Kedvencekhez adás
35

Akt

VIII. Nem egy olyan lány

Dorina maga sem értette, miért – hiszen ez alkalommal nem titokban jött és nem is rajzolni –, de az emeleti folyosóra ráfordulva, újra birtokába kerítette az a különleges és ismerős, az egész testét majd összeroppantó érzés, ami minden szombaton este, valahányszor csak Havashy Istvánhoz igyekezett.

Ujjaival erősen megmarkolta a kissé már rongyos, sárga, határidőnaplóként funkcionáló füzetecske gerincét, miközben megállt a festő lakosztálya előtt. Mint rendesen, most is elszámolt tízig, aztán kopogtatott és benyitott.

Az első dolog, amit megérzett, a száradó olajfesték szaga volt, ami alaposan felkorbácsolta a kíváncsiságát.

Dorina a férfit szólongatva lassan elindult befelé, és egészen addig haladt előre, amíg a műteremként használt szobába belépve, földbe nem gyökerezett a lába.

– Jó ég! – kapta a szája elé a szabad kezét. – Megfestette! – suttogta félhangosan, miközben elindult a helyiség túlfelén száradó kép irányába. – Hát ezért volt minden.

A festmény elé érve a lány alakja árnyékot vetett a kép közepén kényelmesen elfekvő, karcsú, igazán formás nő sziluettjére, tekintete pedig mélyen belevájt a dacosan és büszkén a távolba révedő, tökéletesen megfestett kék szempárba.

Dorina azonnal felismerte, hogy kit ábrázol a kép, és hirtelen borzasztóan elszégyellte magát mindazért a sok ostobaságért, ami tegnap este megfordult a fejében.

Hogy is hihetett egy pillanatig is Laurának? Hogy gondolhatta, hogy Havashy István, a nagybetűs úriember, holmi könnyűvérű nőt hívott ide?

– Mekkora egy barom vagyok! – suttogta feldúltan maga elé, még csak nem is sejtve, hogy a háta mögött álló Havashy István mindent hallott.

A festő a hálószoba ajtajának rejtekéből figyelte a lányt. Jól tudta, hogy Dorina mit gondol a tegnap estéről, ezért azt akarta, hogy saját maga ébredjen rá az igazságra.

– Ne okolja magát! – törte végül meg a hallgatást, amikor a lány minden kétséget kizáróan összeillesztette a fejében a kirakóst.

Dorina a nemvárt hangtól ijedten megugrott, majd a szívére szorított kézzel megperdült a tengelye körül.

– Sajnálom! – szabadkozott a férfi. – Nem akartam megijeszteni.

– Semmi baj! – mentegetőzött Dorina is. – Csak nem gondoltam volna, hogy… hogy egyszer csak megjelenik.

Havashy némán bólintott, aztán halkan bezárta maga mögött a hálószobája ajtaját.

– Azt hiszem – fordította vissza pillantását a lányra, miközben felé indult –, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magához hasonlóan mindenki ugyanazt gondolta volna. Ezért felesleges, hogy rossz érzései legyenek, vagy ami még rosszabb, lelkiismeret-furdalása. Emberek vagyunk. Egyszerűek, közönségesek, hiszékenyek.

– Igen, azok – motyogta bénultan Dorina, aki bár szeretett volna bocsánatot kérni, a festő ezt nem hagyta neki.

– És milyennek látja? – kérdezte a festményre célozva, megelőzve ezzel a lány Canossa-járását. – Na! Csak bátran! – biztatta őt. – Mondja az első dolgot, ami eszébe jut.

Dorinának, mivel fogalma sem volt róla, hogy a férfi milyen választ vár tőle, ezért pánikszerűen visszafordult a kép felé, és jobb híján tényleg az első szót mondta ki, ami abban a pillanatban a festményről az eszébe ötlött.

– Furcsa.

– Furcsa? – vonta fel a szemöldökét Havashy. Ez nem kifejezetten az a bók volt, ami egy festő hiúságát legyezgette volna… Ám a férfi a legkevésbé sem sértődött meg. Sőt! Épp ellenkezőleg! Most vált csak igazán kíváncsivá. – Folytassa, kérem… – próbálta ösztökélni a lányt.

