Éjfél
mirechynKvittek
Másnap a telefonom rezgése ébreszt. Közvetlen a fejem mellett ficánkol, mikor nehézkesen kinyitom a szemeimet. A tegnap este hangulata elillant. Az ölelkezés után éreztem, hogy valami megváltozott közöttünk. A hangulat kínos, és kissé feszült lett. Mark hamar el is ment, és én csak most fogom fel ennek a miértjét. Tegnap túl tompa és megviselt voltam, de most tisztábbnak tűnik a helyzet. Túlságosan kitárulkoztam. Hiba volt elbőgnöm magam. Ezzel nem tudott mit kezdeni, és én sem igazán.
Ébredés után aput a kertben találom meg. Éppen a lehullott leveleket gereblyézi össze a fűről. Mikor meglát a verandán, abbahagyja, és kezeivel a gereblye fanyelének a hegyére támaszkodik.
– Jó reggelt! – köszön vidáman, mire a mögötte szaglászó Jer is felkapja a fejét. Mikor észrevesz, megiramodik felém.
– Jó reggelt! – köszönök vissza, pont mikor Jer odaér hozzám. Hideg orrát sebtiben felvett kardigánom ujja alá nyomja. – Jól van, jól van, Jer. Neked is jó reggelt – próbálom nyugtatni a túlfűtött ebet, mire apa elneveti magát.
– Hogy vagy? – kérdezi könnyedén, én meg egy lesújtó pillantással jutalmazom érte.
– Ugye nem fogod egész nap ezt kérdezgetni tőlem?
– Úgy két-három óránként terveztem – heccel, majd újra gereblyézni kezd, úgy folytatja. – Van palacsinta a hűtőben. Reggelizz! – mondja, nekem meg megkordul a gyomrom a gondolatra.
– Anya palacsintát sütött reggelire? – hitetlenkedem Jer feje búbját simogatva. Nem is emlékszem, mikor volt anyának ideje palacsintakészítésre reggel. Mintha a tegnapi balesettel egy párhuzamos univerzumba csöppentem volna. Én ugyanaz vagyok, a hely ugyanaz, az évszak ugyanaz, de mindenki más kifordult magából.
– Kaitlyn – orrol le apa, mert érzi a hangomban megbújó gúnyt, amit bizonyára a tinédzser kornak tud be, pedig sokkal több lappang emögött a hang mögött.
– Nem szóltam – emelem fel védekezésképpen mindkét kezem. Jer azonnal a lábamhoz dörgölőzik, ahogyan észreveszi, hogy abbahagytam a simogatást. – Megyek enni – mondom, apa meg csak mosolyogva megrázza a fejét. – Utána elviszem Jert a parkba – teszem hozzá, mikor megindulok vissza a házba. Apa újra abbahagyja a levelek összehúzását, és felnéz rám.
– Veled menjek?
– Apa – sóhajtom kelletlenül, de nem hagyja, hogy ennél többet mondjak.
– Értem-értem – visszakozik, és folytatja a dolgát.
A reggeli mellett erőt veszek magamon, hogy megnézzem a tömérdek értesítést a telefonomon, amire se tegnap este, sem felkelés után nem voltam vevő, de úgy érzem, nem halogathatom tovább.
Anya természetesen üzent, hogy írjak neki, mihelyt felkeltem. Egy gyors üzenetet dobok is neki, hogy minden rendben, ahogyan Rachelnek is. Egy kicsit meg is lep az aggodalma. Nem igazán szoktunk üzengetni telefonon egymásnak. Nemrégiben volt még olyan nap is, hogy szóban sem nagyon beszéltünk három mondatnál többet. Most meg mintha összebeszéltek volna anyával.
A továbbiakban Kate és Jane aggodalmaskodik, nekik is válaszolok, de visszahívni senkit sem akarok. Nincs kedvem most beszélgetni, éppen ezért az ütő is megáll bennem, mikor a telefon rezegni kezd a kezemben, és Nathan neve világít a kijelzőn. A képernyő sarkában lévő kis számokra pillantok. A második és harmadik óra közötti szünet ideje van éppen. Habozok, hogy felvegyem-e.
– Halló? – döntök végül a telefont a fülemhez emelve.
– Végre, hogy felvetted – hallom meleg hangját az iskolai háttérzajjal keveredve. Elmosolyodom.
– Elnézést, de szerintem rossz számot hívott – mondom, miközben próbálok minél értetlenebb hangot megütni, és ügyelni arra, hogy ne nevessek bele a telefonba.
– Miért? Ez nem a lelkisegély szolgálat? – megy bele a játékba. A válaszát máskor nyálasnak és egyben klisének gondolnám, de valamiért most inkább viccesnek tűnik, mint nyálasnak. – El akartam mesélni nekik, hogy mennyire csalódott vagyok, amiért tegnap óta esélyt sem kapok, hogy beszéljek egy lánnyal. Pedig nagyon aggódom miatta.
– Biztosan jól van, és nyomós oka van arra, hogy nem beszél veled – felelem. Nem bírom most már leplezni jókedvem. Két falat palacsinta között úgy vigyorgok, mint akivel semmi sem történt tegnap reggel.
– Képtelenség – vágja rá. – Nem lehet oka arra, hogy kerüljön engem. Én egy nagyon kedves, intelligens, vidám fiú vagyok.
