Enyém, holtodig

Rohamkukac

2. Fejezet

2019. május 3.

Fraknó vára, mely egy meredek dolomit szikla tetejéről tornyosult a Rozália-hegység határolta völgy fölé, olyan volt, mintha csak arra lett volna hivatott, hogy fizikai manifesztációja legyen ura büszkeségének. Mindezt persze okkal. Impozáns volt, és egy olyan helyen épült, ahol senkinek nem támadt kedve a megostromlására. A külső várfalat egy belső követte, és ezen belül volt maga a vár tornyaival és épületeivel. Látványra csodás volt most pedig egyenesen pompázott. A falat tulajdonosa címeres zászlói és kárpitjai borították, ékesen jelezve azt, hogy valami jeles esemény zajlik odabenn. Ez a jeles esemény pedig nem volt más, mint egy neves rokon megtisztelő jelenléte.

A vendég Hlavacsek Vencel gróf volt, a csehországi Humpolecről, aki távoli rokona volt a várúr feleségének, Vratiszlav Rozáliának. Rozália morva grófnő volt, és közismeretesen gyönyörű. A haja olyan színű volt, akár az érett búzakalász, a szeme pedig olyan kék, mint a búzavirág. Alakja kecses és karcsú, hangja kedves és szép. Nem csoda hát, hogy mindenki ámulva nézte, ha csak lehetősége volt rá.

Ez az érzés nem volt ismeretlen a férjurának, Giletus hercegnek sem. Nap mint nap átélte, ahányszor csak pillantása szépséges feleségre vándorolt, attól a pillanattól kezdve, hogy életében először meglátta.

Giletus a király egy kérését teljesítve járt Morvaországban és járult a fejedelem színe elé, aki a tiszteletére lakomát és vadászatot rendezett. Természetesen a felszolgált étkek a levadászott állatokból kerültek elkészítésre. Giletus szép számú vadat ejtett és erre nem titkoltan büszke is volt. Mindez persze nem volt csoda, hiszen mind lova, vadászkutyái mind a céllövő képességei is széles körben ismeretes voltak. Ezen a vadászaton látta meg először Rozáliát, aki láthatóan le volt nyűgözve a teljesítményétől. A férfi egy széles mosollyal hajolt meg az akkor számára még ismeretlen hölgy felé, aki a köszöntést egy kecses bólintással viszonozta. Az ezt követő lakomán Giletus mindent elkövetett, hogy fényt derítsen a nő kilétére. Sokat nem kellett kérdezősködnie, ugyanis a mellette ülő igencsak bőbeszédű nemes készségesen bizonyult.

– Hogy az a szőke hölgy? – Egy csuklás mellett követte tekintetével az irányt, amit Giletus vázolt neki, egészen addig, míg a már bortól homályosuló tekintete meg nem állapodott a herceg kérdésének tárgyán. – Ő Rozália kisasszony. A fejedelem tanácsosának, Vratiszlav grófnak az egyetlen és annál inkább nagyra becsült leánya és éppen ezért kérőinek se szeri, se száma.

Újabb csuklás mellett fordította borvirágos arcát ismét a kérdező felé.

– Csak nem tetszik néked, fiam? – Jókedvűen nevetett egyet tulajdon felvetésén, és jókedvében akkorát csapott Giletus vállára, hogy az majdnem közelebbi ismeretséget kötött a szarvashússal, ami még a tányérjában várta, hogy elfogyasszák. Kelletlenül mosolygott tőszomszédjára és kiegyenesedve újra a hölgyre nézett, akinek most már a nevét is tudta.

– Rozália… – Úgy ízlelgette a nevet, mintha valami különleges zamata volna, amit csak ő képes megfelelő mód értékelni.

Szomszédja állítása pedig hamarosan be is bizonyosodott, hiszen a lánynak szinte egy percnyi nyugta sem volt, mert mindig akadt olyan, aki éppen körülötte legyeskedett.

A lakoma innentől a titokban váltott pillantásokkal telt és egy tánccal, amiben majdnem minden jelenlévő férfi részesítette a hölgyeket. Bár Giletus szentül hitte, hogy vonzalma csak saját maguk számára nyilvánvaló, a valóság nem ez volt, mert mindez a fejedelemnek is szemet szúrt, aki aztán tanácsosa figyelmét is felhívta erre.

– Vajon látod azt, amit én látok? – A tanácsos értetlenül nézett a fejedelemre, aki előbb a száját simogatta, majd a király küldöttére mutatott. A megszólított megrázta a fejét. – Én azt látom, hogy a herceg és a lányod igencsak érdeklődnek egymás iránt.

