Kedvencekhez adás
14

Eleven lelkek

3.

Reggel nyomottan ébredek. Tegnap hajnali egyig néztem a sorozatot, de még így is sikerül az ébresztő előtt felkelni, de már apa és anya sincs otthon. Csak néhány gyorsan felfirkantott, csúnya kinézetű üzenet mutatja, a hűtőre illesztett táblán, hogy egy órája még valószínűleg nagy rohanásban lehettek, és ez valószínűleg kitart a nap folyamán is, mert úgy néz ki, iskola után nekem kell elmennem bevásárolni. Anélkül, hogy végigolvasnám, kirántom a mágnes alól a listát, és a farzsebembe csúsztatom, míg megiszom a tejeskávém. Gyorsan pörgetek párat a Facebookon és néhány nagyobb hírportálon, de a világ ma reggelre sem fordult ki önmagából, így most sem töltök túl sok időt az online térben. Ráérek majd az unalmasabb órákon így tenni, így Lilly üzenetének elolvasása után – velünk jön kocsival suliba – kapucnis pulóverem zsebébe süllyesztem a készüléket.

Gondolatban végigpörgetem a mai órabeosztást, miközben bezárom a bejárati ajtót, és a táskámmal a vállamon kilépek az udvarra. A felhajtón ott árválkodik a Ford, ami apu kocsija miatt most kiszorult a garázsból, a felhajtó végén pedig pont akkor fordul be Lilly, mikor megnyomom a nyitó gombot a slusszkulcson. Egy utcával lakik fentebb.

– Üdv – igazítja meg jókedvűen sárga táskáját a vállán, ahogy közelebb sétál. Fáradtnak tűnik. A szemei karikásak.

– Minden rendben? – kérdezem köszönés helyett. Egy pillanatra megtorpan, és megilletődötten bámul vissza rám, de aztán visszakúszik a meleg mosoly ajkai szegletére.

– Persze. Csak kicsit túl hosszú volt a tegnapi nap. Tanulás után meg még hajnali kettőig rajzoltam. Észre se vettem az időt – rázza meg egy kicsit a fejét, mintha ilyen még soha senkivel sem esett volna meg.

Válaszként bólintok, és kinyitom az ajtót.

– Pattanj – intek fejemmel az anyós oldal felé vigyorogva. – Vegyük fel Bailey-t, és hallgassuk meg, mit csinált Dave tegnap délután nélküle.

Lilly halkan nevetve követi az utasítást.

Egy ideig némán vezetek. Lilly elővesz a táskájából egy füzetet, és sietősen fellapozva átfutja az utolsó teleírt lapot. Szőke szemöldöke néha összefut, majd kisimul. Mikor befejezi az olvasást, mély lélegzetet véve kiegyenesedik az ülésben, és bágyadtan a szélvédőn túlra bámul.

Az útról egy pillanatra a füzetre meredek. Számokat látok rajta.

– Matek?

– Ja. Első órám. Teszt lesz belőle, és ha nem írom meg kitűnőre, baj lesz…

Értetlenül meredek az előttem haladó autó féklámpájára. Lilly az emelt csoportba jár, és még így is teljesen kitűnő.

– Mégis mi baj történhetne? – kérdezem félig mosolyogva, mert tényleg nem látom a hatalmas aggodalom okát.

– Mr. Solan Willow-t küldi az országos versenyre – mondja kétségbeesve rám bámulva. Világoskék tekintete egy pillanatra tényleg egészen elkeseredettnek tűnik, amitől gombóc kúszik a gyomromba.

– Nem hinném, hogy Mr. Solan egy tesztjegyből fog dönteni – érvelek fékezve, mert a piros lámpa miatt feltorlódott a sor. Lilly ajkait újabb mély sóhaj hagyja el, ahogy emészti a mondottakat. – Willow pedig néha aludhatna is – teszem még hozzá elhúzva a számat, mert tényleg nem értem, hogy képes egy ember ennyi területen egyszerre helytállni.

Eszembe jutnak a képek Jonah Facebook oldalán tegnap estéről. Willow nem csak okos, de gyönyörű is. Hosszú majdnem fekete haja szinte mindig fel van kötve, amitől ázsiai vonásokkal keretezett barna szeme szinte leugrik arcáról.

– Csak próbálja kihozni a lehetőségeiből a legtöbbet. Megjegyzem, nagyon jól – emeli mutatóujját az ég felé Lilly kirántva emlékeimből. – Szinte mindenből kitűnő, és egy csomó iskolán kívüli fakultációra jár. Egyenes útja van valamelyik jó egyetemre, aztán meg jó munkára.