Dorina zavartan az ajkába harapott, miközben a haját kezdte rendezgetni. Őszintén szólva nem igazán volt mondanivalója. Csak egy festményt látott maga előtt, egy elég jól sikerült képet, mást semmit.

Havashy István is érezte a lány zavarát, így néhány másodpercnyi csendes várakozás után megköszörülte a torkát.

– Ne féljen tőle! –  szólalt meg halkan. – Mondja ki nyugodtan, hogy nem tud mit mondani a képről, mert nem lát benne semmit. Vagy tévedek? – Dorina határozottan nemet intett a fejével, mire a festő féloldalasan elmosolyodott. Hagyott némi időt a lánynak, hogy feldolgozza a hallottakat, aztán az arca elkomolyodott, s mintha mi sem történt volna, folytatta a már megkezdett monológját. – Tudja, magának megvan az a különleges képessége, hogy átlát a festéken. Látja azt is, amit sokan akkor sem látnának, ha ezer évig néznék a képet. Nem tudja megindokolni, egyszerűen csak látja. Érzi a festék mögött a történetet, vagy ebben az esetben annak a hiányát. Igazán figyelemreméltó és ritka képesség. Meglehetősen hosszú és tapasztalatokkal teli életem során csupán néhány emberrel találkoztam ez idáig, akik birtokában voltak eme tudásnak.

– Félek – találta meg a hangját a lány –, túlbecsül engem a tanár úr.

– Én nem hinném – rázta meg a fejét a festő, majd hátat fordítva Dorinának, a munkapadhoz lépett.

A férfi ráérősen lehajolt, és az asztal alatti tárolóból egy gyűrött papírt vett elő, amit néhány mozdulattal kisimogatott, aztán az asztal széléhez illesztett, és a lány felé fordított. – Megtenné, hogy vet erre a vázlatra egy pillantást? – kérte. – Igazán kíváncsi lennék, hogy milyennek találja.

Bár Dorinának hirtelen nagyon rossz előérzete támadt, de a kíváncsisága, mint mindig, most is erősebbnek bizonyult, mint a teljesen hangerővel üvöltő eszének a hangja. Így kis töprengés után végül engedett a csábításnak, és a munkapadhoz lépett.

Első látásra nem értette, mit akar a rajzzal a férfi, de amint jobban megnézte magának a vázlatot, hirtelen villámcsapásként vágott belé a felismerés.

– Ez én vagyok? – bukott ki belőle a kérdés, mialatt pillantását elszakította a rajztól, s a tőle csak pár lépésnyire álló Havashy Istvánra emelte.

– Igen! Ez te vagy! – válaszolt azonnal, mindenféle időhúzás nélkül a festő, nem mellesleg letegezve Dorinát.

– A tanár úr lerajzolt engem alvás közben – motyogta halkan a lány, miközben ujjait újra meg újra végighúzta a ceruzarajz vonalai mentén. – De mikor?

– Erre magad is pontosan tudod a választ – felelte a férfi.

Dorina egy másodpercre lehunyta a szemét. Nem kellett sokat kutakodnia a fejében ahhoz, hogy rájöjjön, mikor is nyílhatott alkalma a férfinek megalkotni az alvó képmását.

– Amikor az a biciklis majdnem elütött, és a tanár úr felvitt magához – hadarta halkan.

– Igen, akkor! – erősítette meg Havashy a lány sejtését.

A festő várt egy keveset, majd miután ismét birtokolta Dorina pillantását, határozott hangon folytatta.

– Véletlenül történt. A pillanat hozta. Egy az éjszaka közepén támadt megérzés. Ez – bökött állával a lány kezében tartott lap felé – semmivel sem több, mint az éjszaka közepén gyorsan lekapart, egyszerű ceruzarajz. Mégis története van. Olyasfajta, ami ezer és egy dolgot mesél. Van ebben a képben valami igazán különleges. – Havashy hirtelen elhallgatott, és átsandított a tőle alig egy karnyújtásnyira álló lányra, aki még mindig a rajzot bámulta. – Te, Dorina… – fejezte be végül a mondatot néhány másodperccel később. – Te!

