HOMOKÓRA-TETT

Tasi83

2024. augusztus 7.

Halandóvá lett mostan a kiszolgáltatott,
sebezhető Emberek burok-magánya;
akár ölik-ölelik őket köztes megoldások,
sunyító mozzanatok.
Csillagok látszat Békéjéből
talán már nem is lehet biztos visszaút.

A nincs-hová tartós konzervált
érzés-képlete férkőz-fertőz
hirtelen csak egyet a sok közül,
majd, akár a métely sok milliót.
A nagy homokórán minden életet át
meg átszitál egy-egy kicsinyes Hóhér ujja.

Földből-gyúrt Janusz-arcunkkal
később majd még vissza-visszatérünk onnét,
ahonnan jöttünk; tócsák mimelik
– ha kell, ha nem -, a hazug,
kétszínű igazgyöngyszem könnyeket is,
melyet valakiért elejtett bennünk
a tartós stigma-fájdalom.

Az Életet – így, vagy úgy -,
mégiscsak viselni kell,
mint egy koszos, feslett ruhát,
ha már másra aligha telik.
Szelídek közt vadakat-bújtató
balek-ostobát hamarább kiebrudalják
a Világból is, ha nem vigyázz.
Végleges keresztmetszetű lesz
már nem csupán a balzsamos Nyár,
de az évszakok rétegekként
rakodnak a Lélek avitt katakombáiba.

Sziklákat növeszt
a szív-kehelyben a visszautasítás
tán éppen úgy, akárcsak
a megsértett megalázás,
s a tartós becsapás.
Mert a Lényeget kellett volna átérezni,
amíg még lehet, s sokszor semmitmondó,
kicsinyes szavak helyett
a csönd hangjaival illett volna felelgetni
egy-egy megbabonázott
Mindenség-tekintetnek.

– Csupán csak a végső,
nagy Hiány, ha még hiányzik ahhoz,
hogy a nagy Egész is forogjon,
hogy élhető lehessen;
lassan már a biztosított vigaszokból
is csupán Nirvána-semmi
fakad szándékosan kilátástalan
törmelékeket cipelünk
egy egész befejezetlenné
lett Életen keresztül.