– Ahogy neked is – vágok közbe, mert nagyon úgy tűnik, hogy Lilly nagyon is elfeledkezik arról a tényről, hogy a felsoroltak közül minden igaz rá is. – Az pedig, hogy mi számít jó munkának, relatív – mondom kedvetlenül a gázra lépve. Átfut az agyamon, hogy nekem milyen kilátásaim lehetnek ezen a téren, és meglehet, hogy nem annyira fényesek, mint nekik – amitől egy pillanatra meg is rándul a szívem –, de nem mondok semmit sem hangosan. Fogalmam sincs, hogy mit akarok kezdeni magammal a jövőben, és ez mostanában minden nap elteltével egyre nyomasztóbb tudat, miközben tízesével falom a Netflix dokumentumfilmeket, és nem érzek miatta semmiféle bűntudatot.

– Jól vagy? – kérdezi Lilly hirtelen. Megilletődötten nézek rá egy pillanatra.

– Persze – nevetem el magam erőltetetten, de Lilly csak fürkészően bámulja tovább a profilom.

– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdezi bizalmaskodva. Az arcomra lehettek írva a gondolatok, ha ilyen jól ráérez a dologra.

– Persze – nyugtatom meg bekanyarodva Bailey utcájába. Nem akarom még a saját szerencsétlenségem sem rázúdítani, pont elég baja van így is. Nem szeretném, ha még ezzel is törődnie kellene.

Bailey vidáman vágódik be hátra, mikor elérjük a házukat. Már kint ült az útpadkán a telefonját nyomkodva, és szinte csak egy másodpercre kellett megállnom.

– Képzeljétek! – csúszik be középre, és előrehajolva a két első ülés között, vigyorogva néz hol rám, hol pedig Lillyre. Mosolyogva óvatosan összepillantunk Lillyvel, és hagyjuk, hogy kibontakozzon Dave tegnap délutánja Bailey szemén keresztül.

Egészen az iskola épületéig meséli, azt a két bejegyzést, amit megosztott – meg az alatta lévő emberek beszélgetését –, és ami valójában semmi érdemlegesről nem szólt.

Mikor felkanyarodok Mr. Renshaw árgus tekintetének kereszttüzében az iskola parkolójába, már inkább ideges vagyok, mint jókedvű. Bailey egyetlen kérdést sem tett fel egész út alatt, pedig biztos vagyok benne, hogy Lilly is tudott volna mesélni a tegnapi napjáról, még ha én nem is.

Vagyis hazdok. Mert egyetlen kérdés azért mégis elhagyja a száját, amire a reggeli viselkedése biztosítja is a választ.

– Jössz akkor holnap este? – kérdezi izgatottan kiszállva a kocsiból. Egy pillanatra ránézek a kocsi felett Lillyre, és látom, hogy kimondott szavak nélkül is érti, mi játszódik le bennem.

– Nem – sóhajtom. – Most már fix, hogy Crystalra kell vigyáznom – indulok meg az épület felé, és a viselkedése miatt, ebben a pillanatban nincs bennem megbánás, hogy hazudok Bailey-nek.

– Óh – mondja meglepve. – És utána sem ugrasz be? – próbálkozik tovább.

– Nem tudom még. Fogalmam sincs, mikor érnek haza Stella néniék – vonok vállat.

Bailey csalódottan sóhajt egyet, de úgy tűnik, elfogadta a hallottakat. Lilly azért megjutalmaz egy elégedetlenkedő pillantással a hazudozás miatt, de ebben a pillanatban lepereg rólam. Már nagyon unom a Dave Morgan témát. Semmi másról nem szólnak az együtt töltött percek Bailey-vel, csak erről, és lassan kezd kibírhatatlan lenni.

Lillynek persze könnyű volt nemet mondania hazugság nélkül is. Szombaton reggel elutaznak a szüleivel az apja felőli nagyszülőkhöz. Tekintve, hogy teljesen másik államban laknak, jóval Bailey bulija előtt szervezni kezdték az öt órás utat, és majd csak vasárnap este érnek vissza.

Nekem nincs ilyen szerencsém.

Beérve az épületbe a szokásos nyüzsgés fogad. Mindenki, mint pók a falon, úgy rohangál az első órájára a becsengetés előtti öt percben.

Lilly sietősen elővesz néhány könyvet, meg egy tollat, majd bevágja a szekrényébe a táskáját, és félig felém félig pedig a szemközti oldalon pakolgató Bailey felé fordul.

