Újholdszövetség

Marth

I. fejezet: Kedvezőtlen szerencse

2023. június 3.

– Mit tegyek, Vini? – szólalt meg Riszi a lova nyakába borulva, miközben az őszi erdőn átszelő kőúton baktattak. – Hamarosan döntenem kell.

Vínia, a sötét szeplős fehér ló volt Riszi egyetlen társa utazásai során, viszont most egy barna-fehér foltos ló is követte őket. Ennek az új hátasnak nem adott nevet az ifjú. Csak néhány trükkre képezte ki, amelyekről úgy vélte hasznosak lehetnek terve sikerességéhez.

– Pedig mekkora szerencsénk volt, ilyen közel hozzánk elkaptak egy eretneket. Méghozzá nem is akármilyent: egy áldott eretneket. Hogy hagyhattam, hogy nyoma vesszen?

A reggeli napfényben, az utat szegélyező csupasz fák hosszú árnyékokat vetettek és lehullott zörgő leveleik alacsonyan táncoltak a szélben. Enyhe szél volt, de elég ahhoz, hogy Riszi gondosan elválasztott világosbarna haját összekócolja. A fiú a széltől elfordította a fejét és arcát a ló sörényére fektette.

– Merre menjünk Vini? – Vínia válaszul hátracsapta a füleit. – Persze végül mindkét út a Tiltott városba vezet, de ha rossz irányt választok, mindegy milyen gyorsan vágtatsz, képtelenség lesz utol érnünk őket. És onnan, a Pápai állam központjából, pedig lehetetlenség lenne kiszabadítani. Még ha valahogy be is tudnánk jutni oda, túl jól őrzik, ahhoz hogy…

– Ez elég gyenge érv!

A szemből jövő hangra felkapta a fejét Riszi.

Nem messze egy lovag felvértezett hátasáról egy szekere mellett álló öregembert faggatott. A lovag mellett egy íjjal és szétszórtan körülötte öt karddal felszerelt gyalogos állt az egyház türkiz színeiben. A lovag fehér páncélt viselt, mely makulátlanul ragyogott a napfényben. Riszinek úgy tűnt, mintha új lenne. Sem egy horpadást, egy karcolást, de még csak kopást sem látott rajta. A lovag szigorú tekintete, méltóságos bajusza és oldalra fésült haja tekintélyes külsőt kölcsönzött neki.

– Mivel bizonyíthatnám, hogy nem vagyok pogány? – kérdezte az öreg miközben tollas kalapját a melléhez szorította.

A lovag arcán halvány mosoly jelent meg.

– Egy pogány soha sem adományozna az egyháznak.

Riszit elöntötte a megvetés, amit csak a lovagok, az eltévelyedettek és az inkvizítorok tudtak kiváltani belőle. Már megint egy alávaló lovag. A fiú felegyenesedett a nyeregben és megigazította a haját. Túl sok mindent megengednek maguknak.

– De én kereskedő vagyok – az öregember kalapjával a szekerére mutatott –, ez a megélhetésem. Nem gondolhatjátok, hogy… – belé akadtak a szavak, ahogy végignézett a fenyegető tekinteteken. – Rendben – mondta végül és a szekeréhez fordult.

– Ennyire mélyre süllyedt a Szent Lovagrend? – szólalt meg Riszi miközben leugrott Víniáról. A jó kiállású, karcsú, magas fiú övéről egy kard lógott. – Vagy az áldás mellett már az aljasság is feltétel, hogy valakiből lovag legyen?

– Ki merészel? – mondta a lovag hirtelen haraggal, de amikor meglátta az ifjút megváltozott a hangja. – Jobban kéne vigyáznod a nyelvedre parasztlegény. – Riszi már hozzászokott, hogy egyszerű parasztnak nézték felvidéki viselete miatt. Szűk homokszínű nadrágja combján sötét zsinórozott díszítések, fehér bőujjú ingén pedig színes hímzések voltak. Nadrágját fekete lovagló csizmájába tűrte be, inge fölött pedig egy sötét díszes mellényt hordott kigombolva.

– Neked pedig jobban kéne vigyáznod a becsületedre lovag – vágott vissza Riszi.

