Kedvencekhez adás
42

Törött tükör

Fülszöveg:

Vannak olyan sebek, melyek a halál után sem gyógyulnak meg.

– Segítség, segítség, segítség, segítség, segítség, segítség, segítség…

Tükör. Csak egy tükör van itt.

Lerakja a kezét, tapogat, de csak fal van, és a fal nedves, és az ő vérétől.

Recseg, csikorog, visít a szilánk, de nem ad hangot, mikor felvágja a húsát.

A tükör tönkrement.

Nem emlékszik, csak a hangra és a lüktetésre az öklében.

A tükör már nem mutatja őt, már nem látja magát, már nem is létezik. Ha a tükör tönkrement, eltűnik vele ő is. Szellem csak, árnyék, sötét folt a sötét szobában.

Falak.

– Összenyom, összenyom, összenyom, összenyom, összenyom, összenyom, összenyom…

Összeroppantják a falak.

Remeg a keze, remeg a lába, és nem mozdul a térde, de megfordul, és recsegnek a szilánkok.

Fémes szag, a vér szaga. Ide-oda kapja a fejét, föl és le, jobbra és balra, de sötét van, és semmi sincs ott, csak a tükör.

De a tükör tönkrement.

Hevesen veszi a levegőt, liheg. Hideg, légszomj, pánik.

– Meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni…

Nem üvölt, pedig a térde teli van szilánkkal, és égeti és vérzik, de már nem is érzi. Nem látszik a heg egy testen, ami rég nem ép.

Négykézláb küzd, kaptat a tükörhöz, de csak érzi a hideg vasat, látni nem látja. Nincs ott semmi, minden fekete. Kitágul a szeme, ide-oda forog, de minden egyforma, fekete, fullasztó, és sötét, és nyakon ragadja, és fuldoklik tőle.

– Ölj meg, ölj meg, ölj meg, ölj meg, ölj meg, ölj meg…

Nem lát, mintha megvakult volna, semmi nincs, csak a sötét kap utána.

Csattanás, elterül, átesik valamin. Ott van, mögötte, a földön, és kemény, és nem mozog, és reszket a lélegzete, amikor hátranéz.

Nem látja, de érzi, hogy ott van, de ki az, amikor nincs itt semmi, csak a tükör?

De a tükör tönkrement.

Miért ment tönkre? Ő tette? Mit tett vele? Érzi a kezén a vért, és érzi a szagát, akkor biztos…

Hupogás, dübörgés, csattanás.

Összerándul, megcsúszik a keze a szilánkon, és elterül.

A vér szaga gyomorforgató.

Kipp, kopp, kipp, kopp, kipp, kopp.

És jön, már megint jön!

Lábai megcsúsznak, nem tudja irányítani, de csak küzd, és közben a vért sós íz veszi át a szájában. Rikoltoznak a szilánkok, ahogy összekoccannak alatta, de ő csak menekül, menekül a tükör mögé, ami elrejti.

De a tükör tönkrement.

– Ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bánts…

De a motyogást senki se hallja, és főleg az nem, aki feltépi az ajtót.

És már nem vak, pedig bár az lenne! Égeti a fény, és felordít a fájdalomtól, könnyezik, és nem lát, semmit sem lát!

Csoszogás, nevetés, öröm és élvezet hangja, és ő a térde közé rejti a fejét, és befogja a fülét, és összehúzza magát, de hiába, a tükör nem rejti el, és sosincs biztonságban.

A tükör tönkrement.

Léptek, közelről jönnek, megállnak, előtte vannak.

– Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne…

A fülére csap, újra és újra, és akkor nem hallja a nevetést, akkor nem hallja őt, akkor nem is létezik. Csapkodja, és már fáj, már cseng, de így nem hallja, mikor leguggol elé.

Nevetés harsan, és gyöngyözik a torkán, ahogy lehajol előtte, és ő sikít, ordít, rázza a fejét… De nem figyel rá a férfi, és nem lendíti meg a kezét.

Valami csikorog, és megmozdul mellette; reszket a keze, és reszket a lélegzete. Hupogás, neszek, de ő retteg és fél, és csak ordít, és ordít, és ordít, és úgy érzi, ketté roppantja a sötét.

Nem néz fel, pedig ha felnézne, látná: látná a férfit, ahogy felemeli azt a valamit, amin ő korábban átesett. Nem nyög, és nem lélegzik hevesebben, hisz a test könnyű és keszeg, és lötyög a kezében.

Sikoly harsan, és kong a falakon, és visszacsapódik őrá, bekeríti, közrefogja, és kitépi a csontját.

– Könyörülj, könyörülj, könyörülj, könyörülj, könyörülj, könyörülj, könyörülj…

Megtorpan a férfi, és visszafordul az ajtóból; egy pillanatra megrezzen.

Sikítást vélt hallani, és szavakat, pedig az lehetetlen.

De már megy is tovább, és elfordul a szobától; bezárja az ajtót, és a sötétség odabent újra tombol.

Nem maradt a szobában más, mint egy törött tükör; cserepein vér szárad, de senki sem kérdi tőle, honnét fakadt.

Pedig ha tudna, a tükör beszélne: elmondaná, hogy itt volt ő; itt volt az a lány, és még mindig itt van. Sikolt és visít, és még mindig retteg, pedig hideg és merev testét már elvitte a vétkes.

De tudd meg, hogy a bűn foltot hagy; és az áldozat még halála után is örökkön örökké itt marad.