Kedvencekhez adás
28

Tűzfürkész

Luminia szekere

– Luminia Raga asszonya volt!

– Raga nevét ismerem! Hallottam vándorlásaim során! De a szekeréről, és asszonyáról még nem! – hallatszott ismételten Torkiv hangján a gyermeki kíváncsiság.

– Elmondok sorjában mindent! Tudnod kell, miért harcolunk! – válaszolta Otrib a türelmetlen urkuz harcosnak. – Csak halkítsd meg hangodat! Jó ideig itt leszünk még! Mindenre választ kapsz!

– Csak már jó lenne kiszabadulni! Harcolni akarok!

– Türelem! Még csak most hoztak ide! – rázta meg fejét Otrib.

– Éppen azért akarok már kiszabadulni! Bár elrejtettem volna testemen a füveimet! Nem akarom megszokni ezt a környezetet! Tisztálkodni akarok! Megmártózni egy hűs vizű patakban, megmarkolni szablyámat, hátamra vetni a csatabárdomat, és vágni azoknak az ivadékait, akik lemészárolták a hatalmas urkuz népet!

– Arra is sor kerül majd! Figyelj! Sok ezer Kikelettel ezelőtt élt Raga, aki egy távoli világ kagánja volt. Egy gyönyörű, pompázatos világ volt az. Fénykertnek hívták. Tavai, folyamai tele voltak mindenféle hallal! A távoli világok végtelen sokaságától még éjszaka is sziporkázóan ragyogó végeláthatatlan mezőin és lankáin mindenféle állatok éltek. Hatalmas vadak mindenütt, égbe nyúló fák, és ropogós füvet fújtak a szellők. Megvolt mindene ott Raga munjainak.

– Mik azok a munok?

– A mun azt jelenti, hogy nép. Raga munjai, az ősi nyelven azt jelentette, hogy Raga népe. Az ősi nyelvünkből már csak erre az egyetlen szóra emlékezünk. A körülöttünk élő népek hívnak minket ragamunnak, és elterjedt világszerte. De a mun szót nem használhatjuk magunkra!

– Miért?

– Raga megtiltotta, mikor erre a világra hozott minket! Új nyelvet, új beszédet alkotott számunkra! Elhagytuk régi otthonunkat, ide kényszerültünk!

– Az ősi nyelv miért nem volt jó?

– Azt mondta, hogy helytelen így beszélni, mert csupán annyi a jelentése, hogy nép. De nem jelöli, hogy kinek a népe! Márpedig ő büszke volt saját népére, aki mindig követte őt a legádázabb csatákba, anélkül, hogy kérte, vagy parancsolta volna! Munként csak a végső csatába térhetünk vissza! Amíg ezen a világon vagyunk, addig csak egy nép vagyunk a sok közül!

– És mi van a végső csatával?

– Az ősi otthonunkban, Fénykertben megvolt minden, amire szükség volt. Halak, vadak, rónaságok, óriási erdőségek, mindenféle fák! Boldogság, harmónia.

Raga egyszer vendégül látott egy hatalmas uraságot, Astan herceget, aki irigykedve figyelte a pompázatos édenkertet. Merthogy édenkert volt. Látogatása alatt folyton a föld gazdagságát dicsérte, és fájlalta, hogy neki nem adatott meg ez a szépség, mivel az ő földje sivár volt, és kietlen, hajtásait kiégette az ő napjuk ereje, és nem termett semmi azon a pusztaságon.

Raga igazságot kereső tekintete nem vette észre Astan herceg szándékát, így másodszorra is megvendégelte őt, aki akkor már szemet vetett Raga gyönyörű, szeretett asszonyára is. Ő volt Luminia. A herceg megpróbálta tőrbe csalni Ragát, és elcsábítani Luminiát, aki visszautasította a kéretlen udvarlót. Mikor Raga megtudta, hálája és szerelme jeléül egy hatalmas, csillogó szekeret épített kedvesének, hogy tisztelegjen előtte végtelen odaadásért, a vendéget pedig elzavarta. Megtalálta azt a rendkívüli fémet, ami a legjobban megközelíti a szerelemtől ragyogó kedvese csillogását, és nekilátott, hogy megépítse a világ legnagyobb szekerét, amivel a világok közt is utazhat. A fémet, amiből készítette, luminának nevezte el, a világméretű ragyogó szekeret pedig Luminia szekerének. Miután végzett vele, égbevesző, láthatatlan oszlopokra helyezte a világ tetején, hogy mindenki láthassa háláját, amiért szerelme őt választotta az újonnan feltűnt nagyúrral szemben.

