Az algoritmus hibája

gloun

Lánybúcsú

2025. augusztus 13.

A főhős már hajnalban felriadt. Megint az az álom. Vagyis inkább az érzés. Valami repedt, valami nem stimmelt, mintha a világ csak egy díszlet volna, amit valaki elfelejtett rendesen odarögzíteni. Nem félelem volt ez, inkább egy halk bizonyosság: valami elmozdult. Valami, amit mások észre sem vesznek.

Álmaiban gyakran tért vissza az agyagváros, egy föld alatti világ, amely mintha egy másik dimenzióból szivárgott volna át. A falak mind agyagból voltak, mélyvörös, barnás, nedves anyagból, ami egyszerre volt rideg és élő. A város nem volt kihalt – odalent lények éltek, de nem emberek. Nyüszítő, torz testek, elmosódott arcok, üvöltés nélküli tátogások. Égtek, de nem hamvadtak el – a tűz örök volt, épp csak annyira eleven, hogy ne pusztítson el teljesen, csak szenvedésben tartson. Minden egyes járatban ott lüktetett ez a lassú, perzselő szenvedés, mintha maga a város is ebből táplálkozott volna. Az álomban ő mindig csak néző volt, valahol az agyagfolyosók felső szintjén, de érezte, hogy egyre közelebb hívja valami – vagy valaki. A hívás nem volt hangos, de kérlelhetetlen: ide tartozol. És minden ébredésnél nehezebb volt azt mondani rá: nem.

Ahogy felült az ágyban, a tacskója – egy kissé morgós, de megbízható társ – már ott is volt. Fejét az ölébe tette, mint mindig, amikor érezte, hogy valami nehéz van a levegőben. A főhős megsimogatta a fülét, aztán felkelt.

A nap egy lánybúcsúval folytatódott. Nem mintha kedve lett volna hozzá. Sőt. Az ilyen események mindig valaki másról szóltak, és neki már elege volt abból, hogy mások életének díszleteit járja végig. Cipők, hajvasalók, nevetés és pezsgő. Egyetlen résztvevő sem sejtette, hogy a főhős minden percben azt számolja, mennyi van még hátra, míg végre újra egyedül lehet.

A szállásra este érkeztek. Kövekkel borított udvar, túl szabályos formák. Nem a természet rendje szerint való. Valami nyugtalanította, de persze nem szólt. Ilyenkor sosem szokott. A többiek túl elfoglaltak voltak a programfüzet böngészésével.

„Nem szeretem az esküvőket.” – gondolta később, miközben a tus alatt állt, és próbálta lemosni magáról a napot. „Sosem szerettem. Egyszerre túl hangos és túl hazug. Csupa ‘örökké’ meg ‘soha többé’, de minden arcon ott ül a kétség.”

Sosem tervezte így, mégis a visszatérő minta annyira egyértelmű volt, hogy szinte nevetni tudott volna rajta: hányszor volt már szeretője egy foglalt férfinak? Nem számolta. Talán ötször. Talán nyolcszor. Mindig úgy kezdődött, hogy a másik elmondta, mennyire boldogtalan otthon, mennyire hiányzik belőle az élet, a valódi beszélgetés, az érintés, a nevetés, az, hogy önmaga lehessen. És mindig azt érezte, hogy ő csak egy nyitott ablak, amin át egy pillanatra kiszökhetnek a bezárt férfiak. Soha nem akart senkit elvenni senkitől, épp ellenkezőleg — így legalább nem kapaszkodtak belé, nem követelték, hogy elköteleződjön. Mégis megrendítő volt látni, mennyien élik az életüket kalitkában, s közben azt hiszik, szabadok. Egyre kevesebb illúziója maradt az emberekről. A legtöbben menekülni akarnak, de nem tudják, hogyan kell.

Persze most is azon kapta magát, hogy megint alkalmazkodott. Megint jelen volt valaki más ünnepén, míg a saját története valahol porosodott egy sötét sarokban.

Aznap éjjel ismét álmodott. A köves udvaron állt, de nem volt ott senki. A kövek elkezdtek világítani, halvány, kékes fénnyel, és mintha alulról valaki kopogna. Egy ütemes, tompa hang — mintha valaki próbálná elérni őt a túloldalról. És a tacskó ugatott. Nem mérgesen, inkább figyelmeztetően.

Reggel, amikor felkelt, a többiek még aludtak. A tacskó az ágy végében feküdt, de a fülét hegyezte, mintha még mindig hallaná a kopogást.

A főhős kifelé nézett az ablakon.

A hajnal fénye tompán csorgott végig a szállás kövekkel kirakott udvarán. Azt mondták, rusztikus, ő pedig csak annyit látott belőle, hogy mezítláb kizárt sétálni rajta. A reggel morcosan indult – nem a saját életében ébredt, hanem megint valaki máséban. A lánybúcsú házigazdái harsányan tervezgették a napi programot: kenuzás, jóga, közös főzés. Ő pedig beletörődve engedett a kollektív sodrásnak.

– Még hány életet kell végigéljek, míg végre az enyém következik? – kérdezte magában, miközben a mosdóban az arcába fröcskölt vizet.

Mögötte a tükör kicsit elcsúszott. A szeme sarkából mintha egy másik női alak jelent volna meg, de mire visszanézett, már csak a saját, fáradt arca bámult vissza rá. A tacskó, aki természetesen vele jött, ráérősen szimatolta végig a konyha sarkát. Vele legalább lehetett hallgatni.

Az álmok az utóbbi napokban sűrűsödtek. Ismeretlen utcákon bolyongott, rég nem látott emberek nevét súgta valaki a fülébe, mintha be kellett volna gépelnie egy jelszót, amit mindig elfelejtett, mire felébredt. A kód ott motoszkált benne, de nem tudta kihúzni.

A nap végére a program már csak szimbolikus volt – koccintások, cukormázas boldogságkívánások, és valami fura energia a levegőben, amit nem tudott hová tenni. A naplemente idején visszavonult a szobájába, gépet nyitott. Munkája volt, határidő. Ő volt az, aki az új tudat-generáló modellt írta – álomalapú figyelemleképezéssel, mesterséges intuícióval.

Aznap este úgy döntött, leteszteli az új verziót. Beírta a saját nevét mint alapkaraktert. Az AI-nak azt a feladatot adta, hogy generáljon egy alternatív életet számára – egyet, ahol mindig ő dönt. A program elindult. A monitor elsötétült. A tacskó ugatott.

A képernyőn egy üzenet jelent meg.

A villany hirtelen kialudt. A laptop lekapcsolt. A tükörből valaki kilépett.