Akt

engin

XXII. Mert Havashy István így akarta

2020. január 5.

Havashy István még azelőtt lépett ki a fürge kis gondolából, hogy az teljesen hozzá tudott volna támaszkodni a parthoz. A férfi a válla felett visszanézve egy intéssel jelezte a hajó végén egyensúlyozó srácnak, hogy várja meg, majd nyomban a tőle csak pár méterre magasodó, a velencei nap sárgás fényében büszkén feszítő ház felé vette az irányt.

Az ajtóhoz érve, a festő mindenféle tétovázás nélkül nyúlt a díszes kopogtatóhoz, majd miután bezörgetett, hátrált néhány lépést, és ráérősen zsebre tette a kezét. Havashy biztosra vette, hogy figyelik, ahogyan azt is, hogy el fog telni néhány perc, mire ajtót nyitnak majd neki.

***

Dorina, bár tudta, hogy félnie kellene, sőt rettegnie, elvégre Anasztázia nyíltan az életére tört, a lány mégsem érzett semmi, még csak ehhez hasonlót sem. Sztoikus nyugalommal nézte végig, ahogy az asszony a neki kitöltött pohár pezsgőbe keverte a neki szánt mérget.

– Ugye tudja – nézett mélyen Anasztázia szemébe a lány –, hogy én ezt nem fogom meginni.

– Persze, hogy tudom! – bólintott az asszony. – De el fog jönni a pillanat, amikor majd másképp fogsz gondolkodni.

– Én nem hiszem – ingatta a fejét Dorina.

– Oh! – legyintett a nő, mialatt kényelmesen a fotel háttámlájának dőlt. – Hidd el! El fog jönni.

Az asszony lassú, nyugodt tempóban vett egy mély levegőt, ám mielőtt újból megszólalhatott volna, a szoba ajtaján hirtelen Tamás esett be nagy robajjal.

A férfi azonnal káromkodni kezdett, és amilyen gyorsan csak tudott, Anasztáziához rohant. – A picsába is! – fékezett le nagy lendülettel a nő előtt. – Itt van! Az öreg itt van. Csak tudnám, hogy a fészkes fenébe talált ide, amikor…

– István itt van? – kérdezett közbe Anasztázia.

– Itt! A fenébe is! – őrjöngött tovább Tamás, míg a nő egy intéssel el nem hallgattatta.

– Elég legyen! – emelkedett fel az asszony a fotelből. – Szedd össze magad! Számítottam rá, hogy ez meg fog történni. Semmi baj! – simított végig Anasztázia a férfi kipirult arcán. – Gondoskodj róla, hogy idetaláljon, aztán menj el a kikötőbe, és készíttesd elő a hajót! Ott várj meg! Egy óra múlva indulunk. Megteszed ezt nekem? – kérdezte lágy, érzéki hangon. – Hm?

Tamás nagyot nyelt, miközben nyakán az erek kidagadtak az idegességtől. Már ahhoz sem igazán fűlőtt a foga, hogy az öreggel egy légtérben hagyja Anasztáziát, ahhoz meg még kevésbé, hogy a házból is elmenjen. De tudta, nincs választása. Együtt akart lenni a nővel, akarta őt mindenhogyan, de ahhoz előbb ezt be kellett fejezniük. Nekik, kettőjüknek. Így végül – némi tétovázás után – rábólintott szerelme utasításaira, amiért jutalmul azonnal kapott egy forró csókot.

Az erdész egy jó fél perccel később úgy hagyta el a szobát, hogy még egy pillantást sem szentelt a kanapén ücsörgő Dorinára. Ha a férfi tudta is, hogy Anasztáziának mi a terve a lánnyal, nem különösebben érdekelte a dolog. Igaz, Dorina valószínűleg akkor sem fogadta volna el Tamás segítségét, ha az térden állva ajánlotta volna fel. Épp eleget látott belőle már ahhoz, hogy élete végéig undorral nézzen rá…

– Az orránál fogva vezeti őt – mondta becsmérlően Anasztáziának, miután a férfi távozott.

