Én meg azt látom, hogy kilencvenkilenc százalékban mindent az anyádtól örököltél. A természeted is.
Ez azért egy kicsit simogatta az egóját, be kellett vallania magának, habár még mindig nem volt túl a pánikon és a dühön, amit az ismeretlentől érkező támadás okozott benne. Ez pedig azt jelentette, hogy körülbelül két lépéssel van lemaradva, abban azonban biztos volt, hogy ez a pasas tényleg egy tenyérbemászó alak, és hiába az apja, egyelőre egyáltalán nem találta szimpatikusnak. Azért teljesen nem ásta el, elvégre még a tíz perccel ezelőtti érzései dolgoztak benne, azok pedig már csak abból a tényből kifolyólag is megbízhatatlanok, hogy érzések.
– Ezek az ő lemezei. – Éppen egy Garbage CD-t tartott a kezében.
– Maga aztán tényleg egy pofátlan alak – kapta ki a kezéből, és belökte a kesztyűtartóba. – Ne nyúljon semmihez, mert az istenekre mondom, és eltöröm azt a kíváncsi kacsóját!
– Akkor beszélgessünk – dőlt hátra.
– Ugyan miről? Például arról, hogy miért nem keresett húsz éven át?
– Legalább nem a kávézó kellős közepén kiabálunk…
– Válaszoljon!
– Mert fogalmam sem volt! Pár hónappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy a világon vagy!
Daisy egy darabig csendben maradt. Ezt meg kellett emésztenie, bár igazából ez még mindig jobb válasz volt, mintsem az, hogy nem érdekelte ezidáig, csak aztán valami megváltozott, és azért szánta el magát, hogy megkeresse.
– Csak tudta, hogy terhes – szólalt meg végül pár perc múlva, egy piros lámpánál állva.
– Nem, nem tudtam. Egyszer csak felszívódott, és nem láttam többet. Aznap láttam utoljára, mikor túladagolta magát… Akkor találtam meg – mondta halkan.
– Maga miatt tette?
– Nem tudom… Sosem fogom megtudni. Nem írt levelet, és haragban váltunk el. Azt mondta, gyűlöl és nem akar többet látni. Hogy tönkretettem az életét…
Erre Daisy nem felelt semmit. Fájt hallania, hogy az anyja így vélekedett róla, még ha tudta amúgy is, hogy ezt gondolta. A nagyszülei ugyan nem titkoltak előle semmit, azonban mindig finoman fogalmaztak ezzel a helyzettel kapcsolatban. Ám egyszer talált egy levelet, amit Lotte írt az egyik barátnőjének, amiben kíméletlenül kifejtette, hogy mit gondol az akkor még csak néhány hónapos lányáról, és az igazság az, hogy semmi szépet vagy jót nem mondott róla.
– Nézd… Én… Már egy jó ideje kereslek. Annyiszor elképzeltem, hogy fogunk találkozni, mit fogok mondani… De hát… A valóság az felülírt mindent – mosolyodott el.
– Talán, ha nem úgy közelített volna meg, mint aki meg akar késelni, akkor talán másképp történt volna.
– Mindegy is, ami történt, megtörtént. Nem vagyok már fiatal, és túl vagyok nagyon sok mindenen. Nincs időm tiszteletköröket futni… És ami azt illeti, épp elég dolgot tett tönkre az életemben a diplomatikus várakozás. Úgyhogy… Kérlek, beszéljünk nyíltan.
– Igaza van… Le akarom tudni a szar részét addig, míg a kávézóba nem érünk. De utána el kell mondani a teljes igazságot. A szépet és a jót is – nézett a szemébe.
– Rendben – bólintott. – Hibásnak tartom magam azért, amiért meghalt. Egy csomó mindent elrontottam, de tudnod kell, hogy én téged nem tartalak hibának.
– Az jó, mert épp elég, ha én annak tartom magam. Nyugi, járok terápiára. Ha jófej akar lenni, akkor ad egy kis zsebpénzt a következő alkalom után a terapeutámnak.
– Megkérhetlek, hogy tegezz? – sóhajtotta. – Baromi idegőrlő ez a magázás.
– Nem, ameddig jobban meg nem ismerjük egymást. Lehet, hogy hozzájárult a létezésemhez, de a neveltetésemhez semmiben.
– Kegyetlen – vigyorgott. – Hogy tudsz ilyen gyorsan és hűvösen ilyeneket odavágni?
– Biztosan genetika – terelte vissza a tekintetét a szélvédőre. Hamarosan aztán megérkeztek a belvárosba egy kis kávézóhoz.
Daisy kissé feszengve ment a férfi előtt, de kívülről egyáltalán nem látszódott a töredező, repedező önbizalma. Aztán letelepedtek egy ablak melletti, sarokasztalhoz, amely közelében nem ültek sokan, így nyugodt körülmények között beszélgethettek. Antonio rögtön rendelt két eszpresszót, miután leültek.
– Honnan tudja, hogy ezt szeretem? – érdeklődött a lány.
– Reggel megfigyeltem – vont vállat.
– Hát akkor hadd mondjak valamit magának! Én pánikrohamot kaptam magától, és emiatt elkéstem a munkahelyemről, úgyhogy nekem itt ne vigyorogjon, mert még mindig nálam van a piszkátor, és most nem néhány kotnyeleskedő szomszéd, hanem az egész kávézó előtt a szőnyegre nyáladzhat – mondta keményen, ám egyszer sem emelte fel a hangját.
– Nyugalom, kishölgy. Először is, hadd mentsem ki magam azzal, hogy a nagyszüleid hallani sem akartak róla, hogy találkozót szervezzenek, vagy hogy egyáltalán lehetőségem nyíljon találkozni veled. Azt mondták, rám hívják a zsarukat.
– Hát ezek után nem csodálom.
– Nem volt más választásom, oké? De nem akartalak lerohanni, úgyhogy csak távolról figyeltelek, a megfelelő pillanatra várva.
– Ez ilyen erőszakolós duma, tudja? Rohadt ijesztő.
– Jó, beismerem, nem ez volt a legjobb megoldás, de attól féltem, ha direktbe megkereslek, elmondod nekik.
– Nem mondtam volna. Felnőtt nő vagyok, ha esetleg nem menne a matek.
– Ezzel vitatkoznék…
– Hadd ne mondjak semmit – nézett rá rondán.
– Sajnálom. Ez elég jó?
– Fogalmazzunk úgy, hogy elindult a jó úton. De elég a mellébeszélésből, most már meséljen az anyámról.