A herceget elöntötte a mértéktelen féltékenység, és iszonyú haragjában feldöntötte a szekeret tartó oszlopokat, majd lángba borította egész Fénykertet. Mivel Raga nem tudta megfékezni a perzselő forróságot, ezért összes munját menekíteni kezdte az óriási szekérre, ami időközben lezuhant a tartóoszlopokról a világra, és megsérült. Astan visszament saját világára, és nekilátott, hogy ő is egy szekeret építsen, hatalmasabbat, mint Luminiáé. Felszerelte gömbölyű villámokat sújtó szerkezetekkel, és visszatért Fénykertbe, hogy elpusztítsa azt. Raga időben észrevette a támadásra készülő herceget, és a szekérre szállt összes munnal elindult, hogy új világot keressen.

Világok közt vándorolva menekültek hosszú időn keresztül, mikor Astan szekere utolérte őket, és villámló gömböket zúdított Luminia már sérült szekerére. Sokszor eltalálta villámló nyilaival, és egy óriási darab leszakadt Luminia szekeréből, ami erre a világra zuhant! Az iszonyatosan nagy levált szekérdarab olyan hatalmas erővel csapódott be, hogy lesüllyesztette maga alatt a földet, kipréselte és hegyeket emelt maga köré.

– Mint egy hatalmas kő a homokban, vagy egy tűzhányóból kirepülő izzó kő? – álmélkodott Torkiv.

– Mondhatjuk úgy is! Vagy becsapódó üstökös az égből!

– Épp azt akartam mondani!

– Raga és a munok kipottyantak a szekérből a becsapódás után, és a gyűrűvé gyűrődött hegységek között szétszóródtak, a szekér pedig darabjaira hullott szét, és beleolvadt a földbe. Raga kedvese túlélte a becsapódást, de olyan sérülései voltak, hogy már nem érhette meg az új birodalom létrejöttét. Utolsó, halk szavaival elbúcsúzott szerelmétől, és rábízta hét fiúgyermekük megkeresését, akik a munokkal együtt elvesztek a hegyek között. A búcsú után Luminia szájából kifogyott a szó, és behunyta könnyektől csillogó szemeit.

Raga könnyeivel küszködve szólítgatta szépséges szerelmét, ölébe vette elernyedt testét, és csókolgatta, hogy életet leheljen puha ajkai közé. Sokszor kelt fel a Nap, és sokszor bukott le, mire Raga rájött, hogy hasztalan minden próbálkozása életre kelteni kedvesét, így a szekér roncsaiból összeszedte Luminia legpompásabb ruháját, felöltöztette, és szépen eltemette, minden ékszerével együtt, a gyűrűt formáló hegylánc kellős közepébe, oda, ahol legmélyebben nyomódott be a talaj a szekér törmelékének becsapódásától. A neki épített szekér maradványaiból kedvese sírhantja mellé egy égig érő oszlopot emelt, és az oszlop tetejére helyezett egy jókora gömböt, hogy megmutassa az itteni világnak Luminia ragyogó szépségét. Fényessége beragyogta a sötét éjszakát, irányt mutatva, hogy minden szem szegeződjön rá. Raga letérdelt kedves szerelme sírhantjához, egyik tenyerével a rögökre támaszkodva, és zokogni kezdett. Legördült egy terhes könnycsepp az arcán, és rácsöppent a hantokra. Aztán a zokogása átment fájdalmas sírásba, mígnem olyannyira elkeseredetten sírt, hogy ömlött a szeméből a könny. Újra sokszor járt körbe a Nap, kelésétől, alászálltáig, és Raga könnye csak zúdult le az arcán. Annyi könnycseppje hullott a hantokra, hogy patakká állt, és elindult lefelé a hantok rögein, majd egyre szélesedett, mígnem folyóvá duzzadt, és utat talált magának a kövek, sziklák között. Éjszakákon át siratta feleségét, és táplálta könnyeivel az óriási, hömpölygő folyammá szélesedett, sós vizet, amit mi a Könnyek Vízének hívunk. Raga egy éjszaka felpillantott az égre, és csodát látott. Luminia szekerének egy darabját látta meg a sötétségben ragyogni, ott ahol a hatalmas Könnyek Vize elveszik az éjszakai égbolt messzeségében. Ragyogóan csillant meg a folyam egész hosszában és széltében, lumina színűre változtatva az egész felszínét.  Mintha csak Raga szemét vezette volna az óriási folyó a távolba, hogy észrevegye szerelmének készített ajándékát, mert amikor Luminia szekere felbukkant a fekete sötétségben, Raga fájdalmas sírása abbamaradt, és a Könnyek Vize is lecsillapodott. Megszelídült zabolátlan vadságából, szelíd járású folyóvá vált. Raga akkor felállt a sír mellől, és egyre csak nézte, bámulta, egészen addig Luminia szekerét, míg az követve a Nap útját, újra eltűnt a látóhatár mögött. Újra elcsüggedt, és újra felesége sírjához térdelt, és ismételten sírásra hajtotta szerelmes fejét. Aztán a rá következő éjszaka megint észrevette Luminiát tündökölni az éjszaka néma sötétségében. Akkor már egy kicsivel nagyobbnak érezte formáját. Éjszakáról éjszakára végigkövette a szikrázó fényű szekeret az égbolton, és látta, hogy egyre csak fordítja feléje épségben maradt felét. Majd teljes pompájában világított, és kezdte mutatni sérült felét újra. És ez így megy az óta is! Kiszámolta, hogy mindig négyszer járja a Nap a hetet az ég boltozatán, és hűen követi őt Luminia szekere is, hogy újra az épen maradt oldalát mutassa Ragának. Ez a Tündöklés. Most is, ha felnézünk Luminia szekerére, mikor épen maradt felét mutatja, látszik Astan herceg villámló nyilainak a helye, ahol eltalálta, és megperzselte. Fekete foltok tarkítják Luminia szekerének oldalát, de még a sebek ellenére is káprázatosan ragyog az éjszakában, és vigyázza hátra maradt népét.