– Én? – kapta a férfire riadt és értetlen pillantását a lány.

– Igen, te. – Havashy István mélyet sóhajtott, mialatt a szeme előtt megjelentek a múlt ködös árnyai. – Sok száz, talán ezer embert is lerajzoltam az életem során. Ismerem az arcokat, a tekinteteket, a vonásokat, a rezdüléseket, a pillantásokat. Látom, ha valaki őszinte, és azt is, ha pózol. Te ezen a képen – fordította tekintetét az asztalon heverő rajzra – őszinte vagy. Nem azért, mert így akarod, és nem is azért, mert alszol, hanem egyszerűen azért, mert ilyen a lényed. Tiszta és őszinte. Ez hiányzik ebből – mutatott a férfi a tegnap éjszaka festett olajképre. – A tisztaság és az őszinteség. Ezért nincs mögötte történet, ezért nem látod másnak, csak egy jó technikával megfestett képnek. Evelin gyönyörű, igéző nő, de egyetlen mozdulata, nézése sem őszinte. Minden rezdülésében ott a kétkedés, a gyanakvás, az a szerep, amit folyton játszik. Elég csak a szemébe nézni. Nem látsz benne mást, csak egy gondosan kitalált és felépített valakit. Szemfényvesztő embernek nincs története! Csak hazugságból épült vára. – Havashy mély levegőt vett, majd visszafordult Dorinához. – Azt hiszem, ha valakire, hát rád maximálisan igaz az a mondat, hogy: olyan, amilyennek alkotva van…

– Com’é facto – susogta a lány szinte gépiesen, majd hirtelen hátra hőkölt. Most értette csak meg, mire megy ki ez az egész. – Ezzel ugye nem arra akar célozni, hogy…

– De igen! – lelkesült fel Havashy, mialatt közelebb lépett a lányhoz. – Pontosan arra. Azt akarom, hogy modellt ülj a kiállításra szánt képhez! Meztelenül! Ruha nélkül!

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza döbbenten Dorina, miközben hátrálni kezdett. – Én… üljek… modellt? – ismételte meg halálra vált arccal a festő szavait.

– Igen, te – bólintott a férfi. – Tökéletes modell lennél az aktképhez. Neked történeted van. Mégpedig olyasféle, amit megéri elmesélni.

– Nem… Azt nem lehet… – rebegte fátyolos hangon a lány.

– De miért nem? – lépett egyet Dorina felé Havashy.

– Mert nem és kész! – csattant fel hisztérikusan a lány. – Egész egyszerűen én nem vagyok olyan…

– Milyen? – kérdezte széttárt karokkal a festő.

– Hát olyan… Olyan lány – makogta elpirulva Dorina.

– Mint?

– Mint… mint… mint mondjuk az, aki itt volt magánál.

– Áh, vagy úgy! – mímelt meglepődést a férfi, miközben haloványan elmosolyodott és a combjának csapta mindkét karját. – És ha szabad kérdeznem, te milyen lány vagy? Erkölcsös? Makulátlan?

– Mégis hová akar kilyukadni? – támadt a festőnek Dorina.

– Semmi világmegváltóra – emelte fel a kezét megadóan Havashy. – Csak arra próbáltam rávilágítani, hogy tökéletesen megértem, miért állsz itt halálra vált arccal, reszketegen, s mondasz azonnali nemet egy olyan lehetőségre, amely igazából vonz téged. Mert vágysz rá, igazam van? Ne is tagadd! Ott a szemedben!

Dorina nagyot nyelt, a szemhéjai pedig önkéntelenül csukódtak le. Hirtelen megint ott állt a zuhanyzóban azon a különösen buja, őszi estén, amikor az átélt emlékektől megrészegülve elképzelte, hogy milyen lenne valakiről aktot alkotni. A lelki szemei előtt pedig megjelent a saját meztelen teste is lerajzolva.

A lány nem hosszú időre mélázott el, csupán néhány másodpercre, de ez már bőven felért egy beismerő vallomással. A puszta tény, hogy egyáltalán elgondolkodott ezen a helyzeten, már félig-meddig egyenlő volt azzal, hogy vágyott rá. Legalább is Havashy István értelemzésében mindenképpen.

