Kedvencekhez adás
9

Eleven lelkek

4.

Pénteken Bailey egész nap másról sem beszél, csak a bulijáról, és Dave lehetséges megjelenéséről, ami délutánra mindenféle alap nélkül már egészen bizonyos felbukkanásra eszkalálódik tovább. Ahogy telnek a percek, úgy növekszik Bailey magabiztossága Dave-et illetően, nekem meg ezzel párhuzamosan növekszik a frusztrációm, mert belegondolok, mi van, ha tényleg elmegy, ahogy Tom mondta. Vagy ami rosszabb, nem megy el. Akkor aztán hallgathatjuk Lillyvel a siránkozást ki tudja meddig.

– Azért légy óvatos – figyelmeztetem Bailey-t az ablakon félig kilógva, mikor suli után kiteszem az autóból a házuk előtt.

– Igenis! – szalutál teátrális mozdulatokkal, miközben úgy vigyorog vissza rám, mintha megnyerte volna a lottót. Nem kérdezi, mire gondolok, de nem is fontos. Ezer olyan dolog történhet egy ilyen estén, ami miatt aggódni lehet, és ő most nagyon nem akar agyalni. – Szombat délután átugrom, és elmesélem, mi volt – teszi hozzá, és úgy tűnik, már egyáltalán nem igényli, hogy a kamu bébiszitterkedés kamu vége után áttoljam a képem, ha tudom.

Persze nyilván nem fogja kibírni szombatig. Már ma este ontani fogja magából a képeket és az üzeneteket a közös beszélgetésbe Lillyvel, és ettől egy kicsit meg is könnyebbülök, mert ha nekem nem lesz kedvem reagálni, legalább megvan az esély arra, hogy Lillynek igen.

– Ne igyál sokat! – figyelmeztetem még utoljára, majd egy intés után elhajtok, és figyelem a visszapillantó tükörben, ahogy lelkesen befordul a ház felé, és eltűnik a szemem elől.

Mély lélegzetet veszek. Talán igent kellett volna mondanom – fordul meg a fejemben, ahogy arra gondolok, mennyi hülyeségre képes Bailey ittasan, de aztán rájövök, hogy az elmúlt három alkalommal, mikor bulizni mentünk, az este nagy része abból állt, hogy Lilly és én megpróbáltuk megakadályozni a részeg Bailey-t abban, hogy kárt tegyen saját magában, vagy néha másban is. Majd később felhívom, hogy rácsekkoljak, minden oké-e, de ennél többre most nem telik tőlem ma este, ezt már most tudom.

Apa kicsit hamarabb ér haza a munkából, mint anya, de egy gyors fürdés és átöltözés után, szinte azonnal le is lépnek Marlow-ékhoz. Barbara és Joseph Marlow a város szélén élnek, közel a Herrera’s mexikói étteremhez, ahova legalább havonta egyszer beülnek közösen, hogy Paloma koktélt szürcsöljenek a csípős csirke mellé, és közben kibeszéljenek gyakorlatilag mindenkit a környezetükben.

Kicsit meg is könnyebbülök, hogy lelépnek, és egyedül maradhatok a házban, pedig nem nagyon tervezek semmit sem csinálni. Fürdés után bekuckózom a szobámba, és a NatGeo egyik légi szerencsétlenségről szóló dokufilmjének a háttérzajával övezve újra előveszem a család fényképezőgépét mélyebb megismerés reményében.

Bailey este tíz körül kezdi küldözgetni az első fotókat a közös Messenger csoportba, és meg kell hagyni, a képek alapján sokan elmentek. Örülök, hogy sikerült neki összehoznia a dolgot, de továbbra sem vágyom rá, hogy ott legyek, főleg, hogy az egyik fotó hátterében meglátom Tomot is.

Bailey helyzetjelentése alapján Dave még nincs ott, de a lelkesedése nem lankad. Még…

Még amúgy is korán van – írja kicsit magyarázkodás szagúan, én meg kicsit szkeptikusan, de azért reménykedve teszem magam mellé a telefont az üzenet elolvasása után. Azért mégiscsak jó lenne, ha elmenne.