– Valóban úgy – erősítette meg a lány feltételezését az asszony nagy adag közönnyel a hangjában, mialatt sietősen a fésülködő asztalához lépett. Néhány másodpercig csak kapkodta tekintetét az ott heverő dolgok között, aztán az asztal egyik sarkában lévő, vörös rúzs után nyúlt. – Be kell vallanom – kente körbe az ajkát –, most nagy hasznomra van ennek a kis mitugrásznak a jelenléte. Elvégzi a piszkos munkát ingyen és bérmentve. Sok kiadástól kímél meg.

– Nem fogja magával vinni azon a hajón, igaz?

– Persze, hogy nem! – fordult Dorina felé az asszony. – Minek vinném?

– Használja, aztán eldobja.

– Ilyen az élet – vonta meg a vállát a nőt. – Ne mondd, hogy te annyira másképp csinálod.

– Én erre sosem lennék képes.

– Dehogynem! – nevetett fel Anasztázia. – Majd, ha a szükség egyszer úgy hozza, akkor képes leszel rá. Tudod, te meg én. Nem csak a külsőségekben, hanem a személyiségünkben is rokonlelkek vagyunk. Azt hiszem – mélázott el egy másodperc erejéig –, sokkal inkább hasonlítunk egymásra, mint azt bármelyikünk is szeretné.

Dorina már a puszta gondolatra is megborzongott, hogy ő bármiben is hasonlítana Anasztáziára. Ám mielőtt ezt szóvá tehette volna, a szoba ajtaja felől motozás ütötte meg a fülét. Előbb az asszony, majd kisvártatva ő is a hang irányába kapta a pillantását, s hamarosan mindketten meglátták a szobába belépő Havashy Istvánt.

A férfi hűvös, kiismerhetetlen pillantással lépte át a küszöböt, és arca csak akkor vidult fel valamelyest, amikor tekintete találkozott egykori feleségével.

Dorina túlontúl hosszúnak érezte ezt a bizonyos pillanatot, pedig alig tarthatott egy-két másodpercnél tovább. A lány bár nem értette – nem is érthette –, hogy a viszontlátáskor mit érezhetett a férfi, de az arcára kiülő gúnyos mosolyból nagyjából kikövetkeztette. Ez egyszerre volt megnyugtató, és zavarba ejtő. Megnyugtatta, mert megerősödött abbéli hitében, hogy valamelyest mégiscsak ismeri a festőt, de zavarba ejtette, mert nem ezt a reakciót várta tőle.

Havashy egy cseppet sem tűnt meglepettnek Anasztáziát látván. Sőt! A nőre átpillantva Dorina inkább az ő szemében látott némi megilletődöttséget.

– Micsoda öröm, hogy újra látlak! – szólalt meg mindenkit megelőzve a férfi. Dorina tisztán érezte, hogy a festő hangjától a gerince mentén végigfut a bizsergés. Pontosan ugyanúgy, mint tegnap éjszaka. – Jól áll a vörös – folytatta kisvártatva Havashy – és azt kell mondjam, az orrodnak sem ártott, hogy megcsináltattad.

Anasztázia tekintete egy másodpercre ugyan elsötétedett, de végül sikerült magát fegyelmezni. – A többit észre sem veszed? – kérdezett vissza gúnyosan.

A festő, ha lehetséges, még szélesebben elmosolyodott, és néhány másodpercig komolyabban szemügyre vette a nő arcát és testét. – De – felelte végül. – Természetesen észrevettem. Elfelejted, hogy mennyi ideig éltünk együtt.

– Tizenöt évig – vágott közbe Anasztázia.

– Igen… – bólintott egy aprót a festő, miközben megkockáztatott egy lépést előre. – Pontosan annyi ideig. Ennyi idő alatt alaposan megismertelek.

– Vagy legalább is azt hiszed – szólt közbe ismét az asszony, majd megköszörülte a torkát. – Elárulod, hogy találtál meg?

– Evelin segítségével – felelte nyugodt hangon Havashy.

A festő rövidke mondata hosszan visszhangzott a szobában, és látszólag mind Dorinát, mind Anasztáziát meglepte vele.

– A kis kurva… – szűrte a fogai között dühösen az asszony. – Nem elég, hogy átvágott a képpel, még el is árult. Ezt meg fogja keserülni! – morogta vészjóslóan.

A férfi lemondóan ingatni kezdte a fejét. – A zsarolás csak ideig-óráig tartja szövetségben az embereket. Megtanulhattad volna már.

