Kedvencekhez adás
10

Várakozás

Fülszöveg:

életfilozófiai költemény

Várakozok… Áldozatát lesi így a kuporgó állat,
szaftos zsákmány-trófeáját,
mikor csak támadni készül.
Szoba-szigetem elárvult magányában,
a Mindenség s a lehetséges válaszok okait kutatgatom!
Egy ormótlan, túl kíváncsi döglégy berepült ablakomon,
s most fejem fölött, mint zümmögő ítéletmondó köröz!

– Kapkodtam oltalmazó karjai után,
hattyúselyem-bőrét finoman magamhoz engedtem,
– eszelős türelemmel, titkos vakhittel.
Magammal ostoba naivsággal el kellett
hogy hitessem még van s Lehet maradandó Időnk!
Jajongva kuporogni, menekülni tudtam
a városban mely rommá lett, s mely pusztán lakatlan.
Ágyamba feküdtem az ölelő matracok,
átkaroló párnák mélységeibe fokozatosan fullasztottam fejem,
– mint az öngyilkosok hosszú útra indulva,
melyből biztos, hogy Nincs visszatérés!

Otthont teremtő,
szerelmes szívet szerettem volna forrongó viharokban
a nyugodtan hullámzó bárkát az Egyetlenegyet,
ki elhitette csúf igazságként magáról
Ő az Igazi: Csókok hűségét követeltem
volna teljesülő jogként vissza tőle
harmatok könnyeivel terhesül naponta a táj!

 Magam is minden nap egyre közelebb
érzem magamban a fullasztó Anti-szorítást:
Értem már aligha jöhet valaki; aki fölráz, aki kiment
– kontyát tulipán-koszorúkkal igazgatja
a lány ügyefogyott szíve már
férje mellkasába fúrtan kedvére dorombol!
– Őz-szemű, pisze sebezhetősége megfogott,
s el nem eresztett engem, mint a gyermek
alkonnyal kifestett ajkaiért áhítoztam:
önsajnálatomban verítkeztem,
meg-nem-értettség gyehenna-tüskéi
sebeztek naponta lelkemet!

 Megfojt csillagok mosolyával az Éj!
Nagy, fekete kandúr borítja be az álomkóros tájat,
– még mindig értelmetlen sült-galambok szavára várakozok.
– Vegyék már észbe:
az Igaz szó szentsége hirdet s kötelez!