– Ugyan mit tudhat egy magadfajta a becsületről? – vetette oda neki a lovag. – Na eredj kölyök! Most még elengedlek.

– És hagyjam, hogy egy lovag visszaéljen a hatalmával? – Megrázta a fejét. – Soha.

Az íjjal felszerelt katona a lovaghoz fordult.

– Ez vagy bolond Báldásszáre, vagy ő is egy áldott. Legyen óvatos.

– Felismerem a sajátjaimat – legyintett a lovag –, ez csak egy közönséges ember.

– Nagyot tévedsz. – Riszi nagy lendülettel kardot rántott.

– Aki fegyvert fog a Türkiz Hold Egyháza ellen annak nincs kegyelem! – figyelmeztette Báldásszáre, miközben az öt gyalogos csatarendbe állt előtte.

Riszi a kardjával a lovagra mutatott.

– Helyes. Utálom, ha valaki visszafogja magát.

Báldásszáre felhorkantott, majd kiadta a parancsot.

– Kapjátok el.

Két katona indult meg Riszi felé. Egymás mellett közeledtek, magabiztos léptekkel, támadásra készen. A fiú viszont higgadtan, leengedett karddal várta őket. Mikor odaértek hozzá két oldalról támadtak rá egyszerre, hogy lefegyverezzék. Elmosódott gyorsasággal közeledtek felé a pengék. Riszi az utolsó pillanatban hárított és közben hátra ugrott, mindkét csapást sikeresen kivédve. Ellenfelei újabb csapást indítottak, de Riszi visszarugaszkodott és a hárítás lendületét átirányította támadássá. Kardja két gyors suhintással x-et rajzolt a levegőbe és a két gyalogos eszméletlenül terült el. Csend lett. A többiek ledöbbentek a látványtól. Riszi élvezte ezt a pillanatot.

– Mire vártok még? – törte meg a csendet Báldásszáre. – Menjetek!

Az íjász előhúzott egy nyilat a tegezéből és a húrra helyezte készenlétbe, a maradék három kardforgató pedig rárontott Riszire. A fiú védekező állást vett fel és úgy fogadta a támadásaikat. Bő ingujja követte minden mozdulatát, miközben a kardok újra és újra összecsaptak. Riszi támadásból védekezett, védekezésből hárított, majd hárításból megint támadott, hogy onnan aztán kitérjen. Az ifjú minden mozdulatát töretlenül fűzte össze a másikkal. Mindig tudta mikor térjen ki, mikor hárítson és mikor támadjon vissza és közben egyszer sem hibázott. Az ellenfeleinek pedig csak egyszer engedte meg, hogy tévesszenek. Amikor az egyik katona elvétett egy kardcsapást, Riszinek sikerült úgy lefegyvereznie, hogy közben a fejét nekicsapta egy másikénak, amitől a két katona ájultan a földre rogyott. Most, hogy egy volt az egy ellen a fiú heves támadásba lendült. Ellenfele nem tudta felvenni a versenyt Riszi sorozatos csapásaival. A fiú bármely csapással végett vethetett volna a párbajnak, de élvezte a játszadozást. Szerette látni, ahogy a nemrég még oly magabiztos ellenfelei, hogyan küszködnek.

– Lőj! – adta ki hirtelen a parancsot Báldásszáre és a fiú válla felé egy nyílvessző süvített.

Riszi a hangra figyelt fel először, aztán amint megpillantotta a lövedéket oldalra vetődött. A fiú gurulásból talpra állt, nyílvessző pedig egy fába fúródva rezgett. A lövész felkiáltott.

– Emberfeletti reflexek, mégis csak egy áldott!

Báldásszáre felhorkantott, mire Riszi egy félmosolyt villantott felé. De csak egy pillanatra, mert ellenfele új magabiztossággal rontott rá, miközben egy újabb nyílvessző repült felé. Riszi hárított és közben félre táncolt jobbra a lövedék elöl. Ismét hárított, a következő elöl ugyanúgy jobbra tért ki és sikerült úgy pozicionálnia, hogy amikor a következő nyíl elöl félreszökkent, az íjász a saját társát találta el. A katona összegörnyedt és mielőtt felegyenesedhetett volna, Riszi arcon térdelve kiütötte. Épphogy földet ért ellenfelét megtérdelő lába, már neki is rugaszkodott a húrra vesszőt illesztő íjászra. Riszinek elég volt elhajolnia a vele szemből jövő nyíltól, majd a következő elöl félreszökkent és onnan lendült támadásba. A lövésznek arra még maradt ideje, hogy kardot rántson, de arra már nem, hogy sikeresen védekezzen. Az úton a lovag teljes kísérete eszméletlenül terült el.

