Victor novellák

Tranii

Victor és a gőzek városa

2025. szeptember 28.

Rémálomtól izzadtan ültem fel a priccsemen. Nagyokat lélegezve néztem ki a résnyi faablakon, és nyugodtan konstatáltam, már hajnalodik. Vettem pár nagyobb levegőt, majd enyhe megnyugvással dőltem vissza a matracra. A mellkasomra tettem a tenyerem, ezzel is próbálva megnyugtatni a lelkem. Még mindig itt vagyok, ebben a torz világban. Még mindig élek, nem úgy, mint a rémálmaimban.

Egy kicsit még lehunytam a szemem, próbáltam visszaemlékezni arra a helyre, amit korábban a bennem élő lény mutatott. Egy hely, ami túlontúl egyszerűnek, nyugodtnak tűnt. Egy fenyves hegyvidék, normális emberekkel és egy lány. Ott lenne a helyem nekem is, érzem. A látomás már-már olyan élethű volt, azt hittem megérinthetem a vállát, hogy bemutatkozzak.

Levegővitelem rendeződni kezdett, így felálltam a kis viskóban, kinyújtóztam. Hátranéztem a vállam fölött, Amori, még nyugodtan szuszogott a priccsünkön. Testének domborulatait csak a vékony pokróc takarta. Kinyitottam a kis ajtót, amin görnyedve kellett lelépnem a létrára, ami levezetett a mocsárba. A cölöpökön álló kunyhót a hölgyemény építtette a természettel a tó közepére, hogy megvédje magát. Különleges képessége révén inkább elbújt a világ elől, hogy békében élhessen.

Létrázás helyett inkább fogtam magam, és beleugrottam a vízbe. A hideg algák és nyálkás hínárlények egyből tekeregni kezdtek a lábaimon, de miután felismertek engem és a bennem lakozó Sötétség lényt, megijedtek, inkább békén hagytak. Testem hamar hozzászokott a hideg vízhez. A tóban élő, ide-oda kacskaringózó törzsű fa felé vettem az irányt, aminek odújában tárolta a boszi a tisztálkodószereit. Amikor először találtam meg ezt a helyet, megengedte, hogy én is használhassam őket, természetesen miután majdnem elvette az életem. Szép idők!

Leültem a tőzegmohával borított gyökerére, hogy átsikáljam magam. Felkaptam a fejem a víz peremén úszó rózsaszín virágú növényre, ami olyan illatot árasztott magából, mint egy gazdag hölgy parfüme. Elmosolyodtam. A hajnalhasadás itt elnyomottan érződött csak, a tavat borító köd még nem szállt fel, így innen homályosan láttam csak a faházat.

Egy hosszú és vastag nádszerű lényt fogtam meg és használtam arra, hogy leveressem magam tiszta vízzel. Megköszöntem az élőlényeknek a segítséget, majd visszaúsztam a kunyhóhoz. Mióta kapcsolatba léptem a nem evilági lánnyal, itt töltöttem az éjjeleimet, és mit ne mondjak, egészen meg lehet szokni a reggeli hűsítő vizet. Bent megtöröltem magam, majd felöltöztem teljes fekete bőr ruházatomba, összekattintottam a többvonalas övemet is, amin pár erszényem és a tőröm tarisznyája lógott. Köröztem egy párat a fejemmel, kiropogtattam a beállt csontokat, majd a karjaimmal is megtettem ugyanezt. Felvettem a félretett köpenyem, csuklyáját a fejemre húztam, majd kezembe vettem a hajlított tőröm.

Nem akartam felkelteni a boszit, csendesen hasítottam egyet a levegőbe, miközben Werdum egyik sikátorában képzeltem el magam. A tér szétvált előttem, akár egy éjfekete repedés. Kissé széthúztam a szabad kezemmel, majd átdugtam rajta a fejem és utána a testem.  Olyan érzés volt, mintha csak elmerültem volna egy hordó meleg vízben, ám hamar megcsapott a hideg szél és a szitáló eső. Ürülék és gőz szaga csapta meg az orrom, amitől egyből tudtam, jó helyen járok. Mennyivel kellemesebb volt a mocsár, mint ez a hely!

