Kedvencekhez adás
73

Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

1. nap, csütörtök

Reggel arra kelek, hogy egy kósza fénysugár beszökik az elfüggönyözött ablak egy apró résén, rávetül a szoba falára, és gyönyörűen kivilágítja azt. A színeket nézem magam körül. Olyan más így, egy számomra idegen, mégis ismerős szobában ébredni. Már megszoktam a kényelmesen rendetlen szobámat, ahol nem lehetett úgy egyet előre lépni, hogy ki ne gáncsoljon egy székláb, vagy át ne bukjak egy füzeten.

De itt?

Nyoma sincs a rendetlenségnek. Minden patyolat tiszta és a neki megfelelő helyen és szögben áll. Mondanom se kell, Nóra szereti a rendet.

Felkelek az ágyból és észreveszem, hogy még arra sem volt energiám tegnap este, hogy átöltözzek. Az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantok – el nem tudom képzelni, hogy miért kell egy üresen álló szobát is felszerelni –, és megállapítom, hogy elég korán felkeltem, de képtelen lennék visszaaludni. Épp eleget forgolódtam álmatlanul az éjszaka, míg arra vártam, hogy a szomszédos szoba lakója végre abbahagyja az állandó csivitelést, amit minden bizonnyal a barátnőivel folytatott vagy óráknak tűnő perceken át. Mikor már azt hittem, hogy Juditnak véglegesen a füléhez ragadt a mobilja, végre megszűnt a pletykálkodás, így álomra hajthattam a fejemet.

Mikor kilopakodom a szobámból, sötétség vesz körbe, így tudom, hogy nincs ébren még senki. Gyorsan beszököm a fürdőszobába, és lezuhanyozom a lehető legkisebb zajt csapva.

Egy szál törölközőben vonulok vissza a szobámba, de hangosabban csukódik be az ajtó mögöttem, mint amire számítok. Kicsit össze is rezzenek a hangtól.

Az egész alakos tükör előtt állva elkezdem kifésülni a hajam. Miután végzek, tekintetemmel az utazótáskám után kezdek kutatni, de valami oknál fogva nem találom ott, ahol hagytam. Homlokomat ráncolva lépek a szekrényhez, abban a reményben, hogy majd ott meglelem a ruháimat katonasorban lógni a vállfákon, de csalódnom kell. Az ősrégi, poros ruhák kivételével semmit sem találok ott.

Most mégis mit vegyek fel? Bosszúsan rúgok bele egy puffba, és a törölközőt szorosabbra húzva magam körül leülök az ágy szélére. Kis híján lecsúszok, mivel rosszul számítom ki az arányokat, végül egyszerűen csak hanyatt dőlök az ágyban.

Mikor már épp kezdeném feladni a dolgot, és úgy döntenék, hogy egész itt tartózkodásom idején egy szál törölközőben fogok lézengeni a házban, oldalra tekintve észreveszek valami ruhafélét az íróasztal mellett álló széken. Apámban – ha már eltűntette az utazótáskámat és annak tartalmát –, legalább volt annyi tartás, hogy gondoskodott arról, hogy ne maradjak ruha nélkül. Már csak azt nem ártott volna tudnia, hogy a rózsaszín nem igazán tartozik a kedvenc színeim közé.

Közelebb lépek hozzájuk, és egy fintorral az arcomon kezdem vizsgálgatni őket, míg egy kérdés fogalmazódik meg bennem: apunak mikor volt ideje egyáltalán bejönni a szobámba? Ilyen mélyen aludtam volna?

Mikor felhúzom, kényelmetlenül érzem magam a tőlem idegen fölsőben, ami minden kétséget kizárólag Judité. De a napokban megtanultam, nem számít, hogy mit visel az ember, csak az, miként érez. Mert legyen bármilyen klisé is, de nem a ruha teszi az embert.

Anyu jól látta a helyzetemet. Megpróbáltam elszigetelni magam az emberektől. A szakításom óta nem vágytam társaságra, na, nem mintha a barátaim nagyon igyekeztek volna kirángatni abból a gödörből, amit saját magamnak ástam.

Mi van akkor, ha tényleg anyunak volt igaza? Lehet, hogy az a legjobb nekem, ha távol vagyok most otthonról. Talán itt könnyebb lesz túlélnem a fekete hétköznapokat.