– Remélem te többet tudsz – fordult a fiú Báldásszáréhoz –, utálok a nálam gyengébbekkel harcolni.

– Te arcátlan. – A lovag leugrott a hátasáról és előrántotta cizellált kardját, melynek mintázata és pengéje ugyanolyan hibátlan volt, mint a leérkezéskor megcsörrenő páncélruhája. – Ezt megbánod.

Hátralendítette a fegyverét és nekirontott a fiúnak. Riszi elhárította a támadást és visszasuhintott, de Báldásszáre ügyesen kivédte a csapást. Jól képzett kardforgató, jegyezte meg magában a fiú. A lovag újra rátámadt, Riszi pedig újra kivédte, de ezúttal egy színlelt ellentámadással indított, amit félúton eltérített és így sikeresen csapást tudott mérni a lovag páncéljára. De az én képességeimmel nem ér fel. Riszi most nemcsak az ellenfele mozdulataira összpontosított, hanem a sajátjaira is, miközben a kardok újra és újra összecsaptak. De ez nem lassította le és nem is vesztettek technikái töretlenségükből. Máskor is már kellett így harcolnia. Sőt kezdetben minden párbaja ilyen volt. Báldásszáre viszont egyre kevésbé bírta tartani az iramot.

– Mire vársz? – szólalt meg Riszi. – Mutasd meg, milyen képességgel áldott meg Isten!

– Vigyázz mit kívánsz. – Amikor Báldásszáre kardjával megállította a következő kardcsapást, szabad kezével megérintette Riszi fegyverének pengéjét. A fiú most vette észre, hogy a lovag felpáncélozott kezének belső részén fedetlen volt a tenyere. Riszi újabb támadást indított, de közben a kardját valahogy furcsának érezte. Báldásszáre védekezett, és amikor a két kard összecsapott, Riszi fegyveréből egy kis fémszilánk tört ki. Riszi hátra szökkent és csuklóból megforgatta a kardját. Már értette mi volt annyira szokatlan. A kardja könnyebb volt és kiegyensúlyozatlan. Egy életlen ócska fémet tartott a kezében.

– Ezt meg hogyan?

– Transzmutáció – felelte a lovag.

Riszi védekező pozíciót vett fel.

– Hiába védekezel, el fog törni a kardod. – Báldásszáre a feje fölé emelte fegyverét, és onnan suhintott le.

A fiú kitért a csapás elöl, és közben a lovag mellvértjére szúrt, amitől a kardja hegye elgörbült. Riszi egy lépéssel növelte a kettejük közti távolságot és a két párbajozó lassan körözni kezdett egymással szemben.

– Add fel! – mondta a lovag. – Azzal a karddal nem nyerhetsz.

Risziben egy pillanatra sem merült fel, hogy feladja-e. Csak azon járt az esze, hogy hogyan kompenzálja a hátrányát. Tudta, hogy a kardja talán, ha két csapást kibír és azoknak sem lenne elég erejük, hogy lefegyverezze. Ide valami más kellett. Körözés közben, amikor a nap Riszi mögé került, a fénye a lovag páncélruhájáról a fiú szemébe verődött vissza. Akkor támadt hirtelen ötlete. Talán, ha… A fiú megfogta görbe kardja végét és feszített rajta egyet, amitől még élesebb kanyar lett rajta.

– Szerintem még bírja ez a kard.

– Nem tudod mikor kell feladni, mi?

Riszi megvonta a vállát.

– A győztesek rossz szokása.

Báldásszáre megrázta a fejét és rohamozva Riszire csapott. A fiú félre ugrott, és közben a lovag lábára döfött. Úgy tűnt elvétette. A kard Báldásszáre lába mellé szúródott. A lovag újabb támadást indított, de miközben Riszi visszarántotta a kezét, görbe kardját a lovag lábpáncélzatába akasztotta. A húzástól a lovag egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, amit a fiú azonnal kihasznált, elvette ellenfele fegyverét és nekiszegezte. Riszi végignézett a kard cizellált pengéjén egészen a lovag torkáig.