Kiléptem a forgalmas főutcára, azonnal megpillantottam az egymás hegyén-hátán sorakozó fém és tégla ötvözéséből készült házakat. Falaikból csövek futottak ki, át az egyik épületből a másikba vagy a fölöttük húzódó nagyobb csővezetékbe. A kieresztő szelepeken ritmikusan gőz áradt ki, ami magas hangot adott az utca egyébként is zengő zajához. Rátértem a kőhidra, ami a mélyben csordogáló folyócska által kivájt szakadék fölött húzódott. Oldalt sokkal több cső futott, a mélységben pedig tovább folytatódtak a kisebb házak, illetve építkezések. Mindegyikre teraszt terveztek, a téglák pakolása és a csővezeték helyre illesztése visszhangozva színesítették az utcán sétáló pík kiabálását. Bár Werdum is kikötőváros volt, az élet mégis beljebb, a szakadék körül sűrűsödött.

Főleg pík éltek itt, ők rohantak egyik helyről a másikra, és építették a házaikat. Mióta megépült a Phoorr kutatóintézet, aminek hatalmas üvegkupolájára tökéletesen ráláttam a hídról, a város hivatalosan is a kontinens legfejlettebb helye lett. Itt senki sem szűkölködött az újdonságokból. Jócskán megkönnyítette az életet, hiszen létesült központi rádió, ghomba-hajtotta sokkoló pisztolyok, robot kiszolgálók, a tehetősebbeknek rakétatáska, amivel könnyedén tudtak közlekedni a levegőben vagy akár a szakadék és a felszín között. Emberek inkább lejjebb laktak, ők főleg idősebb píknek bütyköltek vagy a kevésbé szerencsések a hatalmas kikötőben találtak munkát maguknak.

Az ISZ főhadiszállása is a part környékén helyezkedett el, amerre alig lakott bárki is. A hatalmas, földbe épített bunkert többen építettük, mondjuk én nem sokat tudtam hozzátenni a munkálatokhoz, rábíztam azokra, akik a földet irányították vagy tudtak lebegtetni tárgyakat. Én inkább a föld alatt húzódó alagútrendszer kitalálásában és kivájásában segédkeztem. Legalább százötven különleges képességű embert szállásoltunk el és Abby szavaival élve hetvenöt százalékban önműködőképes volt. Ennek ellenére nekem sosem volt gusztusom itt élni, az utcák koszosak voltak, ha betértem egy fogadóba, jól megnéztek maguknak, a tereket is rendszeresen figyelték, így nagyon oda kellett figyelni a képesség használatra. Viszont ebből a városból kivételesen nem voltam kitiltva.

A sűrű, szürke felhőtakaró mögött sütött a Nap, ezzel egy alap félhomály keletkezett az egész városban. A híd túlsó végén állt egy-két bódé, ahol híreket lehetett megnézni a kijelzőről, vagy kis adathordozó kártyaként megvenni. A kis kártyát az átalakított pík be tudták nyomni a fejükön kialakított nyílásba, a hírek pedig automatikusan a tudatukra kerültek. Beletelt egy-két percbe, míg feldolgozták az információt, utána kidobhatták a kártyát, amit szegény, laposarcú embergyerekek szedegettek fel. Ők továbbadták újrahasznosítani, ezzel is keresve egy-két rézpénzt. A bódék után egy kereszteződés következett, eliszkolt előttem egy bicikli, amit nem tekert az illető, mert a hátsó keréknél egy ghomba működtetésű motor hajtotta. Átléptem egy pocsolyát ahogy átmentem az úton, majd betértem a sarkon lévő kávézóba, aminek neve a pík nyelvén volt kiírva fehéren világító fénycsövekkel, valami olyasmit jelentett, hogy Koronakastély.