Tizenegykor levánszorgok a konyhába rágcsáért. Anyáék még sehol. Jól alakulhat az estéjük. Nachosra és sajtszószra vágyom, de nemhogy ezeket nem találok, de még egy zacskó sós mogyorót se, így kedvetlenül ugyan – hogy ki kell mégis mozdulnom, még ha csak Mr. Martinez kisboltjáig is –, de pulóvert és melegítő nadrágot veszek, és morogva elhagyom péntek esti bunkeremet.

Az esték kezdenek egészen hűvösek lenni. Útközben eszembe jut, hogy talán egy vékony dzseki sem ártott volna, de inkább szaporázom a lépteimet, és igyekszem minél hamarabb letudni a vásárlást, hogy visszakuckózhassak a szobámba.

Rajtam kívül természetesen senki nincs a boltban, és sötétben elég ijesztő hangulatot is áraszt magából a hely a szűk kis folyosóival ilyen későn, de Mr. Martinez szokásos bizalmas, szarkalábakkal ölelt mosolya vár a pult mögött, így – mint mindig –, most is jó érzéssel távozok a boltból a klausztrofób érzés ellenében is.

– Szép estét! – köszönök el dolgom végeztével. Mr. Martinez mosolyogva int a fejével, miközben a pénztárgépbe gyömöszöli a papírpénzt, amit adtam neki, én meg kilépek a hűvös éjszakába. A szellő megcsapja az arcom, miközben a viseltes műanyag szalagfüggöny legördül a vállaimról. Pár pillanatig csak állok az éjjel-nappali bejáratánál, és magamba szívom a városi éjszaka illatait. Kipufogógáz és távoli eső illata keveredik az orromban.

Egy csapat velem egykorú lány és fiú sétál el a bolt melletti járdán. Vihorászva lökdösik egymást, látszik rajtuk, hogy már nagyon nem szomjas egyik sem, és még csak most indul nekik az este. Óvatosan kicsúsztatom a telefonom sötétkék pulóverem kenguruzsebéből, hogy megnézzem az időt. Még csak tizenegy óra van.

Még el tudnék menni Bailey bulijába – fut át az agyamon a gondolat. Egy morbid pillanatra még talán kedvet is kaptam hozzá, ahogyan megláttam a csoportot elhaladni, de aztán rögtön el is megy tőle a kedvem, ahogyan visszaemlékszem a legutóbbi bulira, amiben voltam. Egy katasztrófa volt az egész.

A hely biztonsági emberei már éjfélkor nem akarták visszaengedni Bailey-t a szórakozóhelyre, annyira be volt rúgva. Nekem kellett kihozni a táskáját és vele együtt az iratait, hogy egyáltalán el tudjunk indulni hazafelé, miközben ő egyfolytában könyörgött a két nagydarab, keményre edzett felnőtt férfinak, hogy visszaengedhetik őt, nem lesz semmi gond.

– Örülj, hogy nem hívták a rendőrséget, amiért kiskorú vagy – mondtam neki hazafelé menet, de ő csak legyintett, és a hely üzletpolitikájával példálózott. Ha egyszer beengedtek, már az ő felelősségük is.

Habár ez a buli most éppen Bailey-nél van, továbbra sincs kedvem tyúkanyósdit játszani felette.

– Elnézést – lép fel egy ázsiai férfi a lépcső legaljára. Félreállok az útból, hogy bemehessen a fehér, hidegfényben úszó boltba, és ekkor látom meg a bolt előtti kicsiny kis parkolóban fetrengő alakot.

Baseball sapkás feje a padkán pihen, a lábai keresztbe vetve, és úgy bámulja az eget, mintha csak egy rét kellős közepén piknikezne. Fekete kapucnis pulóver, és szintén fekete nadrág van rajta, ami koszos a beton porától. Elhúzom a szám, és elfordulok tőle, de akkor hirtelen bevillan az ismerős arc, és visszafordulok felé.