– Gyönyörű kard. Larának fogom nevezni.

– Te is áldott vagy – mondta Báldásszáre megfeszített nyakkal –, ha megölsz Isten megfoszt a képességedtől.

– Nem megölni akarlak. Azt akarom, hogy térden állva könyörögj a bocsánatáért – mutatott a fiú a kereskedőre.

– Fölösleges – szólt hozzájuk az öregember, de egyikük sem figyelt rá.

– Mi értelme? – kérdezte a lovag felszegezett állal.

– Hogy megtanuld mi az alázat.

– Azzal, hogy megalázol? – Báldásszáre elmosolyodott. – Most melyikünk is él vissza a hatalmával?

Riszi szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. Nem tudta hirtelen mit mondjon.

– Nem kell ezt tennie – vágott közbe újra a kereskedő. – Erre semmi szükség.

Riszi a kereskedőhöz fordította a fejét, mire a lovag hátrahajolt, félrecsapta a kardot, majd nekivetődött a fiúnak. Riszi visszakézből, az új kardja markolatával a férfit arcon döfte. A lovag ájultan esett össze. Riszi a lendülettől szemébe omlott haját félresöpörte és visszafordult kereskedőhöz.

– Erről ennyit.

– Hálás vagyok fiatalember. – A kereskedő felhúzta tollas kalapját. – Hogyan jutalmazhatnálak meg?

– Igazságtalanság ellen fogtam kardot – legyintett a levegőbe Riszi és elkezdte leporolni ruháját –, nem jutalomért. De azért lenne talán valami, amiben tudna segíteni.

– Gyerünk, ki vele – noszogatta a kereskedő.

– Hát… én tudja…

– Nem fogok ítélkezni. És nem is kérdezek. Gyerünk mondd csak.

– Rendben. Egy foglyot keresek, akit az egyház kapott el. Áldott úgyhogy a Tiltott városba viszik. Csak azt nem tudom melyik úton.

– Nettúnó városa felé mentek.

– Ez biztos?

A kereskedő bólogatott.

– Igen, arról jövök. Találkoztam velük útközben és azt mondták felvesznek még egy rabot Nettúnóban.

– Ez nagyszerű hír! – mondta Riszi és füttyentett egyet, mire Vini és a foltos ló ott termett mellette. Elhalaszthatatlan lehetőség. A fiú felmászott a nyeregre és elbúcsúzott a kereskedőtől. Így sokkal könnyebb lesz kiszabadítani, mintha az úton próbáltam volna meg. Talán mégsem hagyott el a szerencsém.

„Az áldott aki felforgatja a világot.” Most már soha sem fogom megtudni mit jelent, lamentált magában Celesztin.

Az ifjú rabnak a sötét cellán belül még egy saját ketrec is jutott. A rozsdás ketrec rácsain tüskék álltak befelé, és olyan kicsi volt, hogy Celesztin csak összekuporodva, térdeit a melléhez ölelve fért el benne. Hideg volt az alja, ezért csupasz lábujjait folyamatosan fel-le mozgatta, hogy melegen tartsa. De ez nem sokat segített és amikor a fiút elkapta a reszketés, nyaka és a háta még jobban sajogni kezdett. Jobb lesz, ha hozzászokok. Hátralevő éveimet egy magányos tömlöcben fogom tölteni a Tiltott város alatt. Egyedül a gondolataimmal. A kételyeimmel. Hogy amiket tettem talán nem volt elég, hogy mindent jóvá tegyek. Dehát én minden tőlem telhetőt megtettem. Vagy talán mégsem? És ezért vagyok most itt? De hiszen hűen szolgáltam. Vagy talán ez egy próbatétel? Igen. Biztosan az. A rab összetette megbilincselt kezeit és halk imába kezdett.

– A fohászodat tartogasd a pápának – a hang mögüle jött.

– Hogy mondod? – A fiú a sarokban ülő cellatársa felé fordította a fejét és közben ügyetlenül a füle mögé igazított egy arcába lógó hosszú világosbarna hajtincset.

