Tűzfürkész
KutasiA Fény Oszlopa
Norpos városába érve az urkuz, meglepően sokféle népek tömegével találkozott, teljes fejetlenség uralkodott.
Csuklyás, feketeköpenyes alakok ugyanúgy forgolódtak a piacon, mint jóravaló lakók százai. Tolvajkölykök jártak a bámészkodók közt, fellökve, és kifosztva a gyanútlan polgárokat. Az árusok portékáit a földön rugdosták. A házak takarásában késekkel támadtak az ott elhaladókra. Rothadó gyümölccsel, paradicsommal dobálták az öregeket, szekereket gyújtottak fel fényes nappal.
A piacot övező házak ablakai bedobálva, a bitófa kötelére dinnye kötve, a harangláb nehéz vasharangját lelopták, és a város folyójában rothadó patkánytetemek úsztak. Mégis, a rengeteg bűnözés ellenére, alig volt néhány városőr, aki próbálta a rendet fenntartani. A legtöbbjük szótlanul elkullogott az öregasszonyt kifosztó morinok mellett. Olyannyira elburjánzott az erőszak, hogy senki nem tehetett ellene. Még a sztere talpnyalói is kevésnek bizonyultak, pedig ők okozták a felfordulást, azzal, hogy mindenkit odacsődítettek.
***
Kinőtték a három falgyűrűs várost.
Már a külső várfal tövében járva feltűnt az urkuz vándornak a rengeteg koszos, vihartépett sátor, ahol különféle népek százai vertek tanyát, várva, hogy előbb-utóbb felépítsék köréjük a negyedik falat, örök védelmet nyújtva az erdők vadságától.
Lépten-nyomon nekiütközött valaki vállának, aki gyilkos tekintettel mérte őt végig fekete posztóköpenye csuklyája alól. A nevehagyott, felkészülten egy esetleges rablótámadásra, folyamatosan szablyája markolatán tartva kezét, hosszú léptekkel szelte át a bűnös város piacterét, dongólegyektől hemzsegő hullákat kerülgetve.
Fogadóból fogadóba poroszkált, hogy megtalálja Efreket. Sehol sem nézték jó szemmel a megjelenését, mindenütt kitessékelték.
***
– Efreket keresem! – tért be egy sötét, ablaktalan lyukba.
– Nem látunk jó szívvel, idegen! Hordd el az irhádat! Nem tudjuk, kit keresel!
– Nem nagyon érdekel, hogy milyen szívvel fogadsz, kocsmáros! Nem hozzád jöttem, megmondtam!
– De nagyra nyílt a kásalesőd, idegen! – hördültek fel többen is. – Nem félsz?
– Mitől félnék? E világi félelmet nem ismerek, ami visszatántorítana!
– Sovány vagy, akár egy kórón legelt marha! Azt sem értem, hogy bírod hátadon azt a bárdot! Most loptad valakitől, még nem húz a súlya?
– Nem kell lopnom, ami az enyém! – válaszolta.
A Bökős Gömböc Fogadóban tanúsított gyorsaságával mellkasán kötött fűzőjéhez nyúlt jobb kezével. Leoldotta a vállán átvetett fekete lebernyegét. Bal kezével a derekánál rögzített bárdot kioldva, fellökte feje mögé. A ruházatot elengedő jobbjával megmarkolta bárdja nyelét, és hirtelenjében kettéhasítsa a tölgyfaasztalra helyezett korsót! Egy szempillantással később, hangos reccsenéssel széthasadt az asztal lapja, és fullasztó port kavarva, két felé nyílva huppant a földre. Akkorra az urkuz bárdja már ismét a helyén pihent a hátára rögzítve, és a harcos épp a földre rogyó köpenyéért mart a levegőbe. A részeg szószóló még csak akkor vette észre, hogy korsóját kettéhasította az irdatlan fegyver.
– Újból megkérdezem, hol találom meg Efreket?
– Mi dolgod van a regössel?
– Az a mi dolgunk! Az övé, meg az enyém! Szóval mégis ismeritek?
– Ismerjük! Nincs itt!– mutatott felháborodva a kijárat felé a kocsmáros. – Fizesd ki az asztalt, meg a kupát! Aztán tűnj el!
– Hagyjátok! Közbeszólok, mielőtt még az én asztalomat is kettévennéd! – hallatszott egy sóhajjal kísért hang a sötét fogadó egyik sarkából. – Majd én kifizetem! Nem láttam még ilyen gyorsaságot! Beszélték sok-sok kerengővel ezelőtt, hogy volt egy nép, aki iszonyatosan bánt a bárdjával! Urkuz vagy?
– Urkuz vagyok!
– Gyere ide! Miért van beszéded velem?