Egészen máshogyan fest,  mint az iskolában, de felismerem. Jonah az. Sötét tekintete homályos, az arca pedig piros. Be van rúgva.

Pár hosszú másodpercig csak bosszankodva nézem. Bailey buliján kellene lennie, merthogy Dave-nek is ott kellene lennie, és úgy össze vannak nőve az iskolában, mint az ikrek.

Nem érdekel.

Ismét elfordulok. Nincs kedvem egy részeg iskolatársat istápolni. Bailey-vel is egyre nehezebb ezt csinálnom, nemhogy egy olyannal, akit alig ismerek. Minek rúgott be ennyire? Olyan szánalmas, ahogyan a parkolóban hever.

Pár métert teszek meg csak, mikor hangosan köhögni kezd. Visszanézek, és az oldalára fordulva fulladozik. Már-már azt hiszem, hányni fog, de nem történik ilyesmi. Felsóhajtok, mert habár semmi kedvem hozzá, de elég szörnyen hangzik a krákogása, megrémiszt. Kiráz a hideg.

Kiveszem az ásványvizet, amit a hazafelé útra vettem magamnak a fehér műanyag zacskóból, és leguggolok mellé. A köhögése valamelyest enyhül. Felényújtom az üveget.

Sötét tekintete szép lassan végigsiklik az üveget tartó ujjaimon, majd a karomon egyenesen az arcomig. Látszik rajta, hogy nem ismer meg. Az arckifejezése értetlen, ezért kissé meglibbentem az üveget, hogy vegye el. Engedelmeskedik, és mikor érzem, hogy a víz súlya már nem húzza az ujjaimat, azonnal felállok, hogy otthagyjam.

Én minden tőlem telhetőt megtettem, majd a haverjai érte jönnek, ha akarnak.

Elindulok hazafelé, de reszelős hangja megállásra késztet.

– Hé, Daniela!

Félig megfordulok, és hitetlenkedve bámulok le rá. Fojtott mozdulatokkal tornázza fel magát ülő helyzetbe.

– Kösz a vizet – csavarja le a kupakot az üvegről. A nyelve akadozik, de tisztán érteni minden egyes szavát.

– Nincs mit – szűröm a fogaim között, és újra megindulnék, de újfent megállít.

– Nem ismersz fel, mi? – kérdezi, én meg értetlenkedve meredek rá. Ugyanazt gondolja rólam, mint én róla, ami kissé mulatságos. Nem is tudom megállni, hogy cinikusan ne mosolyodjak el a helyzet abszurditásán.

– Három óránk is ugyanaz, Jonah, nehéz lenne nem felismerni téged, még akkor is… ha ilyen állapotban vagy.

– Óh – nyögi félig megilletődötten, majd iszik a vízből, és kissé megrázza magát, mintha a részegséget ennyivel el lehetne tüntetni. Eddig sem túl stabilan nyugvó baseball sapkája leszánkázik fejéről közben. Sötétbarna haja kócosan meredezik az égnek miatta. – Most biztos érdekel, miért vagyok ilyen állapotban – mosolyodik el halványan és cinikusan.

Egyáltalán nem hasonlít arra a srácra, aki biológiára jár.

– Nem különösebben – felelem az igazságot. Mára már felhasználtam a napi bájolgási adagom, és jövő hétre nemigen fog emlékezni úgysem arra, hogy Mr. Martinez éjjel-nappali boltja előtt fetrengett a betonon.

– Tetszik az őszinteséged, Diny – mutat rám jobb mutatóujjával, de még csak rám sem néz közben. Újabb korty vizet iszik.

Diny?!

– Nem igazoltál vissza – jegyzi meg, mielőtt jobban is fennakadhatnék a becézésen. A hangja ide-oda csúszik, miközben beszél.

