Hanami

Meicchin

Ha a fagy frissen érinti a földet és zúzmarával hinti be az ágakat, tudjuk, a meleg a szívünkben a legfontosabb; Mert a tavasz reményt kelt.

2020. július 10.

 

„I thought people were

 usually searching.

They’re always searching

 for something,

forgetting things.

 People are so weird.”

– Natsume Yuujinchou

A vörös hajú férfi jobban összehúzta magán kabátját, lépteit megszaporázta célállomása felé, mielőbb be akart jutni a meleget ígérő irodába. Egy szokásos délutánon semmi kedve sem lett volna az ügynökséghez és különösképp Dazaihoz, azonban a szükség törvényt bont, és jelenleg az enyhébb hőmérséklet gondolatán kívül semmi más nem volt fontosabb. Most értette meg igazán, hogy Rimbaud mit érezhetett állandó vacogása alatt, aztán eszébe jutottak a hidegtűrésükről híres szibériai férfiak, akik még csak most éreznék igazán magukat elevennek. Vagyis a pletykák alapján ezt sejtette, mivel még nem beszélt konkrétan erről egy orosszal sem, de ha végre nyakon csípik ezt a Dosztojevszkij figurát, ez lesz az első, amit megkérdez tőle, hogy a yokohamai tél milyennek számít a ruszkihoz képest.

– Micsoda szélsőséges gondolatok! – A fiatalember jobban összeszorította ajkait, nehogy vacogó fogai elárulják gyengeségét.

– Chuuuya! – A barnafürtök utált gazdája megvető mosollyal tárta ki irodája ajtaját az említett férfi előtt, aki bárminemű válasz nélkül félrelökte útonállóját, és berobogott a szobába. Egy enyhe sóhaj tört fel belőle, ahogy a kellemes meleg körbeölelte.

– No lám, valaki nem számított a télre!

– Dazai-san – szakította félbe egy albínófiú –, te sem készültél fel rá, átfagyva estél be 20 perccel ezelőtt, hogy nincs szörnyűbb a fagyhalálnál.

– Badarság, Atsushi-kun – hessegette el az előtörő rossz emlékeket a magas férfi.

– Mi szél hozott ide, garnéla?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, te átkozott makréla! – A kérdezett nagy gonddal akasztotta kalapját a fogasra, fejét a nassolnivalót ropogtató nyomozó felé fordította. – Te tűnsz itt a legértelmesebbnek.

– Jó szemed van, hogy meg tudod állapítani, ki a legnagyobb detektív. – Ranpo résnyire nyitotta ragyogó zöld szemeit, amelyben a szikra feltehetőleg azt jelezte, mindenről tud.

– Itt van a főnökötök? Ajánlatot hoztam.

A szobára hirtelen komor hangulat ereszkedett, bár Atsushi arca tükrözte a legtöbb érzelmet, amelyet leginkább a harag uralt.

Hana csendben figyelt, miközben néhány centire lebegett az ablaktól. Visszaemlékezett a pár perccel ezelőtti találkozásra, igaz, annak sem mondhatná igazán, mivel a másik fél nem észlelte őt.

Csendben haladt az utcán. Egy vagy két hét telt el a Minoruval való találkozása óta, és ígéretéhez hűen gyakorolt, feszegetve határait. Ugyan ő nem látta az összefüggést, de ahogy erősödött, úgy köszöntött be a fagy a környékre, meglepve az ott élőket. A hideg csak magabiztosabbá tette, szinte kicsattant a hószerű bőréből, annyi energiát érzett magában.

Ma reggel, ahogy leesett az első színtelen réteg, hiába volt még csak október vége, úgy döntött, ellátogat újra a városba és szerencsét próbál. A kirakatok előtt bolyongva, miközben a hűs szellő kísérte nyomait, visszariasztva meleg otthonukba a lakókat, pillantotta meg az ismerős, siető alakot. Az élénkvörös hajat, ami kikacsingatott a kalap alól, nem tudta elfelejteni, és összekeverni senkiével sem.

Felbátorodva indult meg a férfi után, aki nem értette, hogy miért hűl át egyre jobban ruházata, mintha a szél őt követte volna, hogy megfagyassza, de gyorsan visszatért előző gondolataihoz. Hana egy darabig szemlélte, majd megelégelte, hogy levegőnek nézik, próbálta magára vonni Chuuya tekintetét, ám mind hiába.