– És minden bizonnyal szerény – fűzöm hozzá derűsen. Felnevet.
– Most komolyan, Kaitlyn – mondja nevetve. – Jól vagy? Kerestelek, de mondták a lányok, hogy nem jöttél iskolába.
Őszintén meglep, hogy keresett a suliban. Az asztalra könyökölve elképzelem Kate és Jane arcát, ahogyan Nathan odamegy hozzájuk, és rákérdez, hogy hol vagyok. Érdekelne, hogy egyáltalán honnan tudta, kikhez kell fordulnia az információért.
– A szüleim úgy döntöttek, hogy jobb, ha ma pihenek, pedig semmi bajom – sóhajtom hátradőlve a széken.
– Mark mesélte, hogy mi történt.
Lefagy a mosoly az arcomról a név hallatán.
– Mark?
– Igen. Már tegnap írta. Elég durva lehetett – teszi még hozzá mellékesen, én meg hirtelen nem tudok mást mondani, csak hogy igen, az volt. Villámmal újabb darabot vágok le a palacsintából, de csak játszom vele a kék tányér közepén. Legszívesebben megkérdezném, hogy ő ma ment-e iskolába, de nem teszem, csak hallgatok.
Néhány másodperces csend után Nathan újra megszólal.
– Remélem, nem lapított ki teljesen.
– Áh, dehogy – felelem félig mosolyogva. Szóval mindent elmesélt. – Valójában neki köszönheted, hogy beszélhetsz velem – mondom félig zavartan, és félig tréfásan, de kiderül, hogy ő teljesen máshogyan érti, amit mondok, mint ahogyan én azt szántam.
– Ja – hagyja helyben nevetve. – Szerinte egy élet is kevés lesz törlesztenem azt, hogy megadta a telefonszámod – kuncog tovább, én meg értetlenül meredek magam elé, mert úgy érzem, mint mikor sorozatnézés közben véletlenül nem a soron következő részt indítom el, csak itt most nem tudok visszalépni egy részt, hogy kitöltsem a sztori hiányzó részeit.
– Egy igazi kis manipulátor – sziszegem csipkelődő hangon, de Nathan azt hiszi, viccelek. Pedig ezt most tényleg komolyan gondolom.
– Az már biztos – ért egyet, aztán témát vált. – Kimozdulhatsz, vagy házi őrizetben vagy?
Elnevetem magam, és újra enni kezdek. Két falat között válaszolok.
– Most akarom elvinni a kutyám sétálni, melyet édesapám is engedélyezett – mondom félig hivatalos, de viccelődő hangnemben.
– Hogy hívják?
– Apámat vagy a kutyát?
Most ő neveti el magát. Hallom, hogy becsöngetnek a következő órára mögötte, de egyáltalán nem zavartatja magát. – A kutyát – válaszol végül. – Még nem tartunk ott, hogy apád nevét tudnom kelljen – teszi hozzá. Zavarba jövök ettől a kijelentéstől, mert nem értem, hogyan gondolja, amit mond.
– Jer – felelem, csak hogy lerázzam magamról a dolgot. Kissé kényelmetlenül kezdek fészkelődni a széken, magam sem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért.
– Nem tudna Jer várni a sétával délutánig?
– Talán elintézhetem a dolgot – fogadom el a burkolt találkozót automatikusan, mintha muszáj lenne. – De figyelmeztetlek, hogy nagyon frusztrált tud lenni, ha megbontom a napirendjét.
Nathan újfent csak nevet.
– A napirendjében ez a séta biztosan nem szerepel, mivel normális esetben ilyenkor iskolában vagy – magyarázza teljes joggal. Visszavághatnék, hogy attól még, hogy én nem vagyok itthon, mással ez még előfordulhat, de belefáradok az élcelődésbe. Egyszerűen csak le akarom tenni a telefont akármennyire is kedves és szórakoztató. – Mindegy – teszi hozzá, mintha érezné ő is, hogy ez már sok. – Az iskola melletti park megfelel Jernek délután kettőkor?
Elhúzom a szám. Nem akartam az iskola közelébe menni a mai nap folyamán, ha már így alakult, és egy akkora kuytával, mint Jer, nem egy leányálom buszozni még akkor sem, ha angyal módjára tud viselkedni a tömegközlekedésben. Mégis rámondom az áment, mert eszembe jut, hogy visszafelé be tudok ugrani a boltba Margot-hoz.
– Persze – mondom végül. – Jó lesz.
– Szuper. Most mennem kell – köszön el, én meg végül kedvetlenül teszem le a telefont a tányérom mellé mélyet sóhajtva.
– Fúha! Ez igazán mély sóhaj volt.
A hangra azonnal hátrafordulok a széken. Apa a hűtőnél támaszkodik egy fél literes narancslével a kezében, és engem bámul.
– Mégis mióta állsz itt? – háborodom fel, miközben érzem, hogy elpirulok. Miért kell a szülőknek mindenhol ott lenniük?