– Te vagy Efrek? A regös? – fordult a nevehagyott a pókhálós sarok felé meglepetten.
Az asztalnál egy magába roskadt alakot látott könyökölni sörrel telt korsói társaságában.
– Regös? – legyintett lemondóan a megfáradt tekintetű Efrek, és bágyadtan nézte maga előtt a söröskorsókat. – Csak egy megtört ragamun vagyok! Senkit sem érdekel már Raga és Luminia története! Senki sem kíváncsi a hét testvér tetteire! Minek áltassam magam? Néha elviszem magammal a kölyköket, hogy megmutassam nekik Raga országát! Fölviszem őket a hegyek ormaira, hogy a világ tetejéről láthassák, mekkora birodalom szívében élünk! Nekik még elregélem valamely ősünk regéjét! De már a kölyköket sem érdekli nagyon! A meflikek népbutításának köszönhetően, már jobban figyelnek az új regékre, mint hajdanán azokra, miket mi regéltünk!
– Engem érdekel! – vágódott le az idegen az asztalhoz, Efrekkel szemben.
– Miért érdekel? Mi dolgod itt? Urkuz vagy! Úgy beszélték az utazók, hogy a meflikek kiirtották a néped!
– Láthatod, hogy élek! – emelte fel két karját.
– Akkor tűnj el! Bújj el! Ha a vérszomjas meflikek megtudakolják, hogy túlélőt hagytak hátra a mészárlásuk után, akkor jobb, ha nem ütközöl beléjük! És engem se keverj bele a ti háborútokba!
– Hidd el, nekem, Efrek! Ha segítesz nekem, én is segítek rajtad! Rajtad, és egész népeden!
– Hogy akarsz egyedül megharcolni a meflik hordával? Letaroltak mindent, mint a sáskák!
– Mondd el nekem Luminia oszlopának a történetét!
– Miért tenném!
– Kota, az égrenéző kocsmáros küldött hozzád! Azt mondta, ha benne bízol, bízz meg bennem is!
Kota nevének hallatára a megtört regös a tekintetét kíváncsian az előtte várakozó kupákról a szemben ülőre szegezte. Szigorú nézésével szinte belepréselte beszélgetőtársát a padba.
– Most is olyan hirtelen haragú, mint egykoron? Még mindig keresi Fénykertet?
– Nem tudom, haragja mekkora! Dobálózott a fa korsókkal, ha ez hirtelen harag, akkor igen! Épített a fogadó fölé valami varázslatos üvegkupolát! Azon át nézi az éjszakai eget!
– Ez tényleg a jó öreg Kota! Érdekel az üvegkupolája! Remélem, egyszer rálel Fénykertre! Ez esetben elmondom, amire kíváncsi vagy! Ha elárulod neved, és azt, hogy mi dolgod van Luminia oszlopával!
– A nevem nem számít! Népem, hazám elpusztult! Nevem, amit szülőfalum után kaptam, már nem létezik! Így nevem sem emlékeztet már hazámra! Kota Nevehagyottnak szólított!
– Rendben! Nevehagyott! – mosolyodott el Kota frappáns névválasztásán. – Mire vagy kíváncsi!
– Hogy működik Luminia oszlopa?
– Mi dolgod vele? Nem árultad el!
– Hazámban volt egy hatalmas oszlop, és rajt egy nagy gömb! Ugyan olyan, mint Luminia oszlopa! Csak valamivel rövidebb. És csiszolt acélból volt! És országszerte volt sok kicsi gömb, szétszórva! Ezek mind az oszlopból jövő fényt tükrözték, szerte Urkuzában! Általuk üzenni tudtunk nagy távolságokra! De a meflikek beolvasztották! Ha működne Luminia oszlopa, talán nyomára akadnék a hazámból elmenekült túlélőknek! Egy központosított támadással visszaszoríthatnánk a meflikeket!
– Miért hiszed, hogy vannak túlélők?
– Mert magam is halálos sebet kaptam! – mutatta az idegen a fején húzódó hosszú forradást. – És láthatod, élek! Talán, akad még elvétve a világban urkuz! Luminia oszlopával megtalálhatnánk egymást!
– Több oka is van, hogy ez lehetetlen! Először is, nem tudjuk működésre bírni! A régen élt regösök úgy beszélték, hogy Zer használta! De rajta kívül senki!
– Zer? Róla nem hallottam!
– Zer, Luminia öccse! Ő volt népünk egyetlen villámfürkésze! Az ő utódai a fürkészek, mióta világ a világ!
– Hogyan? Nem értelek!
– A zuhanás után, mikor a munok kipotyogtak Luminia szekerének maradványaiból, Raga és Zer kutatni kezdtek Luminia után. Mikor megtalálták, már csak elbúcsúzni tudtak tőle! Raga kétségbeesett sírása hozta létre a Könnyek Vizét!