– Így van – helyeslek komoran, mert jobb nem jut eszembe. Mégsem mondhatom, hogy attól tartok, Bailey-t rosszul érintené a dolog. – Az, hogy egy évfolyamra járunk, nem jelenti, hogy ismerjük egymást.

– Jesszus, de fagyos valaki – mondja jókedvűen, miközben újabb korty vizet iszik. Bűntudatom támad, mert a komor megszólalásomhoz valóban kevés köze van. – Kevésbé tűntél annak, mikor rám dudáltál a suliparkolóban.

Elpirulok a kijelentésre, és reménykedem, hogy nem látszik.

– Egyetlen szót sem beszéltünk az iskolában eddig – egészítem ki lágyabban, abban bízva, hogy tompítja az előző mondataim élét.

– Te mégis tudod, ki vagyok.

– Igen, mert…

Nem tudom befejezni a mondatot, de ő megteszi helyettem.

– A barátnőd bele van zúgva Dave-be. Az a… hogy is hívják a csajt? Bailey?

Erre nem tudok mit mondani, de nem is kell, mert folytatja, és nem tudok vitatkozni azzal, amit mond, mert én is ugyanúgy gondolom, ahogyan ő, és emiatt összerándul a gyomrom.

– Úgy követi minden mozzanatát Facebookon, mint egy tacskó a gazdáját – kuncog gúnyosan, és kicsit azért rosszul esik, amiért kineveti Bailey-t. Habár az utóbbi időben az agyamra ment ezzel a témával, attól még semmi rosszat nem tett. Szerelmes. Ennyi. Mégha én képtelen vagyok felfogni, miért.  – Te is úgy gondolod, hogy Dave a megtestesült főnyeremény? – kérdezi gunyorosan. A tekintete még mindig képtelen hosszú ideig egy pontra fókuszálni.

– Haza kéne menned – mondom nyersen válasz helyett. – Felhívhatok neked valakit – javaslom, mert váratlanul eszembe jut Marilyn, és nincs szívem itt hagyni egyedül a sötét parkolóban.

– Nem kell nekem senkit se felhívni. Boldogulok én egyedül is – legyint fusztráltan. A nyelve még mindig akadozik, a tekintete pedig ide-oda siklik.

Mély lélegzetet veszek, és habár tényleg semmi kedvem hozzá, kinyújtom felé a jobb kezem.

– Gyere. Segítek hazajutni – mondom, mire úgy bámul rám, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban elnevetem magam, hogy csak vicceltem.

– Kedvesnek tűnsz – mondja elcsukló hangon csak úgy mellékesen, miközben megpróbál erőt venni magán. Mintha tudna bármit is rólam. Egyik kezével elfogadja felé emelt jobbom, a másikkal a földre esett sapkájáért nyúl, és lassanként feláll, engem meg olyan váratlanul ér a magassága, mintha sosem láttam volna még az iskolában.

Ilyen közelről mondjuk nem is.

Kicsit hátrébb lépek és elengedem a kezét. Azonnal meg is inog, így jobbomat átvezetem a hóna alatt, és megkapaszkodok a vállában, így valamennyire már stabilan áll a lábán. A lehelete bűzlik az alkoholtól, de igyekszem kizárni a gondolatot, hogy bármelyik pillanatban lehányhat, ahogyan Bailey tette már párszor.

– Csak ne okádj rám – szúrom oda nyersen, mire elvigyorodva bámul le rám.

– A világért sem tenném – húzza ki magát. Tisztelegni próbál, de nem sikerül neki.

A szememet forgatom, mire szórakozottan a fejemre húzza a baseball sapkáját.

Most már erősen reménykedem, hogy legyen annyira részeg, hogy ne emlékezzen arra, hogyan jutott haza. Apropó otthon…

– Merre is laksz pontosan? – kérdezem, mert jófej akartam lenni, de jòtékonykodásomba nem kalkuláltam bele egyáltalán a távolságot. Nem ilyen péntek estét képzeltem magamnak, ha egyáltalán képzeltem is bármilyet.