Ismételten a tükör elé állva megvizsgálom az alakomat. Milyen régen tettem meg utoljára! Mindeddig egyáltalán nem érdekelt volna a külsőm? Kihúzom magam, és kritikus szemmel vizsgálni kezdem a kinézetem. Meglepődöm attól, amit látok. Egy átlagos lányt. A megszokott feketében járó lány eltűnt, és őszintén, úgy érzem, mintha ismét kapnék levegőt.

Furcsa, hogy egy kis szín mennyi mindent meg tud változtatni.

* * *

A konyhába lépve készítek egy kis kávét. Míg arra várok, hogy lefőjön, felhúzom a nyári térdcsizmámat, az egyetlen olyan dolgot, amely feketébe burkol, míg ha csak egy kicsit is. A mozdulat során előrehullik a frufrum, ami – most vettem észre – eléggé megnőtt már ahhoz, hogy idegesítsen. Egy mozdulattal kisöpröm a szememből, majd visszamegyek a kávéfőzőhöz, és ekkor a látókörömbe kerül valami. Az asztalon fekszik, nem nagyobb 7×10 cm-nél. Egy fénykép az, és közelebb lépve látom, hogy az anyámat ábrázolja. És arra is rögtön rájövök, hogy hasonlót őrizgetek én is róla a pénztárcámban. Csakhogy a nálam lévőtől eltérően ezen anyu nem mosolyog, inkább komor arckifejezést ölt magára. A haja sincs kiengedve, egy gumival hátrafogta.

Sokáig nézem ezt a képet, és csak arra figyelek, hogy milyen gyönyörű is volt. Teljesen más szemmel nézek rá, mint eddig. Az arcán van egy kis heg, amit még gyerekkorban szerzett, de sosem mondta el a történetét. Ennek ellenére is sugárzik a szépsége.

Tudom, hogy apám hagyta itt, mégis ki más tette volna? De a kérdésre, hogy miért, már nem tudom a választ.

–  Látom, felébredtél… – apu az ajtóban áll és engem figyel azzal a furcsa, mindentudó tekintetével. – És látom, megtaláltad anyukád fényképét is. Nem lett volna szabad elöl hagynom.

A mindig összeszedett férfi most zavart és rendezetlen arckifejezéssel néz a kezemben lévő képre, mire lesütött szemekkel teszem vissza oda, ahonnan elvettem.

–  Én… sajnálom. Csak… Észrevettem, és…

–  Semmi baj! – lép mellém. Szemei elsötétülnek a múlt emlékeitől. Tenyerébe fogja anyám képét, majd hosszas nézés után elmosolyodik.

–  Nagyon szép volt az anyukád, mikor megismerkedtünk – eleveníti fel a találkozásuk pillanatát. A hangja a mondat végén elcsuklik. – Gyerekkorom óta ismertem. A legjobb barátom volt. Mindent megosztottunk egymással.

–  Ahogy most rajtam is megosztoztok? – Nem tudom, honnan tör fel bennem ez az indulat, de nem tudom megfékezni a nyelvemet.

Nagyon jól ismerem a szüleim történetét. Ahogy apa is mondta, egész kiskorától ismerik egymást az anyukámmal, szinte együtt váltak kamasszá, és a gimiben teljesedett csak ki igazán a barátságuk. Hogy melyiküknél vált először többé ez a kapcsolat, azt nem tudom, de a gimis éveik során egyre szorosabb lett köztük a kötelék. Túl jól ismerték egymást, míg ideiglenes partnereikben állandóan csak csalódtak. Az egyetemi éveikben már egy párt alkottak, hiszen nem is tudtak volna jobb embert elképzelni maguk mellé a legjobb barátjuknál, nem volt még egy olyan személy, aki ennyire ismerte volna őket.

Csakhogy évekkel később, mikor én már egy éves voltam, apukám megismerkedett Nórával, és úgy érezte, hiba volt idejekorán hozzákötnie az életét a legjobb barátjához, mert bár nagyon szerette az anyukámat, nem volt igazi szerelem az övék. Bár az anyukám ezt másképp gondolta, mégis hagyta, hogy az apám kisétáljon az életünkből.

