Hanami

Meicchin

Bár az első meleg fuvallat megsimogatja a tájat, az álmosság leple még jelen van, és a szív nehéz; A körforgás véget ért.

2020. július 28.

„In the end, it doesn’t

matter whether you’re

a youkai or human…

All that really counts is that

they’re important to you.”

– Natsume Yuujinchou

A csicsergő madarak dallamos szólama hitet adott az áthűlt szívekbe a korareggeli, borús napon. A pázsit színtelen takaróját már messze vitte a langyos szellő, az élénkzöld között a frissen ébredő virágok színes pompája tündökölt, illatukkal odacsábítva a döngicsélő népséget.

Egy kipihent szürkemókus szaladgált üdén otthona és a finomságokat sejtető talaj között, néhol párjával kergetőzve és élvezve a gyenge harmatos füvet, amint az hasukat cirógatta a lágy légmozgás karmesteri játékát követve.

A Nap hiába bújt el az éltető esőt ígérő felhők homályába, a természet nyüzsgését elriasztani nem tudta. A távolban az ég zörömbölését a figyelmesebbek már meghallhatták, de a munkájukba siető felnőttek nem törődtek a morajlással. Egy-kettő volt tán, aki esernyőt rejtett táskájába, hogy megelőzvén a bajt, felkészülten várja.

A szeszélyes időjárás mégis könnyedséggel töltötte el a legelkeseredettebb lelket is, mert az élet illatát vitte szárnyain. A tavasz megérkezett, és íme, egy év a végéhez ért, hogy ismét elkezdje örökké tartó táncát, dacolva bármivel, mely útjába áll.

Hana nem hagyta el a várost, hetente többször visszalátogatott a kedvenc kávézójába, járta az utcákat. Nem ismerte fel, mi marasztalta, azonban teste motorja helyén ólomsúlynyi nehézséget érzett, mely szorongatta, kedvét szegte. Gyengébb volt, mint valaha. Érezte, és kedves barátai is tudták, hogy hamarosan távoznia kell.

Kinoko mellette ült a padon, egy elhagyatottabb részén a parknak találták azt. Reggelente mindig szabad volt, és délután is nagy ritkán tévedt ide egy-egy pár. A kis gombácska sok időt töltött vele, és amióta kijött a jó idő, teljesen megfiatalodott, élénk árnyalatokban tündökölt, ezt a ragyogását kedve is tükrözte.

Egy dallamot dudorászott mellette, amit az erdőben fogócskázó gyerekektől tanult el, miközben lábát ütemesen lóbálta a levegőben. Nem rég fejezte be az idős árustól elcsent fagylaltját, akinek fel sem tűnt a megüresedett helye a hűsítő nyalánkságnak, vevői is szenilisségét okolták figyelmetlenségéért.

A szellemlány türelmesen várta az emberbarátai jelentkezését a kérésével kapcsolatban. Úgy vélte, felesleges siettetnie őket, mivel ellenszolgáltatást nem nyújthat, s biztosan akad egyéb gondjuk is. Valamint nem egyszerű valakit megkeresni, aki már nem él, és nem emlékszik semmire sem. Tervei szerint, ha nem lesz megoldás, még mindig visszatérhet jövőre, hogy megérdeklődje a fejleményeket. Ideje annyi már, mint a tenger.

Ujjai szaporán jártak a billentyűzet felett, érezte, munkája végénél tart. Nem tudja, miért fontos számára, hogy befejezze irományát, de ha találgatnia kellene, első ötlete a múltjához köthető lenne.

– Meddig kell még várnom, míg befejezed? – Jött a vékonyka hang, amihez Hana annyira hozzászokott, és már nehezen tudná napjait elképzelni nélküle.

– Nem soká’, Kinoko, nem soká’ – nyugtatta kedvesen a lány. Amint az ujjbegyek megérintettek egy-egy gombot, apró kristály-gyöngyöcskék gurultak és olvadtak el azonnal, csilingeléssel jelezvén rövid életüket. Az aprócska youkai megszerette a dallamát.

Egy nagyobb égi robaj szakította ki önfeledt gondolataiból a párost, és siettette őket egy fedezék keresésére.

– Gyere, Kinoko. – Az említett érdeklődve kapta fejecskéjét a lányra. – Van egy hely, amit szerettem volna neked megmutatni.

Lassan összeszedelőzködtek és elindultak a Hana által már jól ismert kávézó irányába.

***

Dazai unottan nézett a mai délelőtt folyamán a legalább huszadjára sóhajtó ifjú kollégájára. Várta, mikor hozza fel frusztrációjának okát.

– Dazai-san…

– Na, talán majd most.

– Nem hiszem, hogy jó ez így – kezdte a fiú. – Úgy értem, Hana nem véletlenül kért fel minket, mégiscsak illő lenne tudatnunk vele, hogy…

– Hogy? – A barnafürtös minden bizonnyal élvezte a másik kínlódását, ezt a széles mosoly támasztotta alá.

– Hogy találtunk valamit.

– Találtunk? Mit találtunk Atsushi-kun?

Egy kisebb csend következett.

– Dazai-san – próbálkozott ismételten a tanonc –, nem fontos neked Hana-san?

Atsushi vékony jégen táncolt, sejtette, és a barna íriszek is ezt sugallták neki. Kimondatlan szabálynak tűnt az irodában, hogy Dazai érzéseit és gondolatait firtatni nem szabad. A válasz hiánya is ezt erősítette.

Mielőtt azonban újból a szóra nyitott ajkain egy árva hangot is kipréselhetett volna, a csokoládé gömbök figyelmeztették:

– Veszélyes vizekre eveztél, Atsushi.

Az embertigris nyelt egyet.

– Hana-san el fog jönni – szólalt meg végül a magas férfi, kissé hátrébb dőlve székén.

– És ha nem?

– Túl pesszimista vagy, Atsushi-kun. ­– Nicsak, kibeszél.

– De ha nem? – Az erélyesebb kérdés kissé meglepte a kötszerest. Mióta volt alárendeltje ennyire akaratos?

– Akkor elmész hozzá, megkeresed.

Mintha ez lett volna a megfelelő utasítás, a kantáros fiú nyugodtabb lelkiismerettel fordult vissza munkájához, hogy folytassa mentora helyett a papírozást.

Dazai a gondolataiba mélyedt. Tegnap este összefutott az idegesítő expartnerével, aki számon kérte rajta, hogy miért nem történt előrehaladás. Nem félt az alacsonyabb férfitól, de füleit annál inkább óvta, nem volt szüksége beutalóra egy hallásvizsgálathoz a tartós csengés miatt. Miután egy kisebb összezördülés után elfelejtették a témát, megunva a vitatkozást, a kalapos ember inkább ott hagyta őt az éjszakában.

Nyugtot viszont nem talált, mivel nem sokkal később a másik maffiózóval is összesodorta a balszerencséje, aki csak szúrósan bámult rá. Valószínűleg egyazon okból, mint felettese, így megelégelve a zargatást, Dazai faképnél hagyta volt tanítványát és elindult a legközelebbi bárba egy feledtető szaké reményében.

Atushi volt 12 órán belül a harmadik személy, aki megkérdőjelezte döntését, és a többi ügynökkel eddig nem volt eszmecseréje.

Szemeit az ablak felé mozdítva, kitekintett az elkomorodott világra. A szürke árnyalatokból a nyílni készülő cseresznyefák rózsaszín apró foltjai kitűntek, elkápráztatva az éppen arra járókat, és szusszanásra ösztönözve a fiatalembert. Pedig ő tényleg bízott ez egyszer a jobb fejleményekben. Miért volt még mindig titokban naiv?

Elmélkedéséből a telefon csengetése zavarta fel, amit asszisztense gyorsan orvosolva, felvett. A hangokból ítélve Tanizaki volt, aki az eltévedt Ranpot segítette vissza az irodába. Egy munka?