Ugrált, táncot járt a pelyhekkel, énekelt, kiabált, sírt, de az ember rá se hederített. A fiatal youkai elkeseredett. Kis vártatva úgy döntött végül, nem adja fel, elkíséri útján a hirtelentermészetű alakot, hátha találkozik azzal az emberrel, aki korábban észrevette őt.

A tejfelszőke haja libegett a levegővel együtt, keringőt járva, miközben arcát nekiszorította az ablaknak. Ekkor tűnt fel neki, hogy egy szempár kitágult pupillákkal mered felé. A lila-sárgagömbök gazdája tátogott, mint egy frissen kifogott keszeg, amit a lány nagyon mulatságosnak talált. Kisvártatva döbbent csak rá, hogy a fiatal láthatja őt, így izgatottan magára bökött, amire egy bólintást kapott megerősítésül. Eufória. Bizony, annak kellett lennie, mert ekkora örömöt sose érzett, mióta eszét tudta, vagyis az emlékei hiánya óta.

Meglepődve sikkantott fel, ahogy a kemény ellennyomás megszűnt homlokával szemben, és begurult a zárt ablakon keresztül.

Atsushi elsápadt. A szoba hőmérséklete hirtelen lehűlt. Kunikida a szomszédos helyiségből rontott be, hogy lehetséges, tönkre ment a fűtés. A többi ott tartózkodó viszont a lassan ájulni készülő fiút bámulta, válaszra sem méltatva a szemüveges figurát. Végül Dazai törte meg a csendet.

– Atsushi-kun – kezdte óvatosan –, jól érzed magad? Mintha szellemet láttál volna.

Hana felhorkant a helyzet abszurditásán, majd hirtelen bukott ki belőle a lágy kacaj.

– Hana-san… – Az előbb felszólaló fiatalember döbbenten meredt a nevető nőre, akinek lábai nem látszódtak ki hófehér kimonója alól, mégis a férfi tudta, hogy abnormálisnak mondható, hogy nem érintkezik a talajjal, hanem nagyjából három centire afelett lebeg.

Legutóbbi találkozásuk óta a lány haloványabbnak tűnt, haja még mindig szőke árnyalataiban pompázott, ám alakja a mész nüanszaiban tündökölt. Kék égiszei ragyogtak egyedül még egészénél is jobban, de azok fényei is hidegséget okoztak szívében. Betegesen sápadtnak tűnt, még ifjú kollégájánál is jobban, aggódott egészsége miatt, ám szokatlan betoppanása hamar feledtette féltését.

– Ah, Dazai-san, rég láttuk egymást. – Hana arcára leírhatatlan boldogság ült, és ahogy lágy tekintetét végigvezette a szobán, ez csak jobban fokozódott a sok szempárnak köszönhetően, amik mind felé néztek.

A lány ekkor tanult meg még valami fontosat új élete során: a szellemek is sírhatnak. Ennél szebb napot álmaiban sem képzelhetett volna el; felfigyeltek rá, így segíthettek neki akár, és a rég elfeledett érzésekkel gazdagították mindeközben személyét.

– Sajnálom – kezdte zavartan. Bőre kissé sajgott a hatalmas mosolytól, amit nem tudott megakadályozni. Kisebb kuncogás tört ki ismételten ajkai közül, majd észrevéve helyzetét, gyorsan maszatolta el a cseppeket a könnyáztatta arcán. – El sem hiszitek, mennyire boldog vagyok!

– Khm. – A copfos férfi megigazította szemüvegét, amíg végigmérte a furcsa jövevényt. – Esetleg, ha felvilágosítanál minket…

– Kunikida-kun – vágott közbe a most már cukorkát majszoló nyomozó –, esetleg, ha nem ijesztenéd el…

– Legyen; ülj le, oda – mutatott a leszidott ember egy kanapé irányába –, amíg hozok teát. Bizonyára átfagytál.

A társaság nem tudta, mi volt olyan vicces az ügynökség robbanékony tagjának szavaiban, de a szokatlan vendég egy újabb kacarászásba kezdett, kecses hangját a harangjátékokhoz lehetett volna hasonlítani, vagy a száncsengők szimfóniájához.