– Elbizakodott, nagyképű és arrogáns vagy. Mint mindig.

– Azt mondod? – döntötte meg a fejét kissé Havashy, majd belépése óta először pillantását Dorinára vetette. Egy másodpercre a tekintetük összetalálkozott, aztán a férfi visszafordult az egykori feleségéhez. – A lánnyal mi a terved? – kérdezte hűvös, közömbös hangon.

Dorina a döbbenettől szinte eltátotta a száját. A lány egész testét egyszerre öntötte el a harag és a zavar kellemetlen, gyomrot szorító kettőse. Soha életében nem érezte magát ennyire leforrázva – még akkor sem, amikor Krisztián kibökte az igazságot a Balatonon –, mint abban a minutumban, amikor Havashy István lenéző hangnemben, foghegyről odavetette ezt a rövidke mondatot feleségének. Bár a lány az eltelt hónapok alatt megszokta a férfi stílusát, nagyjából tudta már, hogy mikor kell őt komolyan vennie. De a jelenlegi helyzetben, ezt a megszólalását eléggé övön alulinak érezte. Ám még mielőtt haragjának hangot adhatott volna, hirtelen még nagyobb gödörbe került.

Anasztázia ugyan is válaszolt a férfi kérdése.

A nő nem köntörfalazott, nem vetített, nem magyarázkodott. Egyszerűen csak, felettébb nyugodt hangon, kibökte, hogy: meg akarom ölni!

Havashy egy darabig némán ízlelgette a választ, majd nagyot sóhajtott. – És mégis miért?

– Ne játszd az idiótát! Pontosan tudod, hogy miért! – sziszegte dühösen az asszony, aztán tüntetőleg elfordult.

A festő a plafonra emelte pillantását, majd a szófát megkerülve a dohányzóasztal túloldalán terpeszkedő fotelhez sétált.

– Az ember, amíg fiatal – helyezkedett el kényelmesen a karosszékben – valahogy hamarabb rájön, ha hülyeséget csinál.

Anasztázia kárörvendően felnevetett. – Te már csak tudod.

– Csináltam jó néhányat akkor is, meg most is… – folytatta Havashy, mintha az előbbi közbeszólás meg sem történt volna. – Érzem és értem a különbséget – magyarázta szenvtelenül a még mindig háttal álló feleségének, miközben pillantását mélyre fúrta Dorina ugyan zavartan ragyogó, de még mindig gyönyörű zöld szemeibe.

A férfit épp úgy vonzotta Dorina, mint az elmúlt évben bármikor. A lány általában ábrándos – most inkább értetlen és dühös – tekintete, puha ajkai, szertelen fürtjei, hasonlóan elvarázsolták, mint akkor, ott a tónál.

Havashy tudta, hogy nem várhat már soká, cselekednie kell minél előbb, különben az előnye – amelyre nagy nehézségek árán tett szert – hamar eltűnik. Ugyanakkor a férfi abban is biztos volt, hogy nem nyerhet könnyen. Anasztázia talán kissé megőrült mostanra, de semmiképpen sem volt bolond. Botorság lett volna őt lebecsülni. Sőt épp ellenkezőleg… Nagyon is ildomos volt tőle tartani.

A húsba maró, hosszú ideig tartó csendet végül az asszony metsző hangja űzte tova. – Milyen érzés volt megtudnod Evelintől, hogy élek, és nem haltam meg? – Bár a nő szavait az egykori férjéhez címezte, mégsem nézett rá, még csak felé sem fordult.

Havashy nem válaszolt azonnal, kivárt néhány másodpercet. Már csak a drámai hatás kedvéért is… – Igazából semmilyen – felelte végül közömbösen. – Valójában mindig is tudtam, hogy élsz. Nem ért nagy meglepetésként az igazság.

– Mégis elmenekültél a világ elől, hogy meggyászolhass – vágott vissza hisztérikusan az asszony.

– Csak azért, hogy elégedett legyél. – A festő vetett egy félreérthetetlen pillantást Dorinára, majd felemelkedett a fotelből, és Anasztázia felé fordult. – Bántani akartál, de a végén te húztad a rövidebbet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy most itt vagyunk.