– Öm…

Ajjaj.

Keresgélni kezd fekete pulóvere zsebében. Nagy nehezen előhalássza a telefonját, aminek már amúgy is be van törve a kijelzője, de a biztonság kedvéért most még azért újra leejti, hátha nem elég tropa a készülék.

– Hupsz – teszi hozzá szórakozottan. A telefonért nyúlok, ami természetesen képernyővel találta telibe a betont.

– Mi a kód?

– Milyen kód? – kérdez vissza, de egyértelműen nem rám figyel. Keres valamit a zsebeiben. Kezdem nagyon unni, de most már egyértelműen nem hagyhatom itt.

– Nézd! Azt ott nem Dave? – mutatok az út felé, mire azonnal felkapja a tekintetét, én így az arca elé tarthatom a telefont, ami csodával határos módon ilyen állapotban is felismeri, és azonnal feloldódik a zár.

Kikérdezem Sirit, és mint egy pedáns kisiskolás már nyitja is a térképet, ahol kis piros jelzéssel megjelenik az Otthon felirat.

Jonah felháborodottan igyekszik rám bámulni, ami az alkohol miatt inkább grimasznak tűnik. Mélyet sóhajtok, mert a kis pontok fél órás sétát mutatnak, és a srác jelenlegi állapotában ez minimum egy órára bővülne.

– Nem hiszem el – suttogom. Már megbántam, hogy jótündért kezdtem játszani, és úgy vélem, az este során ez többször is meg fog történni, de nem lenne tőlem szép, ha félúton meggondolnám magam. Most már haza kell valahogy juttatnom, akármennyire is nem tetszik a dolog.

A telefonjáról felhívom a város egyetlen taxitársaságának számát, és a diszpécser biztosít róla, hogy a kocsi öt percen belül itt lesz, de ez csak a hetedik percben történik meg, én meg addigra már annyira frusztrált leszek Jonah viselkedésétől, hogy amiatt a két perc miatt is dühödten vágom rá a srácra az ajtót, miután betuszkolom a hátsó ülésre.

Én magam a sofőr mellé ülök be, és Jonah telefonját mutatva adok irányt.

– Remélem, a barátod nem fog az ülésre hányni – jegyzi meg a sofőr szúrósan a visszapillantóba nézve.

– Én is nagyon remélem – mondom hasonlóan nyers stílusban. – És nem a barátom – teszem még hozzá halkabban, mert valamiért nem akarom, hogy ez az idősödő, vadidegen férfi azt gondolja rólam, hogy ilyenekkel barátkozom. Mármint részeges tinédzserekkel. Ami elég képmutatás a részemről, be kell vallani. Mindenféle szempontból.

Az autó meglódul, én meg megpróbálom magamban felidézni az útszéli lámpák folyamatos narancsos kereszttüzében villódzva, hogy hányszor kellett így hazakísérnem Bailey-t, aki szinte minden egyes bulin képes valamivel megindokolni, hogy a sárga földig issza magát.

– Hé, hol a telefonom? – mocorog a hátsó ülésen Jonah hirtelen. Jobb oldalán fekszik és tapogatja a pulóverét. Egyértelműen nem emlékszik, hogy alig pár perce elvettem tőle. A nyelve akadozik, ahogy beszél.

Mély lélegzetet veszek, és a szélvédőn túlra emelem a tekintetem.

– Majd visszakapod – mondom színtelenül.

– A barátod eléggé eláztatta magát – jegyzi meg a sofőr rám sem nézve.

– Talán oka volt rá – válaszolom kissé ingerülten, mert a férfi úgy ítélkezik, hogy nem ismeri a körülményeket, és ebből ráismerek, hogy én is ugyanígy teszek. Már akkor így tettem, mikor megláttam a parkolóban fetrengeni Jonah-t, és ettől elszégyellem magam. – És már mondtam, hogy nem a barátom.

– Akkor miért segítesz neki?