– Szorítsatok, hogy jobban teljesítsek Willow-nál – szorítja ökölbe jobb kezét, maga elé emelve. Másik karjával a matematika felszerelését szorongatja halvány rózsaszín kasmír pulóverbe bújtatott mellkasához. Arcán mosoly játszik, de átlátok a maszkon. Borzasztóan izgul. Bűntudatom van, mert egyszerűen nem tudom átérezni, hogy egy matematika teszten hogyan lehet ennyit görcsölni.

– Minden rendben lesz – mondom, mire mély lélegzetet véve bólint egyet, majd sarkon fordul, és eltűnik a sárga járólapokkal burkolt folyosón örvénylő diákok tengerében.

– Nem normális, amit művel – jegyzi meg Bailey szárazon, miközben nagy csattanással bevágja a szekrényét. Az első óránk közös, így várakozóan megáll előtte. – Úgy viselkedik, mintha majd az első állásinterjúján feltennék a kérdést, hogy milyen jegyeket kapott harmadikban matekból.

Félig egyetértek, félig meg nem, de mielőtt bármit is kibonthatnék a véleményemből, Bailey arckifejezése megváltozik, ami engem is megállít abban, hogy megszólaljak.

A bejárati ajtó felől Dave, Jonah és a másodikos Jermiah sétálnak a folyosón Willow társaságában. Jonah tekintete egy másodpercre rám villan, miközben elhaladnak mellettünk. Reflexszerűen fordulok el, de nem foglalkoznak velünk, viszont Bailey úgy viselkedik, mint akit sokkoltak. Átsiet a folyosón az én oldalamra, és bizalmasan megszorítja az alkarom, amivel a könyveimet szorítom a mellkasomhoz.

– Láttad? – kérdezi izgatottan.

– Nehéz lett volna nem észrevenni – mondom, de azt már nem tettem hozzá, hogy ez csakis Bailey reakciója miatt van így. – Bejöttek az iskolába. Ilyen még soha senkivel sem fordult elő – teszem hozzá szarkasztikusan, de Bailey-ről lepereg, mert még mindig álmatagon bámul a srácok irányába.

Valamiért ez az a pillanat, ami rádöbbent, hogy most már tényleg annyira frusztrált leszek az egész ügytől, hogy félek, valami olyasmit mondok majd, amit már nem lehet visszaszívni. Mondjuk, hogy sokkal fontosabb dolgokkal sem ártana foglalkoznia.

Hálát adok az égnek, hogy ma egy közös óránk sincs velük, így legalább a tanítás alatt nem kell ezzel foglalkozni, de helyére természetesen becsúszik a külön foglalkozások problémája, ami úgy tűnik, csak nekem nyomasztó, másnak nem. Bailey-t egyelőre nem érdekli a téma, Lilly meg olyan, mintha már úgy született volna, hogy tudja, mit fog kezdeni az életével.

Egészen ebédszünetig motoszkál a fejemben a téma, és minden egyes perc elteltével csak egyre letargikusabbá válok a tehetetlenségem miatt.

– Jó ég, ki halt meg? – huppan le mellém Zion a semmiből. Vörös műanyag tálcáját az enyém mellé csúsztatja. A felbontott kóla majdnem elborul, olyan hévvel teszi le. Mögötte nyüzsög az egész ebédlő, de én ebből igazán csak most érzékelek bármit is, annyira magamba süllyedtem.

– Én. Belülről – felelem kedvetlenül játszva a már kiürült üdítős flakonommal. Zion halkan kuncog, miközben a villájára teker egy adag spagettit a tányérjáról.

– Mérföldekről érezni – mondja egyetértően, mielőtt a méretes adag tésztát a szájába nem tömi a villáról. – Na, meséld csak el, mi a probléma? – kérdezi, mikor újra szabad lesz a szája, és egy pillanatra komolyan latolgatom, hogy hazudok valamit. Lassan már sportot űzök belőle úgy is, de végül mégis úgy döntök, hogy semmi értelme nem volna.

– Semmi különleges nincs bennem – jegyzem meg kedvetlenül, és Zion először félre is érti.

– Ne már, Daniela! Majd lesz valakid – magyarázza, és mielőtt közbeszólhatnék, még hozzáfűzi: – Szép vagy, okos, és komolyan meglep, hogy ilyesmin nyavalyogsz. Nem vall rád. Ez inkább Bailey asztala – vigyorodik el egy újabb falat előtt.

Mélyet sóhajtva bámulok rá oldalról.