A férfi szavaira az asszonyt egy az egyben elhagyta a nyugalom. Bár a nő pontosan tudta, hogy Havashy direkt provokálja őt, ahogyan azt is, hogy az lenne a legbölcsebb, ha az egészet fel sem venné, de ezúttal már képtelen volt megálljt parancsolni magának. Idegesen megpördült, aztán a lehető legkeményebb pillantását elővéve, végre szembenézett a férfival.

– Ne hidd, hogy a jól hangzó frázisaiddal megetethetsz! Már nem az a húsz éves kis csitri vagyok, mint egykoron…

Havashy szarkasztikusan – és némileg színpadiasan – elmosolyodott, majd zsebre vágta a kezét, miközben közelebb lépett a nőhöz. – Te pedig ne hidd, hogy nem tudtam, végig figyeltetsz… Mert ugye figyeltettél a kastélyban, igaz?

– Ezt miből gondolod?

A férfi vállat vont, és egészen közel sétált az asszonyhoz. – Túl pontosan történt minden. Amikor Dorinához – nézett hátra a lányra – közelebb kerültem, akkor kezdtek jönni az apró jelek. Előbb a kiállítás, utána Evelin felbukkanása. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy meglássam a nyilvánvalót. Szóval?

Anasztázia egy ideig keményen állta a sarat, de végül engedett. Nem volt miért titkolóznia tovább. – Igen, figyeltettelek – vallott szint mindenféle felesleges sallang nélkül.

– Az igazgató?

Az asszony kárörvendően elvigyorodott és tagadólag megrázta a fejét. – Laura – bökte ki végül.

Dorina nem tehetett róla, de önkéntelenül bukott ki belőle egy „Mi?” kérdés, amivel egy másodperc erejéig sikerült is magára vonnia a szobában mindenki figyelmét.

– Laura volt a leggyengébb láncszem – folytatta Anasztázia egyenesen a lány szemébe nézve. – Megfelelő mennyiségű pénzzel elég könnyen rá lehetett bírni a beszédre. Meg aztán nem is egy bonyolult lélek. Soha, egy pillanatra sem gyanakodott, hogy én állnék a háttérben. – A nő ezen a ponton újra a férfi felé fordult. – Először semmi hátsó szándékom nem volt az egésszel. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi van veled. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idő alatt teszed túl magad rajtam. De, amikor Laura szólt róla, hogy szombat éjszakánként találkozgattok, akkor minden megváltozott – villant meg a gyűlölet hirtelen Anasztázia tekintetében. – Először azt hittem, csak egy újabb szeretőt találtál magadnak, de amikor az az ostoba lány többször is hosszan ecsetelte, hogy szerinte semmi nem történik köztetek, azon kívül, hogy csendben rajzoltok, akkor megértettem, hogy másról van szó. Sokkal többről…

Havashy szórakozottan felhorkantott, majd nem sokkal később újabb kérdést szegezett az asszonynak. – Na és a Com’é factohoz mennyi közöd volt?

– Ahhoz sajnos nem sok. A – formált újfent idézőjelet ujjaiból a nő – halálom után egy német kórházban végeztettem el a plasztikai műtéteket, majd rögtön Velencébe jöttem, és itt is telepedtem le. Egy ideig nem nagyon érintkeztem a külvilággal, de aztán elkezdtem felépíteni az életemet újra. Egy vacsorán hallottam először a kiállításról, ahol a múzeum egyik kiállításszervezője eldicsekedett a kiemelt festők névsorával is.

– Ekkor tudtad meg, hogy én is köztük vagyok – vonta le a nyilvánvaló következtetést Havashy.

A nő kisvártatva bólintott, majd mély lélegzetet véve folytatta. – Igen! Először még örültem is a sikerednek, amit tényleg kiérdemeltél. De aztán eszembe jutott mindaz, amit Laurától hallottam. És akkor… Akkor rájöttem, hogy mindez hová vezet, ahogyan arra is, hogy én ezt nem hagyhatom. – Anasztázia egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy néhány könnycsepp végig folyjon az arcán. – Tizenöt éve a múzsád lettem, belém szerettél. A szerelem ugyan hamar elmúlt, de mégis együtt maradtunk. Azóta bár sokan voltak az ágyadban, tudom jól, sosem szerettél bele senkibe. Én voltam az utolsó – halt el egy szipogásban a nő hangja, azért, hogy néhány pillanattal később, minden esendőséget maga mögött hagyva magabiztos, már-már dühös formában születhessen újjá. – És ha rajtam múlik, én is maradok! – szűrte a fogai között.