– Pont elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hogy egy sráccal beszéltél – mondja, majd kortyol egyet az üdítőből. Ellöki magát a hűtőtől. Elégedettnek tűnik, de nem mosolyog, ahogyan szokott. – A hangodból kihallatszott, hogy úgy vigyorogsz, mintha most vettünk volna neked egy új kocsit – mondja, én meg felvonom az egyik szemöldököm. Ha tudná, hogy miként viszonyulok valójában ehhez az egész jogsiszerzős-autós témához, biztosan nem ezt a hasonlatot mondta volna.
– Aha, na léptem – állok fel, majd a megürült tányért a mosogatógépbe helyezem. Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést, de nagyon úgy tűnik, hogy ő igen.
– Mikor találkoztok? – kérdezi, de én csak megyek a lépcső felé választ nem adva. Nem mondom meg neki, mert nagyon jól ismerem. Szekálna vele, ami addig nem is probléma, míg túlzásba nem viszi, és anya meg nem hallja.
A szobám magányában aztán rájövök, hogy nem azért nem válaszoltam apának, mert zavart volna, hogy szekál. Persze ez is benne volt, de leginkább azért nem szóltam, mert egy kicsit izgulni kezdtem. Ahogy letettem a telefont, az agyam egy hátsó részében motoszkálni kezdett, hogy ez az egész valamicskét hajaz egy randira. Persze még sosem voltam egy igazi randin sem, nincs viszonyítási alapom, de nagyon úgy néz ki, hogy ez valami olyasmi lesz.
A nap további részében csak lézengek a lakásban. Eldöntöttem, hogy semmit sem vagyok hajlandó csinálni. Belenézek azokba a műsorokba, amibe sosincs lehetőségem az iskola miatt, pörgetem az idővonalat, lemegyek apához és Jerhez, majd újra vissza a szobámba. Egészen addig ismételgetem ezt, míg már nem halaszthatom tovább a készülődést. Próbálok nem túl lelkes lenni, elvégre nincs kimondva, hogy randi, de valamiért mégis ez az érzésem, és emiatt mindent sokkal kritikusabban szemlélek.
Jer izgatottan rohan felém, mikor észreveszi a kezemben a pórázt, miután elkészülök. Apa még mindig a kert körüli munkákat végzi, mikor csattan a hám Jer körül. Éppen fűrészel valamit, mikor indulok.
– Óvatosan – mondja. – Hívj, ha van valami!
– Nem lesz – mondom a fejem csóválva, miközben megigazítom a nyakam köré csavart vékonyka, kék sálat. – Jer vigyáz rám – mondom, és a hangom akaratlanul is gügyögéssé torzul, ahogy a kutya buksiját simogatom.
A buszon nincsenek sokan, így Jerrel könnyűszerrel szállok fel a leghátsó ajtónál. Már kitapasztaltam, hogy itt van a legtöbb hely az egész buszon egy kutya számára. A németjuhász rutinosan húzódik be a sarokba mögém, és mindenkit szúrós szemmel méreget, mikor a fél méteres közelembe lép. A szájkosár az orrán pihen, de még így is látom egy-két emberen, hogy a kutya látványára inkább tartozkodóan a másik irányba fordulnak.
A parkban aztán leveszem róla a szájkosarat. Ugyan nem lenne szabad, de mások is hasonlóan tesznek, és Jer jámbor. Sosem bántott még csak egy macskát sem, pedig Mrs. Harris macskája gyakran szereti kísérteni a sorsot, mikor átmászik a kerítésen a kertünkbe.
– Váó – lép hátrébb egyet Nathan, mikor megérkezik a parkba, és észrevesz engem, majd Jert. Meglepetten vonom fel az egyik szemöldököm, de ő továbbra is csak Jert bámulja, aki már majd megvesz azért, hogy körbeszaglászhassa Nathan lábszárát. Épségben lévő karommal rántok egy picit a pórázon, mire észreveszi magát, és illemtudóan leül mellém. – Egy kicsit kisebb kutyára számítottam – teszi hozzá végül. Elmosolyodom.
– Nem bánt – mondom őszintén, majd leguggolok megsimogatva Jer feje búbját.
– Remélem – lép közelebb Nathan jókedvűen. A délutáni nap hideg fénye átszáguld a válla felett, ahogyan felnézek rá. Hunyorogva tudok csak rá figyelni. Egy olajzöld dzseki van rajta, és fekete farmer. Kezeit lazán dzsekije zsebeibe dugja, miközben kérdez.
– Hogy van a karod?
– Megmarad. De az edzésektől egy ideig el kell búcsúznom. Ebben a szezonban már nem valószínű, hogy játszhatok – mondom, miközben ő is leguggol elém, és bátorkodik Jer felé nyúlni, aki kétkedő pillantások közepette ugyan, de hagyja.
– Láttam pár meccsét a csapatnak – vallja be. – Nem tűnsz csalódottnak, hogy nem játszhatsz egy ideig – teszi hozzá, én meg elpirulok, mert nem gondoltam, hogy ennyire egyértelmű, hogy megkönnyebbültem kicsit.
– Azt hiszem, kell egy kis lazítás – mondom. – Holnap lemegyek az edzőhöz.
Bólint.
Szabadjára engedem kicsit Jert a parkban, miközben Nathannal lassan ide-oda kezdünk sétálni a füvön semmiségekről beszélgetve. Minden érdekli. Folyamatosan kérdez, mintha kötelező lenne, és jól esik a figyelme. Soha életemben nem volt még senki, aki ennyi velem kapcsolatos dologra lett volna kíváncsi. Igyekszem felszínesen válaszolgatni, mert egyáltalán nem ismerem, és valamiért ott motoszkál a koponyám hátsó felén egy apró gondolat, hogy vigyázzak, noha nagyon okom nincsen rá.