– Te egy áldott eretnek vagy, velem ellentétben feletted a pápa személyesen ítélkezik. – A cellatársa kusza haja ugyanolyan szőke volt, mint a szakálla, arca egyik felét pedig valamilyen csúnya bőrbetegség fedte. A férfi nem volt külön ketrecben, de a kezein különleges bilincseket viselt, amik fémkesztyűkben végződtek. – Csak meg kell mondanod neki, hogy megbántad bűneidet és könnyű szerrel megúszod.

– Líviusz pápától nem kell feloldozás – mordult fel Celesztin –, amit pedig ez a mostani egyház ellen tettem, azon nincs mit megbánnom.

– Jól mondod. – A cellatársa felállt és kinyújtózkodott. Büszke testtartása még így rabrongyokban is úri külsőt kölcsönzött neki. – Én sem bántam meg semmit – jelentette ki és lassú léptekkel elkezdte körbe járni a cellát.

– Neked igenis lenne mit megbánnod eltévelyedett. – Az utolsó szót Celesztin megvető hangsúllyal mondta ki, mert így nevezték az olyan áldottakat, akik nem álltak Isten szolgálatában.

– Na jó igazad van – bólogatott az eltévelyedett. – Egy valamit megbántam: hogy hagytam, hogy elkapjon az a féreg inkvizítor.

Celesztin megforgatta a szemeit.

– Ó hogyan is merészelte? Elkapott egy… gyújtogatót? Vagy egy rablót? Zsiványt? Milyen eltévelyedett vagy?

– Sokoldalú. Nehéz egy szóval leírni.

– Gonosztevő?

– Na jó – ingatta a fejét az eltévelyedett. – Talán mégsem olyan nehéz.

– Ki vagy te? A Káoszlovag? Vagy az Angyalgyilkos?

– Máuríció a nevem – az eltévelyedett séta közben Celesztin felé fordult és illedelmesen meghajolt.

Celesztinben a név hallatára felelevenedett néhány megrázó szóbeszéd.

– Ha csak a fele is igaz annak, amit rólad beszélnek…

– Az egész igaz. Ne legyenek kétségeid. És még megannyi minden van amiről nem beszélnek.

Celesztin összehúzta a szemöldökeit és ökölbe szorította a kezeit. Most, ha nem lennék ketrecben… De várjunk! Hiszen lehet, hogy pont ez a próbatétel. Legyen. Soha nem ment túl jól a lelkipásztor szerepe. De próbáljuk meg.

– Tudod, soha nem késő…

Máuríció hirtelen megtorpant.

– Csend. Hallottad ezt?

Celesztin fülelt, és kövön kopogó léptek zaját hallotta meg.

– Valaki közeledik – suttogta. Egy őr? Na, de ilyen későn? Kájusz csak akkor küldene őrt ilyenkor, ha valami baj van. Vagy talán a protestánsok küldtek valakit?

Hamarosan egy fáklyás alak jelent meg a cellájuk előtt nagy kulcscsomóval a kezében. A fiút megvakította a hirtelen fény, ezért nem tudta kivenni az arcát. Kulcs kattant a zárban, és a cella ajtaja nyikorogva kinyílt.

– Melyikőtök a protestáns? – kérdezte az idegen.

– Én vagyok – mondta Celesztin.

– Igen ő az eretnek – helyeselt az eltévelyedett.

– Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak.

Az eltévelyedett felkacagott és hozzátette.

– De bajtársak vagyunk.

Riszi ügyet sem vetve a szőke rabra beakasztotta a fáklyát a rácsok közé, majd bement és lehajolt a kis ketrechez.

– Kiszedlek innen. – Amikor Riszi közelről meglátta a fiatal hosszú hajú rab arcát, valahogy ismerősnek tűnt neki, mintha már látta volna valahol. Ránézett a zárra, aztán a kulcsokra és felsóhajtott. A nagy cellaajtó kulcsát könnyen kitalálta, de a kis ketrecéé már nem tűnt annyira egyértelműnek. Riszi nekiállt próbálkozni.

– Én segíthetek kijutni – szólt Riszihez az idősebb rab –, csak szedd le a bilincseimet.