Ahogy benyitottam, egyből megcsapott a kávéfőző gőze és illata, de hamar kitisztult a kép. Fémből készült a padlózat, a bútorok viszont mind fából álltak, sötét bőrrel burkolták őket a kényelem érdekében. A falak barnára kopott téglából álltak és fával keretezték a hatalmas ablakokat, amik enyhén sárgás színezést kaptak, az esőcseppek versenyezve csorogtak le rajtuk. A bejárat mellett állt egy emberre emlékeztető robot, kitárta a karját, és megkérdezte:

– Egy főre szeretne asztalt, uram?

– Nem, három főre – válaszoltam, de hangom rekedtesen szólt.

– Embereknek hátra szabad ülni, elkísérjem?

– Ismerem a járást – legyintettem a robotnak, majd ellépkedtem a szépen kifaragott bokszok mellett.

Köhögésemre felnéztek az éppen reggeliző vagy meleg italukat kortyolgató, jómódú pí vendégek. Ilyenkor csak ők ültek be ilyen helyekre, hisz munkaidő volt. Továbbmentem a tekintetek kereszttüzében. A hátsó terem egy majdnem teljesen leválasztott rész volt, itt már csak kényelmetlennek tűnő, sima fabútorok kaptak helyet. Még ablak sem volt, a falakon lévő kijelzők ismételgették ugyanazokat az unalmas kiírásokat, amik a napi, heti menükre vonatkoztak és világították meg enyhén a helyiséget. Leültem egy szimpatikus négyszemélyes helyre. Lehúztam a csuklyát a fejemről, majd megnyomtam az asztal közepén a három kidudorodó gombból a középsőt. Pár másodperc múlva az asztalhoz gurult egy másféle robot. Szürke testére egy ovális fejet terveztek, amiből egy cső állt ki, két zöld szeme villogott rám, szájat is formáztak neki, ahonnan a hangja jött:

– Jó reggelt, mit hozhatok?

– Egy vastag kávét szeretnék – dörmögtem. –, egy forró nike teát és egy kakaólevél teát.

A robot letett elém egy papírújságot, a tetején ez állt: emberi kiadás. Megköszönte a rendelést és eliszkolt. Alig lapoztam bele a közelmúltban történt gyilkosságok oldalára, máris meghallottam az ajtócsapódást, majd végighallgattam, ahogy az ismerős női hang is elküldi a bejáratnál lévő robotot a fenébe. A két fő trappolása egyre közelebbről hallatszódott. Először Abby nedves, hamvasszőke lófarkát pillantottam meg, akinek a hegesztőszemüvege teljes vízben állt a fején. Mögötte megjelent a már ezer éve látott kis Tin, aki már megint nagyobbra nőtt, mint legutóbb láttam. Levágták magukat elém, a nő kipirulva fújtatott, barna ujjatlan bőrkesztyűjét összekulcsolta az asztalon. Tin levette a barna sapkáját, ami alatt a világosbarna haja össze-vissza állt és elkezdte levenni sötét bőrkabátját, de intettem neki, hogy inkább ne.

– Rendeltél már? – kérdezte a velem egykorú, mire bólintottam. – Hogy is szokták mondani… jelentést hadnagy?

Összepréseltem a szám, próbáltam nem elnevetni magam. Letettem az újságot, a nő szemében játékosság villant, mire megráztam a fejem. Még mindig úgy viselkedett, mintha csak a szárnyas oroszláncímer alatti kapuban álltunk volna az Akadémia bejáratánál. Akkoriban a legnagyobb bajaink a tanárok, a tanulás és a képességeink felfedezései voltak. Sóhajtottam. Már több, mint tíz éve mindennek.

