Strigulázott érzelmekkel

Tasi83

2024. június 25.

Jelentéktelen porszemként
veszünk bele a megsemmisítő,
Hóhér-Időbe,
melynek csupán csak fizikai
manifesztációját ismerhetjük.
A percek háló-húrokkal
– igaz ugyan -, még bőszen,
s kitartóan megkapaszkodnának a szervek,
szövetek s molekulák kohéziójában,
mondván; ha az oxigént szállító
véredények eljutnak rendeltetési céljukhoz
titkos szívkamrák pitvaráig.

A Lét tán nem is tűnik
annyira lehetetlennek,
bonyodalmasan összetettnek.
Hiába a távcső,
vagy a lelki utakon történő
megismerés-kutatás:
aki odabent rab lehetett csupán,
odakint egyre viszontagságosabban boldogul.

Ingalengető bolond Yorick,
aki még utolszor mégiscsak
alaposan megsikálja a halandó koponyát,
míg észreveszi,
hogy nem maradt beszélő nyelve,
hogy a szavakat hirdesse.
Végtelen s mégis Végesnek érezheti
az Ember jelentéktelenségében önmagát is;
ötfős hölgy asztaltársaság,
banális, gyermekkori gyilkos-tréfák,
miközben az egyik fél – rendszerint -,
minden esetben a sebezhetőbb
rendre megsértődik,
míg később a barátság próbája
épp ezért bukik el.

– Könnyebb dolgom lehetne,
ha az illető hölgykoszorú tagjai is
inkább Theirésziász-szemekkel látnák
a bennem morajló Egy-lényeget;
hogy kálvária-Odüsszeiát jártam sokáig
s lettem megkeseredett,
sokszor fölösleges cinikus.
A nemlét enyhítő nyugalma
most még kitartott türelemmel várakozik,
nem tudni vajon meddig?!
Elsorvasztott ígéretekből képtelenségnek
tűnik mindennemű szilárd-tartós építkezés.

Gyűlölt beavatások korszakában
kiakartam vonulni,
mert talán egyedül csak én hihettem:
másként is lehet!
Lassan csordogáló könnycseppé lett
a fájdalom éppen úgy,
akár a megaláztatás.
Mit érhet, ha az ember maga
után felégeti
a megmaradt mentsvár-hidakat?!