Kedvencekhez adás
462

Fekete folt

Szerzői megjegyzés:

Egy 2008-as novellát hoztam most nektek. A régi történeteimet újra olvasgatva, bevallom, nem mindig érzem úgy, hogy újra olvasók elé kellene tárnom őket, de amikor ma este szembejött velem ez a kis novella a gépen, arra a következtetésre jutottam, hogy ez talán egy olyan kis apróság, ami nosztalgiát ébreszthet régi olvasóimban, és új olvasóim is szívesen olvassák majd, még ha ez egy kissé más Janerityt is ábrázol, mint aki most vagyok. Fogadjátok szeretettel ezt a novellát a tinédzser Janerity tollából.

Fülszöveg:

„Magam sem tudom. Hisz, annyi mindennel találkoztam már. Annyi tapasztalatot szereztem már… De úgy tűnik, mindez kevés volt ahhoz, hogy egyetlen érzéssel megbirkózzak. A szeretettel.”

Egy esőcsepp gördült végig az arcomon. Kövér, hideg esőcsepp. Felnéztem az égre. Szürke felhők gyülekeztek az erdő felett. Vihar lesz… Pislogtam párat, hogy fekete szemeimről eltűnjön a kábulat okozta homály. Éppen ekkor egy hatalmas villám szelte ketté az égboltot. Összerezzentem, bár magam sem tudom miért, hisz ott feküdtem a hideg földön, szakadt, véres ruhában, egy kemény támadás után. Egy villámtól meg megijedek?

Oldalra fordítottam a fejem, hogy körülnézzek. Bár ne tettem volna. Közvetlen mellettem egy vérbe fagyott, fehér arc feküdt. Végigsiklattam tekintetem a lehunyt szemeken, és a szinte már lilává vált ajkakon. Fájt volna a látvány? Magam sem tudom. Hisz, annyi mindennel találkoztam már. Annyi tapasztalatot szereztem már… De úgy tűnik, mindez kevés volt ahhoz, hogy egyetlen érzéssel megbirkózzak. A szeretettel. Halvány rémképeim… emlékeim voltak erről az emberi tulajdonságról, még gyerekkoromból. De olyan rég volt már. Azt sem tudom, hogy egyáltalán, amit most érzek, köthető-e ehhez?

Nem érdekelt a fizikai fájdalom, így erőt vettem magamon, és érdes kezeimmel feltornáztam magam ülő helyzetbe. Az oldalamba szinte elviselhetetlen fájdalom nyilallt, de ez sem tántoríthatott el attól, hogy véghezvigyem tervem, miszerint közelebb kerülök a mellettem heverőhöz.

Vetettem egy röpke pillantást a további környezetemre. Közel s távol csak földön heverő embereket, vérbe fagyott arcokat láttam. Kissé távolabb felfedeztem egy ismerőst is, ugyan mindenkit ismernem kellett volna. Na, igen… Ez az eredménye annak, hogy feladtam mindent és az „ördög” szolgálatába álltam. A narancs ruházatot ezer közül is felismertem volna. Emlékeimben ő is ugyanolyan elevenen élt minden percben, mint a mellettem fekvő rózsaszín hajú lány. Lány? Ugyan! Egy nő! Újra a narancsszínű ruha felé tekintettem. Viselője jól láthatóan lélegzett. Lelkemben újra valami furcsa kavargott. A legjobb barátom… a testvérem!

Felnéztem az égre. Újabb villámok szelték ketté az egyre sötétedő fátylat fejünk felett, és az esőcseppek is mintha egyre erősebben verték volna meztelen vállam, behatolva sebeimbe. Végül erőt vettem magamon. Nagyobb erőt, mint ami ahhoz kellett, hogy felüljek, és körülnézzek milyen pusztítást is okoztam. Sokkal nagyobb erőt… valahonnan máshonnan. Megmerevedett karjaimmal a mellettem fekvő nő háta alá nyúltam, és közelebb húztam magamhoz. Sosem értettem az orvosláshoz, de testéből így is következtetni tudtam, hogy nagy a baj. Nem úgy, mint ő. Még, mikor egészen kicsi volt, már akkor is ezért élt. A gyógyításért. Nem is ismertem nála okosabb embert.

Késztetést éreztem arra, hogy magamhoz szorítsam. De mi van, ha ezzel nagyobb kárt okozok? És mi van, ha már sosem szoríthatom magamhoz? Jókor jutott nekem is eszembe. Számtalan alkalmam lett volna szeretni őt, még sem tettem meg. Nem tudtam, hogyan kell. Vagy tudtam, csak jobb volt azt hazudni magamnak, hogy képtelen vagyok ilyesmire.

És mit értem el vele? Két év után itt ülök, körülöttem ezernyi ember fekszik vérbe fagyva, a legjobb barátom, aki mindig kiállt mellettem alig pár méterre az életéért küzd, és az egyetlen nő, akihez kötődhettem volna a barátságnál kicsit jobban is, az ölemben pihen, és ki tudja, hogy kinyitja-e még zöld szemeit.

Uram Isten! Hogy gondolhatok egyáltalán ilyesmire? Mit tegyek? Mi lesz most? Hogy süllyedtem idáig? Nem vagyok képes irányítani a dolgok menetét! Egy szerencsétlen hülye lett belőlem. Össze fogok roppanni. Ekkora súly alatt senki sem képes élni. Egyáltalán van jogom életnek nevezni?