– Mert egy iskolába járunk. – Nyegle indoklás, de egyelőre nem telik tőlem többre, hiszen eddig a pontig már legalább kétszer bántam meg, hogy segítettem neki, de aztán egyszerűen gondolkodás nélkül kibukik belőlem a valódi indok. – Mert kihasználhatják, amikor nem tud magáról – teszem hozzá halkabban végül, szándékosan elfordulva a sofőrtől.

A férfi csak óvatosan hümmög egyet, és hosszú percekig nem szólunk egymáshoz. Hátrapillantok Jonah-ra, mert feltűnően hallgatag, és látom, hogy lehunyt szemekkel pihen.

– Ne aludj el. Mindjárt nálatok vagyunk! – nyúlok hátra balommal, és kissé megrázom a karját, mire kótyagosan kinyitja a szemeit, és rám bámul. Sötét tekintete pár pillanatig komoran vizslat, mintha nem ismerne fel azonnal.

– Tetszel nekem – jelenti ki komolytalanul. A szemeimet forgatom.

– Aha, hát részvétem! – sóhajtom. Tényleg kezd fárasztani. Azt mondhatom, hogy a legutolsó dolog, amit most kívánok a világon, hogy egy részeg barom idétlenül bókoljon nekem. – Ti aztán tényleg nem tudtok semmit sem – morgom visszafordulva. Kuncogni kezd a reakciómat hallva. Feje visszahanyatlik az ülésre, és a plafont kezdi bámulni. Jókedve pillanatok alatt illan el, mintha valóban elgondolkodna azon, amit hallott.

– Ezt Tom miatt mondod? – kérdezi hirtelen jött józansággal. A szívem mélyet dobban, és riadtan kapom a tekintetem a sofőrre, mintha ennyiből bármit is megérthetne a történetből, de ő csak az utat vizslatja. – Tom egy seggfej – teszi hozzá, ezt már újra az alkoholittas, vidám hangján. Ismételten kuncogni kezd, mintha előbbi kijelentése csak egy hülye vicc lenne. Ökölbe szorítom a kezem a combomon.

– Ti sem tudtok mindent! – emeli fel a fejét Jonah, hogy újra a látóterébe kerüljek, és rám nyújtja a nyelvét, mint ahogyan Crystal szokta. Csakhogy ő hatéves, Jonah meg tizennyolc.

Inkább nem reagálok. Hallgatok, mert ő részeg, nekem meg nincs kedvem mélyebbre merülni a témába, még ha az utolsó kijelentésével némileg egyet is tudok érteni.

Hosszú néma percek telnek el, mire a sofőr fékezni kezd egy kertes házakkal tűzdelt utca jobb oldalán. Egy kétszintes, fehér ház előtti felhajtó végében áll meg. Az ablakok és az udvar teljesen sötétek. Csendes a környék.

– Megvárna, kérem? – kérdezem a sofőrt, mire kissé bizonytalanul, de bólint, én meg kipattanok az ülésről, és megpróbálom kirángatni a kissé álmatag Jonah-t a hátsó ülésről. Nem megy elsőre, de a sofőr csak némán és lesajnálóan figyeli a próbálkozásom a visszapillantó tükörből, emiatt el is múlik a bűntudat, amit amiatt éreztem, hogy a félhomályban észrevettem, hogy Jonah koszos pulóvere nyomot hagyott az ülésen.

Szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy talpra állítom a srácot, teszek vele néhány lépést az autó farát megkerülve a felhajtón, majd Jonah egész egyszerűen elenged és letelepszik a betonra.

Tanácstalan vagyok, mert teljesen máshogy képzeltem a dolgokat. Azt gondoltam, eddigre már annyira kijózanodik, hogy képes lesz egyedül is betalálni a saját házukba, de nyilvánvalóan látszik, hogy ez nem fog megtörténni.

– Hé, megvárjalak akkor? – hajol át az anyósülésen a sofőr, és a lehúzott ablakon keresztül várakozóan bámul rám a sötétben.