– Mardaint megtámadták – kezdtem. – Ricky szerint a dexások csak úgy portyáznak rá. Szerintem Oden kiadta Grubensnek, hogy szórakozgasson csak Cleifével és tanítsa móresre Mardaint a kihágásai miatt.

– Akárhogy is, Rotassia mostanában egyre csak gyengül, biztosan ezzel akarják őket megszorongatni – hadarta. – Mi van a lánnyal?

Elkaptam a tekintetem az érkező robotra, aki letette a rendeléseinket az asztalra. Mindenki elvette a magáét, és mielőtt válaszoltam, muszáj volt belekortyolnom a kávémba. Kellemesen leégette a fekete lötty a torkom, de máris éreztem, ahogy a hangom és az élet is visszaköltözik belém.

– Sikerült kapcsolatba lépnem vele a boszorkányon keresztül – jutott eszembe a boszi reggeli látképe. Megnyaltam a szám. – Nem olyan fiatal, inkább korunkbeli.

Direkt nem említettem nekik, hogy Amorival egészen összemelegedtünk az elmúlt napokban a látogatások során. Viszont az ő segítségével tudtam álmában kapcsolatba lépni Theával, mivel nem tudom csak úgy meglátogatni Cleifében. Fontosnak tartottam megmutatni neki, milyen becsapós a világunk.

– És még?? – kérdezte türelmetlenül Tin. Vékonyka hangjától elmosolyodtam. – Szép? Okos? Honnan került ide?

–  Azt nem kérdeztem. Óvra intettem, vigyázzon Cleifében, keresse meg Rickyt és akik még ott vannak – gondolkoztam el, majd a teáját kevergető Tinre néztem. – Haladtatok a kiképzéssel?

– Már tudok energiaburkot létrehozni! – csillant meg világosbarna szeme. – Megmutassam?

Már szólásra nyitottam a szám, mire bőre aranyszínűen izzani kezdett, a koncentrálás közepette szorosan lehunyta a szemét. Felpattantam, és a kelleténél talán erősebben ragadtam meg a vállát. Riadtan megrezzent, a csillogás kihunyt.

– Tin, már elmondtam neked korábban – sziszegte helyettem Abby. – Nem használhatja senki sem a képességét csak úgy.

– Igen, tudom – bólintott. – Bocsánat! Csak olyan izgatott lettem, hogy megmutathatom Victornak… – hajtotta le a fejét borúsan.

– Még ha életveszélybe kerülsz, akkor is csak az utolsó pillanatban szabad – dorgáltam én is. – Lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre. Inkább azt áruld el, hogy készen állsz az első küldetésedre?

– Igen! – költözött vissza belé egyből a vidámság. – Alig várom, hogy segítsek neked!

– Sajnos változott a terv – kortyoltam bele az italomba. – Egyedül kell végigcsinálnod. Sajnos más dolgom lesz, remélem nem bánod. – Eltátotta a száját csodálatában, majd, mint aki nem hitt a fülének, Abbyre nézett, aki bólintott. – Távol kerülsz Werdumtól, így nemigen viheted magaddal a kis ghomba-felszereléseid. – Erre újra lebiggyesztette a száját. Abby felé fordultam. – Tényleg, voltál mostanság a kutatóintézetben?

Bólintott. – Sőt, a segítségemet is kérték. Úgyhogy hivatalosan is a legújabb fejlesztővel beszélsz – jelent meg egy halvány mosoly szeplős arcán.

– Az első ember a kutatóintézetben! – biccentettem elismerően. – Láttál valami új feljegyzést nem is tudom, egy tömeggyilkoló fegyverről?

– Azt meg hogy? – kérdezte Tin.