Én még nagyon kicsi voltam, így nem emlékszem minderre, de azt tudom, hogy nagyon rossz volt az apukám nélkül felnőni. Sokáig nem értettem, hogy miért él egy másik nővel, ahogy azt is nehezen értettem meg, hogy van egy húgom, akinek más az anyukája. Míg kicsik voltunk, nagyon jól eljátszottunk Judittal azon ritka alkalmakkor, mikor apámékhoz mentem látogatóba, de tízévesen már tehernek éreztem ezt is, és túl sok volt nekem Nóra viselkedéséből, aki mindig mindent az irányítása alatt akart tartani. Mindezek odáig vezettek, hogy mindent megutáltam, ami előtte örömet okozott nekem, így lehet az, hogy nagyjából egy évre rá felhagytam az énekléssel, és megritkultak az apámnál tett látogatásaim is.

Apu megdermedve áll most előttem, szemében furcsa fájdalom villan, és már szóra nyitja a száját, amikor megjelenik a konyhában Judit és döbbenten néz hol rám, hol pedig az apánkra.

– Mi folyik itt? És mit keres itt Abigél? Csak nem valami őrültséget csinált és most hoztad el a sittről? Legalább kaptál takarót?

Zavartan nézek apura. – Nem mondtátok el neki?

– Az az igazság… – kezdi, de nem tudja befejezni, ugyanis Judit közbevág.

– Mit nem mondtak el nekem?

– Abigél nálunk fog tölteni két egész hetet – mondja apu tömören, majd elteszi a fényképet, miközben kerüli a szemkontaktust.

– Két hetet? És ezt miért nem lehetett nekem előbb elmondani? – kérdezi felháborodottan.

– Egyszerűen csak nem akartuk, hogy túlságosan rástresszelj – magyarázza apu.

– Stresszelni? Én?

– Nem igazán szoktad jól fogadni a változásokat.

– Dehogynem! Most sincs semmi gond, Abigéllel tök jól megleszünk – mondja, majd hirtelen elkerekednek a szemei, ahogy jobban szemügyre veszi a szerelésem. – Az az én fölsőm! És a nadrágom! Hogy került rád?! Mi folyik itt?! – néz elkerekedett szemekkel apura.

–  Igen, kislányom, a te ruháid. Abigélnek szüksége volt rájuk, mert…

–  Nyugi, visszakapod őket, nem tartom meg! – mondom elhúzva a számat.

–  Abigél, kérlek! – szól rám apu.

–  Jó! Most azonnal le is veheted! – támad nekem Judit.

–  Jutka drágám! Abigél most…

–  Azt akarod, hogy pucéran parádézzak előtted? – nézek rá felvont szemöldököm mögül.

–  Az nem érdekel, csak vedd le a ruhámat! Az a kedvenc fölsőm! – sivítja Judit.

–  Ez? – csippentek két ujjal a ruhadarabba. – Hisz ez rózsaszín! – mondom fanyalogva, majd felnevetek a lány dühtől tajtékozó arcát látva.

–  És a kedvencem, szóval egy foltot se lássak rajta!

–  Lányok! Judit! Figyeljetek! Abigél! – Az apám eredménytelenül próbál leállítani minket, de mi hajthatatlanok vagyunk.

Egy csésze kávét a magasba emelve megfenyegetem Juditot, hogy leöntöm a kedvenc fölsőjét, miközben ő teljesen elsápadva, hitetlenkedve néz rám. – Úgysem tennéd meg – mondja bizonytalanul.

–  Ó, dehogynem – nevetek fel. – Örömmel megteszem.

–  Ha megteszed, nagyon meg fogod bánni! – fenyeget meg.

–  Na-na! – áll közénk apánk. – Judit! Ilyet nem szép mondani! Azonnal kérj bocsánatot!

–  Eszem ágában sincs! Vedd le a fölsőm! – kel ki magából féltestvérem.

–  Különben? – Nevetve táncolok körbe a konyhában, néha kilötykölve a kávét, mely eddig szerencsére csak a földre hullt, de ez is elég, hogy Judit magán kívül legyen. Fejét fogva néz a kávétócsára, és még inkább elsápadni látszik az arca.

– A konyha! Anyu tegnap mosatta fel velem!

Judit megpróbál utat törni magának, hogy elkapjon, de apánk az útját állva csendre utasítja.

– De apa! Szólj már rá, kérlek! – mondja elkeseredetten, de úgy tűnik, apánk jól szórakozik civódásunkon.

– Abigél, tedd le azt a csészét – kérlel finoman, tekintetével igyekszik jobb belátásra bírni.