– Francba – sziszegem csak úgy magamnak, miközben intek jobb kezemmel. – Nem kell – mondom bosszúsan, miközben a pénztárcámért nyúlok, hogy kifizessem a fuvart. A bankjegyek kézhezvétele után azonnal lelép, nem foglalkozik velünk tovább. Visszafordulok a ház felé. Teljesen sötétek az ablakok. Nem tudom, mit tegyek. Nem csengethetek csak úgy be, felverve az egész családot, és abban is biztos vagyok, hogy a szülei valószínűleg nem örülnének túlságosan, ha ilyen állapotban találkoznának a fiukkal. Legalábbis az én anyám biztos kiverné a balhét ilyen esetben.

Egy pillanatig csak állok vele szemben csípőre tett kezekkel, és azt latolgatom, miként lehetne a szobájába csempészni anélkül, hogy észrevennék, de semmi olyan nem jut eszembe, amivel ezt kivitelezni lehetne.

– Mégis mennyit ittál? – kérdezem. Nem várok választ, mégis kapok.

– Nem eleget – feleli, miközben hátradől a betonon, és az eget kezdi tanulmányozni. – Gondolod, hogy egyedül vagyunk? – kérdezi, és a hangja meglepően józannak hat egy másodpercre megint, így úgy döntök, komolyan válaszolok.

– Nem hinném.

Erre kicsit felemelkedik, miközben kezeit feje mögé helyezve bámul rám a sötétben.

– Miért nem beszélgettünk soha a suliban?

Ezzel megfog. Mit válaszol az ember lánya egy ilyen kérdésre? Egyszerűen csak így alakult? Nincs normális válasz. Az ismertségek és barátságok kialakulása nem egy tervezett folyamat részei. Véletlen, mint ahogyan az is, hogy ez az este így alakult.

– Miért ittál ennyit? – kérdezem kissé közelebb lépve, mert nem akarok hangosan beszélni. Félek, hogy valakit felkeltünk vele.

Jonah mosolyogva újra az égre bámul.

– Szánalmasnak gondolod? – kérdez vissza jókedvűen, de továbbra sem néz rám.

– Kicsit – mondom őszintén, mire felkuncog. Nem mintha én még nem lettem volna részeg, de odáig sosem engedtem magam, hogy egy kisbolt parkolójában fetrengjek. Nem mintha ez mentesítene bármi alól is.

Jonah tovább bámulja az eget, és visszatér eredeti témájához.

– Mikor kicsi voltam, rá voltam kattanva a földönkívüliekre. – Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, amiből arra következtetek, hogy tényleg van konkrét ok az állapotára. Valamit ki akart mosni a gondolatai közül az alkohollal. Nem kérdezősködöm tovább erről inkább. – Imádtam mindent, ami az űrrel kapcsolatos. Néha még most is gyakran bámulom az eget, és elképzelem, milyen lehet odakint.

– Én a dinoszauruszokra voltam rákattanva – szúrom közbe vállat vonva. Lassan rám siklatja a tekintetét, és nem szól semmit, csak hosszú néma másodpercekig, már-már zavarba ejtően, csak bámul. – Fel fogsz fázni – jegyzem meg, hogy megtörjem a kínos pillanatot. Sikerül is.

– Melyik volt a kedvenced? – kérdezi figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. Mintha két párhuzamos beszélgetést folytatnánk, amiből az egyik nem halad semerre.

– A triceratopsz – vallom be kelletlenül, és kicsit zavarban is vagyok tőle. Jonah halk, alkoholittas kuncogást hallat, amitől akaratlanul is elindul bennem a védekező ösztön. – Apám imádta az Őslények országát, mikor gyerek voltam, jó?! – magyarázkodom kissé sértetten, mire a kuncogásból határozott nevetés lesz. Nagyon nem tudom ezt a Jonah-t összeegyeztetni az iskolai Jonah-val egyelőre.