Talán két óra is eltelik, mire Jer egyre sűrűbben talál vissza hozzám, ami annak az egyértelmű jele, hogy éhes. Megállok, mikor Jer a lábamhoz ér, és leguggolok mellé, hogy a pórázt vissza tudjam csatolni a hámra. Jer hálásan engedelmeskedik.
– Ráérsz pénteken? – kérdezi Nahtan hirtelen. Kiegyenesedem, és egy pillanatra nem mondok semmit sem, mert ezt a kérdést a lányokon és Peteren kívül még nem nagyon tette fel nekem senki sem, és most egészen más hangulata is van a dolognak.
– Attól függ, mire kell ráérni – mondom kellően körülményesen, hogy akármiről is legyen szó, vissza tudjak táncolni a dologtól. Nathan felnevet, miközben végigszánt apróra nyírt haján.
– Néhány baráttal az Aydo Roomba megyünk.
Elhúzom kissé a szám, mert úgy vélem, hogy anya nem fog még egy ottalvós bulit engedélyezni a lányokkal. Aztán valamiért eszembe villan, ahogyan Mark a tetőnkön áll az ablakom előtt. Ahogyan ő feljött, én ugyanúgy képes vagyok lemenni. Sosem szöktem még meg így otthonról, de most valamiért csak ezt az egy lehetőséget látom, és nem is tűnik annyira szörnyűnek.
– Még meglátom – közlöm végül ködösen, de azért biztatóan mosolygok mellé.
– Retro este lesz – vonja fel egyik szemöldökét kecsegtetően, mintha ez lenne a behívó a számomra. Jer fészkelődni kezd mellettem. Már nagyon indulna.
– Legyen – bólintok rá magam sem értem, miért. Mosolya vigyorrá szélesedik, és komolyan úgy tűnik, hogy örül a válasznak. – Most mennem kell. Jer már nem bír magával – mondom, ahogyan az éhes, de igazán boldog kutya orrára simítok.
– Elvigyelek? Anyám kocsijával jöttem ma.
– Nem, köszi – vágom rá azonnal, mert mire hazaérek, már anya is biztosan otthon lesz, és nincs kedvem magyarázkodni, hogy miért szállok ki egy vadidegen srác autójából. Plusz nem szeretném, ha Jer összekenné a kárpitot.
– Hát jó – hagyja helyben, majd elköszön. Néhány másodpercig csak bámulom az egyre távolodó olajzöld dzsekijét, és az elmúlt néhány órán gondolkodom. Határozottan jól éreztem magam, és ez az érzés olyannyira betelepedett a szívembe, hogy önkéntelenül is mosolyognom kell.
Aztán én is hazaindulok Jerrel az oldalamon, de alig teszek meg pár lépést, meglátom Rachelt az egyre hidegebb időjárás miatt kiürült parki szökőkút túloldalán. Először a kék kabátja körvonalát, majd sötétbarna, lófarokba kötött haját. Majdnem odaintek neki, mikor észreveszem, hogy nem egyedül van. A kút takarásából egy srác lép ki. Azonnal felismerem azt a srácot, akit a szobám ablakából láttam múlt héten. Jer kíváncsian néz először rám, majd körbe. Nem érti, miért álltam meg.
Szeretnék meglapulni és figyelni, de akkor Jer felfedezi Rachel alakját, és nincs megállás. Lelkesen ugatni kezd, hogy felhívja magára a figyelmet, ugyanis a pórázzal nem hagyom, hogy mozduljon. Bár éppen mindegy lett volna, ha engedem, mert Rachel így is úgy is észrevesz minket. Az arcán a megdöbbent ábrázat még ilyen távolságból is teljesen jól kivehető.
– Kösz, Jer! – sziszegem a kutyának, mintha értene belőle bármit is. Ő csak Rachellel foglalkozik. Szinte odarángat a húgomhoz. A srác – aki feltűnően igyekszik távolságot tartani Racheltől –, mikor odaérek, tartózkodva pillant a németjuhászra.
– Hát te? – kérdezi Rachel köszönés helyett. A döbbenete arcpírral keveredik, ami megmelengeti a szívem. Rachel mindig annyira ridegnek tűnik, hogy ez apró kis érzelem szinte gyermeki ábrázatot varázsol az arcára.
– Elhoztam Jert sétálni – válaszolom, de mielőtt én is kérdezhetnék, Rachel ellenségesen újra megszólal.
– Az iskola melletti parkba? – kérdezi hitetlenkedve. Érzelmei abszolút helytállóak. Pontosan tudja, hogy legalább két park esne közelebb az otthonunkhoz, és én Oliviára gondolva habozok a válaszadással, de Rachel türelmetlenül bámul rám.
– Nathannel találkoztam – nyögöm ki végül, mire kék tekintetén átveszi az uralmat a meglepettség. – Kaitlyn vagyok – nyújtok kezet a megszeppent srácnak terelésképpen, és nagyon úgy tűnik, hogy Rachel vonakodik bemutatni minket egymásnak.