– Már késő! – jegyzem meg. – De esküszöm, ez véletlen volt! – szólok félénken, miközben egy láthatatlan kávéfoltot dörzsölök bele a fölsőbe.

– Ezt még megbánod! – szűri a fogai közt Judit, tekintete teljesen elsötétül.

– Judit! – kap a mellkasához Nóra, aki a nagy csetepatét hallva épp előbújik a barlangjából, hogy megnézze, mégis mi történik az ő csillogó-villogó konyhájában. – Mi ez a csetepaté? – kérdezi, de nem is vár választ, azonnal felém fordul.

– Abigél! – Örülök, hogy újra látlak, kedvesem!

Ijedten nyelek egyet, és félénken leteszem a kezemben tartott csésze kávét az asztalra.

Nóra, csakúgy, mint a lánya, gyönyörű barna hajjal lett megáldva. Hatalmas zöld szeme csodálkozva nyílik tágra, mikor viszonzom a pillantását, míg telt ajkán egy kedvesnek szánó mosoly tűnik fel. Ez az arc bűvölte el apámat évekkel ezelőtt.

Felém közeledő léptei elől nem találok szabadulást, így elhúzott szájjal tűröm, hogy ölelő karjaiba zárjon.

Hát még én!

– Nóra! – mondom megállva, hogy ne csikorgassam a fogamat és még anyám is büszke lenne azért a mosolyért, amit az ajkamra varázsolok mostohám üdvözlésekor. – Örülnék, ha visszakapnám a ruháimat – mondom, mikor végre méltóztatik elengedni engem. – Biztos elkeveredett tegnap a nagy pakolásban.

Nóra mosolya eltűnik, szemét résnyire összehúzza. – Azokra a göncökre gondolsz, amiket magaddal hoztál? – remeg meg az orrcimpája.

Bólintok, bár nem tetszik az a szó, amivel illeti őket. – Igen, azokra a ruhákra gondoltam, amiknek reggel csupán a hűlt helyét találtam a szobámban. Nem tudod véletlenül, merre találom őket?

– Édesapád és én úgy határoztunk, hogy amíg nálunk tartózkodsz, szóba sem jöhet, hogy visszakapd őket – mondja ellentmondást nem tűrő hangon. – Fiatal, életvidám lány vagy. Nem szabadna talpig feketébe öltöznöd, főleg nem nyáron! – háborodik fel.

A meglepődéstől tágra nyílik a szám, és felháborodásomnak épp hangot is adnék, amikor apám Nóra mellé áll. – Sajnálom, Abigél, de édesanyád is egyetértett a döntésünkkel.

– De hát akkor mi lesz így velem? Csak nem Judit ruháiban kell majd járnom, amíg nálatok lakom? – kérdezem.

– Persze, hogy nem, drágám! És nyugodj meg, nem kell ezen törnöd a fejed, majd veszünk neked új ruhákat. Megszínesítjük az életedet, kicsikém – simít végig Nóra az arcomon. – Pikk-pakk túl leszel a múlton, meglásd!

Érzem, ahogy felszökik a nyakamon a düh vörössége. – Igen, majd pont ti fogjátok elfelejtetni velem – mondom indulattal a hangomban, majd hátat fordítva nekik egyenesen a szobámba megyek.

– Abigél! – szól utánam Nóra szinte azonnal.

– Hagyd! Hadd menjen – hallom apám csitító hangját.

– Nem tűröm ezt a viselkedést, meg kell tanulnia alkalmazkodni!

Mielőtt becsukódna a szobám ajtaja, még hallom, ahogy vitába torkollik a beszélgetésük. Úgy tűnik, már a legelső itt töltött reggelt is sikerült tönkre tennem.

De bennem is jelen van a tizennyolc évesekre jellemző dac, és önfejűség. Miért nem értik meg, hogy a múlt sosem hagyja magát olyan könnyen elengedni?

* * *

– Sajnálom, hogy úgy rád ripakodtam reggel. Apa mindent elmondott – ül le mellém Judit ebédkor az asztalhoz. – Tudod, nem is áll olyan rosszul rajtad ez a rózsaszín fölső. Ha szeretnéd – von vállat – akár oda is adhatom neked.

– Hogy mi? De hát ez a kedvenced! – nézek kétkedőn a lányra.

Legyint egyet. – Nem számít!

– Hát nem hiszem… – húzom el a számat, szándékosan elnyelve a mondat végét.