– Köszönöm a kedvességet, de egyszerűbb így tisztáznom a helyzetet, mielőtt kifutnánk az időből. – Monológja alatt a kezeiben hirtelen megjelent egy pár embernek már ismerős bőrönd, amit óvatosan lehelyezett az egyik asztalra. – Elsőként bocsánatkéréssel tartozom az időjárás miatt: sajnálom, amiért lehűtöttem a levegőt.

A zavarodott társaság még mindig nem jutott szóhoz, így folytatta a felvezetett meséjét.

– Nem ihatok teát. – A rövid, tömör mondatra Kunikida összevonta szemöldökét, már most problémásnak ígérkezett a szituáció, és valóban kifut az időkeretéből, a menetrendjét márpedig tartania kell.

– Nem probléma, akkor hozok–

– És semmi mást sem – szakította félbe a kékszemű egy intéssel kísérve kijelentését. – Nem tehetem meg, már nem. Emiatt vagyok itt, és mekkora szerencsém van!

– Hana-san, attól tartok, hogy nem tudjuk felvenni a fonalat. – Dazai kissé türelmetlennek érezte magát, ami nem gyakran fordul elő, azonban ebben a lányban volt valami szokatlan, és félt, hogy olyan eseményeket indít be, aminek nem happy end lesz a végkimenetele.

Chuuya csendben figyelte expartnerét, lassan kezdte összerakni az eseményeket a kávézóban tapasztaltakkal.

– Eleinte én sem értettem, vagyis nem fogadtam el, aztán találkoztam veled, Dazai-san… Reményt keltettél bennem, egy olyan vágyálom iránt, amin most sem igazodom ki teljesen. De Minoru-san, akivel az erdőben ismerkedtem meg, rávilágított! És olyan szerencsés vagyok, hiszen nyomozók vagytok!

Hana várt egy keveset, próbált megnyugodni. Ha még élne, biztosan érezné zakatoló szívverését, légzése szapora és egyenetlen lenne, arca kipirult. De izgalmát egyedül hangja árulta el, és erre ráébredve vett egy mély levegőt, amit lassan fújt ki, ügyelve a begyakorolt technikára. A kihömpölygő pára kristályokként szikrázott a szobában, amik részletes mintákká alakultak, mint az ablakra fagyott jégvirág. Tekintete követte a formákat, s szinte szíve hangját hallhatta viszont a csilingeléssel, amit okoztak.

– Kérlek – törte meg a csendet végül, elvonva a többiek figyelmét a látottakról –, derítsétek ki, hogy ki voltam, mielőtt meghaltam!

A libegő alakja meghajolt a levegőben, reménnyel telve szorította össze ajkait, és ahogy teltek a másodpercek, érezte a kétségbeesés hullámait, amit az a néhány könnycsepp jelenített meg, amik árván hulltak alá, engedelmeskedve a fizika törvényeinek.

Atsushi érzékelve a lány bánatát, szinte átérezte a fájdalmát. Ha tényleg igazat beszél, az megmagyarázná a korábban tapasztaltakat, és talán ezt a szenvedést, amit érzékelt a nő felől, és átélt most vele. Ez a lány okozta?

Szemeit gyorsan körbejáratta az összegyűlteken, ám egyik arckifejezésből sem tudta kiolvasni a többiek gondolatait. Egyet ismert fel, a döbbenetet, ami lehetett akár a sajátja, és ő vetítette ki azt a másikak arcára. Mivel nem érkezett reakció, jónak látta, ha ő töri meg a jeget, ami a feszültség megtestesülése lehetett.

– Hana-san, ha nem tévedek… – A kérdezett mosolya egyből eloszlatta kétségeit, és nagyobb bátorsággal folytatta volna összeszedetlen gondolatait, azonban félbeszakították.

– Igazság szerint nem tudom, hogy tévedsz-e. Én… nem emlékszem arra, ki vagyok és honnan jöttem, milyen életet éltem. Csak azt, amivé lettem. Nem… emberi. – Csüggedten szegezte tekintetét a földre, enyhe szégyenérzet kerítette hatalmába, és kissé bánta, hogy felkereste ezeket a személyeket. Azonban töprengésének és negatív nézetének gyorsan véget vetve vidáman nézett fel. – De ne aggódj, már megbékéltem vele, azzal, amivé váltam. Csak szeretném tudni, hogy mi van mögöttem, hogy tisztábban lássam az irányt, merre tovább.