– Felesleges ezen tovább őrlődnöd – ragadta ki a képzelete világából a lányt a festő, miközben hátat fordított neki és visszasétált a munkapadhoz. – Természetesen nem várom el tőled, hogy most azonnal megszabadulj a ruhádtól, és elterülj a szófán. Dőreség volna, mi pedig nem sietünk sehová. Szépen leülünk majd és mindent megbeszélünk. Úgy lesz, ahogyan te akarod. – A festő hirtelen elhallgatott, és pillantását a szoba ajtajának irányába kapta. Dorina követte Havashy tekintetét, s maga is belebámult az előtér szédítő ürességébe. – Most ideje mennie! – váltott vissza magázásra, felemelkedve az asztaltól. – Túl hosszúra húzódik már ez a beszélgetés – tette hozzá kisvártatva, továbbra is az ajtónyílást kémlelve.

Dorina beharapta az alsó ajkát, mialatt elrugaszkodott a faltól. A lány sebes léptekkel indult meg kifelé, s csak a küszöbön torpant meg.

– És mi van – nézett hátra a válla felett –, ha én ezt egyáltalán nem akarom? Se megbeszéléssel, se anélkül, se sehogy sem?

– Hm… – mosolyodott el cinikusan Havashy. – Most azt szeretnéd tudni, hogy megzsarollak-e? Ha te nemet mondasz az aktra, én is nemet mondok-e arra, hogy ide járj szombat esténként rajzolni? – A férfi ingatni kezdte a fejét. – Biztosíthatlak, hogy ezt nem áll szándékomban megtenni. Nem állítom, hogy egy pillanatig sem ötlött fel bennem a lehetőség. Gyarló vagyok, mint mindenki, és időnként talán gyáva is. De végül ráébredtem, hogy a helyes kérdés nem az, amit te az imént feltettél, hanem inkább az, hogy ha nemet mondasz, akkor te akarsz-e még jönni? – Havashy színpadiasan felsóhajtott, és egy másodpercre visszafordította tekintetét az Evelinről készült képre. – Bevallom, gyermeki kíváncsisággal viseltettem aziránt, hogy miként fogadod majd a kérésemet. Természetesen a kép sem véletlenül maradt elől. Egyfelől kellett, hogy lásd, miért küldtelek el tegnap, másfelől pedig fel kellett, hogy készülj. – A férfi egy pillanatnyi szünetet tartott. – Őszintén szólva nem csalódtam benned. Azt hiszem, igencsak meglepődtem volna, ha rögtön igent mondasz. Tudom, hogy félsz, Dorina – ejtette ki különösen komisz éllel a lány nevét, miközben visszafordította rá a tekintetét. – Egyrészt attól, hogy ha modellt ülsz, akkor csalódást okozol anyucinak és apucinak. Másrészt pedig attól, hogy az itteniek azt gondolják majd, lefeküdtél velem, és ezért az igazgató kirúg.

– Ebből semmi sem igaz! – hadarta reszketeg hangon a lány.

Havashy gúnyosan elmosolyodott.

– Erre azért nem fogadnék nagy tételben. Ugyanakkor – komolyodott el a férfi – a félelmeid alaptalanok. Legalább is e pillanatban már mindenképpen. A szüleidnek réges-régen jóvátehetetlen csalódást okoztál, ahogyan ők is neked. Az itteniek pedig… Nos… hetek óta suttogják már, hogy minden szombat éjszaka lefekszel velem. Egyesek talán még a kéjes nyögéseidet is hallani vélik a falakból visszhangozni, amikor hátravetett fejjel elélvezel a karjaimban. Feltételezem, az igazgató is tudja már, de mivel még nem keresett meg, ebből arra következtetek, hogy nem különösebben érdekli az ügy.

Dorinával a másodperc tört része alatt fordult meg az egész világ. A lány abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, minthogy torkaszakadtából ordíthasson, üvölthessen, káromkodhasson, és legfőképpen elküldhesse melegebb éghajlatra a férfit. De hiába nyitotta szólásra a száját, az ajkain egy hang sem jött ki. A sírás marni kezdte a torkát, a könnyei pedig elborították a szemét.