– Ezért küldted Evelint – szólt közbe Havashy. – Azt hitted, így majd meg tudod akadályozni, hogy lerajzoljam Dorinát. – A férfi hangjában különös tónus csendült fel, amelyet egyik nő sem tudott hová tenni. A lány végtelen csalódottságot hallott bele a férfi szavaiba, még Anasztázia inkább a feleszmélés borzasztó megrázkódtatását.

– Igen! Azt nem tudtam megakadályozni, hogy belé szeress, de azt eszem ágában sem volt tétlenül végig nézni, ahogy lefested őt erre a nyavalyás kiállításra. Azt már nem! – söpörte le egy dühödt mozdulattal valamennyi sminkeszközét a mívesen faragott asztalról. – A kurva életbe is! – üvöltötte önkívületben. – Nekem lenne ott a helyem a vásznon! Nem ennek a jöttment kis masszőröcskének! – sziszegte a lehető legmélyebb megvetéssel Anasztázia, miközben sértettséggel és dühvel teli pillantását mélyen belefúrta a férfiéba.

Havashy István nem riadt meg, szó nélkül, hosszan tartotta a szemkontaktust. Igazság szerint nem lepte meg túlzottan Anasztázia kitörése, a pillanat hevében változó hangulata. A nő mindig is ilyen volt… Tüzes és heves. A vele együtt töltött idő, ha valamire megtanította a férfit, akkor az az volt, hogy a nyugodt békét a vad viharként tomboló szeszélytől csak egy vékonyka, meglehetősen gyenge hajszál – egy félresiklott mondat, egy rosszul értelmezett mozdulat, egy nem is úgy gondolt grimasz – választotta el egymástól.

Persze a festő nem ok nélkül hallgatott, és ment bele a néma farkasszemezésbe, hanem azért, hogy időt nyerjen, amíg fejben átgondolja a következő lépést. Havashy Anasztázia „művét” épp annyira találta fantasztikusnak, mint amennyire szörnyűnek. Kár lett volna tagadnia, hogy valahol, nagyon-nagyon mélyen azért imponált neki a dolog, de úgy istenigazából már nem érintette meg. Lezárta élete ezen fejezetét – eltemette, a nő „hamvaival” együtt két évvel ezelőtt –, s esze ágában sem volt újra megnyitni.

Végül a festő – némi mérlegelés után – úgy döntött, ideje véget vetni ennek az egész tragikomédiának, eleget hallott és látott már belőle. Egy alkalmasint pillanatban megszakította a kettejük között zajló tekintetcsatát – színpadiasan elfordította a fejét –, és sebes léptekkel elindult a még mindig egész testében reszkető nő felé.

Havashy alig egy lépésnyire állt meg Anasztáziától. Vékony ujjaival az asszony kecses álla alá nyúlt, és a fejét felemelve arra kényszerítette, hogy a tekintetük megint találkozzon. Egy futó másodpercig úgy tűnt, mondani akart valamit, de végül egyszerűen csak rátapadt a nő húsos, puha ajkaira.

Anasztázia nem utasította el Havashyt, sőt, hamarosan még közelebb törleszkedett hozzá, miközben lehunyta a szemét, és teljes lényével beleveszett a csókba. Pont úgy, mint tizenöt évvel ezelőtt.

***

Tamás ujjaival türelmetlenül dobolt a lakkozott fa deszkákon. Bár a férfi nagyon jól tudta, hogy ezért Anasztázia igencsak dühös lenne rá, valamiképpen muszáj volt levezetnie a feszültséget, egyszerűen nem bírta egyhelyben, tétlenül.

Bár a férfi szüntelen próbálta elszakítani pillantását a várostól, és a végtelen, kék tenger felé fordítani, de minduntalan kudarcot vallott. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy a jövőt tervezgesse, amikor a múlt csápjai sokkal erősebben fonódtak a nyaka köré, mint eddig bármikor is. Havashy István felbukkanása egyáltalán nem olyan lépés volt, amit előre megterveztek volna. Anasztázia hiába állította, hogy ő számolt ezzel, Tamás szinte biztosan hitte, hogy ez a legkevésbé sem volt így. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy a nő felülírva az eredeti tervet, elküldte őt a hajóhoz.