– Robert – fogadja el a gesztust a srác, akit jól megnézek magamnak. Bájos arca van, bár ezt egy fiú valószínűleg nem venné bóknak. Kissé hosszabb haja kócosan oldalra lóg, amitől a koreai fiúbandák jutnak eszembe.
– Nem akartam zavarni, csak Jer – intek a fejemmel a kutya felé, aki éppen Rachel ujjai alá igyekszik beférkőzni. Rachel int, hogy érti, de továbbra is feszültnek tűnik. Általában lazán megsimogatná a kutyát, de most vékonyka kezeit inkább kabátja zsebébe süllyeszti. – Megyek, még úgy is be kell ugranom Margot-hoz átkérni a beosztásom – mondom gyorsan, mielőtt még beállna a kínos csend. – Otthon találkozunk.
Rachel csak kifejezéstelenül bólint egyet, de a pír még mindig ott játszik az arcán, mintha rajtakaptam volna valamin. Tudom, mi folyik itt, de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Azt szeretném, ha saját maga mesélne a dolgokról, aminek jelenleg vajmi kevés az esélye.
Másnap már minden visszazuhan az eredeti kerékvágásba. Markot és Nathant egész nap nem látom, nem mintha számítana bármit is. Az órák ugyanúgy telnek, és én ugyanúgy unom mindegyiket, ahogyan korábban. Persze igyekszem jegyzetelni, hogy később ne legyek bajban, de egyik iránt sem lelkesedem igazán. Egyre többször jut eszembe a gondolat, hogy fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az életemmel. Hamarosan ki kellene jelölnöm egy irányt, de fogalmam sincs, melyik legyen az. Egyik óra sem érdekel annyira, hogy azzal akarjak foglalkozni egy életen keresztül. Nem is vagyok biztos benne, hogy az iskola berkein belül találhatnék ilyesmit. De ha itt nem, hát hol máshol kellene keresnem? Nem akarom, hogy újra anya jelölje ki a szerinte nekem megfelelő irányt.
Eszembe jut az a sok prospektus különböző egyetemekről, amelyeket néha látok az éjjeliszekrényén. Még egyikkel sem állt elém, így okkal feltételezhető, hogy egyik sem felelt meg az igényeinek. Azzal meg, hogy az én igényeim mivel egyeznek, nem foglalkozik még.
– Baj van? – érdeklődik Jane oldalra fordulva a székén. Épp az irodalom tankönyveimet szedem össze óra után. A mellettem lévő padban ül, és óvatosan kémlel zöld tekintetével. Vörös haja most nagyon apró hullámokra van sütve.
– Csak eszembe jutott, hogy nem tudom, mit kezdjek az életemmel – felelek nyersen, amire őszintén meglepettnek tűnik. Mikor felállok a székről, ő követ.
– Ezt hogy érted?
Most ezt komolyan el kell magyarázni?
– Semmi. Csak még mindig nem tudom, melyik egyetemre menjek, vagy mit válasszak.
– Még van időd.
Megforgatom a szemeim, ahogy kifordulunk a folyosóra.
– Hát nem ismered anyám? – ironizálok, mire leesik neki, miről is beszélek. Anya valójában nem igazán kedveli Jane-t. Előszeretettel válogat a barátaim között, és Kate az, akit előnyben részesít, és szívesen hoz fel ellenpéldának. Szerinte igazán kedves és jóravaló kislány. Jane meg egy ripacskodó kis fruska a szemében, akiről már messziről látszik, hogy nem csinál mást a gimis évei alatt, minthogy pasizik és bulizik. Ez persze nem áll túl messze az igazságtól. Mármint az utolsó része. Persze sok mindent el lehet mondani Jane-ről, de a ripacskodó fruskát azért mégsem.
Jane elválik tőlem, mikor a szekrényeinkhez érünk, mert észreveszi Peteréket az egyik tanterem előtt. Néha semmit sem hoz órára, és a legbosszantóbb, hogy míg mások ezért büntetést kapnak, Jane valahogy mindig megússza. Így egyedül indulok a szekrényemhez, hiába van az enyém mellett az övé is.
A folyosón aztán rossz ómenként meglátom Markot, ahogy egy nála alacsonyabb, duci sráccal vidáman beszélgetve jönnek felém. Ő még nem fedezett fel engem, így sietősen a szekrényemhez lépek, feltépem az ajtaját, és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, hátha elmegy mögöttem. Szeretném, ha így lenne, de a szívem kalapálni kezd, mikor észreveszem, hogy nem így történik. Elválik a sráctól, pont úgy, ahogyan Jane az előbb tőlem, és befordul mellém.
– Milyen volt a randi? – érdeklődik Jane csukott, telimatricázott szekrényének támaszkodva. Úgy teszek, mint aki nagyon keres valamit a sajátjában.
– Nem volt randi – mondom érdektelenül rá sem nézve, hátha leszáll a témáról.
– Óh, dehogynem – nevet halkan. Egy pillanatra ráemelem a tekintetem a nyitott szekrényajtó mellett. Sötétbarna tekintete úgy csillog, mintha rejtegetne valamit előlem, miközben óvatos mosoly bujkál ajkai között. Összeszűkült tekintettel bámulok rá. – Szívesen – teszi még hozzá előzékenyen, mintha bármit is meg kellene köszönnöm. Egy pillanatig megpróbálok rájönni, hogy mi járhat a fejében, de aztán rájövök, hogy ő Mark. Szerintem még ő maga sem tudja, mi folyik a saját koponyájában.