– Nem igaz – motyogta végül halkan, megtörten, miközben a szemét behunyva az ajtófélfának dőlt. – Semmi nem igaz abból, amit mondott. Csak manipulálni próbál, hogy üljek modellt a képhez.

– Ugyan már! – hördült fel a férfi. – Hiszen tudod, hogy igazam van. Amit a szüleiddel kapcsolatban mondtam, azzal már te is tisztában vagy. Talán már el is fogadtad. A másik dolgot illetően pedig, ha nekem nem hiszel, hallgass csak bele egy kicsit a többiek egymás közti beszélgetésébe. – A mondat befejeztével a festő egy időre elhallgatott, és csak akkor szólalt meg újra, amikor úgy látta, Dorina már kellőképpen összeszedte magát ahhoz, hogy útjára induljon. – Most menj! – intett fejével a lakosztály kijárata felé. – Gondolkodj el azon, amit mondtam.

A lány hang nélkül bólintott, majd ellökte magát az ajtókerettől és botladozva elindult kifelé.

***

Miután Dorina a könnyeivel küszködve lebicegett a lépcsőn, azonnal kimenekült a kastélyból, és némi gondolkodás után Tamás háza felé indult. A lány kerek perec tudni akarta, hogy a háta mögött ki és mit beszél róla, a lehetőségeket számba véve pedig a férfi tűnt a legjobb választásnak az igazság kiderítésére. Benne megbízott, ráadásul tudta jól, hogy Tamás őszinte lesz hozzá.

Mivel Tamás nem a személyzeti szálláson lakott, hanem egy külön kis házban a domboldalon, ezért Dorinának volt ideje összeszednie magát, amíg odaért. A lánynak az arcára szánkázó hópelyhek garmadától elálltak a könnyei, a haját összeborzoló széltől pedig kitisztultak a gondolatai.

Az ajtó elé érve egy másodpercet sem tétovázott, azonnal kopogott. És egészen addig ismételte ezt a műveletet, amíg a férfi ajtót nem nyitott neki.

Egy szál, a dereka köré csavart törülközőben, borotvahabos arccal.

– Nahát – szólalt meg rekedt hangon Tamás, miután felocsúdott a meglepetéstől –, Dorina!

– Bemehetek? – kérdezte bizonytalanul a lány.

– Ja, persze! Gyere… Gyere csak! – állt el az útból a férfi.

– Ne haragudj, hogy zavarlak – szabadkozott Dorina –, de muszáj veled beszélnem! Most, azonnal.

– Baj van? – kérdezte idegesen Tamás, miközben beljebb tessékelte a lányt és kulcsra zárta az ajtót mögötte. – Kérsz valamit?

– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Dorina. – Csak kérdeznem kell valamit.

– Oké. Akkor helyezd magad kényelembe valahol – mutatott körbe a helyiségben a férfi. – Én gyorsan befejezem a borotválkozást, meg felveszek valamit. Azonnal jövök!

– Rendben – motyogta a lány, miután pedig Tamás visszasietett a fürdőbe, pillantásával lopva bebarangolta a házat.

A helynek megvolt a maga aurája, már csak a szemközti falnál halkan duruzsoló kandalló okán is, de a legkülönfélébb, faragott bútorok, a kissé már kopottas fényezésű parketta, s azt az itt-ott elfedő állatprémek is mind-mind hozzátettek valamennyit a varázshoz. Dorina hosszan elidőzött a ház egy-egy pontján, alaposan megfigyelve az apró részleteket is, így éppen csak egyszer tudott körbenézni, s a férfi már újra elő is került a fürdőből. Immáron borotvahab nélkül, egy fehér izompólóban és egy közönséges, szürke melegítőnadrágban.

– Parancsolj – kínálta hellyel egy ősrégi hintaszékben Dorinát Tamás, miután az abban tárolt ruhákat átdobálta az ágyra. – Ülj csak le!

– Köszönöm! – fogadta el a helyet a lány. – Tetszik ez a ház! – mutatott körbe.

– Én is nagyon szeretem, annak ellenére is, hogy kicsit régies, meg itt-ott lerobbant. Viszont itt minden az én kezem munkája.