– Nesze, egy cigi – lépett mellé hirtelen a semmiből a vitorlás egyik tengerésze. Tamás egy darabig kétkedve nézegette a fehér szálat, nemet akart mondani, de végül mégiscsak elvette. Noha nem kifejezetten kedvelte a cigarettát, most valahogy még ez is jobb alternatívának tűnt, mint hülyeségeken tépelődni.

A férfi nagyot szippantott, és mélyre tüdőzte az első slukkot, majd köhögni kezdett. A mellette ülő matróz nagy pofával kiröhögte, aztán maga is rágyújtott egy szálra. Bár a fiatal srác nevetése egy szemernyit sem hasonlított a jóval idősebb Havashy Istvánéra, Tamás a tengerész kacagását mégis a festő hangján hallotta a fülében.

– A fenébe! – sziszegte a fogai között, majd a cigit a vízbe hajítva sebesen felpattant, és a matróz méltatlankodásával nem törődve, a partra ugrott.

Tamás rögtön futni kezdett, amint a lábai talajt értek. Vissza a házhoz, ahol a szerelmét hagyta.

***

Linszki Dorina bár a pokol mind a kilenc körét végig járta az elmúlt egy órában, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor Havashy István megcsókolta Anasztáziát.

A lány elborzadt arccal figyelte a jelenetet, miközben lassan felemelkedett a kanapéról. Úgy érezte, a sértett düh szétveti belülről. Még úgyis, hogy tudta jól, nincs alapja számon kérni ezt a csókot a festőn, hiszen Havashy soha nem ígért neki semmit.

Mégis határozottan rossz volt látni, hogy azt, amit a festő tőle tegnap este megtagadott, most, némi hisztizés meg fenyegetés árán, Anasztázia megkaphatta.

Dorina tisztán érezte, ahogy a féltékenység lángja fellobban a lelkében, és lassan utat tör előre, minden mást odébb söpörve az útból. A lány már szinte mozdult, amikor az emlékeiben hirtelen visszaidéződött az asszony nem sokkal ezelőtti mondata: „Sokban hasonlítunk… Te meg én… Sőt! Sokkal inkább, mint azt bármelyikünk is szeretné…”

És akkor Dorina megértette. Minden túlzás nélkül egy pillanatra átérezte azt a fájdalmat, amit Anasztázia érezhetett akkor, amikor ráébredt, hogy elvesztette helyét Havashy István életében. Vele most pontosan ugyanez megtörtént. Vagy legalább is ebben a pillanatban így tűnt.

Dorina keserédesen elmosolyodott, és magában meg kellett, hogy állapítsa, az egykori feleség minden kétséget kizáróan elérte, amit akart. Visszaszerezte az utolsó múzsa; az utolsó szerelem helyét.

***

A festő csak nehezen tudott elszakadni felesége mézédes ajkaitól. A nő puszta közelsége, lénye éppolyan mély örvénybe taszította őt, mint egykoron. A férfi bár nem láthatta, de a tarkóján szinte érezte Dorina számonkérő pillantását. Jóllehet tudta, hogy a lánynak tartozik egy magyarázattal, de azt is, hogy ennek nem most – és főleg nem itt – van a helye. Ellentétben a távozással, amire keresve sem találhatott volna jobb pillanatot.

Havashy – a válla felett hátra nézve – fejével az ajtó felé intett, ezzel jelezve Dorinának, hogy indulnak, majd visszafordult a továbbra is vele szemben, bénultan álló Anasztáziához.

– Egykoron minden a tiéd volt, de eldobtad – szólalt meg reszelős hangon a festő. – Most pedig vissza akarod kapni, mintha mi sem történt volna. Tényleg azt gondolod, hogy újra a tiéd lehetne?  A gyűlölt, megvetett múlt. Valóban ezt akarod? – A férfi kis szünetet tartott, miközben elhátrált az asszonytól. – Én kötve hiszem… – jegyezte meg epésen, hátat fordítva a feleségének. A következő pillanatban pedig szó nélkül megragadta a lány felkarját, és kihúzta a szobából.

