ALAGÚTNYI POKOLRA-SZÁLLÁS
Tasi83Fülszöveg:
Társadalombírálati vers
Állok a tárnamély,
vakondoknak való alagútban;
halvány, Hóhér-szagú szél legyint meg,
amint a szerelvény csikorgó
jajgatással fékezik majdnem előttem.
A mozgólépcső ritmikus automatikája
pillanatokig abbamarad,
mintha még alázatosan várakozna valamire.
A mélycsönd önkéntelen felhasad
az alagútban kíntorna-párbeszédek
echózó kíséretében; egy árnyék suhan át
észrevétlen a biztonsági sávon,
alig látható, inkább csupán csak érezhető.
Nem szól utána senki sem.
A délutáni csúcsforgalom – meglehet -,
éppen csak a biztos kezdet a további,
lehetséges végpontok között.
Az ember mintha szándékosan
akarná sterilizálni
a bizonytalanított Holnapjait is,
és azt, amit éppen nem tudhat,
hogy bekövetkezik-e,
vagy épp csupán megtörténik.
Az alagútnyi szívóhatás tegnapok mocskát,
szesz-bűzét hozza fel,
míg jóformán az ember kénytelen
visszatartani klausztrofóbiás félelmeit.
Vajon egy alagútnyi pokolra-szállás
mikor lesz újfent fogadóképes?!
Kijelenthető-e, hogy az ember is
– sok esetben -, kripta-szagú véglény-ivadékká
lett a föld alatt, ahol borostyánindák
sokaságaként termő, és teremtő
gyökérzetek labirintusok módján
egymással összeszövetkeztek keresztül, kasul?!
Szörny-zakatolásban eléggé
jól kivehetően
zakatol egyre külső és belső
dráma-katharzis egyaránt.
Végigtekint a Lét az önmagát
is elrejtezett arcokon s nem értheti,
mikor, hol miképp lehetett,
hogy a megtörtént összefüggések
közt jelentős félúton még mindig tököl,
szándékosan rostokol akarat s szándék,
mikor már réges rég cselekedni lett volna jobb?!
– Egyre ingatagabb hétköznapokban senyvednek,
porladnak az Ember kristálytiszta,
éles fókusz-ösztönei,
amik egy idő után megvesztegethetők!