– Várj csak! Luminia szekere a Hold? A Holdról beszélsz? – kérdezte hosszas gondolkodás után Torkiv.

– Ti Holdnak nevezitek! Mindenki a saját nyelvén! Számotokra már nincs jelentősége, csupán egy fényes valami az égen! Nem ismeritek a történetét, ezért nem is értitek! Nyelvetekben elsatnyult a jelentése, mert azt hiszitek, az csak egy gömb! Pedig, urkuz, a te őseid nyelvében is élt az emléke! Ősapáid, ősanyáid Lunaként meséltek róla! Nem volt olyan régen, hogy még Lunának hívták a világ népei! De nyelvetek annyira megváltozott az egymás szomszédságában élő más népek hatására, hogy elfeledtétek! Talán hazudtak is róla azok, akik pár Kikelettel ezelőtt elhatározták, leigázzák a világot! Csupán a mi nyelvünkben él máig Luminia emléke. Raga azért építette tüzes szekerét, hogy asszonyának – gyermekei édesanyjának- tisztelegjen kápráztató megjelenésével. Neve is azt jelentette az ősi, otthoni nyelven, hogy Ragyogó Anya. Mint ahogy Luminia is egy ragyogó asszony volt. És Raga azért készítette luminából, mert az közelíti meg leginkább kedvese tündöklését.

– Az én népemnél nincs jelentősége a Holdnak, vagy, ahogy ti nevezitek, Luminia szekerének! Régen volt jelentősége, nagyapám nagyapja még beszélt róla! De mi már a Napnak áldozunk! Tudjuk, hogy bármilyen is az idő, felhős, vagy ködös, a Nap minden hajnalban felkel, és világosságot hoz!

– Ahogy gondolod! Nem fogok vitatkozni egy idegennel! Meg akarod ismerni a múltunkat, vagy abbahagyjam? – vágott közbe Otrib türelmetlenül.

– Mondd! – hallatszott válaszában a kiábrándultság, és az egyet nem értés okozta feszültség. – Te akartad elmondani eddig is! Nem ágáltam, hogy tudni akarom! De miért számoltok mindent hetesével?

– Szóval, mégis csak érdekel?! Luminiának, és Ragának hét fia volt! Hét dalia, akik mind vezetői lettek a gyűrűhegyek közt szétszóródott népeknek. Ők rendezték törzsekbe azokat, akik a vérükkel áldoztak valamelyik fivérnek. Így alakult ki hét vidéken hét különböző törzsi egység. Felnőve a hét utódfi, egyesítették az osztott törzseket, és megalapították ezt a hatalmas birodalmat, áldozva apjuk és anyjuk emlékének. Ha lenne madár, mi olyan magasra száll, hogy egyben láthassa egész Telnarat, egy óriási gyűrűt látna, ami égig érő sziklákból áll, és csak egyetlen helyen törik meg a sziklafokok folytonossága. Északon, ahol a Könnyek Vize kitódul a hegyeink közt. Az Uspavak-átjáró. Azzal a hasadékkal, és a Könnyek Vize csillogásával együtt a madár szeméből nézve az iszonyatos sziklák, drágakővel díszített gyűrűre emlékeztetné. A Kőgyűrű, és rajt a gyémántos csillogású Uspavak-átjáró… Mintha, Luminia szekerének becsapódott darabkája maga is azt akarta volna, hogy egy jegyes gyűrűt adjon Luminia szeretett urának.