– Mit akarsz? – kérdezem ellenségesen, mert egyszerűen csak dühít, hogy ott van, és úgy tesz, mintha ő lenne a legnagyobb bábjátékos.
– Csak szívességet tettem neked. Elvégre barátok vagyunk. – Az utolsó mondatot úgy mondja, hogy szinte ázik az iróniában. Remegni kezd a kezem.
– Nem kértelek rá – sziszegem a szekrényajtóba kapaszkodva. – És nem vagyunk barátok sem. Nem ismersz engem – mondom határozottan, ami hirtelen lehervasztja a mosolyt az arcáról. Jókedvét mintha elvágták volna, és ez elégedettséggel tölt el. Ellöki magát a Jane szekrényétől, és közelebb lép. Jobb karját az én szekrényajtómra támasztja. Érzem, ahogyan a fém megremeg az ujjaim alatt, és még valami mást is. Szikrát. A bőröm bizsereg.
– Te sem engem – mondja egészen halkan, belőlem meg reflexszerűen jön a riposzt, amit szinte abban a pillanatban megbánok, mihelyt kiejtem a számon.
– Nem is akarlak! – Pár másodpercig csak némán bámul a szemeimbe, mintha azt latolgatná, hogy komolyan gondolom-e, majd úgy tűnik, hogy arra jut, hogy igen, de már nem szívhatom vissza. Amúgy sem hinném, hogy bármin is változtatna.
– Nekem nem úgy tűnik – jelenti ki a tényeket komolyan. Összeszorítom a fogsorom, miközben az arcát bámulom. Mennyire egy öntelt barom.
– Te furakodtál az életembe. Ne tegyél úgy, mintha nem így lenne.
– Furakodtam? – ismétli meg szarkasztikusan felnevetve, engem meg elönt a pulykaméreg. Dühös vagyok. Ez az egész annyira elcseszett. Annyi mindent a fejéhez vágnék, a gondolatok egyszerre öntik el az elmém. Miért érzem ennyire frusztráltnak magam? Rá akarom zúdítani, de végül csak egyetlen mondat esik ki a számon. Olyan erővel csapom be a szekrényem ajtaját, hogy többen is felénk bámulnak.
– Csak hagyj békén, Mark! – üvöltök rá. Ha a szekrényajtó nem tette meg a kellő hatást, a hangom biztosan. A folyosón beszélgetők közül többen is kíváncsian felénk fordulnak. Mark nem tűnik meglepettnek, és nem úgy tűnik, mintha érdekelné, hogy most kiabáltam rá más emberek füle hallatára. Mintha leperegne róla, sőt, sokkal inkább mérgesnek hat, ami még jobban hergel. Nincs joga dühösnek lenni. Egyáltalán nem.
– Most mi a fene bajod lett? – emeli meg a hangját széttárva a karjait, mintha egyáltalán nem értené. Mintha nem fogná fel, hogy idegesít a viselkedése.
– Tartsd távol magad tőlem! – mondom visszafogottabban, mert kezdem kínosan érezni magam a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. A szemeimbe bámul egyenesen. Igyekszem tartani a szemkontaktust, de nehezen megy. Mondani akar valamit, de Kate a semmiből mellénk lép.
– Mi folyik itt? – kérdezi lazán. Kezeit rövidke farmerkabátja zsebébe dugja, és választ várva Markra pillant, de ő továbbra is engem bámul. A szemei szikrákat szórnak. Egy pillanatra elképzelem, ahogyan vadul arrébblöki Kate-et, és a képembe üvölt, hogy mit képzelek magamról, de nem történik ilyesmi. Helyette elszakítja felőlem a tekintetét, és a szőkére néz egy másodpercre, majd újra rám.
– Semmi sem folyik – mondja, és mintha egy kicsit csalódott lenne a düh mellett, de ezt már lehet csak én képzelem bele a szituációba. – Semmi sem folyik – ismétli meg magát, majd sarkon fordulva egyedül hagy minket.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezi Kate aggodalmasan. – Az egész folyosó hallotta, hogy ráüvöltesz Delane-re – hangsúlyozza ki, jelezve, hogy sohasem csináltam még ilyesmit. Én inkább az a meghúzom magam típus voltam mindig is. Meg voltak a magam kis ügyletei, de sosem akartam összetűzésbe keveredni senkivel sem. Nem akartam megkockáztatni, hogy behívják anyát a suliba.
– Mi történt? – szegődik mellénk Jane is hirtelen Greg és Peter társaságában. Úgy tapadnak az infóra, mint a legyek a légypapírra. Jane még csak-csak, de a fiúkat sehogy sem értem.
– Ez meg mi volt? – kérdezi Peter is, valóban ártatlanul, de addigra már annyira feldühít a szituáció, hogy képtelen vagyok nekik higgadtan felelni.
– Semmi – vágom rá ingerülten, hogy mindenki jól megértse. Kate meg is döbben. Sosem kiabáltam még rájuk, de visszaszívni ezt sem tudom. – Most mennem kell az edzőhöz – zárom rövidre a dolgot, és otthagyom őket, mielőtt még bármi mást is kérdezhetnének.
