Kedvencekhez adás
19

Fedél

Fülszöveg:

A novella – vagy akármi – az iskoláról, a gyerekekről, a felnőttekről, az emberekről, a hatalomról, ezentúl bármiről, bárkiről, akármiről és akárkiről, és legfőképp mindenről és mindenkiről próbál szólni.

Fedél

A folyosón félhomály honolt és diáktársaim rendkívüli fegyelemmel csöndben, kettes sorba rendeződve várták a vezénycsengő szavát, hogy bemehessenek technika órára. A technika óra olyannyira fontos volt az iskolának és így számunkra is – no nem mintha sok egyéb tantárgyunk lett volna –, hogy az igazgató, Zoltán Úr tartotta. Az óráin nem lehetett ám csak amolyan hebrencs módjára viselkedni, megkövetelte a rendet és a fegyelmet, valamint az Úr megszólítást. Így, nagy Ú–val. Nem lehetett se nem Zoltán bácsi, se nem Zoltán úr, de nem illett rá a Tanár úr kifejezés sem, legkevésbé a Zolibá. A vezénycsengő – ahogy ő hívta – után nem nyitott azonnal ajtót és az órák sem mindig értek véget. Zoltán Úrban olyan hatalmas bölcsesség lakozott, amit mi, egyszerű nebulók ésszel fel sem érhettünk. Ezért nem érthettük, hogy pontosan mikor is kezdődik az óra, vagy mikor ér véget, ahogy azt sem, hogy amit éppen az órán csinálunk az jó vagy sem. Minden, amit tettünk az egyszerre volt jó és rossz, Zoltán Úr kellett hozzá, hogy kiderüljön az igazság.

Így történt, hogy amikor egy szép kis faládikát kellett eszkábálni, akkor annak a biztos tudatában végeztem el az utolsó simításokat rajta, hogy ez tökéletes lett. A fából kivágott oldalak éle sehol sem volt sorjás, mindent szépen lecsiszoltam annak rendje és módja szerint. Mindenhol tökéletesen passzolt. A boltban sem kapni ilyen szépen megcsinált ládikát, pedig azokat gépekkel készítik. Végül már csak a lakkozás lett volna hátra, amikor Zoltán Úr odaért az asztalomhoz.

– Mi ez? – kérdezte.

– Egy láda – válaszoltam kissé értetlenül.

– És hol a talpa?

– Ennek nincs külön talpa. Talán a láda alja annak számít? – kérdeztem, és már kezdtem megérteni a problémát, habár nem emlékeztem olyan utasításra, hogy a ládának legyen talpa.

A tanár úr áthajolt a padtársamhoz és olyan tekintettel emelte fel a kissé csálén összerakott dobozát, mintha a tökéletesség fizikai megtestesülése lenne.

– Látod ezt? Ennek a két szélén az oldalai túllógnak: ezek a talpai. Emiatt az alja nem érintkezik semmivel és ezért nem fog sem összekarcolódni, sem megkopni.

Kissé értetlenül álltam a gondolatmenet előtt, hiszen a társam ládájának a két oldala nem volt azonos hosszúságú, s emiatt billegett. A vágás éle sem sikerült egyenesre és innen úgy tűnt, még csak nem is volt szépen lecsiszolva. Amennyire meg tudtam állapítani, az én ládám sokkal jobb volt, de ez csupán egy újabb tévedés volt korábbi és későbbi tévedéseim végtelen hosszú sorában.

– Aha – válaszoltam és próbáltam úgy tenni, mint aki érti, hogy mi történt.

Ezután Zoltán Úrral abban maradtunk, hogy a ládát szépen szétszedem – azt ugyanis nem engedte meg, hogy hazavigyem az anyukámnak – majd elölről kezdtem a műveletet. Erre azonban nem maradt időm és az óra végére csupán egy félkész ládám lett.

– Sajnálom, hogy nem maradt időd az új ládára. Ha legalább az első ládád meglenne, akkor arra adhatnék egy kettest, de mivel szétszedted, kénytelen vagyok elégtelent adni – közölte a legkevésbé sem sajnálkozónak tűnő tekintettel, miközben a fejét csóválta. – Ha most búslakodsz az elégtelen miatt, akkor tudd, hogy nekem ez sokkal rosszabbul esik, mint neked.

Hát ilyen és efféle bölcsesség lakozott Zoltán Úrban. Mindig lehetett újat tanulni és ilyenkor – mikor újat tanult az ember – sem mindig tudta, hogy pontosan mit is.

Később nem mindenki tudott megelégedni sem a bölcsességével, sem a rejtélyes, már–már mágikus eredetű tudásának a természetével, s mindig akadt néhány zúgolódó. Abban egyetértés volt a zúgolódókkal egyet–nem–értők körében, hogy felesleges Zoltán Úr ellen ágálni, hiszen ő a tanár, úgyis beírja az egyest. Néha, ha valaki a nemtetszésének hangot próbált adni, az tovább szaporíthatta az elégtelen érdemjegyei számát egy újabbal, sőt, nem ritkán egy igazgatói intővel is gazdagabbá vált.

Ám valahogy csak nem hagyták abba és mindig más és más kezdett el zúgolódni. Hol egyenként, hol csoportosan, de mindannyian egyszerre sosem zúgolódtunk. Gyakran azok is, akik korábban nyilvánosan elégedetlenkedtek, később rossz néven vették mások nemtetszését.