Sok-sok időbe telt Ragának, hogy elfogadja imádott Luminia halálát, és még több, hogy beteljesítse kedvesének tett utolsó esküjét, hogy megtalálja fiaikat. Végigjárta minden szegletét a Kőgyűrű közötti irdatlan nagy vidéknek, benézett minden barlangba, lemerült a könnyeiből duzzadt sós folyam legmélyebb iszapjába, mire megtalálta hét elveszett gyermekét. Időközben, ahol megtalálta a munok védőburkait, mindenütt levetette velük, mivel már alkalmas volt a világ az ő testük számára. Miután meglelte hét szeretett, elveszettnek hitt fiát, odavitte őket Luminia sírhantjához, hogy a hét fivér méltón búcsút vehessen anyjuktól. Ők is megkönnyezték a szeretett nő halálát, nekik is könnyük hullott, de nem a hantokra, hanem miután elhagyták a sírhelyet, körbeállták egy-egy lépés távolságból, és oda potyogott a szemükből kicsorduló sós könnycsepp. Miután kellőképpen elbúcsúztak, arra lettek figyelmesek, hogy kettéválik a föld ott, ahol Luminia testét Raga egykor nyugalomra helyezte. A feltépett földből egy fa indult meg az égbolt felé, egyre csak vastagodva, egyre csak emelkedve, és tolva ki erősödő törzsével a laza, porhanyós földet, enyhe dombot építve saját törzse köré. A fivérek hátratántorodtak az alattuk összegyűrődő földtől, és hátrébb léptek, hogy elkerüljék a fa törzsének egyre duzzadó kérgét. Ott, ahol a fivérek könnyüket ejtették a földre, a fa törzsének vastagodása megtorpant, azután már csak fölfelé növekedett, majd leveleket bontott, míg végül eltakarta a fivérek feje fölött az egész égboltot. Ragyogó fényesség járta át a fa törzsét, olyan ragyogó, mint Luminia volt hajdanán.  Hosszú-hosszú idő telt el, mire Raga és fiai rájöttek, hogy Luminia lelke felszállni készül az égi szekérre, és csak fiaitól várta eddig a búcsút, hogy még egyszer, utoljára lássa őket ezen a világon, és pompás szekerén ülve várja, hogy lelküket visszavihesse ősi otthonukba, Fénykertbe. Ott aztán megvívhatják csatájukat Astan herceggel, hogy megbosszulják világuk felperzselését.

A fivérek felcseperedtek, de ott maradtak, ahol Raga könnyéből Luminia hantjain egy égig érő fa nőtt. Az égig érő fa törzse, mialatt növekedésekor dombot emelt maga körül, a hantok egy részét eltolta magától távolabbra. Azok a hantok itták a fivérek könnyeit. Mire felnőttek, azokon a helyeken is növekedésnek indult hét fa, onnan, ahol a könnyeket magukba záró rögök megállapodtak a domb alján. Luminia égig érő fáját aztán körbevette hét fiának növekvő fája. Mikor ezt Raga látta, rájött, hogy neki már nincs dolga ezen a világon. Fiait megeskette, hogy útnak indulnak összeszedni a munokat, akiről azt sem tudták, hányan lehetnek, azt sem tudták, hol lehetnek. És ő megesküdött, hogy Luminia szekerén fogja várni minden fiát, és az összes munt, hogy mindenkit hazavigyenek Fénykertbe. Búcsút vettek egymástól, megölelte minden fiát egyesével, és azon az éjszakán, mikor Tündökléskor Luminia szekere az égig érő fa tetején épen maradt felét mutatta a világra, fiai legnagyobb bánatára, Raga óvatosan kapaszkodva az ágakba, lassan elindult felfelé, hogy szeretett hitvesét újra karjaiba zárja. Azóta is, mikor mun gyermek születik ezen a világon, első sírásának földre hulló első könnyéből, égig érő fa sarjad, aminek ágairól ágaira kapaszkodva, lelke visszatérhet Luminia szekerére.

– Mindenki lelke visszatér Luminiára?

– Igen! Miért kérdezed?

– Aki elárulja hazáját, vagy megbecstelenít valakit, vagy megöl valakit háború idején kívül, az is visszatérhet Fénykertbe, és lelke boldogan él tovább?