Dazai nem lottózott, de ha ilyen profin eltalálná azt a pár számot, ahogy most a beszélgetés tárgyát, már gazdagnak számítana, igaz Fritzgeraldét nem haladná meg vagyona. Kár, hogy az életben nem volt rá szüksége, mert mielőbb tervezte itt hagyni ezt a világot. Egyedül Hana megjelenése volt, ami visszatartotta ebben kissé. Még ő sem vélte felfedezni a titok nyitját, de feltűnt neki, hogy a merényletei megfogyatkoztak a találkozásuk óta. Pedig már egy év eltelt.

Atsushi az ajtóból kérdőn nézett rá. Hoppá, megint elkalandozott, figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló eseményeket. Felpattanva helyéről sietett társához, mert Kunikida beteget jelentett két napja, és addig ideiglenesen az őszes hajú vette át a szemüveges pozícióját. Szerencsére a zivatar elvonult.

***

Minoru csendben hallgatta a többi youkai izgatott beszélgetését, a közelgő, napokon belül esedékes cseresznyevirág-nézést taglalva, előre megtervezve minden apróbb mozzanatát az akkorra szervezett fesztiválnak. A legfinomabb szaké fajtáknál tartottak, amikor kisebb vita kerekedett afelől, hogy kiket hívjanak az árusok közé, színesebbé téve az eseményt.

A bozótos alól halk zörej volt észlelhető, amit nem sokra rá egy gombakalapocska követett. Jobban megvizsgálva láthatóvá vált annak árnyékában megbújó yukatás alak is.

A bikaszerű istenség enyhe bólintással üdvözölte a legkésőbb megjelenőt, aki hamarost becsatlakozott a beszélgetésbe.

– Kinoko – támadta le egyszerre a küklopsz és egy színes, virágmintás kimonót viselő csinos nő.

– Kuchihige-san legyen az italoknál?

– Enkou legyen a szaké-felelős?

A hirtelen lerohant youkai csak zavartan forgatta fejét a két barátja között, majd gyorsan véget vetett a vitának egy egyszerű kérdéssel.

– Miért nem lehet mindkettő? – A problémázók felvilágosult arccal néztek össze, és helyeseltek, nem találtak kivetnivalót az ötletben.

– Hana is jönni fog, ugye? – kérdezte a gombától a védőszellem.

– Még nem tudja, hogy lesz karnevál.

– A Yuki-onna ne jöjjön, a fajtája csak minden mulatságot elront! – vágott közbe valaki a többiek közül, amire páran helyeseltek.

Az ismételt zűrzavar láttán Minoru csak belélegzett egy mélyebbet a levegőből. Eközben a színes ruháján igazított egyet az ébenfekete hajú hölgy, gondosan összetűzött kontyából a díszek zizegtek minden kisebb mozdulatára.

– Ayano, te mit gondolsz? – fordult felé az egyszemű.

– Hn? – A nő egy mélyet szippantott a finom dohánnyal bélelt szipkájából, majd lassan fújta ki az ég felé. – Nem mindegy? Úgyis Minoru-san fog dönteni, hogy részt vehet-e rajta. Nem mintha a lány eddig is sok gondot okozott volna.

Unott, szürkéskék szemeit az előtte ülőkre szegezte. A zajos társaság megint szóváltásba keveredett, de Ayano véleménye sokakra átragadt.

– Micsoda befolyásolható, ostoba csürhe – gondolta az emberalakot öltő youkai. ­– Nem is értem, miért lógok velük.

Aztán eszébe jutott a tengu, aki néha csatlakozik hozzájuk, de gyorsan elhessegette az ötletet. Próbált újra a csevej tárgyára összpontosítani, majd mikor felvette a fonalat, néha becsatlakozott egy-egy kommentár erejéig, közben nagyokat pöfékelve a levegőbe.

Kinoko este még felkereste a hóasszonyt a szentélynél, amit egészen kisajátított magának, mindenféle talált csecsebecsével kicsinosítva ideiglenes otthonát. A gombácska segített neki odaadással, nagy örömet lelt mindig is a tárgyak kicsinosításában, és a lány is elismerte tehetségét, mivel öltözékét is neki köszönhette. Igaz, egyszerű fehér ruhadarabok voltak, azonban kellő figyelemmel válogatta össze a hozzávalókat az aprócska lény, és a legfinomabb anyagok felhasználásával varrta meg őket.

Hasonló rutinnal dolgozott a kissé lepukkant építmény kikupálásán, és meg kell hagyni, valóban remek munkát végzett, mert a fiatal női lélek szívesebben tartózkodott így már a barátságos környezetben.

Hanát most itt találta, a verandán ücsörgött egy takarót magára tekerve, mélyen az írott világba feledkezett. Ujjai még mindig szaporán járták táncukat, kevesebb szünetet tartottak, mint eleinte. Az utolsó fejezeteket pötyögte, bár tudása sokkal kisebb volt, mint a történetének kezdete elején hitte. Minél inkább megismerte ezt a világot, annál inkább alakult ki benne a felismerés a tájékozottsága kis mértéke iránt. Sokkal összetettebb és nagyobb, mint képzelte valaha is.

– Hana – üdvözölte barátját a frissen érkező.

– Szia Kinoko! – A lány kedvesen mosolygott rá, mindig lelkesen fogadta őt. – Mi járatban erre?

– Most fogjuk a héten ünnepelni a cseresznyevirágzást. – A kis alak felmászott a három lépcsőfokon, majd lehuppant Hana mellett, kissé bebújva a pokróc alá. Még mindig hűvösek voltak az esték, főleg a lány társaságában, ezért kellett valami, ami melegen tartja. – Tavaszköszöntő fesztivált tartunk, és arra gondoltunk Minoru-samával, hogy te is eljöhetnél rá. Még úgysem láttál sosem ilyesmit.

A Yuki-onna megszeppenten nézett a rávigyorgó fiúcskára, ami ritka alkalom volt. A kedves gesztus meghatotta, nem hitte volna, hogy szívesen látnák köreikben. Ahogy egymást váltották a gondolatfoszlányok, úgy esett egyre nagyobb pánikba.

– M-még sose voltam ilyen helyen – kezdte. – A cseresznyefákra sem emlékszem nagyon, elnyílottak, mire ideköltöztem. Mit vegyek fel? Nincs semmi másom… Illik valamit vinni? Mi van, ha valami ostobaságot követek el, és megfagyasztok valakit? És ha­–

– Hana! – vágott közbe barátja. – Ne aggódj, ott leszünk mi is, nem történhet semmi tragikus. Élvezni fogod, higgy nekem!

A lány gyorsan elmorzsolta a kiszökni próbáló könnycseppeket, és kissé remegő hanggal, de vidáman egyezett bele a meghívásba.

***

Akutagawa szó nélkül követte kalapos felettesét az Ügynökséghez. Csak akkor lassított és állt meg, amikor az előtte haladó fiatal megtorpant. A maffia kóbor kutyája érdeklődve szemlélte a férfit, majd tekintetét tovább vezette a tájon, de az hamar megakadt egy ismerős alakon, aki mint legutóbb is, arcát megint a kirakatüvegnek nyomta. Valahogy mindig szokatlan helyzetekben fedezik fel jelenlétét.

– Hé, miss – caplatott hozzá a vörös hajkoronájú. – Beszélnünk kell.

A ragyogó kék gömbök érdeklődéstől csillantak meg a déli napfényben, ahogy gazdájuk az irányukba fordult.

– Nahát! – kiáltott fel boldogan a lány, majd visszafordult a butik felé. – Mit gondoltok, melyik felelne meg leginkább egy ünnepséghez?

Chuuya mellésétált, végignézett a kiállított ruhadarabokon és rábökött találomra az egyikre.

– Miss – kezdte megint, de a szellem a rá se hederített. A hátrébb álló fekete férfi szórakozottan követte az eseményeket, ám ezt semmi pénzért be nem vallotta volna.