– Ezt a regét hallottam! Azt is, hogy Raga felépítette Luminia oszlopát, hogy emlékezzen gyönyörű szerelmére!
– Így volt! Zer iszonyatos haragra gerjedt, hogy nem tudták megmenteni Luminiát. Üvöltözött, őrjöngött. Állat módjára vagdalózott, dobálta az ég felé a szekér roncsait. Addig-addig gerjesztette haragját, hogy egyszer csak hatalmas viharfelhők kezdtek összeállni a feje fölött. Átláthatatlan eső zuhogott, villámlott szüntelenül, és mint az üres sörös hordók dongása, mikor gurulnak a földön, olyan hanggal vágódtak neki a szekér darabjai az ég boltozatának. Azt hitték, meghasad fölöttük az ég. A föl-földobott, és a fekete égboltról darabjaiban lepattanó szekérdarabok visszazuhantak a földre, amiket a lezúduló eső belemosott a talajba, eltűntetve az összes luminát a föld színéről! Ami luminadarab meg rátapadt az égi paplanra, most is ott sziporkázik éjszakánként.
Zer egyre csak háborgott, mikor egy villám egyszer csak belecsapott Luminia oszlopába, az oszlopból pedig egy másik villám indult Zer felé! Olyan erővel vágta őt az északi hegyek szikláinak, hogy teljesen átszakította az egész hegyláncot! Az a hasadék ma is ott található,
északon!
– Az Uspavak-átjáró! – tört rá az urkuzra a felismerés.
– Igen! Ott tört utat magának a Könnyek Vize, hogy elhagyja a hegyek biztonságát. A keleti hegygerincek lábánál van a nagy kanyar, ott elfordul, és észak-nyugat felé hömpölyög tovább a hegyek lábainál. Fönn, Telnara legészakibb hegyvonulatánál, az Uspavak-átjárónál pedig elhagyja az országot.
– És mi lett Zerrel?
– Zer, újult erővel tért vissza a messzi északról Luminia oszlopához! A villámcsapás után, képes volt parancsolni a villámoknak! Ereje és tudása teljében volt! Füveket, leveleket kezdett gyűjteni, és miután összekeverte nedvüket, új füveket hozott létre! Ezek lettek az első gyógyító füveink! Ragával rájöttek ugyanis, hogy ezen a világon szükség van a munok gyógyítására, mert Fénykert levegője nélkül megbetegedhetnek! Miután Raga találkozott egy kedves kis állattal, a Szurmunnal, Raga kérésére Zer megalkotta azokat a tüskés burkokat, amikbe belefektette munjait, míg ők ketten élhetővé teszik a világot. Mikor a munok kibújtak a burkokból, az elhagyott héjak bekerültek a földbe, és abból nőttek a burok fák.
– A gesztenyefák?
– Azok! Az egész után Zer tanulmányozni kezdte hatalmát a villámok felett, és rájött, hogy Luminia oszlopával, és sok kis gömbbel villámló hálót feszíthet Telnara fölé, ami egyrészt védi a munok lakta hatalmas földet, másrészt a villámok fényével üzenhetnek a sziklák pereméig! Így lett Zer a ragamunok első fürkésze, minden fürkészek ősapja! Értette a természet minden rezdülését! Ismerte a gyógyító füveket, fákat, a pókok selyemfonalait! Értette az állatok viselkedését, és beszélte nyelvüket! Feltalálta a sört, és gabonákat készített, hogy kenyeret tudjunk sütni! És ismerte a villámok, és a tűz titkait! Máig ő az egyetlen fürkész, akinek minden tudás a fejében volt!
Sajnos, egy idő után nem tudott úrrá lenni hatalma felett! Túl sok tudása miatt saját magát is veszélyesnek érezte, ezért, hogy nővére szeretett népét megóvja saját irtózatos erejétől, önkéntes száműzetésre indult, és elhagyta a Raga birodalmát! Rajta kívül villámfürkész nem is született! Ez az egyik oka, hogy nem tudjuk működésre bírni a Fény Oszlopát!
– Mi a másik oka?
– Nincsenek fényt továbbító gömbök! A régen élt regösök elregélték, hogy a számoló fürkészek kiszámolták a helyüket, de nem akadtak a nyomukra! Egyetlen darabot sem találtak! De van még valami! A régen élt regösök regéi azt is elmondják, hogy Zer Fényhálója csak a hegyek gerincéig tartott, tovább nem! Szóval, ha állításod igaz, és élhetnek még urkuzok, akkor is csak a hegyeink közt élőket tudnád megtalálni! Annak az esélye pedig, hogy több túlélő is erre talált menedéket ezen a hatalmas világon, nagyon csekély!