Egyedül akarok lenni. A kézilabdaedzés még tart, mikor a csarnokba érek, ezért inkább a sötét lelátókon foglalok helyet, és nézem a lányokat, ahogyan egymás után gyakorolják a kapura lövést. Az edző mikor észrevesz, lejön a pályáról, és az iskola logójával fedett lépcsőkön felsétálva, helyet foglal a közvetlen mellettem lévő műanyag széken.
– Hallottam, mi történt – kezdi, majd a vállamra bámul. Nem kötöttem fel, így nem tudja, melyik sérült, de mondandójának szempontjából mindegy, ezt már most tudom.
– Azt hiszem, a következő meccset ki kell hagyjam – mondom és megejtek egy álmosolyt is, mert az edző borostás arcán látszik, hogy komolyan aggódik amiatt, hogy nem játszhatok. Miattam, és nem a csapat teljesítménye miatt. Tegnap még azt gondoltam, hogy egyáltalán nem érdekel, és jobb lesz nekem az edzések nélkül egy ideig, de most az edző kék szemeinek kereszttüzében kedvem lenne sírni. Nem engedek a gyenge kísértésnek, pedig olyan jól esne most csak itt ülni, nem csinálni semmit, csak sírni.
– Minden rendben, Kaity? – kérdi kedvesen, én meg elszakítom egy pillanatra a tekintetem az arcáról, mert félek, hogy elerednének a könnyeim, és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért.
– Persze – mondom nagyot nyelve. Újabb álmosolyt ejtek, de nem verem át. Továbbra is fürkészően bámulja az arcom.
– Jól játszol – kezd bele, mire megejtem első őszinte mosolyom azóta, hogy beléptem a csarnokba. – De úgy tűnik, hogy jól jött neked most ez a kis szünet – mondja, mire lehervad arcomról az a halvány kis mosoly is, mert eszembe jut, hogy mostanában nem ment annyira jól a játék, mint régen. Hamar elfáradtam, fájtak a lábaim edzés végére, és… nem érdekelt már úgy, mint régen. Ez az igazság. De persze nem ez az egyetlen dolog, amivel így vagyok mostanában. – Használd ki az időt – mondja biztatóan, én meg nem vagyok biztos abban, hogy mire is gondol pontosan, de azért bólintok, majd egyedül hagy. Én azért megnézem a lányok edzését, mert nincs kedvem visszamenni a főépületbe. Már az utolsó köröket róják, mikor Kate jelenik meg a lelátó aljában. Mikor észrevesz, int.
Nem tűnik mérgesnek, amiért leüvöltöttem az ő fejüket is, és ez némi megkönnyebbüléssel tölt el, mert nem tudtam volna pontosan megmagyarázni, mi is volt az oka.
– Békével jöttem – lenget meg egy fehér papírzsebkendőt a kezében játékosan, miközben végighalad a sorban. Hátradőlök a piros széken, és mély lélegzetet véve elmosolyodom.
– Sajnálom – mondom őszintén.
– Nem gond – von vállat nemtörődöm stílusban, és elteszi a pulóvere zsebébe a papírzsepit. – Most már elmondod, mi történt? – érdeklődik gyengéden. Felnézek rá, és egy újabb mély sóhaj mellett intek a fejemmel, hogy üljön le mellém. Lelkesen engedelmeskedik.
– Mark történt – mondom elhúzva a szám. – Tegnap egy randiféleségen voltam Nathannel.
– Mármint Nathan Corbett-tel? Hát ezért kérdezte tegnap, hogy hol vagy – vág közbe egy pillanatra.
– Ja – szűröm a fogaim között. – És nagyon úgy tűnik, hogy Mark közbenjárására.
– Oké. Szóval randit szervezett neked a haverjával, és ezért te leüvöltötted a hajat is a fejéről az egész folyosó füle hallatára – rakja össze a kissé kétkedve. Felsóhajtok, mert tudom, hogy teljes ostobaságnak hangzik az egész, de leszűkítve pont ez történt. Azért adok még némi támpontot Kate számára, ami valamivel árnyalja a dolgot. Persze nem olyan könnyű kimondani, mint azt elsőre hittem, így egy pillanatra elakad a lélegzetem. Kate összevont szemöldökkel, kíváncsian vár, hogy összeszedjem magam.
– Tetszem neki, Kate – mondom ki hangosan. Kate tekintete meglepetten kerekedik el, és mielőtt még hülyének nézne, hozzáteszem: – Érzem.
– Igen – neveti el magát hirtelen a szőke. – Ez eddig is elég egyértelmű volt, Kaitlyn – vonja meg a vállát újra. – Az ember nem csókol meg olyat, aki nem tetszik neki.
– Nem a csókról beszélek, hanem – legyintek, és meg akarom magyarázni, hogy miről is pontosan, de nem tudom szavakba önteni. Kate lágyan elmosolyodik nyomorult kis vívódásomon.
– És mi van veled? – kérdi hirtelen. Az edző pont ebben a pillanatban hívja össze a csapatot a pályán, hogy a mai napi észrevételeit megossza a lányokkal. A síp hangjára összerezzenek.