– Értem a kérdésedet! Nekünk ez a világ csak egy átmeneti szálláshely! Raga élhetővé tette számunkra, de nem az otthonunk!

– Akkor miért véditek a betolakodóktól?

– Szeretett ősanyánk szekerének a darabjait őrizzük! Míg élünk, fegyvereket, ékszereket készítünk az itt lévő luminából. Amikor valaki meghal, fegyvereivel, ékszereivel temetjük saját égig érő fája alá. Mikor lelke megnyugszik, felkapaszkodik fája ágain, magával viszi összes lumina fegyverét, és használati tárgyait, hogy hazatérve Fénykertbe, megbosszulja a sötét úr féltékeny tombolását. A szekérre érve, újra munnak nevezheti magát. Mikor az összes mun lelke felér Luminia szekerére, és nincs már itt egyetlen darabja sem a szekérnek, Raga elindítja az óriási szekeret, rajta minden munnal, és minden fegyverrel, és akkor elindulunk a hosszú úton hazafelé. A sötét úr elleni utolsó csatában dől el, ki az, aki rátermett, és megérdemli, hogy visszatérhessen Fénykertbe! Nem azok a dolgai, amiket ezen a világon vitt végbe!

– Nem értem! Aki becsületesen él itt, az nem fog harcolni?

– Sem Raga, sem Luminia nem kötelezhet senkit a csatára! Sem otthon, sem itt, ezen a világon! Nem várhatják a vérveszteséget! Mindenkinek saját döntése, hogy vérét áldozza-e testvéreiért! Akinek becsületes dolgát figyelte Luminia az égből lenézve ránk, annak felajánlja a választás lehetőségét: harcolhat a sötét úr ellen, ha akar, de félre is állhat, hogy harcolni vágyó társait ne akadályozza! Ha viszont Luminia gaznak, aljasnak, alattomosnak látta itt, ezen a világon, őt kényszeríteni fogja, hogy a sötét úr elleni küzdelemben, az első sorban álljon!

– Miért Luminia dönti el?

– Mert ő az, aki kezdetektől szemmel tart minket, mióta itt élünk! Végignézte minden gyermek születését, és végig követte népe minden rezdülését a magas, kék ég domborulatáról.

– És aki nem eléggé rátermett az utolsó csatában? Aki megfutamodik a sötét úr ereje láttán?

– Ha a gyávának nem hal meg lelke a sötét úr elleni harcban, akkor annak sorsát Luminia dönti el! Száműzi Fénykert gyönyörű világáról, egy sötét, hideg világra, az idők végezetéig.

– De azt mondtad, a sötét úr felperzselte a világotokat! Akkor hogy mentek oda vissza?

– A felperzselt földön, ahol a finom porhamu megtelepszik, lassan új élet születik! A kihűlt parazsak helyén új fák sarjadnak! Az eső, ami megkeményíti a laza porszemeket, újra táplálja hatalmas folyamainkat!

– Igaz! – fejezte ki egyetértését Torkiv, miután ámulva hallgatta végig Otrib történetét.

– Az utolsó csata után, mikor elpusztítjuk a megátalkodott Astan herceget, és felgyújtjuk annak harci szekerét, Luminiának ajándékozzuk összes fegyverünket, összes ékszerünket, hogy Raga újra összekovácsolja asszonya égi szekerét, amit visszaemel a felállított oszlopok tetejére. Az után újraépítjük otthonainkat, és az idők végezetéig élünk azon a gyönyörűséges világon.

– Mit jelent a birag? Több helyen hallottam már az országotokban járva!

– Birag! Hm! – mosolyodott el a szó hallatán a fürkész, de egyszerre vissza is tért gyászos kedve. – Ezt a lázadók találták ki az elfajzottakra! A birka és szolga szavakból alakult kevert szó! Tényleg ostobák, mint a bamba birkák! És valóban eladták magukat a sztere szavának! Szolgálják, mint a kutyák! Az sem érdekli őket, ha a sztere a saját fájukat vágatja ki velük, mert nem akarnak már feljutni Luminia szekerére! Isszák a meflikbérencek minden szavát, lesik a mozdulatát!

– A sztere is csak bérenc?

– Persze! Itt nincs egy meflik sem! Azok otthonról, valahonnan messze délről parancsolgatnak! Délről, vagy dél-keletről! Nem tudjuk pontosan. Itt csak helytartóik vannak, meg zsoldos fegyvereseik! Aki nagyobbat tud nyalni nekik, azt nevezik ki! És a megállapodásuk függvényében utána szabad kezet kap, és fegyveres erőt, hogy betartassa saját törvényeit! …