– Ez biztos?
– Ha mondom! Több ezer Kikelet telt el azóta, hogy Zer visszatért a hegyeink közé meghalni, hogy felmászhasson könnyéből nőtt fáján Luminia szekerére! A valaha élt ragamunok sok száz kerengőn, sok-sok Kikeleten keresztül kutatták a gömböket! A régen élt regösök regéltek róluk! Soha nem találtak egyetlen darabot sem, hogy reményüket visszaadva a többi megtalálására újult erővel vághassanak neki! Így aztán abbamaradt a keresésük! Sok száz kerengő óta nem kutakodunk, hasztalan! A régen élt regösök továbbadták a regét, mi is továbbadjuk utódainknak! Mást nem tehetünk, mint hogy emlékét őrizzük és életben tartjuk!
– Meg kell találnom a módját, hogy működésre bírjuk a Fény Oszlopát! Olyan nincs, hogy nem lehet!
– Hagyd, nevehagyott barátom! Sem fénygömbök, sem villámfürkész nincs!
– Nem érted, Efrek? Nem egyszerűen urkuz testvéreimet akarom megtalálni! Annál sokkal nagyobb dolog! Jártamban-keltemben mindenféle néppel összefutottam, de egyetlen urkuzt sem leltem, soha! Egyre hagy el a testvéreim megtalálásába fektetett bizodalmam! Kezdem azt hinni, hogy egyedül maradtam! A Fény Oszlopával véget vethetnénk a meflikek uralmának!
– Miért akarsz segíteni rajtunk?
– Talán ösztönösen! Nem tudom megmagyarázni! Úgy érzem, hogy ez a rendje! A meflikek kiirtották népemet, nehogy hívatlanul is segítségetekre siessünk! Felismerték, hogy népeink megegyezés nélkül is szövetségre lépnének, hogy visszaszorítsák azt a rohadék hordájukat! Minket orvul, aljasan lemészároltak! Kígyóméregbe áztatott fegyvereikkel támadtak ránk az éjszaka leple alatt! Aki nem kapott halálos sebet, csupán megsérült, azt elemésztette a lassan ható méreg! Rögtön az után, hogy az urkuzokat ily módon kivégezték, beözönlöttek a hegyeitek közé, és tőletek először Raga becsületét vették el! Harcolni nem képesek szemtől szemben! Ehelyett alattomosan támadva megtizedelik a népet! Kit méreggel, kit bűbájos szavakkal!
– Nemes gondolat, nevehagyott urkuz! De sajnos, tehetetlenek vagyunk! Nemhogy ereje teljében lévő villámfürkész, de már egyetlen fürkészünk sincs! Megszakadt Zer vérvonala, mikor Otribot kivégezték!
– Akkor mitévők legyünk? Mit tehetünk? Segíteni akarok népeden! Népem becsületéért!
– Nem sokat tehetsz! Győzd meg hitevesztett népemet, ha tudod! Nekünk, regösöknek sem sikerült! Egyebet nem tudok neked tanácsolni, csak azt, hogy menj vissza északra, a mocsarak világába! Ülj le az öreg remete mellé, a mocsár zsombékos talajára vert kalyibájának tornácán! Kérd meg, hogy ossza meg veled elméje elgondolásait! Elmélkedjetek, és találjatok megoldást, hogy győzhetnétek meg népünket a meflikek gonoszságáról! Erős bánatomban magam is felkerestem párszor, hogy ezerkerengős élettapasztalatával adjon tanácsot bajomra! Mondd meg neki, ha majd egyszer arra járok, benézek a mocsarába egy nyeletnyi posványsörre.
– Nyeletnyi, mi? – harsant fel az urkuz. – Ja, persze! Mióta itt vagyok, megittál vagy hat kupával!
– Ahhoz semmi közöd! Csak add át a remetének az üzenetem!
– Értem! Köszönöm! De hogy találod meg a bejáratot?
– Te is bejutottál már!
– Én holló vagyok!
– Ja, persze! – legyintett rá Efrek! – Bolond vagy te, nem holló! Járj nyitott szemmel utadon! Mindenféle népek befurakodtak már hegyeink közé!
– Ne félts! Meg tudom védeni magam pár útonállóval szemben! – állt fel végül Efrek mellől.
Elmosolyodott, kissé megemelte hátán pihenő bárdját. Sarkon fordult, és rögvest útnak indult, hogy az éjszaka leple alatt minél közelebb jusson a mocsári remete birodalmához.
– Fiatalság, bolondság! – mormogta maga elé fejét rázva Efrek, és egyetlen nyeletre megitta egyik korsó sörét. – Csak érjen oda biztonságban! Talán a meflikek nem szereznek róla tudomást, hogy életben hagytak egy urkuzt! …