Lajos például, aki azért kapta az első egyesét, mert támaszkodott az asztalon, azért kapta a másodikat, mert szóvá tette, hogy nem csak hogy ő és minden más diák támaszkodni szokott az asztalon, de még Zoltán Úr is! Mivel a második egyes sem tetszett neki, természetesen járt az intő is.

Csenge és Kinga padtársak voltak. Az egyik órán nem volt elég faanyag számukra.

– Zoltán Úr! Nincs elég faanyag mindkettőnk számára – próbálta felvázolni a problémát Csenge.

– Olyan nincs – válaszolta. – Ám ha mégis így lenne, ez a feladat megkíván némi kreativitást maguktól, nemde? Nos, lássanak is hozzá.

– De Zoltán Úr! Nem tudjuk kivágni a szükséges faanyagot, ha az nem áll rendelkezésre – szállt szembe vele Kinga kissé remegő hanggal.

Ez a vita aztán elvonta a tanár figyelmét rólunk.

– Ezek teljesen hülyék – mondta Lajos.

– Azt hittem te sem szereted, amikor ilyen – válaszoltam kissé értetlenül.

Erre Lajos olyan fejet vágott, mintha legalábbis az édesanyját szidtam volna.

– Ez nem igaz, Zoltán Úr a legjobb tanárunk. Ő legalább tud tanítani. Kingának és Csengének nem kéne így beszélnie vele.

Ez helyeslést váltott ki a körülöttünk lévő padokban. Eközben Csenge földhöz vágta az egyik szerszámát és be akart menni a tanári asztal mögötti szertárba, hogy megnézze, van–e még faanyag hátul. Zoltán Úr aztán óriási haragra gerjedt, hogy honnan veszi a bátorságot egy ilyen egyszerű kis csitri, hogy csak úgy az Ő asztalához, sőt, az Ő szertárához odamenjen?!

– Igen, mi értelme ennek a pörlekedésnek? Csak azt érik el, hogy kapnak egy második egyest – így egyesek.

– Jaja, aztán ha megkapják az intőt is a végén, akkor majd sír a szájuk! – és így mások.

– Nem ez ennek a módja – csóválták a fejüket a bölcsebbek. – Meg lehet ezt oldani szebben is.

Szóval így esett, hogy míg korábban, akik problémáztak egy s más dolgán a tanárnak, később mégis inkább az ő pártját fogták. Csenge és Kinga aztán később az óraközi szünetekben még hetekig hallgathatta, hogy jobb lenne, ha visszafognák magukat és nem rendeznének jelenetet és ha igazságtalanság is éri őket, más a módja annak, hogy ezt jelezzék.

Hát így folyt az élet a mi technikaiskolánkban. Végre aztán a vezénycsengő beengedett minket. Zoltán Úrnak új projektje volt és senki sem igazán értette, hogy mit is csinálunk, hiszen az ő tudása, esze és bölcsessége messze meghaladta a mienkét és ezzel még azon kevesek sem vitatkoztak, akik alapvetően sosem tudtak megbékélni vele.

Már egy hete dolgoztunk rajta és mindenkinek le kellett mérnie magát. Az új tárgy személyre szabottan készült és leginkább egy olyan ágyhoz hasonlított, aminek srégen kifelé tartó oldalai és végei vannak. Kaptunk hozzá szivacsot, amit vörös bársonnyal bugyoláltunk be és arra lehetett lefeküdni. Már a fedelét is megcsináltuk és a helyére tettük, így aztán nagyon izgatottan vártuk, hogy mi vár majd minket a vezénycsengő után.

A terembe lépve láttuk, hogy mindenkinek áll a bársonyágya. Zoltán Úr az asztala mellett állt és így szólt:

– Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy mit is csinálunk. Ez egy fedeles ágy. Kérem, mindenki menjen az ágyához és álljon bele.

Így is tettünk. Szépen odaballagtunk az ágyainkhoz és beleálltunk. Ezután Zoltán Úr odament az első ágyhoz, amiben Csenge volt és szépen lassan rácsukta a fedelét, majd néhány szög beverésével rögzítette azt. Ekkor Kinga óriási rikácsolásba kezdett és ütni, verni kezdte az ágyának a belső falát.

– Ez egy koporsó! Egy istenverte koporsó! – kiáltotta, vagy talán sikoltotta, de ő sem jött ki az úgynevezett koporsójából.

– Nem való ez! – mondta a szomszédos ágyból Peti, aki korábban szintén haragosa volt Zoltán Úrnak. – Nem ez a módja! Hát nevetséges az egész, mit ér el vele?

És valóban, mit ér el vele?

– Ha ez egy koporsó, akkor miért nem jössz ki belőle? – felelte elmésen Lajos és erre nagy kacagás támadt a teremben.

Eközben Zoltán Úr végre rögzítette Kinga fedelét is és végre eltompult a megjátszott jajveszékelése. Ezután már lassabban járt körbe és a legjobb diákjaihoz, például Lajoshoz volt egy–két szép szava. És ők a szeretetét szavakkal meghálálták:

– Nyugodtan csukja rám a koporsó fedelét.