Halk köhögés rántott ki a gondolataimból. Lenéztem az ölemben fekvő testre. Megremegett az őt tartó kezem. Mi van, ha kinyitja szemeit, és meglát? Mióta félek egyáltalán egy ilyen dologtól? Azonban gondolkodni már nem maradt időm… A smaragd szemek felnyíltak, és egyenesen rám meredtek.

– Sa… Sasuke-kun? – A lélegzetem is mintha elállt volna. Beszél… hozzám… És miért nem jön ki egy hang sem a tokromon? Pedig én is mondani akartam neki sok mindent, de nem ment. A szokásos érzelemmentes kifejezésem, riadttá változott. – Azért ennyire nem szörnyű a helyzet! – nyögte, és elmosolyodott. Na, persze! Ez mindig is jellemző volt Sakurára. Másokért a lelkét is kiaggódta, de ha ő volt bajban… és elég sokszor volt bajban. Erre még emlékszem. Narutóval állandóan meg kellett védenünk.

– De az… – adtam meg a választ, némi késéssel, mikor már képes voltam összeszedni a hangom. Furán nézett rám. Talán még sosem láttam rajta ezt az arckifejezést.

– Hogy van Naruto? – próbált felülni és körülnézni, de nem nagyon ment neki.

– Él! – szóltam, és tisztán hallottam, hogy remeg a hangom. Féltem, hogy a következő mondat, amit hozzám intéz, vádló lesz, és minden bizonnyal jogos is. Én dúltam fel itt mindent. Miattam haltak meg annyian.

– Hál’ Isten! – emelte reszketeg tenyerét szívére. Ujjai véresek voltak. Ez jellemző. Mindig csak másokra gondol, sosem magára. Egyetlen egyszer, mikor magát helyezte volna előtérbe, én megmutattam neki, hogy felesleges, mert úgy sem ér el vele semmit. Gratulálok, Sasuke! Ezt jól megcsináltad. – És te? – hallatszódott a kérdés, amire akaratlanul is felkaptam a fejem. Macska szemeit rám függesztette. Most komolyan érdekli még, hogy mi van velem? Hogy képes ilyesmire?

– Mi van velem? – értetlenkedtem. Többre nem futotta tőlem abban a percben.

– Jól vagy? – nézett rajtam végig, és bal kezével átkarolta a nyakam, és óvatosan végig simított az arcomon. Beleborzongtam az érintésébe. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen az életjeleimet vizsgálja, vagy…

– Nem a te hibád! – suttogta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Na, mi van? Az alatt a két év alatt, mialatt nem találkoztunk, kifejlesztette a gondolatolvasás tudományát is?

– Hagyd, Sakura… – fordítottam el a fejem, hogy lesöpörjem ujjait az arcomról. Komolyan mondom, szinte égett a bőröm az érintése nyomán. Próbáltam úgy tenni, mint máskor, bár kaján mosolyából ítélve ez nem nagyon sikerült.

– Te semmit nem változtál! – nevetett erőtlenül, és felborzolta a hajam, majd óvatosan egy tincset fogott meg belőle. Nevetése mosolyba torkollott. – Hogy megnőtt! – nyugtázta a félhosszú, fekete hajam tényét. Most tényleg ezt tartja a legfontosabbnak?

– Te sem változtál! Ugyan olyan idegesítő vagy, mint régen! – válaszoltam hidegen, bár már nem így gondoltam, de erről nem kellett tudnia.

– Remek! – mosolyodott el. Úgy tűnt, nem nagyon hatja meg a dolog. – Akkor nem bánod, ha… – Azzal lerántott magához, és…

Ilyet aztán végképp nem éreztem. Idegen területre tévedtem. Azt hittem, már mindent megtapasztaltam az életben a magam tizenhat évével, de legnagyobb döbbenetemre pont az az ember mutatott újat, akire nem számítottam volna soha. Minden bizonnyal Ő tudta, mit csinál, mert elég magabiztosnak tűnt, ahogy az ajkaimmal játszott.

Aztán hirtelen furcsa érzésem támadt. Az egész testem remegni kezdett. Képek villantak fel lehunyt szemeim előtt. Átélt, és még át nem élt jelenetek életemből. De vajon, honnan tudjam, melyik a valóság, és melyik nem? Mintha egy fekete lyuk akart volna beszippantani.

És valóban! Egy csapásra sötétség vett körül. Egyedül ültem a nagy semmiben. Sakura és Naruto sem voltak már sehol. Szinte már-már visszakerültem a semmibe. Amiben két teljes évig tengődtem. Hideg vett körül. A zuhogó eső, és a villámok is távoli zajként csengtek fülemben. Nagyon távoli zajként.

Nagy levegőt véve ültem fel. Mintha a víz alól bújtam volna elől. Alig kaptam levegőt. Minden egyes kis oxigén cseppért úgy kaptam, mintha sosem lélegezhetnék már belőle. Testem csurom víz volt az izzadtságtól.

Körülnéztem. Sötétség… mint az előbb… annyi különbséggel, hogy ez a sötétség ismerős volt számomra. Falak vettek körül, és egy ócska, dohos íróasztalon egy gyertya rúgta életének utolsó cseppjeit. Újra Orochimaru koszos búvóhelyén találtam magam.

Hát nem volt valóság. Minden csak álom volt. De volt értelme? Üzenet akart ez lenni, vagy csak elmém megborulásának előjelei… A válasz alig pár másodperc múlva meg is érkezett.

Egy női hang szelte ketté az éjszakát. Sikításának nyomán megborzongott minden élőlény…

– Sasuke-kun!