MEGFOGHATATLAN ÁLDOZATISÁG

Tasi83

2024. október 24.

Míg élünk egyre csak dobál,
hajigál, ringat minket a tartós
bizonytalanság ádáz dallama;
gyanúsak voltunk, maradunk, leszünk,
hiszen állandóan pazaroljuk azt,
ami csupán csak látszólag a miénk,
vagy mert mohón, manipulálható-gyáván
többre tartjuk önmagunkat mindenki másnál.
Már senki sem ismerheti
a józan eszére kiszabott erkölcsi igényt;
méricskélni szándékosan elfelejt,
akit benső alku védett,
s aztán önmagát árulta el.

Vagy tévedés volt csupán
minden látszat-pillanata?!
Átlagéletkort az állami kórházak
általános állapota jelentheti;
húgy s fekáliaszagtól bűzlő hitvány,
kicsinyes patkány-rágta putrik sokadalma.
Akit ugari, nomád állapot vett körbe folyvást,
mostan az is harmadolva szemléli életét,
s már a kutyát sem igen érdekli,
aki egyszer váratlan-hirtelen összeesett
a rendelőben szívében
ketyegő infarktus-találattal.

– Mikor már nem tudhatjuk,
hogy vajon még merre kéne menni,
hogy Európa végre befogadjon
s ne csupán kóborló Robinsonok maradjunk
végestelen, akkor kicsit már az ember
is szándékosa bele-belefeketül
a tudatos magányba.
Talán elbújni kéne
a Nirvána-Semmibe,
mely születés és Halál titkos kvintesszenciája?!
Ócska, hitvány, talmi, felszínes perc-emberkék
helyett a még meglévő baráti társaságokba
belekapaszkodni, míg csupán lehet.

Akár a partra kivetett halak
– csupán némán tátogni tudunk,
ha egyik pillanatról a másikra orrunk
alá dugják saját felmondási szerződésünk,
mondván:
Az Idő már régen lejárt a magunkfajtáknak!
– Áldozatokként Holnapok markában
veszteglünk öntudatlan,
s nem érthetjük miként,
vagy hogyan juthattunk odáig,
hogy önmagunkat is
szükség szerint el s feladtuk?!