– Igazad lehet, a piros minták melegebbnek tűnnek, és jobban mennének a fesztiválhoz. Mégis úgy érzem, a pasztellvirágos jobban tetszene…. De az egyszerűbb, fehér inkább passzol hozzám. – A töprengő alak el is felejtette a másik két jelenlétet, és fejét átnyomta az őt és a boltot elválasztó rétegen.

A duó meglepetten rezzent meg, az eléggé morbidnak tűnő jelenet még az ő köreikben sem volt mindennapi. Az idősebbik úgy érezte a szívroham kerülgeti egy pillanatra, ahogy a lány kalimpált a végtagjaival, majd azok is követték a legfelső testrészt, és ennek hangot adva felszisszent. Mire reagált volna, hogy a nő után siessen, addigra már vissza is tért a lány az utcára, valamit motyogva az orra alatt.

– Amúgy sincs pénzem – hallatszott a végszó, miközben odalibegett hozzájuk. – Miről akartál beszélni?

A kíváncsi gömbök szikráztak, az ellenfényt megtörve a kékjük még élénkebbnek tűnt, ezeregy árnyalatra osztva a lumineszcencia illúzióját. Chuuya zavarban volt, de ezt igyekezett legyűrni, és örült a ténynek, hogy Dazai nem látja most.

Akutagawa végül átvette főnökétől a szót.

– Az Ügynökség nem keresett téged? – A Yuki-onna megilletődöttségét felismerve, már bánta a helyzetet, amibe a vörös belerángatta. Dazainak igaza volt, nincs közük ehhez. – Jó lenne, ha meglátogatnád őket. Menjünk, Nakahara-san.

­– Hana – szólalt meg kis vártatva az alacsony végrehajtó –, ideje lenne élned.

A dokkmaffia tagja választ nem várva fordult meg és indult el, hogy a következő sarkon befordulva elnyelje alakját a sikátor sötétsége, majd bekebelezze társát is. Hana továbbra is a forgatag közepén lebegett, maga elé meredve és emésztve a hallottakat.

***

Atsushi egy hetet adott Hanának, hogy megjelenjen, és eldöntötte, ha nem teszi, maga fogja felkeresni. A napok azonban teltek, de hiába. A szoba hőmérséklete nem hűlt le egyszer sem, ellentétesen, hője inkább emelkedett, tagadva a Yuki-onna érkezését.

Dazaival végül sikerült kidolgozniuk a részleteket, amit az Ügynökség többi tagja is jóváhagyott. Szerette volna megosztani a végeredményt a számára is fontossá vált szellemmel, de mintha a kísértet elkerülte volna őket, messziről. A fiú lehet, hogy nem találkozott vele oly’ módon, mint felettese, mégis vonzotta valami hozzá, és ha utoljára is, szeretett volna ott lenni, mikor átadják a híreket. Aztán nagy valószínűséggel búcsút intenek, ez a végkimenetel túlzottan egyértelművé vált számára is, ahogy múlt az idő.

Kezei unottan matattak íróasztalán, és ahogy rendezgette az iratokat, az egyik köteg közül egy brossurának tűnő szórólap esett ki. A bizonytalan vonalakon nehezen sikerült kiigazodnia, a tussal felvázolt szöveg egy ünnepséget sejtetett, ami a hanamihoz volt köthető, azonban a régies nyelvezet még értelmezhetetlenebbé tette a kiolvasását a karaktereknek. Hogy került ez az asztalára?

Forgatás közben az összehajtott papírocska közül egy ema pottyant ki, jellegzetes koppanása hívta fel magára zargatója figyelmét. Atsushi óvatosan felemelte a fatáblácskát, hogy megvizsgálja. Egyik oldalán egy embléma volt, talán egy szentélyhez tartozhatott, amíg a másikon egy ecsettel felírt kívánság: Higgy és láss.

Dazai felfigyelt kollégája csendességére, így válla fölé hajolva szemlélte meg ő is az apró tárgyat.

– Ó, ez ahhoz a kihalt szentélyhez tartozik, innen nyugatra van egy erdő, ott van valamerre, azt hiszem – elmélkedett a göndör fürtös, miközben próbált visszaemlékezni. – Gyerekként jártam egyszer ott, de már akkor sem tartották karban. Valószínűleg azóta vagy lerombolták, vagy a természet vette vissza.

– Hogy jutok el oda?

– Heh? – A férfi meglepődve nézett társára. – Miért akarsz te odamenni? Még hideg van a hegyekben a kiránduláshoz. És honnan van ez neked?

Atsushi visszanézett a szorongatott tárgyra, ami felé a kecses ujjak mutattak, majd egy megérzés által vezérelve mosolyogva válaszolt.

– Egy kedves ismerős adta nekem.

Az idősebb fiú rövid ideig tanulmányozta munkatársa arcát, majd lemondóan sóhajtott egyet.

– Atsushi-kun, jobb, ha vigyázol az efféle kedves ismerősökkel, mert hamar faképnél hagynak…

– Dazai-san! – A Jinko zavartan kiáltott mentorára, arcán a pír rózsái bimbóztak a gazdája érzéseit elsuttogva a világnak.

Ranpo elégedetten rágta tovább a sós perecét, amit Yosano hozott neki nemrég, amíg a többiek más-más elfoglaltsággal ütötték el az eseménytelen délutánt. Kunikida csalódottan fordult vissza a monitorja elé, nem volt elég energiája és ideje, hogy lusta partnerét fegyelmezze meg, ismételten.

Atsushi tekintete tele volt elhatározással, szíve egy kicsit könnyebbé vált.

***

Hana kerülte a várost, leginkább pedig az irodát a két ijesztő alak szavai óta. Félt, hogyha megtudja az igazságot, akkor nem lesz többé itt maradása, és a hallottak annyira fogják befolyásolni döntéseit, hogy többé már nem lehet ugyanaz, aki most.

Kinoko óvatosan követte a lány minden mozdulatát.

– Az emberek ostobák – gondolta. De mégis, most az egyszer reménykedett, hogy a hátrahagyott üzenetét megértik. – És én még ostobább vagyok.

Hetekkel ezelőtt már, hogy titkon járt az Ügynökségnél, és találomra az egyik asztalra helyezte a küldeményt. Pontosabban nem ő, hanem egy kis segítséget kért a szőrös behemóttól, hogy legyen a fuvarja, mert az emberi világ túlságosan hatalmas számára. Az óriás örömmel beleegyezett, cserébe kapott a szakéból, amit Minoru-sama ajándékozott neki egyik jeles alkalommal, amire már nem emlékezett. De azt tudta, hogy ideiglenes maszkos partnere egyik kedvenc időtöltése az italozgatás, így könnyű volt meggyőznie a kaland felől, és még csak nem is faggatózott a másik, hogy mit csinálnak. Csak megtette, amit kért, majd visszatérve elvonult a kedvenc sziklájára, hogy hódoljon hobbijának új szerzeményével.

Ennyi idő nem sok Kinoko számára, és nem is érzékelte eddig, azonban most mégis az aggodalom magja kezdett csírát bontani benne, amit a kétely táplált. Közeledett a tavaszköszöntő, és a probléma egyre sürgetőbbé vált. Ugyan sikerült Hana figyelmét lekötni a fesztiválra való készüléssel, de amikor a lány azt hitte, egyedül van, és belemerült az írógépével történő játékába, Kinoko látta a melankóliát és a bánatot, ami lassan emésztette fel a szellemet.

Ez pedig nem sok jót sugallt. Köztudott tényként volt jelen a youkaiok között, hogy a Yuki-onnák a negatív érzelmek rabjaiként válnak veszedelmes ayakashikká, haragjukat zúdítva minden útjukat keresztezőre a legfélelmetesebb módon. Sajnos ezen terület pedig már volt színtere ilyen horrorjátéknak, amit nem szeretne egy itt lakó sem megismételni.