– A ghomba nem csupán az életet tudja megkönnyíteni – magyarázta türelmesen a velem szemben ülő nő. – Sőt, mi szerencsések vagyunk, amiért a Werdum-szakadékban csak úgy hemzsegnek, és a kreatív pík és emberek megalkották a ghomba-fejlesztésű hétköznapi használati tárgyakat, meg a játékaidat is otthon. Suth régióban is találtak még itt-ott, viszont az ellenséges helyzet miatt nem tudni, mennyire biztonságos ott kutatni. Nemrég tanultál a Dexa és Rotassia közti feszültségről, így tudhatod, sajnos egyre több igény jelenik meg ghomba-hajtotta fegyverek iránt. Én is főleg fegyvereket fogok fejleszteni a pík ellen – húzta el a száját végül.

– De tényleg nem vihetem magammal a ghomba-játékaimat? – nézett rá szomorúan Tin.

Megráztam a fejem. – Sajnos nem. Senki sem tudhatja, honnan származol vagy éltél eddig.

– Tényleg, Vic – itta ki a teáját Abby. Kék szemét rám villantotta, mire elsőre megijedtem. – Ugye nem kerültél mostanság bajba?

Szórakozottan elgondolkoztam. – Nyugi, már legalább huszonnégy órája meghúztam magam.

Sóhajtott. – Új rekord.

Megéreztem egy új emberi jelenlétet, amikor ismét a bejárati ajtó nyitódott. Felénk közeledett, mire inkább félretoltam a kávém. Láttam, ahogy a nagydarab, csuklyás alak helyet foglal, majd leveszi a kapucniját. Nem ismertem fel, de éreztem már-már ősi erejét. A bennem élő Sötétség enyhe morajlást hallatott, inkább Abbyre néztem.

– Újabb felfedezéseim vannak – szólt halkan. – Az intézetben hallottam ezt az új csoportosulást… Haladók – suttogta. – Olyan emberek, akik vagy nem hallottak az ISZ-ről, vagy direkt nem csatlakoztak. – Itt már a szájáról kellett olvasnom a szavakat. – Odennek dolgoznak, ki tudja hányan vannak és hol vannak, de szupertitkos orgyilkosok – köhintett. – Elvileg őket nem zárják el, ha nyíltan használják a képességüket, mert a vezérnek dolgoznak. Afféle tisztogatók.

Hümmögtem egy sort. Haladóknak hívják magukat? Érdekes. – Úgy mindenhol voltam már a kontinensen, viszont egy ilyennel sem találkoztam. Direkt kerülnek engem?

– Lehet, hogy nem tetszik nekik a társaságod – szólalt fel az ismeretlen férfi, odanéztem, mire találkoztam bizarr, vigyorgó tekintetével.

Egyáltalán nem illett erős testfelépítéséhez a gyenge, nyújtott, vékony orrú arca. Letette a kezében tartott bögrét, felállt és odajött hozzánk. Felpattantam, a többiek csak összehúzták magukat az asztalnál. Övemre helyeztem a jobb kezem, hogy gyorsan elő tudjam húzni a tőröm, ha szükséges.

– Neked miért ilyen az arcod? – kérdeztem őszintén, majd azonnal lehajoltam, hiszen be akart vinni nekem egy jobbost. Kibújtam hóna alatt, mögé kerültem, de még nem húztam elő a fegyverem, csak leszorítottam másik karját kifeszítve az asztalunkra. Az ütközés hatására a bögrém kiborult. Abby és Tin kislisszantak a padból, elhátráltak a falig. – Csak egy ártatlan kérdés volt, ne sértődj meg ezen.

Partnereim a pult felé indultak, mintha semmi érdekes nem történne, Abby nézésével a lelkemre kötötte, nehogy bunyót rendezzek. Akkor már nem igazán maradna rendes hely, ahova beülhetünk beszélgetni, mert innen is kitiltanának. Egyébként is, ez a helyzet jelenleg nem rajtam múlott. Talán.

Ahogy leléptek, a férfi kitört a szorításomból, én pedig hátrébb léptem és fejemmel felé biccentettem. – Nézd, én nem akarok balhét, csak mondd meg, mi a problémád!