– Nem a fiúkról beszélek, Zion – jelentem ki lesújtóan, mert ahogyan ő is megjegyezte, ez nem az én asztalom, és ezt ő is tudhatná már. Persze foglalkoztat a téma, kit nem? De azért fontosabb problémákat is meg kellene oldani előbb. Meg persze nem is nagyon van ezen a téren mit mondanom jelenleg. – A továbbtanulásról van szó. Semmi különlegeset nem csinálok, ami figyelemre méltó lenne bármelyik iskolának is. És fogalmam sincs arról, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Zion egy pillanatra elgondolkodva maga elé bámul. Komolyan úgy tűnik, mint akit érdekel a téma, és emiatt hirtelen hála fog el, pedig még meg sem szólalt.

– Őszinte leszek, remélem, nem sértődsz meg – mondja végül komoran rám bámulva.

– Kérlek – grimaszolok, mert kicsit azért rosszul esik, hogy azt feltételezi, megsértődök, ha igazat beszél. Óvatosan elmosolyodik.

– Annyira szeretsz raktárra aggódni meg túlgondolni dolgokat, hogy az már félelmetes. Nem olyan nehéz kérdés ez, mint aminek szeretik sokan beállítani.

Persze. Az könnyen mond ilyeneket, aki már az úton van. Gondolataim látszódhatnak az arcomon is, mert Zion folytatja.

– Ha nem akarsz egy életen keresztül letargikus maradni, azzal kell foglalkoznod, amit szeretsz. Mit szeretsz csinálni?

Kényszeredetten felnevetek, mert kétlem, hogy valóban ez hozná meg az áhított választ, de Zion várakozóan bámul rám a spagettije felett, így mély lélegzetet véve sorolni kezdem, ami persze nem tart túl sokáig.

– Netflixet bámulni meg olvasni.

Zion sötét, vastag szemöldökei mindent tudóan a magasba szaladnak, mintha ez maga lenne a válasz.

– Erősen kétlem, hogy bármelyikért is fizetést kapnék egyszer. És az is erősen megkérdőjelezhető, hogy pozitív bírálat érné a jelentkezésem, ha ezt a kettőt tudom csak felmutatni – magyarázom kissé gúnyos hangvétellel, ami valójában nem Zionnak szól, és hála az égnek ő ezt pontosan érti is.

Elégedetlenkedve megrázza a fejét, miközben leteszi a villáját a tálcára, és kissé közelebb hajolva hozzám, hogy jobban halljam az ebédlő zajában, folytatja.

– Nem hiszem el, hogy pont neked kell magyaráznom. Mit szoktál a Netflixen nézni? – kérdezi halálosan komolyan, én meg összezavarodom.

– Dokumentumfilmeket – felelem halkan elgondolkodva.

– És milyen témájú könyveket olvasol? – tárja szét a karját Zion rám bámulva. Erre már nem válaszolok azonnal, mert hirtelen egy olyan kép áll össze az agyamban, amit korábban egyedül képtelen voltam összerakni és megszemlélni.

– Dokumentarista könyveket – mondom egészen halkan. Döbbenten meredek vissza Zion arcára, aki látva a megvilágosodást, szélesen vigyorogni kezd.

– Nézd, nem mondom, hogy ez az, amit csinálnod kell, de mindenképpen egy jó kiindulópont – magyaráz tovább,  mintha nem az előbb gyújtotta volna lángba nekem a sötét alagút végét. – Gyere el az egyik média foglalkozásra, és próbáld ki – von vállat újabb falatok közepette, majd még olyan zionosan azért rátesz egy lapáttal. – Legalább annak a gyönyörű Canonnak lenne valami valódi életcélja is.

A szememet forgatom, de azért elmosolyodom.

– Ah, bocs a késésért – vágódik le hirtelen Bailey a másik oldalamra. – Ms. Neill feltartott, mert szerinte, és most idézem: pocsék a teljesítményem – könyököl fel az asztalra felháborodottan, és mivel sem én sem Zion nem vétózzuk meg az irodalomtanár kijelentést, inkább gyorsan témát vált. – Miről megy a diskurzus? – kérdezi jókedvűen nekiveselkedve az ebédjének. Ő is a spagetti mellett tette le a voksát, ahogy Zion, és úgy látszik, a legkisebb mértékig sem hatották meg a tanár szavai, mert jókedvűen falatozni kezd.

– Arról, hogy Daniela csatlakozik hozzám a média csoportba – feleli Zion vidáman, miközben cinkosan rám pillant.

Bailey értetlenül mered ránk zöld szemeivel.