Némán figyelem, amint Nóra és apu is leül az asztalhoz. Nóra van olyan figyelmes és mindannyiunknak szed a levesből.

– Köszönöm – mondom visszavéve a tányéromat, majd kritikus szemmel vizsgálni kezdem a tartalmát, míg a kanalammal kutatok valami kifogásolható után.

– De tényleg! Örömömre szolgálna, ha elfogadnád! – súgja oda az asztal fölött Judit.

Apu felpillant a tányérja tanulmányozásából, vet mindkettőnkre egy pillantást, majd mikor megbizonyosodik afelől, hogy nem ugrunk egymás torkának, egy elégedett pillantással folytatja az evést.

– Tudod, hogy az én világomban szóba sem jöhet a rózsaszín szín! – mondom komolyan Juditra nézve.

– Jaj, ne izélj már! Épp ideje, hogy leváltsd a ruhatáradat! Hm? – vonja fel a szépen ívelt szemöldökét.

Miért jön mindenki ezzel? Miért baj, ha szeretem a feketét? Az utóbbi pár napban ez a szín jellemezte a hangulatomat, csak ebben éreztem jól magam. Meg különben is, olyan hülyén érzem magam ezekben a göncökben – pillantok le a Judittól kölcsönzött ruhákra. Ez nem én vagyok. Ez egy teljesen más Abigél. Egy olyan lány, aki mellett még a szomszéd is elmenne, anélkül hogy észrevenné, hogy én vagyok az. Szerettem, amikor mindenki félreállt az utamból, amint meglátták a szürke felhőt körülöttem. Bár idegesített, de legalább tudtam, hogy nem fognak zargatni, hagyják, hogy egyedül megbirkózzam a démonaimmal.

Elkapom Judit kérdő tekintetét, de nem reagálok rá, teljesen a gondolataim uralma alá kerülök.

– Mi a baj, Abigél? Miért nem eszel? – kérdezi Nóra már-már mézesmázos hangon. – Teljesen elsápadtál.

– Nem vagyok éhes! – dőlök hátra a székben, míg az ujjaimat az arcomhoz érintem. Tényleg sápadt volnék? Talán felhagyhatnék a szobámban való tartózkodással, és végre kimehetnék a napra, hogy kapjon egy kis színt a sápadt bőröm.

– Tudod mit? Én sem! – teszi le a kanalát Judit, mintegy engem utánozva.

– Figyelj! Nem kell csak azért jóban legyünk, mert egy ideig nálatok fogok lakni! – szűröm a fogaim közül.

Nóra elégedetlen pillantással fürkészni kezdi a lányát, majd engem kezd el mustrálni. Minden bizonnyal azt hiszi, rossz hatással vagyok a lányára.

– Nekem sosem volt bajom veled! Te voltál mindig is olyan ellenséges velem! – válaszolja ártatlan pillantás kíséretében.

– Mert egy elkényeztetett csitri voltál, aki csak nyávogni és hisztizni tudott! – suttogom, majd elhallgatok, mikor Nóra elveszi a tányérjainkat.

– Talán egy kis második jól fog esni! – mosolyog rám Nóra, de látom a kételkedést a szemében. – Biztos vagyok benne, hogy te is azt szeretnéd, ha jó híreket tudnék közölni az édesanyáddal.

Émelyegni kezdek a szirupos mosolyától. A burkolt fenyegetésnek is betudható szavaitól döbbenten pislogok kettőt, majd egy szó nélkül elfordítom róla a pillantásomat.

– Nem is hisztiztem! – súgja Judit pár másodperc elteltével.

– Dehogynem! – mondom szememet forgatva.

Dühösen méregetjük egymást, majd hirtelen kitör belőle a nevetés. – Most komolyan, ezért utáltál engem? – fogja a hasát a kacagástól, mire a vele szemben ülő apu kíváncsian felvonja a szemöldökét. Villantok rá egy mosolyt, majd ismét Judit felé fordulok.

– Hát igen. Többek között – válaszolom tömören.

– Hisz akkor még fiatal voltam! Azóta már megváltoztam!

– Még többet nyávogsz? – vonom fel meglepetten mindkét szemöldökömet.

– Nem – hervad le a mosoly az ajkáról, majd felkapva villáját enni kezd Nóra nagy örömére.

Még, hogy nem éhes!