Kinoko sem akarta elveszíteni barátját, de tudta, hazardírozás az, amit jelenleg művel, mert ha nem megfelelő múlttal állnak elő a kóbor kutyák, akkor csak nagyobb lendülettel indítják le a lejtőn az eseményeket. Ezért hát ostobán ugyan, de reménykedett.

A reggeli zümmögést a déli pihenő nesztelensége váltotta fel, és Kinokót elnyomta a teraszon az álom. Hana nem akarta felzargatni, így elindult egymaga a fák sűrűjébe egy kis bogyógyűjtésre.

Talán ez is egy kami csintalanságának volt köszönhető, de ez az elhatározás vezetett az ezüsthajú fiú elkerüléséhez, és így a youkai tudatlanul dudorászva haladt tovább nem rég felfedezett szürethelyéhez. Ott a legédesebb a termés.

Atsushi boldogságtól sugárzó tekintettel nézett fel az elé tornyosuló építményre, ami nem tűnt annyira elnyűttnek, mint amilyennek Dazai felvázolta a képzeletbeli képet. Egy mély levegő vétellel tette meg az első lépéseit a szentély felé, majd az időközben meggyarapodott bátorságával megszaporázta azokat.

Az erdőben valóigaz, hogy hűs volt, de az épület egy fákkal övezett, apró tisztáson helyezkedett el, így a fák ágai közül odaszűrődő fény melegebbé varázsolta a levegőt.

A fiú érdeklődve pásztázta végig a területet, majd megtalálva a többi emat is, visszahelyezte a hozzákerült elveszett példányt. Körútját folytatva, ahogy be akart nyitni az épületbe, egy cetlit vélt felfedezni a két shoji-fél közé ékelődve. Atsushi óvatosan megmozdította az egyik ajtófélt, majd mutató és középső ujja közé szorítva kiemelte onnan, ügyelve, nehogy megszakítsa az anyagot.

Megtetted, így megadatik. Szerencse.

– Egy omikuji. De ki hagyta itt? – Atsushi kissé ijedten forgatta körbe a fejét, de egy fűszál se rezdült. Rémülten ugrott beljebb a szentélybe azonban, amint a gondolatát befejezve a szél hatalmas erővel feltámadt. Egy erőteljes jelenlétet érzett maga előtt, a fák ágai nyikorogtak a tehertől, amit ráaggatott a légmozgás, síró hangot hallatva kérlelték a nyomás enyhítését. A gyengébb törzsek meggörbültek, páran meghajoltak a földig, szinte alázkodva a hatalmas súly előtt. A zsengébbek halkan tűrték szenvedésüket, amíg idősebb, korhadtabb társaik jajgatták recsegő kínjaikat az égnek, hátha lesz, ki megszánja őket, és elviszi fájdalmukat.

A légnyomás annyira megemelkedett, hogy a fiú fülei pattogtak, amíg szemei előtt a szikrák keringőztek. A légörvény beljebb lökte a szobába, mintha egy láthatatlan erő taszítana rajta, próbálva elriasztani a környékről.

Az ellensége ugyan szemei előtt nem mutatkozott, de többi érzékszervével fogta, látta. Már számtalan alkalommal kellett veszélyes helyzetekben helytállnia, olyan élet-halál harcokat vívnia, melynek kimenetele mindig bizonytalan volt. Sokszor még napokkal a küzdelem után is a puszta gondolatától nyirkossá vált a bőre, pulzusa szaporábbá, ahogy az adrenalint pumpálta az ereiben szervezete. De ez most teljesen más volt. Rettegett, olyannyira, hogy a légzés fontosságáról is megfeledkezett, s egy ösztön felülbírálva az eddigit, így próbálta menekíteni.

– Túlélni. – Volt az első és egyetlen gondolata. – Túl kell élnem.

Milyen kár. Milyen nagyon kár, hogy végtagjai nem engedelmeskedtek.

Kinoko nézte a félelemtől megbéklyózott fiút, majd a szörnyet, amely fölé tornyosult. Mushikui. Rejtély, hogy szabadult be ide, de valószínűleg az emberszag vezette a szentélyhez a hatalmasra nőtt ayakashit. Ha nem vigyáz, ő lesz a következő fogása. Ezt megelőzvén jobban behúzódott a cserjék tövébe.

A bozontos korábban felriasztotta álmából, mert látott egy emberfiút erre bóklászni, miközben a sziklapartjához tartott. A leírás alapján az egyik nyomozó lehetett, tehát segített neki a cédulát az ajtónál szemmagasságban elhelyezni. Ekkor érzékelte a rosszindulatú szellemet az iszákos lény, ezért szaladt el Hanaért, hogy húzza ki őket a pácból. Kinoko nagyon mélyen remélte, hogy barátja nem messzire ment, bár a hátra hagyott kofferből erre következtetett.

A levegő rezgett körülöttük, ahogy az ayakashi közeledett Atsushi felé, miközben mély, búgó dörmögéssel közölte vele, hogyan fogja kettéroppantani gerincét és bekebelezni egészben, nem foglalkozva azzal, érti-e a célzott alak a szavait. A fekete képződmény, mely testéül szolgált, áldozata fölé tornyosult, a félelem szaga csak gyarapította termetét, apró szemei az éhségtől szikráztak. Hatalmas szája a semmiből formálódott ki, eltátva azt a rothadó, görbe agyarairól az emésztőnedv csöpögött az alatta reszkető emberre. A lilagömbök gazdája bénultan várta végzetét beteljesedni.

Hana aggodalomtól remegve bukott ki a bokrok árnyékából, az ágak tépték ruháját, visszatartva barátjától. Egyik kezével az anyagot ráncigálva sietett volna tovább, amíg a másikkal jéghullámot küldött az ayakashi felé, aki döbbenten fordult támadójához, de a harag újabb lendülettel árasztotta el legkisebb porcikáját is.

– Yuki-onna! – bődült el megiramodva felé. – Hogy merészeled?! Téged téplek szét először szemtelenségedért!

A karmos kezekből metamorf árnyak nyúltak minden irányba, és zúzták kíméletlenül össze, mi útjukba akadt, recsegésükkel a csontig hatoló fájdalmukat adták hírül. A karok végül megragadták a lány apró termetét, és vonszolni kezdték a tajtékzó szörnyeteg gyomra kapujához.

Egy hirtelen villanás szakította meg a látottakat, amit fülsiketítő csengés és morajlás követett, a zajba egy halálsikolyszerű visítás veszett el.

Atsushi előtt egy férfialak jelent meg, hosszú, lila hakamája áramlott a széllel, repegetve annak széleit. Ében, derékig érő hajából a legtöbb tincs elkóborolva szabadult ki a fogságát jelentő copfból. Vörös tekintetét csak egy pillanatra emelte az embertigris felé, majd visszafordult a küzdő bestia irányába.

– Menekülj! – parancsolta, miközben próbálta túlharsogni a környezetét. – Menj, ezt itt elrendezem!

A tépett, most már kócos frizurájú mégsem engedelmeskedett a felhívásnak, és továbbra is ledermedve figyelte az eseményeket, amire az alak csak csettintett egyet nyelvével.

– A francba – mordult fel az orra alól –, ez hiányzott nekem.

Övéből egy újabb cédulát kapott elő, amit két ujja közé szorítva maga elé tartott, és gyors suttogással adta annak tudtára feladatát, amit a mögötte lecövekelt fiatal nem értett. A papír fekete mintái aranyszínűen kezdtek izzani, lassan vakító fényt kibocsátva. A porban a fiatalember a lábával centrikusan, az előzőhöz hasonló alakzatokat rajzolt, de szemeit végig az előtte vergődő bestián tartotta, amelynek kiáltásai az egész környéket betöltötték. Nem sokáig tarthatja vissza.

Hana fuldoklott, halvány emlékfoszlányokat juttatva eszébe, ahogy az apró szikrapöttyök megjelentek látása előtt. A tüdeje sipákolt a friss oxigén után. Csak ezt ne, ne ismét.