Leköpött a köztünk lévő parkettára, ekkor vettem észre a különleges övét a derekán. Számtalan kis maszk lógott rajta, az egyiket le is vette. Tenyerében tartva megnőtt, felillesztette az arcára. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy teljesen beleolvad a bőrébe, mintha az lenne az igazi. Sokkal jobban illett hozzá a pufók arc, de még mindig nem hittem a szememnek. Piros ragyogás tette teljesen élethűvé az arccá lett maszkot, mire az illető testalkata is megnőtt, felpumpálódott izmokkal. Oké, ezután nem egy súlycsoportba tartoztunk.

– Victor, igaz? – Már meg sem lepődtem, hogy tudja a nevem, így csak bólintottam. Vártam a folytatást, de nem mondott mást, csak elém ugrott, elkezdett sorozni az öklével.

Kerülgetni kezdtem, sikeresen elhátráltam a hátsó ajtóig, ami a konyhába vezethetett. Helyette inkább felugrottam a legközelebbi asztalra, majd át a pasas válla fölött és kifutottam a kávézóból.

Kint állt Abby és Tin, megragadtam a kezüket, és magam után rángattam őket. Nem jutottunk messzire, mert eltalált valami kemény hátulról, kiszorította belőlem az összes levegőt eltaszítva engem a többiektől. Összegörnyedve fuldokolni kezdtem, a kemény valami a földre kényszerített. Partnereim állva maradtak, ijedten néztek engem és mögém. Nagy nehezen megfordultam, és megláttam ahogy egy másik maszkja lebeg előttem. Egy fehérre mázolt arcú hölgy nézett rám, piros foltok látszódtak arcán, vörös ajkait magabiztos vigyorra húzta.

Picsába, ebből nem fogunk tudni könnyen távozni. Biztos voltam benne, hogy rengetegen nézték a jelenetet az utcán. Nem sok időm volt elintézni ezt a jelenetet, amíg a pí rendészet megérkezett volna.

Köptem egy véreset magam elé, majd megtöröltem a szám. Előhúztam a fegyverem, és átszúrtam vele az előttem lebegő maszkot. Lehúztam az éléről és eldobtam, a macskaköveken élettelenül koppant. A járókelők ijedten nézték a jelenetet az esőben.

– Fussatok! – szóltam a vállam mögé, majd elugrottam a helyemről.

Ellenfelem egyre több maszkot húzott le övéről, hogy aztán halálos útjára küldje felém. Időt kellett nyernem, míg Abbyék eltűntek, ezért csak előre figyeltem. Átvágtam a repülő arcokat, amik vagy ördögi vigyorral, vagy döbbent szomorúsággal vettek célba. Tőröm könnyen átszelte őket, de aztán egyre több körözött engem, miközben közelebb értem a falnál álló alakhoz. Aztán megragadták a bokáim, helyben tartottak engem, nem tudtam többet mozdulni. A csapadéktól teljesen átáztam, nehézzé téve a ruhám.

A legközelebbi maszk arca egy kisfiúéhoz hasonlított, élettelen szeme feketében forgott, száját eltátotta, fogai helyett éles pengék céloztak engem. Nagy levegőt vettem, elhajoltam a támadás elől, majd azzal a lendülettel elhajítottam a tőröm a falhoz. A maszkok elengedték a lábaim, mind élettelenül koppant a macskaköveken vagy landolt a pocsolyákban. Meginogtam a lendülettől és a hirtelen szabadságtól.

A fegyverem pontosan ért célba, a férfi fejét átszúrva beleállt a téglafalba. Elindultam, hogy visszaszerezzem, aztán megéreztem egy erős jelenlétet. Kinyílt a kávézó ajtaja, majd egy lilán ragyogó, magas női alak jelent meg. Hát ő meg hogy került ide? Ilyen jól tudta leplezni erejét, hogy nem éreztem meg jelenlétét?