Az utcára érve Havashy azonnal egy nem túl messze álldogáló gondola felé terelte Dorinát, ám egy ponton a lány megmakacsolta magát, és nem hagyta, hogy a férfi tovább vonszolja. A festő kérdő tekintettel nézett rá vissza a válla felett, ezzel önkéntelenül is létrehozva a szemkontaktust kettejük között. Mindketten levegőért kaptak, ahogy elmerültek a másik tekintetében, mígnem Dorina, megszakítva a pillanatot, nemes egyszerűséggel Havashy István nyakába ugrott.

A férfi bár néhány másodpercre lefagyott, de aztán kissé ügyetlenül visszaölelte a lányt. Egyik kezét a hátára csúsztatta, a másikkal pedig a fejét kezdte simogatni. Ám mielőtt jobban beleveszhetett volna a pillanatba, egy motorcsónak bőgő hangjára lett figyelmes. A festő – miután meglátta, hogy ki ül a lélekvesztő kormánya mögött – diszkréten hátrébb lépett, maga után húzva Dorinát is, a szomszédos épület takarásába.

– Menjünk! – suttogta a lány fülébe, és megindult vele a csupán néhány méterre várakozó gondola felé.

A hajóhoz érve a férfi besegítette Dorinát, majd amíg a lány az egyensúlyát megtalálva leült, némán intett a gondolásnak, hogy induljon. A fiatal srác értett a kimondatlan szóból, és ellökte magukat a parttól. Mire Dorina felocsúdott, már legalább fél méternyi víz választotta el őt az éppen csak visszakapott Havashy Istvántól. A lány elkerekedett szemekkel nézett fel a part szélén, szikáran álló festőre, ám mielőtt szavakba önthette volna a kérdését, az megrázta a fejét, ezzel belefojtva a szót a lányba.

Dorina mind a tíz körmével belevájt a hajó fájába, miközben összeszorította az ajkait és a szemhéjait. Ordítani akart, toporzékolni, kiugrani ebből a nyüves gondolából, visszaevickélni a partra…

És mégsem tett semmit.

Mert Havashy István így akarta.

***

Anasztázia egészen addig meredt maga elé a semmibe, amíg a bejárati ajtó csapódása vissza nem húzta őt a valóságba. A nő egy lendületes mozdulattal előbb megtörölte, aztán meglapogatta az arcát, majd a kanapé felé indult. Kicsit sem elegánsan ledobta magát a szófára és hamar rágyújtott egy cigarettára. Mélyre tüdőzte az első slukkot, aztán előre nyújtózott, és az idegtől kissé még mindig remegő ujjait rákulcsolta az asztal szélén pihenő pezsgőspohár kecses, vékony nyakára.

Miközben újra szippantott a cigiből, elemelte a poharat az asztalról, és szórakozottan az ölébe húzta. Kis ideig megbűvölten bámulta, aztán újra a szájához emelte a cigarettaszálat. Ám mielőtt az ajkához érinthette volna azt, a ház csendjét újabb ajtócsapódás hangja verte fel.

Anasztázia kíváncsian pillantott az ajtó felé, és amikor a küszöbön megjelent Tamás, hangos kacagásban tört ki.

***

Havashy István lassan lépkedve, lábujjhegyen közelített Anasztázia szobája felé. A festő nem akart dúvad módjára berontani, úgyhogy megállt a résnyire nyitott ajtó előtt, és hallgatózni kezdett.

– A kurva életbe! – szitkozódott őrjöngve Tamás, majd a csörömpölésből ítélve a földhöz vágott egy vázát. – Hogy baszhattál így át?! – kérdezte üvöltve. – Én szerettelek! Mindenemet feláldoztam érted. A büdös kurva életbe! Mindenemet! – ordította artikulálatlanul. – Erre most csak így kinyögöd, hogy te rúgattál ki, annak a seggfej Laurának a segítségével? Meg hogy a képeket az a hülye kis picsa készítette?

– Csakis saját magadnak köszönheted! – csattant fel hirtelen Anasztázia. – Ha nem balfaszkodsz, meg nyomozgatsz össze-vissza, akkor nem kell ezt az egészet megrendeznem! Tálcán kínáltad a lehetőséget, amikor megzsaroltad a hülye kis kurvát.

– Érted tettem! Mert szerettelek, és meg akartam tudni, hogy mi történt veled.