– A tiéd? – kérdezte elképedve Dorina.

Tamás egyenes háttal, büszkén bólintott. – Az utolsó szögig.

– Én azt hittem, hogy te mindig is itt laktál.

– Nem! Előttem sok-sok évig üresen állt ez a ház. Öt éve költöztem ide fel. Előtte én is lent laktam, a szálláson. A mostani szobád mellett volt az enyém.

– Tényleg? – kerekedett ki a lány szeme.

– Aha! Istenem, hogy elrepült az idő! – kúszott nosztalgikus mosoly Tamás arcára. – Két éve dolgoztam már itt, amikor végre neki tudtam látni. Jó egy évembe került, mire kipofoztam annyira, hogy ideköltözhessek. Minden nap dolgoztam rajta egy keveset. Reggel is és este is. Nyilván lehetne szebb meg jobb, de nekem ez így több mint tökéletes. Sosem álmodtam másról. – A férfi halovány, féloldalas mosolyt vetett a lányra, majd hátat fordított neki, és a kandalló elé térdelve, egy kéregdarabbal piszkálni kezdte a tüzet.

Dorina egészen addig bámulta a láng fényében a férfit, amíg az hirtelen hátra nem nézett a válla felett. Kettejük tekintete találkozott egy másodperc erejéig, de aztán hallgatólagos, közös megegyezéssel inkább elfordították a fejüket.

Tamás a tüzet kezdte izzítani, mialatt Dorina megpróbált erőt gyűjteni ahhoz, hogy rátérjen arra, amiért ide jött.

Végül a lány mély levegőt vett, egy pillanatra beharapta az ajkát, aztán nekikezdett. – Valamit kérdeznem kell tőled, de előrevetítem, hogy a téma elég kényes.

– Hát persze! – mosolyodott el gúnyosan Tamás. A férfi egész lénye egy csapásra megváltozott.  – Ha jól sejtem, most arra vagy kíváncsi, hogy mióta tudok az öreggel való viszonyodról. Eltaláltam?

– Tessék?! – hőkölt hátra a meglepetéstől Dorina.

– Szóval igen – vonta le a nyilvánvaló következtetést a férfi, majd rezignáltan felsóhajtott, felemelkedett a tűztől, és tett egy lépést a lány felé. – Az előbb odafent nyitva hagytad az ajtót – magyarázta sietve. – Hallottam mindent, amit beszéltetek. Azt is, amikor az öreg azzal szekált, hogy kérdezd csak meg valakitől. Erre most itt vagy. Nem kell agysebésznek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, mit akarsz.

– Te kihallgattál minket? – vágott a férfi szavába feldúltan Dorina. A lány szeme villámokat szórt.

Tamás egykedvűen vállat vont. – Most még könnyebben, mint máskor.

– Hogy-hogy máskor? – kérdezte halálra vált arccal a lány.

Tamás noha mérlegelni akart, tervezni, végül a lelke legmélyéről feltörő, sértettséggel kevert indulat és düh minden józan gondolatát elsöpörte. A férfi a pillanat hevében döntött, és egy olyan játékba kezdett, amelyről maga sem tudta, hol és hogyan fog véget érni.

– Tudom, hogy egy ideje minden szombat éjszakádat vele töltöd.

– Hogy micsoda? – feszült meg az egész testében Dorina. – Te figyelsz engem? Mégis miért? Mi vagy te? Valami rohadt kém?

– Téged nem – vágott közbe fojtott dühvel a férfi, félbeszakítva a lány tirádáját –, de az öreget igen! Azóta figyelem, amióta csak felköltözött ide. Amikor te bekerültél a képbe, már egy jó ideje rajta tartottam a szemem.

Tamás a lány felé indult, a hintaszékhez érve pedig leguggolt elé.

– Undorodom tőled, hogy képes voltál kikezdeni vele – köpte lenézően, mialatt ujjaival a szék karfájába mart.

– Nem kezdtem ki vele! – tiltakozott kétségbeesetten Dorina.

Tamás szája jégmosolyra húzódott. A férfi egy tétova másodperce elfordította a fejét, majd olyan gyorsan mozdult és csapott a hintaszék karfájára, hogy a lánynak szinte levegőt venni sem maradt ideje. Miközben a hintaszék mozogni kezdett, Dorinában megállt a szusz.