A bűbáj gyengülni látszott, mivel a rosszindulatú szellem megindult feléjük, igaz olyan nehézkes ütemben, hogy a bűvölőnek volt ideje egy aprócska üveget előkapnia, és Atsushi kezébe hajítania, aki ujjai között táncoltatva tudta csak megfogni.

– Ha szólok – hívta fel magára a figyelmét a sápadt ember –, szorítsd olyan erősen, amennyire csak tudod, és tartsd egyenesen elénk.

A fiatal nyomozó bólintott egyet, bele se mert gondolni, hogy fogja látni azt, ami ellen küzdenie kell, de lehet, jobban járt ezzel a lehetőséggel.

Az átok végül megtört és az ayakashi feléjük rontott, és amint a lábaknak látszó nyúlványait behelyezte a körbe, Atsushi előtt felsejlettek ormótlan formái. A szél kissé zabolátlanabb lett, centruma a vonalak keresztmetszetén volt, akörül tajtékzott, mint egy sebes tájfun, mi lerombolna mindent, ha az az útjába kerül.

– Ördögűző – sziszegte riadtan Kinoko, félelme fokozódott, amint az ájult lányra tekintett. – Mi lesz vele..?

Az exorcista a cédulát a Mushikui felé hajította, ami a levegőt kettéhasítva vágódott a megcélzott testre, feltapadva arra és fényárba borítva. A szavak megjelentek körülötte, a világ tudtára adva a parancsot, felfedve azt az embertigris előtt is. Örvénylő fergetegként zúdult az apró tégely irányába, és a fiúnak minden erejét össze kellett szednie, hogy helyén tudja tartani, nehogy elbillenjen, megszakítva a ceremóniát.

– Jól van. – Az ördögűző oldalról támasztotta meg őt, miközben tovább mormolta a halandzsának tűnő szöveget. – Jól csinálod.

Egy szempillantás alatt fejeződött be az egész, néma űrt hagyva maga után. A szelet, mintha elvágták volna; a fák sírásai is elcsendesültek. A kör közepén Hana feküdt eszméletlenül.

A férfi ledugózta a palackot gyorsan, majd a törmelékek közül felszedte a szétszórt bűvölőcédulákat. Miután végzett, övéhez nyúlt, azonban egy vékonyka hang félbeszakította mozdulatait. Szemeit a földre irányítva fedezte fel a tulajdonosát, aki kitárt karokkal állt az ájult, fehér nő előtt.

– Ne bántsd! – kiáltotta kétségbe esetten. – Ő nem ártott senkinek, segíteni akart!

A hadaró gombácskát lábával félresodorva haladt tovább, hogy befejezze, amit elkezdett, a síró youkaira rá se hederítve.

– V-várj! – Ezúttal Atsushi akadályozta meg, siető léptekkel igyekezett ő is hozzájuk. – Tényleg nem bántott, meg akart menteni engem!

– Tényleg azt hiszed, hogy ez az ayakashi jót akar neked, fiú? Ne légy ostoba. – Egy újabb mázolt üvegcsét véve elő megkezdte a következő imáját.

– Ne tedd, kérlek! – A fiatal ügynök meglökte a férfit, hogy kizökkentse, aki bosszúsan csettintett ismételten a nyelvével. Milyen bosszantó. – Nagyra értékelem, hogy segítettél, de ez a lány hívott ide, kért fel engem és az irodámat egy nyomozásra. Nem hagyhatom, hogy elzárd.

A 18 évesnek teljesen új és idegen terület volt az ördögűzés, azonban tudta, hogy Hanának nem kedvező kilátásai vannak, ha lepecsételik.

– Naiv vagy, ha azt hiszed, léteznek jóakaratú, jámbor youkaiok, gyermek. A világ teljesen más felépítésű, mint ahogy te azt hiszed. Ez – bökött a szendergő test irányába – rászedett téged, átvert. Elcsalt, hogy aztán felfalhasson. Mind ezt teszik.

Atsushi riadalmában észre se vette, ahogy egyik keze felveszi a tigrisek mancsára jellemző formát. Kinokora nézett, aki sírva remegett a földön, színes ruhácskája a portól és könnyektől összeragadt. Sáros kezeivel a kalap alól kilátszó arcocskáját összemaszatolta.

A fiú nem tágított, oldaltáskáját szorongatta emberi kezével, amiben a becses mappa lapult. Ő és Dazai sokat dolgozott rajta, nem hagyhatja, hogy így végződjenek az események. Észbe kapva kotorta elő, és nyújtotta a férfi felé, aki elvette tőle és belelapozott.

– Ez mind jó, azonban nem változtat a tényen, hogy átejtettek titeket. Jól ismerem a ti „Hanátokat” és a hozzá hasonlatos többi hóasszonyt is. Felismertem egyből az arcát. Ő is a Maeda klán tagja volt egykoron, mint én.

Atsushi próbálta feldolgozni a hirtelen jött új információkat, szája kiszáradt, torka kapart, azonban a férfi nem fejezte még be.

– Ez a lány itt régen egy oldalon állt velem, nagyon ígéretes volt. – Amíg beszélt, felvette a földről a tégelyt, majd egy jól irányzott mozdulattal a ruhaujjából egy másik cetlit hajított a mozdulatlan testre, ami engedelmeskedve az utasításnak, az üvegbe záródott egy szempillantás alatt. Atsushinak ideje sem volt ellenkezni. – Azonban megszállottan üldözte a Yuki-onna legendáját, ami elragadta tőle édesanyját. Nem fogadott szót a mesterének, és makacs viselkedésének a következménye, hogy legjobb barátját is elvesztette, egyazon faj miatt. A gyász annyira megviselte, hogy elutazott, és felhagyott az ördögűzéssel, Akina-san befejezetlen dolgozatának szentelve minden idejét. Barátját is vonzotta a japán folklór, amíg élt. Titkolta előle a családunk feladatát, hogy biztonságban tartsa, de mégis ez lett a veszte.

Maeda-san odalépett a lepecsételt edényhez és felvette onnan.

– Ne aggódj, nem hall semmit jelenleg.

– M-mi lesz vele? – A fiatal nehezen találta meg a hangját. Zavaros volt.

– Hn? – A mély, búgó orgánum kedvetlenül szakította meg a rövid csendet. – Ami a többi hasonlóval is, ott marad örökre. Az emberek békéje érdekében, de ezt te is biztosan megérted.

Az ördögűző rápillantott a bal karra, ami inkább egy vadállat karmaihoz volt hasonlatos.

– Detektív úr. Ha nem tévedek, ugyebár, a pletykák gyorsan terjednek. Nagyon messze elkóboroltál a pórázon tartóidtól – mosolyodott el sejtelmesen az alak, finom vonásai lágyítottak csak viselkedésén.

– Ugyan-ugyan – lépett ki a fák árnyékából egy másik férfi. – Nem szabadna így beszélnie azzal, aki szintén az életét kockáztatja másokért, Maeda-san.

– Dazai-san! – A lila gömbök elhomályosodtak a boldogság könnycseppjeitől. – Hogy kerülsz ide?

– Az Ügynökség úgy döntött, nem árt egy kis kikapcsolódás nekünk se, így meglátogattuk a közeli onsent.

– Remek választás volt – szólt közbe az exorcista –, a régióban az a legjobb. Ha most megbocsátanak…

– Ó-ó, ne olyan hevesen – szakította félbe a barna. – Azt hiszem, Hana-san hozzánk tartozik, kérjük vissza.

A lila hakamás az ellenkezést nem tűrő, kinyújtott kezekre pillantott.

– Attól tartok ez nem lehetséges. Egy azon ügyért harcolunk, ezt nektek kellene a legjobban tudnotok.