– Ne bízz benne – figyelmeztette az ifjú eretnek. – Ő Kegyetlen Máuríció, a hírhedt eltévelyedett.

– A Könyörtelen Máuríció szerintem jobban hangzik – nevetett az eltévelyedett. – Mondd idegen, ugye fent nem esik?

– Nem – válaszolta Riszi.

– És ugye nem is fog?

– Nem hinném.

– Az szerencsés – mondta Máuríció és előkelő léptekkel elindult a kijárat felé. – Nincs is rosszabb, annál ha elázik az ember.

– A járőrök bármikor ideérhetnek – szólt oda neki Riszi, miközben a kulcsokkal bajlódott –, együtt kellene maradnunk.

– Akkor jobban tennéd, hogyha igyekeznél – vetette hátra Máuríció.

– Várj! – szólt utána Riszi, de hiába. Az eltévelyedett faképnél hagyta őket. – Fenébe.

– A protestánsok küldtek? – kérdezte az eretnek rab.

– Senki sem küldött. Önszántamból vagyok itt.

– Ez nem marad hála nélkül. Az én nevem Celesztin.

Riszi elképedt. Belé hasított a felismerés. Tényleg ő volt az. Gyerekkora óta nem látta Celesztint, de ez csakis ő lehetett. Miért pont őt kell nekem kiszabadítanom?

– És téged hogy hívhatlak? – kérdezte Celeszitn.

Viszont ő nem jött rá ki vagyok. Szerencse.

– Engemet hívj… Klétusznak. – Riszi behelyezte a következő kulcsot a zárba.

– Mint Ánáklétusz, a Szent lovag?

– Pontosan úgy. – A kulcs elfordult és a zár kinyílt. – Add a kezed. – Klétusz segített Celesztinnek kimászni a ketrecből. Az eretnek felegyenesedett, a hátát és a nyakát kiroppantotta és megnyújtóztatta a végtagjait. Celesztin ugyanolyan karcsú testalkatú volt, mint Klétusz, bár egy kicsivel magasabb. Ez a tény zavarta egy kicsit Klétuszt és önkéntelenül jobban kihúzta magát. A protestáns szétfeszítette a kezeit, amitől a vas bilincs láncai elpattantak. Ez volt a képessége: emberfeletti erő. Klétusz nagyon is jól emlékezett erre.

– Gyerünk siessünk! – utasította Klétusz és elindultak kifelé.

Egy T alakú kereszteződésnél értek ki. Fölöttük mindkét hold tisztán látszott az éjszakai égbolton és a nagyobb hold türkiz színnel világította be Nettúnó alvó utcáit. A velük szembeni és a jobb oldali utcából már rohant feléjük a városi őrség.

– Elkéstünk – mondta Klétusz és balra fordult. – Gyerünk erre. – Futni kezdtek, de nem jutottak túl messzire, amikor a föld hirtelen megremegett alattuk. A két fiú megtorpant és távolabb előttük az út először keresztbe végigrepedt, majd kettényílt, elzárva útjukat.

– Megállj! – Egy lovag szólalt meg mögülük, aki szürke páncélja fölött sötétlila csillagos, türkiz tunikát viselt. – Hová viszed a rabomat?

A szakadék messze volt, de Klétusz még így is látta, hogy nem tudnák átugrani. Hátrafordult és végignézett a tömegen. Túl sokan voltak a városi őrség emberei ahhoz, hogy ketten elbánjanak velük. És még a lovag kísérete is csatlakozott hozzájuk. Csak egy valamit tehetett. Klétusz a lovag felé fordult és elismerően füttyentett.

– Nem túlzás ez egy kicsit? Tényleg ennyien kelletek ahhoz, hogy kettőnket elkapjatok?

– Az áldottakkal szemben sohasem lehetünk túl óvatosak – mondta a lovag nyugodt hangon. – Ez a módszer nem vall a protestánsokra. Te biztosan az az eltévelyedett vagy az üzenetből, aki elbánt Báldásszáréval.

– Nem vagyok eltévelyedett! – mordult fel Klétusz.

– Te legyőzted Báldásszárét? – csodálkozott Celesztin.

– Ezzel melléfogtál – folytatta a lovag. – Egy áruló lovag élete még az eretnekeknek sem ér sokat.

