Váratlan találkozás egy másik énnel

Tasi83

2024. július 14.

Kicsit mindig túráztatja az ember
az agyának antennáit;
jó ok lehet ez a kisebbfajta,
bölcs meditációra.
Nem csupán csak megidézni
a boldog-szomorkás,
sanyargatott gyermekkor méla csacska idiomáit,
gravitációs pórázakon akarat,
s manipulációs szándékoknak engedelmeskedni,
akár rángatható figura – nem akarok.
Odakint nikotin-vigyorgású homeless-ek
egész tetszetős, borgőzös kis csoportja
egymással ölre megy fenyegetőzve;
betört sörösüveg-invázió
csörömpölése a vérző homlokon…

A visszapillantó-emlékek közt,
mintha sokszor kripta-arcokat vélnék felismerni.
Sugarai ósztodott jelenés minden perc-pillanat,
melybe valaha is az ember
önszántából még belefeledkezett.
Prizmatikus magány vagy éppen
a hűsített sötét-szoba láncol-e
magához kánikulai tűz-özönben?!
Félő a történelem – sokszor -,
tetőtől-talpig újfent megmotozza vétlen áldozatait.

Az Időnek minden esetben ára van,
akárcsak az ember-életeknek.
A végtelen Sorssal nem jó sem alkudozni,
sem hazárdírozni.
Oldalazva menni a bizonytalanba
egyáltalán nem jó hecc,
mert az ember sosem nézhet vissza,
hiszen akkor sóbálvánnyá kövül.
Legfeljebb csakis kizáróan előre, ha mehet.
A felejtések múmifikált vitrinjét talán
csak az Alzheimert-dédelgető sejtek őrizhetik;
fokozatosan szétmorzsolódnak
a lepecséltelt mosolyok vigasz-fokozatai.

Miért van, hogy a Létezés szavatossága
olyan hamar, alig cirka hatvan évbe mérve lejár?!
Mintha ólomtáblákon járva
kellene folyamatosan közlekedni,
ám vákuummentes térben és közegben.
Mert a mélyebb valóság tán sosem tűrheti
meg örök adósát; mámor-álmokból hiába
is gyúrhatnánk megváltó holnapot.
Lábbal lehet tiporni az evidenciát,
vagy a kiszámított logikát.
Társadalmi szintű kérdést intéz
az elme hozzám:
meglehet a bőrünkre megy
minden sakkjátszma?!