– Nos, sajnos nem ismersz minket eléggé. – Dazai a kabátja zsebéből egy pisztolyt vett elő, amit azonnal élesített és a férfira szegezte. Szemei ridegen villantak meg a déli napsütésben. – Ha valamit a fejünkbe veszünk, abból nem fogunk engedni. Satoru-san, add át Hanat.

A felszólított vonakodva felemelte csuklóit, majd megindult Atsushi felé, hogy átnyújtsa az üveget.

– Nagyon rosszul döntöttetek, nyomozók – nézett rájuk, miközben a Jinko földhöz vágta a cserépedényt, ami éles csattanással esett darabjaira, kiengedve fogságából a legyengült youkait. – Nem tudjátok, milyen szörnyet engedtetek szabadon.

– Hogy beszélhetsz így egy rokonodról?! – A legfiatalabb nem tudta tovább türtőztetni felháborodását a szenvtelen szavak hallatán.

– A Yuki-onna már nem a klánunk tagja, megbukott, mikor felhagyott az évszázadokon át művelt mesterségünkkel. Gyerekként még én is felnéztem rá, azonban mára csak a megvetés maradt. A klán vezetőjeként az én feladatom ismét felvirágoztatni a hírnevünket. Egy családtagból lett youkai csak rontana ezen.

Atsushi nem hitt a füleinek, izmai remegtek a gyűlölettől, amit az előtte álló férfi iránt érzett; Dazai saját indulatait sokkal jobban elrejtette a kíváncsiskodó szemek elől.

Eközben Kinoko közelebb kúszott a még mindig szendergő nőhöz, és kissé megrázta vállát, hogy felébressze. Arcocskáján még mindig folytak a könnyek. Ezért utálta az embereket.

– A ti szerintetek ismert „Hana” nem létezik, csak egy illúzió. Mit gondoltok, ha elmondjátok neki az általatok koholt múltját, mit fog tenni? Békében él tovább? Néha betér teára? Az ayakashik nem ilyen teremtmények. Ha tombolásba kezd, a ti felelősségetek lesz a sok felkoncolt test utáni zűr eltakarítása.

– Hana nem­–

– Nem mi? – vágott közbe a zengő hang. – Milyen is pontosan? Ismeritek, tudtok róla bármit? Még én sem, pedig egy azon vérből valók voltunk. De mint ember, már nem létezik, ha valóban nem emlékszik senkire és semmire, akkor ki ő valójában?

– A… a barátunk… – Atsushi bizonytalanul adta ki magából a szavakat, a férfi érvelése megingatta hitében. Aztán eszébe jutott a zsebében lapuló omikuji, amiből bátorságot gyűjtött. – A barátunk.

Az ismételt szó hallatán Satoruból kitört egy erőteljesebb kacaj, ami szokatlan volt még ismerősei körében is.

– Azt mondod, a barátotok? Ó kami, hiszékenyebb vagy, mint sejtettem! – A nevető férfi elindult az erdő sűrűje felé, jobb karjával intett egyet. – Még látjuk egymást.

A két nyomozó hosszan bámult még arra a helyre, ahol a Maeda klán vezetője eltűnt, de felocsúdva gondolataikból az ébredező youkaihoz siettek.

– Jobb lesz, ha mentek – szólalt meg keserűen Kinoko. – Elég bajt okozott már itt a fajotok.

A duó is jobbnak látta megfogadni a kisebb szellem tanácsát, így is nehéz szívvel tudtak csak a nőre tekinteni. Idő kellett nekik. Dazai vezetésével megindultak a fák által övezett útjukon, de egy magas hang még marasztalta őket pár pillanat erejéig.

– Tigrisfiú – Kinoko egy keveset hezitált –, köszönöm, hogy eljöttél.

Az említett enyhén bólintott, majd követte társát a forrás irányába.

Mikor megérkeztek, Kunikida meglepődött a megtépázott őszes hajú láttán, amíg Dazait leszidta eltűnése miatt. Atsushi akkor döbbent meg igazán, amikor szembetalálkozott az egyik ajtón kilépő két dokkmaffia taggal, akiket az utóbbi időben saját bevallása szerint túl sűrűn látott.

– Nem is vártam kevesebbet, Jinko – jegyezte meg epésen a fekete. – Látom, sikerült megint jól összeveretned magad.

A célzást magára sem véve sietett tovább a sértett a folyosón, meg sem magyarázva helyzetét, hogy a puszta szél és energia is képes ilyen károkat ejteni rajta. Szerette volna mielőbb kipihenni a napot, pedig még csak koradélután volt. A friss élmények mégis olyan nyomasztó súllyal nehezedtek vállaira, hogy a fáradtsága ellenére se hitte volna, hogy nyugodtan fog tudni lepihenni.

Végül Dazai volt az, aki a forró vízben áztatva magát elmesélte a történteket, amiket alárendeltje itt-ott egészített ki. A többiek érdeklődéssel hallgatták a mesét, aminek vége után mindenki csendben bámult maga elé, elmélkedve hogy hogyan tovább. Atsushi kisebb szünet után kérdezett rá, hogy miért töltik a hétvégéjüket az ellenségeik is itt, amire egy vállvonás volt a válasz a véletlen egybeesést okolva.

Kunikida hamarosan kiparancsolta kollégáit a vízből, hogy felkészülhessenek a környéken tartott fesztiválra, ami a cseresznyevirágzást hivatott ünnepelni.

***

Minoru sóhajtott egyet Kinoko panaszáradatát követően, és megnyugtatta, hogy nem fogja semmi sem meg zavarni őket az éjszaka folyamán, sem ember, sem Maeda Satoru.

A kis gombácskát hogy megnyugtassák, elmondták neki, hogy Ayano segített Hanának felkészülni az estére, nehogy kellemetlenül érezze magát a lány a megrongálódott ruhája miatt. Így, amit a tengu hozott a szomszédos faluból kimonót, adta rá. A küklopsz virágokat szedett, amivel feldíszítették a Yuki-onna öltözékét. A csinos nő szépen fonott kontyba fogta a szőkés tincseket, és egy új, piros szalaggal tette még különlegesebbé. Mivel fülükbe jutott, hogy nem messze tőlük az emberek is ünnepséget tartanak, ezért nehogy bekeveredjen egy eltévedt szerencsétlen közéjük, egy szépen formált, fehér maszkot is összekészítettek a szett mellé.

A kimonó a levendula árnyalataiból váltott át a csípő felé haladva fehérbe, az aljától kézzel festett halványrózsaszín és babakék virágok bimbóztak egészen a derékig, amit feketeszínű obi fogott össze aranyszegéllyel. Az ujjakon hasonló minták gazdagították az összképet.

Hana nagyszerűen érezte magát a barátaitól kapott ruhájában, végre nem tűnt ki hófehér mivoltával a tömegből. Zafírkék szemei az örömtől sokkal ragyogóbbak voltak, benne az enyhén türkiz pöttyök szikráztak az esti fényekben. Kinoko elégedetten szemlélte a lányt, a haszontalan bagázs végre valami elfogadhatót is csinált.

A hóasszony nyugodtan ült szentélye alsó lépcsősorán, mélyen gondolataiba mélyedve. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Mellette a dosszié feküdt, bal kezét rajta nyugtatva. Szíve megkönnyebbülten zakatolhatott végre, és a nő most már megértette az életében eddig átláthatatlan összefüggéseket. Azt hitte, halála óta nem élt igazán, tagadta szíve dobogó ritmusát, tüdeje kapálózó mozgását, hogy a friss levegő átjárhassa ereit. De mindent megértett, keze alatt a mappával. Nem kellett ahhoz elolvasnia, hogy eldöntse, ki ő.

Kinoko a távolból szemlélte minden mozzanatát, reménykedve annak ellentétében, amit Maeda-san felvázolt, és amiről neki is titkon rémálmai voltak az utóbbi éjjeleken.