Klétusz a szeme sarkából Celesztinre nézett. Szóval lovag lett belőled. És még ráadásul köpönyegforgató is. Nem lepődök meg.

– Nem váltságdíjért teszem.

– Nem számít miért teszed. Adjátok meg magatokat.

Klétusz Celesztinhez fordult.

– Jól tudsz lovagolni?

– Lovag vagyok.

– Akkor kövess. – Klétusz egy lépést tett a szakadék felé.

– Megőrültél – tartotta vissza Celesztin.

– Bízz bennem.

Celesztin felmérte a helyzetüket.

– Jó. Legyen – mondta és futni kezdtek.

A lovag továbbra is higgadt maradt.

– Utánuk.

A városi őrség és a lovag emberei közösen vették őket üldözőbe. Néhányan közülük még íjakkal is lőttek rájuk.

– És most hogyan tovább? – zihálta Celesztin, miközben a feje körül elrepülő nyílvesszőkre tekintgetett.

– Csak fuss előre.

– Egyenesen a szakadékba?

– Nem. Most már bármelyik pillanatban…

Mögülük paták dobogása hallatszódott. Mindketten hátrapillantottak. Mögöttük Vínia és a foltos ló mindenkit aki az útjukba került maga alá terített. A tunikás lovag hadarva parancsokat osztogatott, miközben megpróbált félre állni, de az emberei miatt nem tudott kitérni a lovak elöl és az utasítások abbamaradtak. Celesztin visszafordult Klétuszhoz.

– Melyikre szálljak majd fel?

– A foltosra – felelte a fiú.

Már majdnem elérték az átugorhatatlan szakadék szélét, amikor a két ló velük egy vonalba ért. Futás közben megragadták a nyerget, felugrottak a lovakra és épp hogy nyeregben voltak, a lovaknak már ugraniuk is kellett. És a lovak ugrottak is.

– Most már biztonságban vagyunk – állapította meg Klétusz, miután Nettunótól elég messzire kerültek. Mindketten lassú vágtára fogták a lovukat.

– Azt mondtad nem érdekel az arany – mondta Celesztin. – Akkor mit kívánsz cserébe?

– Azt akarom, hogy protestánst csinálj belőlem.

– Azt, sajnos nem tehetem – csóválta a fejét Celesztin. – Nem én döntök arról, hogy kit vehetünk be.

– Akkor csak vigyél el a társaidhoz.

– Nem lehet.

– Miért? – csattant föl Klétusz.

– Mert nem ismerem egyetlen rejtekhelyüket sem.

Klétusz értetlenül nézett Celesztinre.

– Ezt nem értem, akkor mégis hogyan?

– Én csak kémkedtem nekik – magyarázta az eretnek. – Nem találkoztunk személyesen. Egy madárral kommunikáltunk, de amikor az inkvizítorok elkaptak, elvették a madársípomat, úgyhogy nem bírom velük felvenni a kapcsolatot.

Klétusz mindkét kezével a hajába túrt és felnézett a Türkiz Holdra. Megint bolondnak érezte magát, mint akkor régen.

– De mielőtt lebuktattak – szólalt meg kis szünet után Celesztin –, az utolsó jelentésemben egy újonnan felfedezett áldottról szivárogtattam ki információt, aki egy Ventásszó nevű faluban él. A protestánsok el fognak menni érte, nehogy az egyház kezére kerüljön. Ketten hamarabb odaérhetünk, mint ők és ott találkozhatunk velük. Csak az az egyetlen baj, hogy az egyház már lépés előnyben van.

– Merről jönnek?

– Most, hogy tudják a protestánsok is oda tartanak nagyobb haderővel mennek. Bizonyára az Erdőmelléki helyőrségből.

– Bevághatunk eléjük és a te erőddel könnyedén eltorlaszolhatjuk az útjukat.

– Talán a Keskeny-hágónál – vélekedett Celesztin és lelkesen bólogatni kezdett. – Jó ötlet. Rendben – De aztán hirtelen megállította a lovát. – Mondd, miért?

Klétusz is megállt.

– Mit miért?

– Miért kockáztatsz ennyit? Miért akarsz ennyire protestáns lenni?

Klétusz hátranézett Celesztinre.

– A pápa elé akarok kerülni, hogy megölhessem.