Nem sok másodperc volt, amíg szünetet tartott, de bőven elég, hogy szavai lesüllyedjenek a célzottak elméjében, és feldolgozzák azokat.

– Őszintén szólva én sem hittem, hogy valaha még beszélhetek emberekkel, de Minoru-san reményt és bátorságot adott nekem. Azt mondta, Yuki-onnaként képesnek kell rá lennem, mert az erősebb youkaioknak sikerül. Készültem, ahogy tanácsolta, és hittem benne, hogy újra látni fog engem Dazai-san és a sötét, ijesztő ember. Aztán, amikor mentem az utcán, és az alacsony, mérges férfit láttam, olyan boldog voltam! Bíztam benne, hogy elvezet oda, ahol segíthetnek nekem, és–

– Yuki-onna?! – Atsushi kiáltása átszelte a szobát, pillanatnyi fülcsengést okozva a mellette álló Kunikidának. A fiúnál csak Chuuya hangja volt élesebb, aki a múltkor bizonyított erőteljes orgánumát most még magasabb szintre emelte.

– Alacsony?!

A lány zavartan nézett a két kiborult alak felé, majd felismerve hibáját, zavartan megdörzsölte nyakát. Odalebegett a vörös hajú férfihoz, és megérintette egy pillanatra a kezét, aminek tulajdonosa felismerve a kimondatlan kérést, felemelte azokat, hogy a lány köré tehesse sajátjait, amik oly’ apróak voltak, hogy majdnem megérintette megint a fiatalemberét. Hana kedvesen elmosolyodott rá.

– Sajnálom, nem akarom, hogy halálra fagyj. Azt beszélik, az emberek nem bírják az érintésem… Elnézést, nem akartalak megbántani. – Mivel nem szeretné, hogy a maffiózó még kellemetlenebbül érezze magát, kissé lejjebb ereszkedett, így épp szemmagasságba kerültek. – Hálával tartozom neked, mert ugyan nem láttál, de segítettél nekem, idevezettél. Köszönöm.

Lassan eltávolodott a megszeppent férfitól, akinek arca még mindig pirosas árnyalatú volt, de a többiek a haragra fogták, míg önmaga a hideg levegőre. Dazai ismerte eléggé annyira, hogy tudja, zavarban van a lány cselekedeteitől, ám a barna hajú is irritált volt valami megmagyarázhatatlan okból, így nem törődött ezzel a megállapítással. Majd később.

Ranpo frusztráltan csettintett egyet a nyelvével, részben a kiürült cukorkás zacskó, részben Hana története miatt.

– Hana-san, azt hiszem, érdemesebb lenne az elejétől kezdened a mesédet, hogy minden részlet a helyére kerüljön.

Az említett nő is egyetértett ezzel a megállapítással, így odalebegett a korábban ott felejtett asztalhoz és kibontotta a kézipoggyásza fogságából a számára oly’ kedves írógépét.

– Ez – simított végig szelíden a készüléken – mindenem, ami maradt. Hóvihar, amire emlékszem, melyben vándoroltam. Olyan volt, mint egy téli álom, nem éreztem a hideget, csak azt, ami a magányból és ismeretlenből származott. Féltem.

Hana alakja megremegett, ahogy visszaemlékezett születésére. Próbálta elfelejteni, eleinte, mikor felébredt, gyűlölte a havat, a jeget, mindent, amit a télhez köthetett.

– Karácsony volt – folytatta.– Emlékszem a színes, díszes fákra, amelyeket kidobtak az útra, vissza az erdőbe, ahol magamhoz tértem. Amikor követtem a nyomokat, amik visszavezettek egy kis városba, próbáltam segítséget kérni, de nem figyeltek rám. Mintha nem látnának engem. És nem láttak. Ekkor bontottam ki a bőröndöm, és találtam meg ezt a gépet, pár üres lappal és a dolgozattal, ami a youkaiokról szólt. Bolyongtam, válaszokat akartam, mi történik velem. Visszatértem az erdőbe, ahol megpillantottam életemben először őket, nagyon ijesztő és kétségbe ejtő volt.