* * *

– Anya, te nyúltál hozzá az Arany Tollhoz? – hallom meg Judit hangját még azelőtt, hogy a konyhába lépne. Ma én voltam a soros a mosogatásban, így a kezemben egy épp tisztának nem mondható edényt tartva pillantok a belépő lányra. Az ajkamba kell harapnom, hogy ne mosolyodjak el ezzel elárulva magamat a lány előtt.

– Tessék? – kérdezi Nóra, és bár hangja érdeklődést mutat, látszik, hogy egy szót sem értett abból, amit a lánya mondott az imént. A konyhaasztalnál ülve halomnyi papír közt turkál, majd beüt néhány számot a számológépébe.

– Az Arany Toll!

– Mi van vele, kicsim?

– Hol van? – teszi csípőre a kezét Judit.

– Mégis hol lenne? – néz fel ekkor már döbbenten Nóra. – Hát nem azt mondtad, hogy a polcodra tetted? Tegnap este, mikor megérkeztünk?

– De, csakhogy nincs ott! – válaszolja felháborodottan.

– Ennyi idő kellett, hogy észrevedd, nincs a helyén? – kérdezem megjátszott könnyedséggel. Egy megvető pillantást vetek a lányra, majd kifújva a frufrumat a szememből ismét az edény felé fordulok. – Az első pillanatban ki kellett volna szúrnod, hogy valami hiányzik! – teszem hozzá. Már elmúlt hat óra.

– Egész nap nem voltam a szobámban, ha tudni akarod, és… Ácsi! Várjunk csak! Te voltál? – sivítja, majd a dühtől lángoló arccal közelít felém. – Azonnal add vissza!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – fordítok hátat neki, és látszólag minden figyelmemet leköti a kezemben tartott edény súrolása. Hogy ez milyen mocskos! El tudom képzelni, mit érezhetett Hamupipőke! Mégis hol van az én tündérkém, aki segít nekem egy pálcasuhogtatással tisztává varázsolni a piszkos edényeket? Persze, egy szóval sem mondtam, hogy hinnék a tündérmesékben…

– Hol… van… az… Arany… Toll? – nyom meg minden egyes szót.

– Nem tudom, nem találkoztam egyetlen trollal sem. És Harry Potter sem vagyok! Sajnos ez az igazság, bele kell törődnöd! – nézek rá sajnálkozva.

– Toll! Az Arany Tollról beszélek! – kiált fel idegességében Judit.

– Jah, hogy az Arany Tollról beszélsz! – csillan fel a szemem, majd bólintva fordítok ismét hátat a lánynak. A habokkal kezdek el játszani a már langyossá hűlt vízben.

– Abigél! Ne húzd tovább az agyam! Mondd meg, hová dugtad!

– Nem vettem el tőled semmiféle tollat! – húzom össze a szememet nemtetszésem jeléül, amiért olyan goromba hangnemben szól hozzám.

– Nem egy egyszerű tollról beszélek, és ezt te is nagyon jól tudod, mivel te loptad el tőlem!

– Hogy én! – szorítanám a mellkasomhoz a kezemet, mint akinek fáj hallani a szavakat, de a könyökömig érő habok miatt csak imitálni tudom a mozdulatot.

– Judit! – dorgálja meg hirtelen Nóra a lányát. – Talán először körbenézhetnél, és megbizonyosodhatnál afelől, hogy ténylegesen eltűnt-e az a szobor, és csak azután gyanúsítanál meg bárkit is. Biztos vagyok abban, hogy Abigélnek meg sem fordulna a fejében még csak hasonló sem, minthogy meglopjon téged!

– De anyu! Ab…

– Menj be a szobádba, és csak akkor gyere ki, ha rendesen körbenéztél és kellőképpen lenyugodtál ahhoz, hogy kommunikálni lehessen veled!

Judit felfújja magát, mint egy hal, és semmi jót nem ígérő tekintetet vetve rám kilép a konyhából, hogy aztán duzzogva a szobájába vonuljon.

– Elnézést kérek a lányom nevében is! – fordul felém hirtelen Nóra. – Nagyon fontos számára az a szobor. Évekig küzdött azért, hogy megszerezhesse. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálja, és majd rájön, hogy alaptalanul vádolt meg téged.

– Semmi baj, nem tudok igazán haragudni rá! – mondom, majd a közjáték alatt fényesre sikált edényt a vízsugár alá tartom.

Erősen az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek fel hangosan. Úgy tűnik, nem fogok sokat unatkozni Judit társaságában.