– Mindjárt sírva fakadok! – gúnyolódott az asszony, majd a hangok alapján rágyújtott egy cigarettára.

Hosszú csend ereszkedett a szobára. Talán egy percig sem szólt senki. Havashy már majdnem elhatározta magát, hogy bemegy, amikor Tamás megtörte a hallgatást.

– És ez a mai? – kérdezte dühösen. – Egyáltalán fel akartál szállni arra a kurva hajóra? Vagy csak megint átbasztál?

Anasztázia nem válaszolt azonnal. Havashy biztos volt benne, hogy a nő éppen mosolyog. – Fel akartam szállni – szólalt meg végül. – Csak nem arra – nyomta meg különösen az utolsó szót – a hajóra. – A nő rövid, drámainak ható szünetet tartott. – Ugyan már! Csak nem gondoltad komolyan, hogy én veled akarok élni?! Ekkora hülye nem lehetsz!

– Akkor mégis mi a fasznak kerestél meg két hete?

Az asszony megint hallgatott. Havashy szinte látta maga előtt, ahogy megránthatta a vállát. – Mert az élet úgy hozta, hogy valakinek a piszkos munkát is el kellett végezni.

Tamás hangosan felhorkantott, majd a hangok alapján tett néhány lépést. – Úgy… – váltott fenyegető hangra. – Szóval kellett valaki a piszkos munkára…

– Hát igen – nevetett fel dölyfösen az asszony, hogy aztán a lehető leglegnézőbb hangján folytathassa. – Másra nem is vagy jó.

Havashy minden idegszála megfeszült egykori feleségét hallgatva. Bár a nő nem neki szánta szavait, az ő kezei is ökölbe szorultak. Ugyan sohasem kedvelte Tamást, de hirtelen nagyon is átérezte a helyzetét. Kár lett volna tagadni, hogy Anasztázia mindig is nagyon jól értett ahhoz, hogy megtalálja az emberek gyengepontját, és adott esetben felhasználja őket ellenük.

A férfi elfintorodott a gondolatra, de hamar rendezte arcvonásait, mert közeledő léptek zaját hallotta meg odabentről. A festő biztos volt benne, hogy egykori felesége közelít – felismerte a magassarkú cipő sarkának kopogását –, így felkészült rá, hogy újra szembe nézzen vele, ám ekkor a léptek hangja teljesen összekuszálódott, és az egész szobát egy puffanással egybekötött csörömpölés rázta meg, majd még egy puffanás.

Havashy István gondolkodás nélkül, azonnal belökte az ajtót, ám ahelyett, hogy besietett volna a szobába, hirtelen hátratántorodott a döbbenettől.

Anasztázia a földön, egy lassan hízó, üvegcserepekkel szegélyezett vértócsa közepében feküdt, Tamás pedig sebesen zihálva állt felette. A férfi kezében még ott volt a törött pezsgősüveg hattyú nyaka, a földön, a nő feje körül pedig a többi darabja.

A festő néhány másodpercig meredten állt az asszony teste felett, aztán összeszedve magát, óvatos mozdulatokkal megpróbált közelebb férkőzni a látszólag teljesen sokkos állapotba került Tamáshoz. Azt tervezte, hogy kiüti a kezéből a törött üveget, nehogy esetleg kárt tegyen magában vele. Ám mielőtt ezt megtehette volna, a földön fekvő Anasztázia megmozdult.

Havashy nem gondolkodott, azonnal a padlóra térdelt, és óvatosan felemelte feleségét a földről. A férfi egyik kezével az asszony véres halántéka alá nyúlt, míg a másikkal a vállánál fogta meg.

Anasztázia mosolygott. – Azért ez – szólalt meg néhány pillanat múlva halk, elhaló hangon – elég színpadiasra sikerült, nem?

– De… – értett egyet festő. – Eléggé úgy…

– Akkor jó – hunyta le a szemét lassan az asszony.

Véglegesen.

Havashy István nagyot sóhajtott, ám mielőtt bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, a ház csendjét egy újabb hangos csattanás ingatta meg, majd a lépcsőn felfutó léptek zaja űzte tova véglegesen. A rendőrök – akiket minden bizonnyal a szobalány hívott ki – a másodperc tört része alatt özönlötték el az egész emeletet.