A fiatalok mind közelebb gyűltek Hanához, hogy jobban hallják a históriát, mint unokák a nagymama körül, aki régi mítoszokkal szórakoztatta őket a gyertyafény mellett. És a lány csak mesélt és mesélt.

Elmondta, hogy milyen szomorú volt eleinte, majd hogyan szórakoztatta őt, ahogy az emberek nem veszik észre, és bármit megtehet előttük, velük. Ekkor még nem tudta bántani őket, érintése nem volt veszélyes.

Elregélte, hogyan járta Japánt, és ismerte meg jobban a mitológiát, ami régen is biztosan foglalkoztatta, hiszen a papírjai erről szóltak; azt, hogy mennyire unalmas volt egy idő után, és kezdte érdekelni, vajon ő milyen ember lehetett? Szorgalmas? Undok? Kedves? Bátor?

Tavasz volt, amikor Yokohama környékére ért, és pár napra rá, hogy felfedezte az apró kávézót. Napi rutinná vált számára, hogy betért oda, figyelte az odatévedőket, hallgatta a napi eseményeiket. Vágyakozott a kávé iránt, ám pénz híján nem engedhette meg magának, és amúgy sem szolgálták volna ki. Aztán nem telt bele kis idő, és találkozott Dazaival.

Elmondta, mennyi színt vitt a szürke hétköznapjaiba, hogy milyen boldog volt, szinte úgy mesélt, mint egy keveset megélt unoka, aki a vidámparkos élményeit adja elő, ahova nagyon régóta elvágyott, a nagyapjának.

Hana lelkesedése ekkor nagyon gyermeki és ártatlan volt, kedves vonásai és vidám hangja beragyogta a kis helyiséget, életet lehelt oda.

Mire befejezte rövid életének bemutatását, végszónak két új barátját hagyta, nem kellett tovább győzködnie az ügynökség tagjait kérése miatt. Chuuya is csak némán hallgatott, tanulmányozta a lányt, mely szava árulja el őt, és buktatja le hazugságait.

A szőke fénye tompább volt, mint felbukkanása idején, hangja bágyadtabbnak tűnt, fáradtsága kiült alkatára, szemei nem villogtak olyan lelkes fénnyel, ahogyan eleinte.

– Oh, ne… – Elfáradt, érezte. Ugyan története végéhez ért, elmondott mindent, amit tudott, de még oly’ sok minden volt, amit megbeszélt volna hallgatótársaival! A melankólia magával ragadta, ahogy halványodni kezdtek vonalai. – Attól tartok, mennem kell. Én szeretném, ha–

Hangja hirtelen szűnt meg a teremben, a fülsiketítő csend őrjítő volt a dallamos meleg után, még ha a szobát le is hűtötte. A férfiak nem néztek egymásra, töprengtek, a nesztelenséget végül Ranpo újabb ropogtatnivalójának felbontása zavarta meg.

Hana elkeseredetten nézte őket. Hittek neki? Vajon segíteni fognak, vagy elfelejtik ezt a késő délutánt? A bőröndre pillantott, amely ott árválkodott a kopott szerkentyű mellett az asztalon. Nem vitte magával, visszajön érte másnap. Nem akart semmit se, ami emlékeztetné a múltra és jelenre. Nem szeretne semmi mást, csak megpihenni végre.

Hátat fordítva elindult a közben besötétedett távolba, az éjszakán át, amely körülfonta, mint egy hatalmas takaró, azonban most nem melegítette fel. Letekintve az utcára egy ismerős, sötét alakot vett ki a bejáratnál, amely a lámpafény alól minél inkább behúzódott az árnyak közé, kabátját jobban magához ölelve.

Hana azt már nem látta, de nem sokkal később egy vörös fürtös férfi csatlakozott hozzá, és együtt indultak haza ők is, csendben.

Ahogy a téli éjszaka alatt minden nesztelenül álomba szenderült, a szokatlan eseményektől elfáradt utazók is elpihentek, bár útjuk még csak most kezdődött meg, ami a nem is oly’ távoli jövőben véget ér. Minden halad tovább, ahogy rendeltetve van.