Óvatosan odasomfordált a lányhoz, megrángatva kissé a virágos anyag alját, hogy felhívja jelenlétére a lány figyelmét, aki eleget téve a kérésnek, felé fordította kedvesen mosolygó tekintetét.

– Lassan itt az idő – szakította meg a csendet kis barátja. – Indulnunk kellene.

A hóasszony bólintott egyet, és kissé megmozdította lábait, hogy bejárassa őket a kisebb sétára.

– Hana. – Kinoko bizonytalan hangjára összevonta szépen ívelt szemöldökét. – Elolvastad?

Az egy-két másodperces némaságot követően végül a szellem megválaszolta a kérdést, aminek következtében a csöppnyi ajkak megremegtek.

– El.

– És? – nyelt egyet a kalapos youkai, de a csomó nem szűnt meg a torkában.

– Szeretnék neked adni valamit.

Hana kecsesen felállt, amit a szorosan illeszkedő kimonó nem tett könnyen teljesíthető feladattá. Apró, de gyors lépésekkel közelítette meg a szentély bejáratát, majd ugyanolyan lendülettel tért is vissza, kezeiben a jól ismert, kopottas bőrönddel.

– Tessék – nyújtotta a barna poggyászt Kinokonak. – Ez a tiéd.

A megszeppent parányi társa csak nézte az ajándékát. Nehezen dolgozta fel a lány tetteit, aki megunva a várakozást, elé tette egy nehéz puffanással a koffert.

– Be-befejezted?

– Igen – mosolygott rá a szőke, ami gyorsan lehervadt arcáról. – Sajnálom, hogy ilyen sok gondot okoztam, és ennyit várnod kellett rá…

– Ostoba emberszellem. – Az elcsukló hang hallatán csak még szomorúbbá vált Hana. – Hát szabad ilyet mondani egy barátnak?

A kérdés szinte késként vágta ketté az elkeseredett légkört, megkönnyítve mindkét youkai hangulatát, feledtetve az elmúlt nehézkes eseményeket.

– Köszönöm…

És Kinoko csak mosolygott.

***

A fehér hajú fiú nem számított rá, hogy Satoru ilyen hamar betartja ígéretét, azonban az ördögűző ott állt nyugodtan a párolt tintahalas állványnál, arcán egy enyhe vigyorral. Atsushi kezéből kiesett a fagylalt, szerencséje volt, hogy a szürke yukatája nem kóstolt a csokoládé ízbe bele. Kollégái szétszóródtak, és valamilyen abszurd módon vetélytársával keveredett össze a tömegben.

Akutagawa gyorsan felismerte a klán vezetőt a pontos leírás alapján, aki feléjük pillantva gyorsan mondott valamit az árusnak, és elsietett az emberfal takarásában. Chuuya kis vártatva szegődött melléjük, vizsgálva a komor pillantásokat arcukon, amire csak sóhajtott egyet, közben megmarkolva a piros anyagot magán. A szálló tulaja ragaszkodott ahhoz, hogy mindnyájuknak a yukata-készletéből adjon kölcsön egyet-egyet. Ezért is igazgathatta a rajta elterülő vörös vásznat, hogy a halványabb színű csíkozás párhuzamosan haladjon a föld felé.

A két rivális szinte egyszerre indult meg a tumultusban, átvágva azon, hogy mielőbb utolérjék a gyanús férfit. A vörös igyekezett lépést tartani mögöttük, felhívva magukra egy barnaszempár figyelmét.

A fiatalabbak nem vették észre, mikor értek be a sötét erdőbe, csak a mögöttük caplató, szitkozódó maffiózó, akinek bosszúságát fokozta a mellé szegődő kötszerpazarló is egy zuwaitent majszolva. A fesztivál zaja elhalkulóban volt mögöttük, amikor előttük megint erősödni kezdett.

– Körbementünk volna? – morfondírozott a legalacsonyabb, de olyan halkan tette fel a kérdést, hogy a többiek nem hallhatták. Valószínűleg ők is ezen agyalhattak, mert lépéseiket szaporázták, ám ami az ágak közül átszűrődött, megdöbbentette őket, miután a szemük hozzászokott a hirtelen fényárhoz.

– Barátaim? – A kedves hang nem sokkal tőlük balról jött. – Nem szabadna itt lennetek.

Hanát, mintha a cserjéken átszűrődő fény bearanyozta volna, egy koszorút fonva kerete köré. Lágy jellemzői még finomabbá váltak a meleg megvilágításban, amiből mélykék gömbjei még ragyogóbban kitűntek. A Minorutól kapott hajdíszén a csengettyűk minden apróbb mozdulatára csilingelni kezdtek. Kezeivel az arcát eltakaró porcelánmaszkot kissé elmozdította, jobban felfedve vonásait, és hogy megfigyelhesse az idetoppanó embereket.

– Eltévedtünk, miközben kerestük Maeda-sant.

– Atsushiii – sziszegte felé Dazai, figyelmeztetve hibájára, hogy többet ne követhesse el azt. Azonban a lány már meghallotta.

– Maeda-san?

– Talán érdemesebb lett volna felvilágosítani a kisasszonyt személyemről – szakította félbe a társaságot egy kettejüknek már ismerős orgánum. – És akkor esélyt adhattatok volna neki.

– Satoru. – Az embertigris torkából felszabaduló levegő morgásként tört elő, amire az említett kissé megrezzent.

– Ne aggódjatok – emelte fel kezeit –, nem vagyok annyira őrült, hogy négy veszedelmes férfi ellen kiálljak, pláne, hogy fegyvertelen vagyok rátok nézve.

– Akkor miért vagy itt? – Akutagawa úgy döntött, hogy kissé felgyorsítja a beszélgetést, az alak puszta látványa is irritálta, meglepően jobban, mint a Jinkoé. A kígyójellegű természettel rendelkező személyeket még inkább megvetette, mint a balján álló fiút.

Egy kisebb szellő rázta fel a társaságot, a levelek zizegése pedig egy újonnan érkezőre figyelmeztette őket.

– Maeda-san az én beleegyezésemmel van jelen, mivelhogy az én kérésem volt, hogy jöjjön el. – A mély dörmögést a Yuki-onna azonnal felismerte.

– Minoru-san!

– Hana, késtél – köszöntötte őt a védőisten, majd visszafordult az emberekhez. – Kérlek titeket, ne okozzatok problémát a békésen mulatni vágyóknak. A ti ünnepetek is most zajlik, ne vegyétek el a barátaimét is.

– Minoru-sama felkért engem, hogy vigyázzak a békére a fesztivál ideje alatt, hogy ne ismétlődhessen meg a tavalyi rendetlenség. Munkaügyben vagyok itt, hivatalosan.

Hana zavartan állt, nem látta az összefüggéseket, honnan ismerik egymást itt az egybegyűltek.

– Hana, később csatlakozz hozzánk, Kinoko már aggódik érted. – A hatalmas bikaszellem körbenézett, majd továbbállt, miután felmérte az ártalmatlan körülményeket. A hátramaradt youkai megkésve ugyan, de biccentett egyet elnyújtottan.

– Hana-sannak nem kell aggódnia – törte meg kisvártatva a csendet az ördögűző –, Minoru-sama kezességet vállalt érte, amíg itt tartózkodik. Tisztázta, de egyezséget kötöttünk. Bizonyára már elmondta neked.

– Igen. – A hóasszony magabiztos válaszával meglepte a yokohamai férfiakat.

– Nagyszerű – folytatta Satoru –, akkor én mennék is tovább, hosszú még az este, sok dolgom van.

Mielőtt végleg elveszett volna a zsúfolt forgatagban, még visszafordult egyszer. Atsushi meg volt róla győződve, hogy a férfi szereti a drámai kilépőket.

– Ó, és még mindig úgy gondolom, hogy egy oldalon állunk. – Egy kis szünetet tartott, majd ismét megszólalt. – Csak a youkaiok kevésbé veszélyesek. A ti ellenségeitek sokkalta veszedelmesebbek.