– Nem is érdekel a fényképészet – jegyzi meg nyersen, mintha az ember érdeklődési köre nem változhatna. Ő az élő példa az ellenkezőjére.

– Az nem is – vonok vállat hátradőlve a széken, és egy kicsiny részem azért szeretné, ha Bailey tovább fűzné a témát, de természetesen nem ez történik. Nem kérdez semmi továbbit. Látszik rajta, hogy a valódi gondolatai teljesen máshol járnak, és ez komolyan felbosszant, mert habár csak tippem van, mégis kilencven százalék esélyt látok arra, hogy pontosan tudom, merre.

– Hé, Daniela! Jössz te is holnap Bailey-hez? – Tom épp néhány focista társa kíséretében halad el az asztalunk mellett. Zion látványosan felnyög a kérdésre, de óvatosan oldalba könyöklöm jelzésképpen.

– Sajnos nem – felelem, és igyekszem kedves mosolyt varázsolni az arcomra. – Az unokahúgomra kell vigyáznom – húzom el a számat, és próbálok csalódottnak tűnni. Remek. Fújom a hazugságlufit tovább, hátha az arcomba robban egyszer.

– Ne segítsek? – kérdezi, és az arcán átfut valami, amitől nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolta az ajánlatot, vagy csak viccel. A mellette haladó srác mindenttudóan vigyorogni kezd, amitől gombóc gyűlik a torkomba, és komoly erőfeszítésekbe telik, hogy kedves maradjak.

– Megoldom – mondom nevetve, mintha csak egy jó viccet hallottam volna. Tovább akar haladni, de megállítom.

– Hé, Tom! – Erre őszinte döbbenettel torpan meg, mintha soha életemben nem szólítottam volna meg. Kék tekintete kíváncsian csillog, de tudom, hogy a következő kérdésemmel valószínűleg lelohad az arcáról a reménykedés. – Dave megy? – kérdeztem, és az asztal alatt ökölbe szorítom a kezem, mert pontosan tudom, hogyan hangzik ez a kérdés, de képtelen vagyok tovább elviselni Bailey nyavajgását. Most már történjen valami, még az sem érdekel, ha a végén kiderül, hogy Bailey-nek semmi esélye, de még akkor is több esély van a továbblépésre – nekem meg a túlélésre –, mint ebben az állapotban.

– Azt mondta, lehet benéz – feleli végül Tom kifejezéstelen arccal, és ahelyett, hogy fordulna a többiek után, továbbra is ott szobrozik az ebédelő diákok között, és az arcomat fixírozza. Bailey látványosan kövül meg mellettem a választ hallva, de most nem tudok vele foglalkozni, mert Tom folytatja. – Miért érdekel, hogy Dave ott lesz-e?

– Csak úgy – vonok vállat állva komor tekintetét, és szándékosan hagyom, hogy gondolatai – amelyek most az arcára is tisztán kiültek – szabadon száguldjanak a témával kapcsolatban, hátha ezzel kicsit visszább vesz.

Tom továbbra sem mozdul, amitől a helyzet kezd kicsit kínossá válni, főleg, hogy a haverjai pár méterrel odébb várnak rá, és ők sem igazán értik, hogy mi történik.

– Tom?! – szólítja meg végül Zion, amire végül visszakúszik arcára a vigyor, int egyet, majd sarkon fordulva elvonul. – Jó ég – sóhajtja Zion nyersen, miközben figyeli Tom távolodó alakját. – Úgy nyomul, hogy lassan távoltartási végzést kellene kérned ellenne – húzza el a száját. Erőltetetten elmosolyodom.

– Nem is nyomul – védekezek, pedig érzem én, hogy pontosan erről van szó, csak Tom nem az a fajta, aki egyértelműen az ember tudtára adja érzelmeit, annyira fél az elutasítástól. Amit valószínűleg nálam is érez, pont emiatt járja ezeket a nyomorult köröket.

– Daniela! – rántja meg Bailey hirtelen a csuklóm, amitől majdnem lerántom az ölembe a műanyag tálcám és annak tartalmát. – Imádlak! – mondja döbbenten. Mély lélegzetet veszek, de nem tudom elnyomni a mosolyom. – Dave lehet, hogy eljön! Érted? – kérdezi, és nem is érdekli, hogy én viszont nem leszek ott, így kevésbé vagyok bűntudatos, amiért hazudtam.

– Ja. De ha ott lesz, beszélned is kellene vele, nem csak a sarokból lájkolni, mit posztol a bulidról – jegyzi meg Zion rosszindulatúan mellőlem, de sajnos nem bírom ki, azért elnevetem magam a kijelentésre, akármennyire is szörnyen hangzik.