Sötét bőrét sötétkék, lenge ruházat fedte, bőrén tetoválások húzódtak, nyakában annyi lánc lógott, hogy megszámolni sem tudtam. Füleit is lógó ékszerek tarkították, fekete, göndör haja felkötve hullámzott, látszólag nem hatotta meg az eső. Szeme lilán csillant, ahogy rám nézett és játékosan elmosolyodott.

Mielőtt kihúztam volna a kést a férfi fejéből, meglegyintette a kezét az irányomba, mire lila füst lódult felém, így inkább hátraszökkentem a fegyverem nélkül. Végignéztem, ahogy az energia beleszáll a holt emberbe, megtelik vele. Mintha a test friss levegőhöz jutott volna, mellkasa megemelkedett, fejéből kihúzta a tőrt, lilán pulzáló szemét halálosan rám szegezte. Vajon én is ilyen ijesztő vagyok, amikor a bennem élő Sötétség átveszi az irányítást és lila szemeket ad nekem? Elborzadva néztem a pupilla nélküli tekintetet, még a gyomrom is felfordult tőle.

Ha nem álltam volna ott és ázott volna át teljesen az egész bőröm, azt gondoltam volna, csak álmodom. A holt férfi nyújtózott még egyet, és azzal a lendülettel kitárta mindkét karját, a körülöttem lévő maszkok pedig új életre keltek.

Kiszáradt a szám. Ez lehetetlen. Ilyen nincs a világunkban. Nem lehet feltámasztani holtat.

Hátranéztem, mire megdöbbenve láttam, ahogy egy pí katona fogja kezére Abbyt és Tint. Nagyot nyeltem. Nem használhattam a képességem. Kitiltanának ebből a városból is, és soha többé nem mutathatnám sehol sem az arcom, miután eltűntetem magunkat innen.

Pár pillanat múlva eldöntöttem a sorsom. Nagy levegőt vettem, és a társaim felé vettem az irányt, szememmel megparancsoltam a pí katona árnyékának, hogy tegye el láb alól gazdáját, mire kérdés nélkül megtette. Élettelenül zuhant a kövekre a nagytestű férfi, barátaim szabaddá lettek. Mielőtt visszafordultam volna, addigra ismét eltalált egy maszk hátulról, erős fájdalmat éreztem meg a gerincemben. Térdre estem, köhögnöm kellett, de nem bírtam levegőt venni. Légszomjamban a torkomhoz kaptam, de még az erőmnek sem tudtam parancsolni, hogy segítsen valahogy. Sötétség bennem őrjöngött, hogy idézzem meg, tudtam, ő mindenkit elintézne.

Miközben elkezdett hullámzani a világ körülöttem, megláttam, ahogy Tin felém rohan. Szememben könnyek gyűltek, és mielőtt négykézlábra estem volna, megszűnt az akadály a légcsövemben. Ismét képes voltam lélegezni. Megtöltöttem friss levegővel a tüdőm, úgy ittam, akár egy remperemi forrás vizét. Miután összeszedtem magam, megláttam, ahogy a kis krapek megidézett egy aranyburkot körénk, kis kését pedig akkor húzta ki a maszkból, amikor ránéztem. Ekkor már nem érdekelt, ki lát, biztonságba kellett helyeznem magunkat. Főleg Tint, miután tilosban használta a képességét.

Megemeltem a kezem, kiengedtem magamból a Sötétséget egy kicsit. Látásom enyhén lilára változott, sokkal világosabb lett minden a szürkeségben. Karjaimon végigfutott a feketeség, akár a tinta, megszínezve és megnyújtva azokat. Nem kellett sokat lépnem előre, összegyűjtöttem a nagyra nőtt markomba a maszkokat, és összeroppantottam őket. Az idézőjük felé vettem az irányt, lila szemébe nézve nyakánál fogva megemeltem őt és összeroppantottam a koponyáját. Élettelenül esett az egyik pocsolyába.