– Valóban úgy tűnik, jó uram. – Vratiszlav gróf bólintott a kijelentésre, ami most, hogy figyelmet szentelt neki, nem volt elvitatható. Jól ismerte a fejedelmet és már azelőtt sejtette, hogy mit akar mondani, hogy az belekezdett volna a mondandójába. Habár nem örült kimondottan a kilátásnak, aligha tehetett ellene bármit és valóban logikus döntésnek tűnt.

– Habár meglehet ez korai, de úgy ítéltem meg, hogy ez egy remek diplomáciai kapcsolat alapja lehetne, hiszen a herceg bejáratos István udvarába, a lány pedig egy fejedelem tanácsosának egyetlen gyermeke. Ha a kapcsolat nem is túl közvetlen, de bizonyára a királynak is elnyerné a tetszését. – A gróf minderre csak alázatosan bólintott.

Giletus tehát hazatért a várába küldetését teljesítve és egy fogadalommal megkötve. Nem volt mindez sem az ő, sem Rozália ellenére, hiszem az ott töltött idő hatására az érzéseik viszonzásra találtak. A házasság tehát megköttetett és szívüket és életüket egymásnak ajánlva házastársak lettek.  Ezen idillbe érkezett a hír, miszerint Hlavacsek Vencel gróf szeretné meglátogatni szépséges rokonát, hogy miként is megy a sora.

– Nem látom be, hogy miért szükséges eleget tennünk a kérésének és vendégül látnunk. – Giletus föl és le sétált a szobában, kezében még mindig azt a levelet tartva, ami hírt adott a gróf látogatási szándékáról.

– Kedvesem! Tudod jól, hogy ő a rokonom, hisz már elmondtam neked. – Rozália olyan belefáradt tekintettel ingatta meg a fejét, mint aki már sokadjára magyaráz el valamit egy különösen fafejű gyermeknek.

– Még mindig nem kerültem közelebb ahhoz, hogy ez miért is szükséges.

– A család mindennél fontosabb, ezt te is tudod. Ő a rokonom, még ha távoli is. Látni kíván engem és nem volna illendő a kérését megtagadnom. Bizonyára te magad is élvezni fogod a társaságát, hisz nemesember akárcsak te magad.

Giletus egy morranással véleményezte a feltételezést, miszerint ő valaha is jól érezhetné magát Hlavacsek Vencel társaságában. Nem volt túlontúl boldog a gróf érkezésének hírétől. Mindennél jobban szerette Rozáliát és senki mást nem látott mellette szívesen, a tény pedig, hogy Vencel az ő látására érkezik, egyenesen nyugtalanította. Külön nem lelkesítette Giletust a tény, hogy Vencel gróf híre nem volt a legfényesebb, mivel léha volt és kicsapongó természetű, amit nem érezte, hogy képes lehetne kompenzálni azzal, hogy kiváló társalgó. Szeszélyes természete egyik barátjának a halálát is okozta, amikor is egy hirtelen hangulatváltozás okán vadkanvadászatba kezdett társai körében, azonban a megsebzett vad bőszült dühében rájuk támadt és végzett egyikükkel. Vencel nem sokat foglalkozott az esettel, hiszen ez csak egy vadászbaleset, nem volt egyedülálló.

– Tartok tőle, egyetlenem, hogy kedves rokonodnak aligha van más érdeme, mint az, hogy jól tudja forgatni a szavakat. Mindettől eltekintve a híre inkább aggasztó, semmint kedvező.

– Rémeket látsz és elhiszed az ostoba pletykákat. – Rozália egy nagy sóhaj mellett csóválta meg a fejét, és ragadott pennát, hogy megírja a válaszlevelet, miszerint nagy örömmel várják Vencel gróf érkeztét.

– Erről majd ne felejtsük el tájékoztatni a túlvilágon Szatmáry bárót… – Mindezt már csak az orra alatt jegyezte meg, és láthatóan felesége nem is hallotta meg, mert nem fűzött hozzá további megjegyzést.

Így hát, mivel elutasítani nem lett volna illendő, a vár és népe felkészült az előkelő vendég fogadására. Hatalmas volt a sürgés-forgás az udvarban és a város körüli falvakban. Folyamatosan készültek a jobbnál jobb ételek, az épület kitakarítása és feldíszítése, a lovak szőrének fényesítése. Egy szóval minden, ami azt volt hivatott tükrözni, hogy a vár ura nem akárki.