Bailey kissé ráhajol az asztalra, hogy a srác karamell bőrű arcára lásson. Mondani akar valamit válaszként, de az ebédlő szemközti sarkában hirtelen támadt ordibálás megakasztja mondandójában. Mindhárman a hang irányába nézünk szinte mindenkivel egyetemben.

Emma áll egy felsőbb éves lánnyal szemben, köztük egy piros tálca hever a padlón, tartalma szanaszét robbanva körülöttük. Valószínűleg az ismeretlen felsőbb éves tálcája lehetett, mert Emma jobbjában még ott van egy teljesen üresen. Az ebédlő elhalkult, de így sem lehet hallani onnan, ahonnan ülünk, hogy az ordibálást követően milyen párbeszéd zajlik le kettejük között, de az arckifejezések eléggé árulkodóak. Az idősebb mondhatott valamit, amin Emma berágott, de a közjáték nem tart sokáig, mert Mr. Norill – az eheti ebédlő felelős és egyben biológiatanár – siet végig az asztalok és döbbent fiatalok között a veszekedőkhöz. Ruganyos lépteivel hamar eléri őket, és mindkettejüket kitessékeli a helyiségből a folyosók irányába.

– Az iskolapszichológushoz viszi őket – jegyzi meg Bailey unottan. Figyelmét újra az ebédje köti le.

– Honnan veszed?

– Az igazgatóhoz a másik irányba mentek volna – vonja meg vállát egyszerűen, miközben tésztát teker a villájára. – Plusz azt hallottam, mostanában elég gyakran történik ilyesmi.

– Nem csoda – sóhajtja Zion hátradőlve. – Jövő héten lesz pontosan egy éve, hogy eltűnt a nővére – mondja együttérzően. – Az emberek suttognak ezt azt, ami olykor nyilván eljut a fülébe. A legtöbben amúgy is úgy gondolják, hogy meghalt… maga a rendőrség is ezt gondolja – teszi hozzá kis habozás után csalódottan.

– Nagy az esélye – vallom be halkan. – De azért még reménykedni lehet, hogy épségben megkerül. Nem ez lenne az első eset – érvelek. Zion azonnal rákapcsolódik.

– Mi számít épségnek? – kérdezi barna szemeit az enyémbe fúrva. Kiráz tőle a hideg, mert pontosan tudom, mit fog mondani ezután, és belegondolva valóban borzalmas. – Ha valaki úgy rabolta el, hogy élve tartja… annak okai vannak. És én nem biztos, hogy élni akarnék ezekkel az okokkal az emlékezetemben.

Hallgatok, mert Zionnak teljesen igaza van. Megüresedett tányéromra bámulva próbálom felfogni, milyen lehetséges kimenetelei vannak az egész ügynek, és egyik sem túl kecsegtető. Még belegondolni is borzasztó a részletekbe. Ha valóban él még valahol, valaki fogva tartja, és ahogy Zion is mondja, annak nyomós oka van. Leginkább, hogy kihasználja… minden lehetséges módon.

– Mindegy – sóhajt végül Zion megtörve a téma nyomán kialakult síri hangulatot. – Gondold át, amit a média kurzussal kapcsolatban mondtam. Nézz meg egy foglalkozást jövő héten.

– Hányszor van ez az óra egy héten? – kérdezem, mintha olyan sűrű időbeosztásom lenne.

– Kétszer – feleli Zion grimaszolva, mert valószínűleg ő is ugyanarra jutott, mint én. Egyértelműen belefér a hetembe.

 – Oké. Megnézem, de! – emelem fel a mutatóujjam felé. – Ha arra jutok, nem nekem való, egy szavad se lehet – figyelmeztetem játékosan, mire csak bólogatva elneveti magát.

– Oksi – örvendezik, aztán mosolya kiszélesedik. – Akkor délután tali – mondja szándékosan affektálva, majd felpattan a tálcával a kezében.

– Tessék? – kérdezek vissza, mielőtt még elillanhatna a diákok között.

– Kétszer a héten. Kedd és csütörtök – magyarázza elégedett kifejezéssel, én meg összeszűkült szemekkel a fejemet ingatva bámulok vissza rá.

– Szép csapda, de nem sétálok bele. Kedden megyek. Addig letörlöm Crystal szülinapi fotóit a fényképezőgépről – gúnyolódom, amire csak a szemeit forgatja, de aztán vidáman tovább áll.

