Kedvencekhez adás
23

Védvonal

Fülszöveg:

Amióta az eszét tudta, mindig is csúfolták az iskolában. Kicsit koravén, szemüveges kislány volt, és már egészen ifjú korában tisztában volt vele, hogy a külleme távol áll attól, amit a férfiak női ideálnak szoktak mondani.

Amióta az eszét tudta, mindig is csúfolták az iskolában. Kicsit koravén, szemüveges kislány volt, és már egészen ifjú korában tisztában volt vele, hogy a külleme távol áll attól, amit a férfiak női ideálnak szoktak mondani.

Imádta a betűket. Olvasni is szeretett, de még jobban írni és rajzolni. Kevéske pénzén mindig filléres rajzlapokat és olcsó jegyzettömböket vett az iskolai büfében. Nem édességet, meg üdítőitalokat, mint az osztálytársai. Utána napokig elfoglalta magát a papírjaival és a ceruzáival. A jegyzettömbökbe aprócska történeteket vésett fel. Legtöbbjüknek volt valós alapja, mert azokat az eseményeket örökítette meg, amelyek vele történtek nap mint nap, de mindig igyekezett kiszínezni őket. A csúfolódásokból végül általában barátság lett, a megszégyenítésekből pedig igazságtétel.

A rajzlapokra meghökkentő tehetséggel álmodott grafikákat, szinte minden órán megdicsérte a rajztanárja. Furcsa kettősség munkált ilyenkor benne. Gyűlölte, ha megdicsérik, mert tudta, hogy ez újból csak az osztálytársai megvetését fogja kiváltani, és továbbra is minden gúny céltáblája ő lesz. Strébernek nevezik majd, és a fejéhez fognak vágni sok más jelzőt is, amiket már jól ismert, de megszokni soha nem tudott, és szívből gyűlölte azokat. Az apró kis történeteiben egyszer sem írta le ezeket az utálatos szavakat, mindig csak utalt rájuk.

Hetedik osztályos volt, amikor kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően jutalmat kapott. Januárban kéthetes üdülésen vehetett részt a tóalmási kastélyban, amelyet kifejezetten általános iskolai tanulók táboroztatásához alakítottak át. Az ország minden pontjáról érkeztek ide gyerekek arra a két hétre, és ő szívdobogva döbbent rá, hogy az ottani társai is jó tanulók lesznek, így talán nem fogják csúfolni.

Tévedett. Már az első napon a csúfolódás kereszttüzébe került. Kopottas, szegényes ruhája miatt kezdték el cikizni a társai, és az üdülés rémálommá vált, mielőtt elkezdődhetett volna. Rá kellett ébrednie, hogy a jó tanulók is lehetnek nagyon gonoszak. Az első éjszakán sírva aludt el a tóalmási kastély egyik termében, ahol huszonhat emeletes ágyon viháncoltak a többiek, ismerkedve és barátkozva, ő meg a fejére húzta a takaróját, és el sem tudta képzelni, hogyan fog ezen a helyszínen kibírni még tizenhárom napot. Szó szerint visszasírta a saját osztálytársait, akik csak szünetben bántották és közösítették ki, nem pedig egész álló nap, meg még takarodó után is.

Másnap minden megváltozott. Felbukkant a színen Zoli. A fiú borzos volt és hányaveti, kicsit tán nagyképű is, de ami a legfontosabb, láthatóan első pillantásra megkedvelte és a bizalmába fogadta őt. Zoltán odaült mellé a reggelinél, és aztán az ebédnél meg a vacsoránál is. A barátja lett, ezt azonnal nyíltan ki is jelentette, és többé nem engedte, hogy bárki is csúfolja őt. Olyan lehengerlő szellemességgel válaszolt minden ostoba beszólásra, hogy a gyerekek csakhamar leszoktak róla, hogy rajta, a csúnyácska és szegényes ruházatú kislányon köszörüljék a nyelvüket.

A hátralévő napokban nem foglalkozott senki kettejükkel. Tudomásul vették, hogy a különc lány a rejtélyes, borzos üstökű sráccal folyton félrevonul, akármilyen foglalkozás is van, és hol az aula sarkában, hol meg a havas focipálya kapuja mellett beszélgetnek és sugdolóznak nagy egyetértésben.

Most már nem gondolt az otthoni osztálytársaira, és nem várta a hazautazást. Tudta, hogy Zoli az ország másik végében lakik, Zalaegerszegen, és azt is tudta, hogy amikor a két hét leteltével elválnak, sokáig nem fogják látni egymást.

Egyszer aztán elkövetkezett ez a nap. Búcsú a pályaudvaron. Búcsú Tóalmástól. A vonatok visszavitték a gyerekeket a saját városukba. Zolit is. Zalaegerszegre.

* * *

Gyorsan teltek az évek, de soha nem felejtette el Zolit. Az emlékek megkoptak, a színes élmények egyre csak fakultak, de a szívében mindig is ott élt a borzos fiú, aki megmentette őt, pusztán azzal, hogy szóba állt vele, és reményt adott neki, amikor mindenki más kiközösítette.

A csúnyácska kislányból felnőtt nő lett. Aztán egyszer csak rátalált a siker. Egy kritikus valamelyik jelentős szaklapban szuperlatívuszokban írt a műveiről, onnantól kezdve pedig divatos festőművész lett belőle. A kiállításai sok embert vonzottak, a képeinek ára nőttön nőtt, az egyik könyvkiadó meg egyenesen könyörgött neki, hogy az olcsó jegyzettömbökre írt történeteit foglalja kötetbe, mert most mindent el lehet adni, amin az ő neve áll.

Egyszer Zalaegerszegen nyílt kiállítása. Leírhatatlan izgalom lett úrrá rajta, amikor a városba érkezett. Ahogy járta az utcákat, mindenhol Zolit kereste. Próbálta elképzelni, milyen lehet a fiú most, tizenöt év elteltével. Vajon sikerült megvalósítania az álmait, és hídépítő mérnök lett belőle, ahogy mindig is tervezte? Van szép háza, úszómedencéje, és egy hatalmas boxer kutyája, amire mindig is vágyott?

Az egyik kirakat előtt álldogált a belvárosban, amikor elfogta a gyengeség. Megfordult, elkezdte a hömpölygő tömeget bámulni, aztán nagyon bizonytalan léptekkel egy közeli padhoz araszolt, és szinte lerogyott rá. Kora tavasz volt, meglehetősen csípős szél járta az utcákat, de róla ömlött a veríték, és úgy érezte, menten elájul.

Amikor hazatért a szülővárosába, felkeresett egy pszichológust. Nehezen indultak meg a szavai, de a szakember segítségével hamarosan megnyílt, és részletesen beszámolt minden fontos emlékéről. Sokféle technikát alkalmaztak, a relaxációs gyakorlatokkal kezdték, és aztán eljutottak a regressziós hipnózisig. A pszichológus végül nagyon megdicsérte, amikor végérvényesen kiderült, hogy csakis önmagának köszönheti a túlélést, a gyógyulást és minden sikert.

Zoli sohasem létezett, csakis az ő képzeletében.