– Számít egyáltalán, hogy mi van velem? – kérdezek vissza Miára gondolva, miközben elkapom Kate tekintetét. Elgondolkodik egy pillanatra, ahogy viszonozza a tekintetem.
– Csak akkor nem számít, ha te úgy gondolod, hogy nem számít.
Ezzel megfogott. Mi számít nekem egyáltalán?
– Nem is tudom, Kate – sóhajtom fáradtan. – Nem értem ezt az egészet.
Kate kuncogni kezd, miközben én az edzőt bámulom, ahogy fejmosást tart Larának, a kapusnak.
– Van esélyed, hogy megértsd – mondja Kate vidáman, én meg értetlenül fordulok felé. – Úgy tűnik, a hagyj békén részt nem vette túl komolyan – dől hátra elégedetten, miközben fejével a lelátó melletti folyosó végébe int. Követem tekintetemmel a mozdulatot. Mark támaszkadik az egyik lelátót tartó fekete vasoszlopnak, és minket bámul. A szívem kihagy egy ütemet, mert tényleg nem számítottam a megjelenésére. Az iskola kapucnis pulóverét viseli, amiről eszembe jut első találkozásunk.
Jól áll neki.
Újra Kate-re siklatom a tekintetem.
– Szerinted sem normális? – kérdezem bizalmasan leplezve zavarom, de Kate csak jókedvűen csettint egyet a nyelvével.
– Egyik sem az – utal nyilvánvalóan az egész férfi nemre vidáman. Más körülmények között megvétóznám ezt az általánosítást, de most csak mély lélegzetet véve felállok. A mozdulatom látva Mark ellöki magát az oszloptól.
– Ha sikítok, azért utánam jössz? – Kate lemondóan megrázza a fejét, miközben vigyorogva felnéz rám.
– Szerintem nem fogsz sikítani.
– De ha mégis?!
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezi, miközben mindkét kezét szkeptikusan felemeli. Én komolyan elgondolkodom a válaszon. – Újra megcsókol? – neveti el magát.
– Ha-ha, Kate – megyek el előtte grimaszolva. – Ha-ha.
Kate nem veszi fel a gúnyolódásom. Csak nézi, ahogy elhaladok a sorok között. Tekintetét még akkor is a tarkómon érzem, mikor beérem Markot, ezért inkább meg sem állva a csarnok teliplakátolt bevezető folyosójára fordulok. Szerencsémre üres. Mark szótlanul követ.
– Mit akarsz? – kérdezem gorombán, pedig még a lelátóról lejövet próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy ne legyek az.
– Bocsánatot kérni – mondja, mire megtorpanok, és szembefordulok vele.
– Miért is?
Egy pillanatra elmosolyodik, de mikor látja, hogy nekem egyáltalán nincs kedvem viccelődni, inkább válaszol.
– A délután történtek miatt. Azt gondoltam, jó ötlet.
– Nem ez az első eset – fonom keresztbe a karjaim szarkasztikusan, de hiába próbálok komolyan dühösnek tűnni, újra elmosolyodik, és ettől teljesen szétesek. Pontosan tudja, hogy mire célzok, de nem forszírozza, pedig most valahogy szívesen venném. – Mindegy – vágom rá mogorván az iskola sportegyesületének a logóját bámulva a pulóverén. – Csak ne avatkozz a dolgaimba.
Elhallgat, és megigazítja fekete hátizsákja vállpántját.
– Rendben – bólint végül, de úgy tűnik, hogy nem elégedett. – És mikor nem fogsz már haragudni rám? – kérdezi jókedvűen, mert sejti, hogy nem lesz ez olyan könnyű menet. Félig lesütött szemekkel fixírozza az arcom. Sötét tekintetétől kényelmetlenül fészkelődni kezdek, egyik lábamról áthelyezve a súlyom a másikra.
Úgy néz….
Biztos vagyok benne, hogy nem direkt csinálja, de egyszerűen nem tudok elszakadni ettől.
– Nem tudom – válaszolok végül, hogy leplezzem a szívem összerándulását, majd elindulok a folyosón. – Majd ha kvittek leszünk – felelem rá sem nézve.
Utánam szól.
– És mikor leszünk kvittek?
Megállok, mert akkor hirtelen eszembe jut valami, amitől a szívem hevesen kalimpálni kezd. Újra szembefordulok vele, és visszasétálok hozzá. Értetlenül és egyben érdeklődve bámul le rám.
– Most – mondom kissé bizonytalanul kihúzva magam. – Intézzük el most.
Aztán mielőtt bármit is reagálhatna kezem a nyakára fonova megcsókolom. Ujjaim végét jólesően csiklandozzák sötét hajszálai. Nem húzom sokáig, csak éppen annyi ideig, míg érzékelem, hogy viszonozza és karjai a derekam után emelkednek, aztán elválok tőle. Egy pillanatig nem tudok mit mondani, aztán valahogy mégis megtalálom a hangom.
– Most már kvittek vagyunk, Delane – mondom megköszörülve a torkom. Egy pillanatra felnézek rá. Az arca minden pénzt megér. Értetlen és döbbent. Nagyon döbbent. – Most mennem kell – közlöm, miközben kissé rájátszva a vállába öklözöm, majd futni kezdek a folyosón, mint egy óvodás, ő meg letaglózva ott marad egyhelyben.