– Hazudsz! – üvöltött a férfi a lány arcába. – Elég szarul ráadásul – tette hozzá néhány másodperc múltán, miután talpra szökkent, s hosszú, gyors lépésekkel eliramodott a fürdőszoba felé.

Dorina egészen addig nem merte kinyitni a szemét, amíg a parketta recsegése abba nem maradt. Nem kifejezetten az ütés ijesztette meg, sokkal inkább Tamás hevessége, no meg a hintaszék beinduló játéka. A megállíthatatlan előre-hátra ingadozás olyan érzést keltett benne, mintha egy elhagyatott csónakban vergődne a semmi közepén.

Az egész testében reszkető lány – miután kissé megnyugodott – előre dőlt, kitörölte szeméből az ijedtség könnyeit, majd ujjait a hintaszék karfáira kulcsolta, s lassan állásba tornázta magát.

Ám éppen csak sikerült felegyenesednie neki, amikor a férfi újból megjelent a fürdő ajtajában. Kipirult arcán kövér vízcseppek sokasága gurult végig. A bőre szinte tüzelt, a tekintete pedig lángolt. Annak ellenére is, hogy valószínűleg néhány pillanattal ezelőtt öntötte magát képen egy jó adag hideg vízzel.

– Ha hallgatóztál az előbb – mondta megtörten Dorina –, akkor azt is hallanod kellett, hogy nem történt köztünk semmi. Ez csak egy pletyka.

Tamás egyenesen a lány szemébe nézve gúnyosan felnevetett. – Ma még pletyka, holnap pedig ok arra, hogy kirúgjanak a francba.

– Tessék?! – hőkölt hátra meglepetten Dorina. Lassan már semmit sem értett.

– Jaj, te jó ég! – ingatta a fejét Tamás. – De szánalmas! Ne tegyél már úgy, mintha nem ismernéd a szabályokat. A vendégekkel való bárminemű érintkezés szigorúan tilos, azonnali kirúgást von maga után. Bár konkrétan nincs leírva, de a dugás nyilván ilyen érintkezésnek számít.

– Az ég szerelmére! – nyüszített fel pánikba esve Dorina. – De hát hallottad, hogy nem történt köztünk semmi! Hallanod kellett!

– Nem számít, mit hallottam, ez csak egy színjáték volt. Az öreg valahogy megérezte, hogy ott vagyok. Azért rázott le ilyen gyorsan téged is.

– Uramisten! – kapta hirtelen a szája elé a kezét a lány. – Te terjeszted a pletykát?

A férfi néhány másodpercig kiismerhetetlen, hűvös tekintettel meredt maga elé, majd szólásra nyitotta a száját. – Még nem… – kezdte hideg, kemény hangon. – De hamarosan ez is megtörténhet.

– Miért csinálod ezt? Én azt hittem, hogy mi barátok vagyunk.

Tamás nagyot nyelt, nyakán az erek kidagadtak, az arcába pedig vér szökött. Dorina nem volt benne biztos, hogy a barát szó váltotta-e ki belőle ezt a gesztust, vagy az értetlenkedés. A lány bár félt, és minden érzéke azt kiabálta a fülébe, hogy oldjon kereket, amíg megteheti, de végül a kíváncsisága újra győzött, ezúttal nem az esze, hanem a veszélyérzete fölött.

– Barátok, mi? – vicsorogta. – A nagy büdös lófaszt! – üvöltötte el magát. – Mi sosem voltunk barátok… Talán lehettünk volna, ha nem leszel az öreg kurvája!

– Senkinek nem vagyok a kurvája! – csattant fel dühösen Dorina. Sok mindent elviselt, de ez már túlment egy határon. – Szégyelld magad, Székely Tamás! Én megbíztam benned! Közel engedtelek magamhoz. Közben pedig egy mocskos áruló vagy. Most elmegyek! – zárta végül le a vitát a lány.

Ám amint sarkon fordult, a férfi utána kapott, megragadta a karját, és némi dulakodás után a falhoz szorította. – Csak lassan a testtel! Nem mész sehová! Még nem.