– Kistülök – jegyzi meg jókedvűen. – Nincs is több kérdésem – mondja, mintha most fejtette volna meg a létezésem mibenlétét.

Sértetten bámulok le rá.

–  Nyugodtan  leléphetsz. Innen már nem lesz bajom – közli, váratlanul visszaugorva a nem túl haladós párhuzamos beszélgetésünkre,  de ezzel azért tudnék vitatkozni. Biztosan nem látta Breaking Badet.

Magamban őrlődve fordulok a megvilágított út felé – menjek vagy maradjak –, majd vissza Jonah felé, aki újra váratlan komolysággal bámul fel rám. Mintha látna valamit az arcomon a sötétben, ami eddig nem volt ott.

– Visszaadod a telóm? – kérdezi hirtelen, én meg elpirulva kapok észbe, hogy zsebre tettem, mikor kihúztam Jonah-t a taxiból.

– Ja, persze. Bocs.

Mikor visszaadom neki, ahelyett, hogy zsebre tenné a készüléket, felém fordítja, és mindenféle szégyenlősség nélkül egyértelműen csinál rólam egy fotót. Az engedélyem nélkül.

– Mit művelsz? – kérdezem felháborodottan bámulva le rá. Szája félmosolyra húzódik, miközben a törött képernyőn keresztül megszemléli a művét. Látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy erre vonatkozóan azért vannak társadalmi elvárások. Mondjuk, hogy előtte kérdezzen meg róla. Ehhez azért még nem józanodott ki.

– Telóval nem annyira adja – mondja tárgyilagosan végül. – De azért így is jó lett – mondja elégedetten, majd egyszerűen zsebre teszi a telefont.

– Töröld ki – közlöm vele nyersebben, mint szerettem volna, de lepereg róla. Megpróbál egyedül feltápászkodni a betonról, és egy ideig még lenyűgözve azt hiszem, hogy sikerül is neki, de mihelyst a két lábára van utalva, elkezd előre dőlni, mint egy meglökött keljfeljancsi, annyi különbséggel, hogy ha nem ugrok oda, ő valószínűleg nem tér vissza az egyensúlyába.

Mély lélegzetet veszek. Mi az istenért csinálom én ezt tényleg? Nem is ismerem. Rég otthon lehetnék, a nachost majszolva, a tévét nézve…

– A nachos! – bukik ki belőlem akaratlanul is csalódottan, és mire hangosan ki is mondom, megvetően oldalról Jonah-ra bámulok, miközben igyekszem őt a hóna alatt átkarolva a két lábán tartani. – Miattad a taxiban felejtettem a nachost és a sajtszószt! – vádolom meg gyerekesen. Nem úgy tűnik, hogy meghatná a dolog. Vagy úgy egyáltalán eljutott volna a tudatáig. Most hogy újra egyenesbe jött, megint úgy néz ki, mint aki menten rosszul lesz, így szinte isteni feloldozásnak élem meg, mikor váratlanul nyílik a bejárati ajtajuk, és megjelenik benne valaki, még akkor is, ha mindössze tizenkét-tizenhárom évesnek is néz ki. Egy csalódott és mérges tizenkét-tizenhárom évesnek.

– Hé, öcsi! Hogy-hogy fent vagy még? – kérdezi Jonah ingadozó hangon az említett felé intve kezével, mire a gyerek nagyon mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszolna, és még a sötétben is látom, hogy ez pusztán azért történik, hogy ne sírja el magát válasz közben. A torkom összeszorul.

– Téged vártalak! – mondja vádlóan, és ebbe az egy mondatba olyan sok minden sűrűsödött első hallásra is, hogy egy pillanatra lefagyok, mikor a gyerek tekintete rám vándorol, és úgy igazán megnéz magának tetőtől talpig. Nem mond semmit, csak kis szünet után visszanéz maga mögé a sötétnek tűnő házba egy pillanatra, aztán ugyanolyan részletességgel megnézi magának a bátyját, és döntésre jut. – Segítesz behozni?