Suli után elő sem veszem a tankönyveimet. Nincs kedvem tanulni, és a péntek most egészen lazának is ígérkezik, így mihelyst hazaérek, begördülök a tévé elé szobám magányában, és belekezdek a Billy Miliganről szóló dokusorozatba, amivel egészen addig tökéletes nyugalomban el is vagyok, míg meg nem rezzen a telefonom Bailey üzenete miatt.

Értem tudnál jönni? Túlzásba vittem a bevásárlást holnapra, és nem tudom egyedül elvinni a cuccokat – írja, és az üzenet végére még egy könyörgő emojit is odarak, amitől bizonyára úgy látja, kevésbé harsány a kérés, de én nem vagyok hülye. Pontosan így tervezte. Az ember nem megy úgy bevásárolni egy buliba, hogy azt feltételezi, egyedül el tudja cipelni a cuccokat. Kocsi nélkül…

Meg se várja, hogy válaszoljak, már meg is osztja a helyzetét, mintha legalábbis nem számítana arra, hogy nemet mondok. Mélyet sóhajtva felülök az ágyon, és kicsit bosszant a dolog, mert általában tényleg nem mondok neki nemet. Nem tudok.

Érte megyek, és még a csomagok kipakolásánál is segítek neki, így első kézből tudhatom meg, várhatóan mit hagyok ki holnap este. Rengeteg vodkát meg tequilát az már biztos.

– Anyukád biztos engedélyezte ezt? – kérdezem bizonytalanul felemelve az egyik üveget, aminek a tetején egy aranyos kis műanyag sombrero csücsül. Bailey elneveti magát.

– Igen – biztosít Bailey közben a fényképekkel teleaggatott hűtőbe pakolva az alkoholhoz képest csekély mennyiségűnek tűnő üdítőket. – Nyilván a bulira kapott pénz felhasználási arányait nem feltétlen így képzelte el, de nincs itt, és mire itt lesz, addigra ezekből már nem marad úgy se semmi.

– A házból se, ahogy ezeket elnézem itt – jegyzem meg kissé keserűen, de Bailey annyira izgatott az egésztől, hogy észre sem veszi. Nem tudok elképzelni ekkora mennyiségű alkoholt egyszerre a saját házunkban, ahogy azt sem, hogy anya bármikor is bulit engedélyezzen ott. Ennek azért örülök is meg nem is. – Ki segített megvenni ezeket? – kérdezem megfogva két üveget, hogy átnyújtsam őket Bailey-nek.

Bailey elpirul, mint akit hazugságon fogtak, pedig valószínűleg az egyetlen akinek itt hazudott, az valószínűleg a bolt pénztárosa volt, aki nem lehet a legélesebb kés a fiókban, ha elfogadta Bailey hamis személyi igazolványát.

Rosszallóan megrázom a fejem, miközben újabb üvegeket emelek át neki, hogy betehesse őket a hűtőbe.

– Egyszer elkapnak azzal, és bezárnak – intek állammal a hűtő mellett a konyhapulton hagyott pénztárca felé, de Bailey csak kuncog.

– Nem kapnak el. A lényeg, hogy kisboltokban kell vásárolni vele. Ott a kutyát se érdekli, hogy igazi-e vagy sem, csak fizessek – magyarázza, de én csak a szememet forgatom. – Kár, hogy se Lilly se te nem tudok jönni – csukja be a hűtőt maga mögött, mikor befejezi a pakolást, és a pénztárcája mellett lévő teli zacskóhoz lép. – De azért, ha hamarabb végzel, mindenképpen gyere.

Nem fogok hamarabb végezni. Ezt már most tudom. Jobban mondva biztosan nem gondolom meg magam, de persze ezt nem közlöm hangosan, csak a bajszom alatt mormogok valami oké félét, és a rágcsák kipakolása után le is lépek.

A vacsora után erős a késztetés bennem, hogy visszafeküdjek a Netflix elé, de Zion idegesítően logikusnak tűnő hangja ott duruzsol a fülemben, így mosogatás közben inkább felvezetem anyának a témát.

– Jövő héten benézek a média kurzusra – jelentem ki könyékig vizesen, megpróbálva olyan hangot megütni, amiből nem jön le egyáltalán, hogy valójában mennyire izgulok emiatt. Anya éppen néhány koszos tányérral a kezében halad el mögöttem. A szabályai szerint a kisebb dolgokat mindig a mosogatógépbe kell tenni, a nagyobb tálakat és edényeket viszont kézzel kell elmosni, mert így gazdaságosabban lehet telepakolni a gépet. Nem mintha számítana, de jobb nem szólni inkább. Ha ettől nyugodtan alszik éjszaka, rajtam ne múljon.