Maeda nem várta meg, mit reagálnak rá a hátrahagyottak, sose érdekelte mások viszont-véleménye, pozíciója nem tette lehetővé annak megfontolását, kötődni pedig nem szeretett.

– Barátaim – intézte szavait Hana a többiekhez –, szeretném megköszönni mindazt, amit értem tettetek.

A kissé meghajolt alkata még inkább a derékszög ívét vette fel, zavarba hozva társait.

– U-ugyan, Hana-san, ez–

– Ez szükséges – vágott közbe a lány. – Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, Minoru-san nagyjából felvázolta a helyzetet. Mielőtt elmegyek, ezt mindenképp szerettem volna elmondani. Fizetséget, azt… azzal nem szolgálhatok. De hálával annál inkább, ha segítségre szorultok, akkor minden tőlem telh­–

– Hana-san, elmész?! – Chuuya legszívesebben lecsapta volna a fiatalabb ügynök fejét, hogy állandóan közbekotyog. Főszereplő-szindrómája van, vagy mi a fene?

– Mint láthatjátok, itt a tavasz ­– mosolyodott el a gyönyörű youkai. – Azt ünnepeljük. De ez nekem nem kedvez, és én sem az időnek; ahogy erősödöm, úgy venném el a nyaratokat, ezt pedig nem szeretném. Ellátogatok más tájakra, hogy elvigyem oda is a telet, fagyot. Igazán forró napokon pedig a hegyekbe költözöm.

Hana az ég felé emelte tekintetét, a mai nap folyamán tett felfedezésétől mintha bölcsebbé vált volna, és a Hold fényétől csillogó tekintete is ezt tükrözte. Gondolatban ott járt, azokon a helyeken, ahova szíve súgta, hogy menjen.

– Talán még látjuk egymást – fordult vissza feléjük, haja meglibbent az éjszakai szellőben, friss hó és virág kevert illatát szitálva a környéken tartózkodóknak. – Köszönök, mindent.

Dazai nehéz szívvel nézte a boldog lányt, aki kissé a melankólia megtestesítője is volt. Aznap, amikor találkoztak abban az apró, kávéillattal körbelengett kávézóban, már tudta, elválásuk nem lesz vidám, örömkönnyekkel teli. Megmagyarázhatatlan még számára is, de amint tekintete akkortájt találkozott a ragyogó kék íriszek gazdájáéval, érezte, az izmai apró rezgései jelezték neki. Különleges, szokatlan, gyönyörű… és megfoghatatlan.

A férfi, ha nem lettek volna mások körülötte, most talán magába zuhant volna, és lehet, az éjszaka folyamán a magány társaságában ezt meg is teszi, hogy gyászát elbúsulja valaki vállán. A szaké ilyenkor mindig hűen helytállt mellette, de gyomra felfordult még csak annak gondolatára is most, hogy a bánat övezte elválásukat italba fojtsa.

Chuuya óvatosan pillantott expartnere felé, és eszébe jutottak azon est emlékei, amikor volt barátja szokatlanabbul reagált rá, mint egyébként. Aggodalma már akkor kialakult, hogy belülről mardossa, de ez most fokozódott. Az elkövetkezendő események nem sok nyugalommal kecsegtettek, és egy lelki törött Dazaival az oldalukon felvenni a harcot a kiismerhetetlen ellenség ellen… Nem volt túl szerencsés előjel. Ennyit a pihentető szabadságról, amit kiharcolt Morinál.

Amíg a vörös a barnát szidta magában ismételten, mellette a mindig komor férfi jobban szemügyre vette a lányt, mint legelőször. Sokkal kifinomultabbnak tűnt, arcán pedig igaz, ott voltak a szomorúság apró jelei is, de a derű inkább átvette az uralmat felette. A megszokott táska nem volt oldalán, és a fehér öltözéke sem sápasztotta jobban, bár Akutagawa szerint az fejezte ki igazán a lány mivoltát. A teljes ellentétét neki, azt a tisztaságot, ami benne sosem volt és sose lesz jelen. Mint a hó.

Az est fátyla alatt zajló vidám események hangulata nem mindenkire ragadtak át, ám az elválás sosem volt egyszerű. Mégis a mostani, mintha lavinaként sújtotta volna az érintetteket. Atsushiék miután újból összefutottak a többi kollégájukkal, együtt várták meg a tűzijátékot, és eresztették égnek a lampionjaikat.

Hana sosem látott még ennyire megigézőt életében, az előzőre nem emlékezvén sokkal jobban értékelte az első együtt töltött alkalmat barátaival. Minden pillanatát kihasználta, hogy együtt lehet velük, és meleg nyugalomként ölelte körbe a tudat, hogy visszavárják maguk közé. Ahogy tekintetével követte a rózsaszín virágokkal övezett tájat elhagyó lámpását, amibe kívánságát felhelyezte, észrevette a távolból felsejlő apró fénypöttyök hadát, amik szintén a sötét bársonyt világították be, együtt keringőzve azokkal, amiket a szellemvilág lakói engedtek útjukra. A Yuki-onna mosolygott. Mintha az élet elevenedne meg előtte, azt üzenve, hogy minden ennyire egyszerű, és a szabályok, amelyeket létrehoztak, ily’ vékonyan vannak jelen életükben.

Amikor visszatért szentélyébe, felfigyelt az oszlophoz kötözött táblácskára, ami a hasonló fadarabocskákhoz képest nem volt annyira megkopott. Odalépett hozzá, és ujjait végigsimította rajta, mintha tudná, ki helyezte fel oda, a helyére. Nem messze tőle az apró kívánságcédula is az őt lengedeztető szellőbe suttogta önön tartalmát, hogy valóra válthassa azt egy istenség. A lány ezt már nem vette észre, boldogsága így is teljes volt.

Némán állt a volt otthona kapujában, és onnan figyelte a napfelkeltét, ami beragyogta a virágillatú, rózsaszín erdőt, mely mindig kedves lesz számára. Amikor a Nap első sugarai megtörtek a harmatcseppecskéken, Hana útnak indult.

Kinoko egy cserje tövéből figyelte kedves barátjának távozó alakját, mellette a kopott, barna bőrönd, benne az elhasználódott írógéppel. Elmosolyodott.

***

Atsushi egy darabig nézte a sírkövön a nevet, majd letette rá a szépen becsomagolt könyvet.

Yukimura Akina: Amit szabad szemmel nem láthatunk…

Youkaiokról, személyesen

A fiú még egyszer visszanézett a „Y. A.” feliratra, majd tekintete tudat alatt is továbbsodródott a következő sírra, szemei kissé elkerekedtek, de ajkai azonnal mosolyra húzódtak. Nem rég járt itt valaki, a frissen szedett hóvirág és liliom még mindig ott tündökölt a napfényben.

– Mit nézel Atsushi-kun? – A vidám hang hirtelensége kissé megijesztette a fiatalt, de gyorsan mentorához sietve elindultak vissza Yokohamába. – Semmit, Dazai-san, semmit… Mit gondolsz, Hana-san miért mondta neked legelőször, hogy itt tanulta meg a japán nyelvet?

– Átvitt értelemben, Atsushi-kun, nézz a sörök mögé. – A barna gömbök visszatekintettek oda, ahol az előbb álldogált az embertigris, majd mindent tudóan elmosolyodott ő is.

Maeda H. – volt alig olvashatóan a felirat, a moha már benőtte ugyan, de látni lehetett, hogy nemrégiben valaki igyekezett megtisztogatni azt.

***

Ahogy a fehér hajú detektív elhelyezte a letisztázott és kinyomtatott iratot végleges helyén nem sokkal hivatalos megjelenése után, egy boldog lélek megkönnyebbülten szabadult fel az élővilágban ott tartó bilincsek súlya alól. Végre szabad, most már megbékélhet.

„If there’s someone

you wish to see,

then you are no longer alone”

(Natsume Yuujinchou)

Vége.