Mielőtt a csillagokra emlékeztetően ragyogó lányt céloztam volna meg, egy villámcsapás futott végig a testemen, a bennem élő lény felüvöltött, és elbújt. Végtagjaimon visszahúzódott a sötétség, vért köhögtem fel, miközben megbénult testemnek nem tudtam parancsolni. Egyensúlyomat elvesztve arccal estem a legközelebbi pocsolyába. Mellettem Tinnek is hasonló sors jutott, csak ő nem a vízbe esett.

Hibáztam, a picsába.

– Végre, ideértetek – hallottam meg egy macskaszerű hangot. A sötétbőrű lány kopogós cipője visszhangzott a fülemben ahogy közelebb jött felénk. Szemem előtt meglengette a tőröm, aminek pengéje feketén csillogott. – Ezt inkább megtartom, neked nem való efféle éles tárggyal játszanod.

Ráköptem volna az arcára, de olyan zsibbadtnak éreztem az egész testem, mintha leválasztották volna tőlem. Ezután sajnos egy igen ismerős hangot hallottam meg.

– Megtaláltuk a tekercset. – Szívem a torkomba ugrott Grubens szavait hallva. Ez nem lehet. – Tedd el és vidd.

– Ennyi időbe telt átkutatnotok a csaj házát? Ráadásul megint engem küldesz el a sárkány fészkébe? – sóhajtott frusztráltan a lány.

Ezután valaki felemelte a testem, és végre enyhén megéreztem a talajt a lábam alatt. Szoros bilincs kattant, miután hátul összefogták a kezeimet. Pár pillanat, és kiszabadíthattam volna magunkat innen, miután visszanyertem az erőmet! Tinnel is hasonlóképp jártak el, miközben saját magamtól is megtaláltam az egyensúlyt, visszanyertem a testem feletti kontrollt, megláttam, hogy ghomba-töltetű láncokat kaptunk. Belül a Sötét lényt és az erőmet is lekötötte a csodaszer, így hivatalosan is egy vergődő halnak éreztem magam, amit épp elkaptak. Ennyit a menekülésről.

Hátranéztem, ahogy Abbyt elrángatja egy pí katona, de szerencsére ő nem kapott bilincset. Pár pillanattal később elsötétült és elnémult a világ, egy sűrűn szőtt zsákot húztak a fejemre. Még a legkisebb képességeimet is le tudták kapcsolni. Beültettek valami kocsifélébe, csak remélni tudtam, hogy kis társam is velünk tart.

Sok kanyargás és zötykölődés után átraktak minket egy másik szekérre, ahol már szerencsére levették rólunk a zsákot. Megpillantottam magam mellett a kis krapekot, aki olyan ijedten nézett engem, mint egy bufaló gida. Rajtunk kívül még egy bilincses férfi ült előttünk, és egy pí katona. Egy félig nyitott kocsin ültünk, még a sofőr sötét alakját is láttam. Oldalt és elöl is kiláttam, de csak annyit tudtam felfedezni, hogy egy földes úton haladunk az estében.

– Nevek? – hallottam meg távolról egy kemény hangot.

– Tin és Vic – szóltam, a fejemmel a fiúra és magam felé mutatva.

Felhorkantott. – Ilyen cirkuszi nevet még nem hallottam! Volt közös számotok? Csak nem egymás bokáját kellett harapdálnotok? – Erős viccére az elöl ülő társai felnevettek, én pedig csak fapofával néztem őket.

– Hosszú utunk lesz – motyogtam magam elé. De mégis miért van szükségük a nevünkre? Átlagos különleges képességű börtöntöltelékek voltunk. – A picsába – morogtam, miután rájöttem.

– Mi az? – kérdezte halkan Tin.

– A Szabadfutamra megyünk.