Sóvárgó emlékek

Tasi83

2023. augusztus 20.

Dühöngő, ordas-erejű keselyű-karú szél
csörtetett dühöngő bikaként
végig a Ninive-szagú Budai hegyekben.
Magzati pózba kuporodva álmatlan,
rémálommal fertőzött éjszakán,
mint egy vacogó, tehetetlen csecsemő
csupán csak feküdtem.

Hívtalak, szólítottalak volna,
gondoltam, de minek?!
Tán sosem lehettél igazán mellettem,
amikor szólított a szükség,
mert Pán Péter-komplexusom ki nem állhattad!

Zeusz villámai, apokalipikus fenyegetésekkel
nem hagytak szabadon.
Önmagam sírva rimánkodó
örök-rabja lehettem csupán,
kit fenyegetnek marcona,
baljóslatú természetközeli kozmikus erők!
S míg apám por-hamuként
temetőben pihent,
anyám álmát őrizték békességes ark-Angyalok.

A piszkos-fehér plafon beázott
volt gyerekszobámban,
ahol szerelmünk gyümölcsének
kellett volna aludnia anyja kebelén.
A súlyosan terhesült magány aggastyán-órái
vaskörmükkel,
mintha belemartak volna a Hóhér-Idők szövetébe,
hogy végig szántsák azt.

A megszépített, boldog emlékekbe
akartam kapaszkodni,
s neked is sokkal jobb lett volna,
ha még egészen csecsemőkorban ismersz meg,
hiszen akkor lehetett volna tán esélyünk rá,
hogy együtt építhessük fel a közösködő,
ám bizonytalan jövőt.
Atombomba-fellegek fenyegetőzése
között aranynyakláncodat
kerestem az asztalfiókban,
s mire megtaláltam,
s kezembe fogtam átmenetileg
enyhült a dühöngő vihar káromkodása.

Nyakad karcsú, Kleopátra-íve még
asszonykorodban sem változott.
Komoly, bölcs szemed rám néz elsárgult Kodak-fotókról,
míg mosolyod egyszerre vigasztal,
s magához ölel.
Jaj! Mennyi év is?! Húsz? Huszonegy?
S míg az évek jönnek-mennek
járható-járhatatlan mezsgyék
útvonalán hinnem kellene,
hogy Te nem változtál meg,
s az maradhattál ki vagy!
Gyermekként jó volna
újra karjaidba feküdnöm,
hogy babusgathass,
és érezd azt, hogy
az ösztönök listáján te is szerepelsz!