VÉGTELENÍTETT VÉGESSÉGEK
Tasi83Fülszöveg:
Létösszegző vers
Legszebb bizalmainkat
is el kell veszítenünk,
érezni a Nihil-semmi egyre ringat.
Az el-nem-mondható érzések
vallanak meg minket,
hogy ismeretlen végtelenek
senkiföldjén még
két lábbal állni tudjunk.
Meszesedésnek indult
csontjainkból virágkoszorút
farigcsál a Hóhér-Idő.
Utánunk vajon ki fog
méltón emlékezni emlékeinkre,
csacska mulandóságainkra?!
A levegőben mintha mindig
is benne lett volna,
már gyerekkorunktól kezdve
a megérkezések biztos ígérete;
merengő szívvel,
derengő értelemmel
egyszerre karöltve jó lett
volna végleg megszabadulni
félremagyarázott téveszmék,
tántorgó tanok vegyes,
lélek-sebző mételyeitől,
hogy később a helyes utak,
döntések útvesztői
felé vehessük az irányt.
Mint gyanakvó,
néma cinkosok önmagukat
is rendre becsaptuk,
mikor lehazudtuk kozmoszok
tág űréről az ezüstszínű csillagokat,
s mert a Valóságról is úgy hihettük
a játékszabályok minden
esetben megváltoztathatók.
Miként a partra vetett
csikóhal-embriók egyenként,
s önszántukból vallanak évek,
évtizedek kopaszodásnak indult,
deresedő fejeink felett;
mert nem lehet már
megváltó oázis,
csupán csak butácska,
csalóka álom-látomás,
hogy dolgok természetével
kibéküljön az örökké viharvert,
zaklatott emberi lélek.
Most még nagyobb,
teljesebb vonzás tartja
fogságban az embert;
hamis-talmi, ócska jelszó-ígéretek,
melyek ha beválthatnák
a bankban csupán csak
filléreket érhetnének,
mint afféle kétes Júdás-aranyak.
Mint óriás szívdobbanás
lüktetnek a csendben
a belső fül anyaméh-rezgései is;
jó volna mindig
intő bölcs-ösztöneikre hallgatni.
A kinti ordas Világ
mintha szándékosan
még megkantározná az emberfiát.
Miért, hogy örök
szent készületben
az embert nem bánthatja
immár se félelem,
se rettentő magány-tudat?!
Léleknyi buborék fohászkodva
csüngne megbocsátások ágán,
míg a végső sóhaj
utolsó lélegzetre várakozik…