– Engedj el! Azonnal! – próbált ellenkezni Dorina, persze esélytelenül, mert Tamás egy fejjel magasabb volt nála és sokkal erősebb is.

– Ne rinyálj! – csitította a lányt a férfi. – Mindjárt elengedlek, aztán mehetsz, amerre látsz. De előbb elmondom az ajánlatomat

– Az ajánlatodat? – kerekedett ki Dorina szeme.

Tamás féloldalasan elmosolyodott, majd egy lágynak álcázott mozdulattal kisimított néhány eltévelyedett tincset a lány arcából. – Azt akarom, hogy mindent, amit az öregnél hallasz, mindent, amit látsz, add nekem tovább. Tudni akarom azt is, ha a vénember levegőt vesz. – A férfi egy pillanatra elhallgatott, és szinte nyakig merült a lány zöld tekintetének gyűlöletében. – Ha ügyes leszel, és hasznos dolgokat tudsz mondani, akkor nem szólok senkinek, hagyom, hogy továbbra is… Szóval azt… Világos, ugye?

Dorina kelletlenül elfintorodott. – Tökéletesen.

– Helyes – bólintott diadalittas mosollyal Tamás. – Látom, értjük egymást! – kacsintott kihívóan a lányra, mire az válasz gyanánt teljes erejéből rátaposott a lábára. – Uh! – húzódott gúnyos vigyorra a férfi szája. – Már majdnem fájt. Az öregnek ez bejön? – hergelte tovább Dorinát.

Bár a lány pontosan tudta, mire megy ki a játék, ahogyan azt is, hogy ha felveszi a kesztyűt, csak olajat önt a tűzre, de egy ponton túl képtelen volt uralkodni magán. Minden gát és ellenállás átszakadt benne, aminek köszönhetően kiosztott egy istenes pofont a teli szájjal vigyorgó férfinak.

Tamás erre aligha számíthatott, mert a meglepetéstől hirtelen hátratántorodott, így Dorina végre valahára ki tudott szabadulni a férfi szorításából.

A lány nem sokat tétovázott, a meglepetésből fakadó előnyét kihasználva hátrálni kezdett. – Utoljára mondom, nincs viszonyom Havashy Istvánnal, és soha nem is volt! Nem tagadom, hogy a szombat éjszakáim nagy részét vele és nála töltöm, de nem fekszem le vele, hanem rajzolni tanulok tőle. Még tavasszal ajánlotta fel a segítségét, én pedig elfogadtam. Azért járok éjszaka, mert a tanár úr jobbnak látta, ha titokban tartjuk a dolgot. Tudta, hogy ha kiderül, mindenki elkezd kombinálni, és pontosan úgy reagál majd, mint te most. – Fájt belátni, de Havashynak, mint mindig, most is igaza lett végül. – Őszintén mondom neked, hogy nem tudom, mit láttál, vagy hallottál, de annál, mint amit most elmondtam, bizonyosan nem többet. – Dorina a mondandója befejeztével mély levegőt vett, és újra megpróbálkozott azzal, hogy itt hagyja a férfit, ám az megint gyorsabb volt, és utánakapott.

– Miért véded az öreget ennyire? Mi? Fizet neked? Vagy ennyire jó vele az ágyban? Válaszolj! – rázta meg vadul Dorinát a vállainál fogva Tamás. – Válaszolj! – üvöltötte a lány arcába, majd tehetetlen dühében pofon vágta őt.

Ezúttal Dorinán volt a sor, hogy hátratántorodjon. A lány első megdöbbenésében az arcához kapott, majd minden erejét összeszedve újra kitépte magát a férfi lanyhuló szorításából, és amilyen gyorsan csak tudott, az ajtóhoz futott. Reszkető kézzel elfordította a zárban a kulcsot, aztán gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset.

Ám még mielőtt végleg eltűnt volna az éjszakában, egy röpke pillanatra visszanézett a válla felett. – Soha többé nem akarok veled beszélni – szűrte a fogai között tehetetlen dühvel, majd lehetőséget sem hagyva Tamásnak a válaszadásra, eliramodott, a hűvös, téli éjszakába.