– Média kurzus? – ismétli meg, mintha nem hallotta volna teljesen jól már elsőre is.

– Igen. Zion mondta, hogy nézzek be, hátha tetszik, én meg amúgy is keresek valamit a spanyol mellé, ami jól mutat a felvételi papírokon – csivitelem könnyed hangon síkálás közben.

– És mégis mit csinálnak egy ilyen kurzuson pontosan? – kérdezi. A mosogatógéphez hajolva pakolja a tányérokat egyesével a rácsba. Lopva fél szemmel rápillantok, de az arca teljesen rezignált, így nem tudom még csak megtippelni sem, mit gondolhat.

– Fotóznak, videóznak. Ilyesmi – vonok vállat, és közben azon gondolkodom, hogy valójában mélyebben fogalmam sincs, mit csinálnak ott. Azt tudom, hogy Zion és még páran fotóznak. De ennyi. Az információk a Zion-szűrőn keresztül érkeznek hozzám, ami nyilvánvalóan eléggé fotócentrikus. – Elkérhetem a gépet? – teszem még hozzá, pont mikor anya elégedetten a művével kiegyenesedik. Rápillantok a bepakolt étkészletre, és minden katonás sorrendben követi egymást.

– El – feleli, de ahogy előre sejthető volt, ennyivel azért nem úszom meg. – De nem lenne jobb valami hasznosabb után nézni? – kérdezi kétkedve.

– Mint például? – kérdezem akaratlanul is kissé cinikusan, amire kapok egy vegyél vissza pillantást, de nem bánom meg, hogy kibukott belőlem. Nekem meg neki elég más fogalmaink vannak a hasznosról. Látom rajta, hogy nagyon akar valamit mondani, de inkább visszafogja magát, ami elég ritka.

– Rendben – sóhajtja. – Kell még más is ehhez a kurzushoz? – kérdezi, és az ehhez a kurzushoz részt úgy ejti, mintha legalábbis egy prédikációs szektához készülnék csatlakozni.

Minden aminek egy kis köze is van a művészetekhez, távol áll tőle, és habár egyszer sem mondta ki nyíltan még, de nem egyszer tett rá utalást, hogy szeretné, ha olyan irányba orientálódnék, mint Parker. Ami ugyebár megegyezik a sajátjával.

Mindenesetre lezárom annyival a témát, hogy semmi más nem kell, és mosogatás után be is iszkolok a szobámba a családi géppel együtt, mert hogy biztos vagyok benne, hogy ezt a csatát még nem nyertem meg teljesen, és beletelik majd még néhány körbe a dolog, ha valóban megtetszik a téma.

 

Később épp a fényképezőgép menüjét nézegetem a szobámban, mikor egy másodpercre felpillantok a lenémított tévére, mert váratlan villanó fények töltik be a szobát.

A képernyő alján vörösen izzó alapon vastag fehér betűkkel áll a felirat:

Egy év után újabb nyom Marilyn Willis ügyében.

Azonnal a távirányítóért nyúlok, és felhangosítom.

– A majdnem egy éve eltűnt Marilyn Willis táskáját találhatták meg a Garison folyó partján. Ma délután egy helyi horgász bukkant a fekete szatyorba csomagolt sötétkék táskára, melyről később kiderült, hogy nagy valószínűséggel az eltűnt lányé lehet. A rendőrség egyelőre nem közölt pontosabb információkat a táskáról, de egy neve elhallgatását kérő szemtanú azt nyilatkozta, hogy a táskában személyes tárgyak voltak, melyek alapján egyértelműen beazonosítható, hogy Marilyn dolgairól van szó. A lány tavaly októberben tűnt el nyomtalanul a William E. Griffis Középiskola hátsó parkolójából, és a rendőrség azóta sem bukkant a nyomára. A most megtalált táska talán új lendületet adhat a majdnem egy éve húzódó nyomozásnak.

Ezután bevágnak egy rendőrnőt, amint a folyóval a háttérben nyilatkozik. Jóformán semmit sem mond a folyamatban lévő nyomozásra hivatkozva, így kissé csalódottan, de egyben izgatottan halkítom vissza a tévét.

Egy ideig ülök magam elé bámulva, kezemben a géppel, és Zion hátborzongató szavai visszhangzanak a fejemben. Megborzongok, mert még belegondolni is rossz, mit élhet vagy élhetett át az a szerencsétlen lány. Meg a családja…