Memento

chris

2023. november 25.

Csak sétált a réten. Igazából ő sem tudta, hogy merre vagy hova tart. Csak ment előre az ismeretlenbe. Hogy ébren volt-e vagy álmodott? Ki tudja? A hangok most is suttogtak a fülébe. A hangok, amiktől soha nem tudott megszabadulni. A hangok, amik végigkísérték az egész életét. A hangok, amik borzalmas dolgokat suttogtak a fülébe.

Egy életen át kereste a kiutat. A kiutat az unalomból, a szomorúságból, az elnyomásból. Sosem találta meg. Csak kereste hiába. Pedig tudta, ha egyszer megtalálná a kiutat, a hangok is elhallgatnának. Az egész életét ezzel töltötte. A véget nem érő kereséssel…

Vagy mégsem? Talán a hangok is csak most kezdtek el suttogni. Szinte csak egy perce kezdődött minden. De nem, az nem lehet. Hiszen már egy örökkévalóság óta suttogják a fülébe a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat. Próbálta felidézni, hogy mikor kezdődött az egész, de nem sikerült. Nem emlékezett semmire. Nem tudta a nevét, a szülei arca homályba veszett. Ismerte egyáltalán a szüleit? Milyen volt a gyerekkora? Milyen az élete most? Semmi. Az emlékei helyén üresség. Mindenhol üresség.

Mintha nem lett volna más csak a félelem. A félelem, ami végigkísérte az életén. Kiszorított minden más gondolatot és érzést… Mint a hangok. De mikor is kezdődött? Nem emlékezett.

Talán csak álmodik. Igen, ez magyarázat lenne mindenre. Hogy miért nem emlékszik semmire, hogy miért nem érez semmit a félelmen kívül. Igen, ez csak egy rémálom. Biztosan az. Csak egy rossz álom. Reggel felkel és elmúlik. Így kell lennie. De valami továbbra sem volt rendben. Felnézett a holdra. A telihold fényesen és hidegen ragyogott aznap éjjel. Aztán feltámadt a szél. A hideg, csontig hatoló, jeges szél. És akkor beléhasított a rettegés. Olyan dermesztő rémület, amit  még sosem érzett.

Futni kezdett. Csak futott, futott minden elől. El a hangoktól, a holdtól, a félelemtől, el mindentől. Csak rohant, egyre gyorsabban, futott keresztül a pusztaságon. Körülötte nem volt más, csak homok és fű. Sehol egy fa, egy kő. És akkor meglátta maga előtt a szakadékot. Meg akart állni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak futott egyenesen a szakadék felé. Mikor már csak egy lépés választotta el a peremtől, becsukta a szemét. Tett még egy utolsó, sikertelen kísérletet a megállásra, majd belezuhant a szakadékba…

Zuhanás közben elmúlt a félelem, és furcsa nyugalom fogta el. Arra gondolt, talán ez a kiút. A kiút, amit mindig is keresett. Aztán becsapódott a szakadék aljába…

Másnap reggel, mikor a vekker éles, kíméletlen  hangjára felébredt, nem emlékezett semmire. Mintha egy pillanatra hallott volna valami suttogásfélét a semmiből, de aztán arra jutott, hogy csak a ruhái suhogtak, majd elindult dolgozni, mint minden nap, és az egészet elfelejtette…