Kedvencekhez adás
166

Ments meg!

Fülszöveg:

Aziz egykor gyönyörű, termékeny országát egy gyilkos banda tartja rettegésben. A Vörös Félhold név egybeforrt a rettegéssel, a brutális mészárlásokkal és az utánuk hömpölygő vérfolyóval. Gyakran a puszta név elég volt, hogy ellenségeit megfutamításra késztesse. A könyörület és a hibázás számukra ismeretlen fogalom volt. Amerre csak jártak pusztítás és vérfolyam övezte útjukat, nem volt olyan ember, aki ne félte volna őket. Most azonban a Vörös Félhold emberére talált: hét fiúra, akik az életük árán is képesek lennének megállítani őket. Kilenc hosszú éven át harcoltak ellenük, és most a Vörösek elkövették életük legnagyobb baklövését: elvettek valamit a hét fiútól. Zeya, Kyu, Jeo, Dong, Rui, Leo és Sebie pedig bármit megtesznek, hogy visszaszerezzék. Akár a biztos halálba is besétálnak. Egy végső, mindent eldöntő ütközet eldöntheti, vajon a hét fiúnak sikerül-e győzelmet aratnia.

Átkozottul hideg volt.

Bár hogy tényleg az időjárást érezték-e fogvacogtatónak, vagy a félelem fagyasztotta meg a vért az ereikben, azt az árnyékban lesben álló hét fiú nem tudta. A karjuk libabőrös volt, a hátukon jeges izzadság úszott, tagjaikat fagyos düh itatta át. Négynek közülük ökölbe szorult a keze, az inak az ijesztő erő hatására kirajzolódtak a kézfejükön. Mindegyikük háta megfeszült, mellkasuk egyenetlenül emelkedett és süllyedt az indulattól. Tekintetükből kiürült minden emberség, s a megszokott melegséget a harag hideg, éles szilánkjai vették át. Ahogy az előttük tornyosuló, félig lerombolt raktárházra meredtek, tekintetük egy vadállatéra hasonlított, aki jeges nyugalommal vár a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon áldozatára.

Mind a hét fiú fejében ugyanazok a gondolatok pörögtek: itt ma éjjel vérfürdő lesz.

Teljesen őrültek, hogy idejöttek – gondolta Jeo, a csapat ésszerű, megfontolt tagja. Mi más magyarázat lenne arra, miért lépték át ilyen felelőtlenül a határt, és törtek be a Vörös Félhold területére? Mi mással magyarázták, hogy fegyvert ragadtak, és heten készültek felvenni a harcot legalább harminc kíméletlen, kegyetlen gyilkossal?

A Vörös Félhold név egybeforrt a rettegéssel, a brutális mészárlásokkal és az utánuk hömpölygő vérfolyóval. Gyakran a puszta név elég volt, hogy ellenségeit megfutamításra késztesse. Nem volt Aziz országának még egy olyan rettegett, gyilkos bandája, mint a Vörösek. A könyörület és a hibázás számukra ismeretlen fogalom volt. Aziz hét körzetének lakói még suttogva, zárt ajtók mögött sem merték kiejteni a nevet. Nem véletlen, hisz akik a szájukra vették, akik valaha is hetvenkedve, félelem nélkül, gúnyosan gyalázták, azok rövid időn belül holtan, saját házuk kerítésére tűzve végezték. A Vörösek besúgói ott jártak közöttük, csendben és titokban, s ezt mindenki tudta. Aziz hamarosan a rettegés országa lett, ahol az emberek nem beszéltek egymással, ahol senki nem tudta, kiben bízhat, ki a barát és ki az ellenség.

A Vörös Félhold hajnalán a körzetek vállvonogatva, könnyedén lerázták magukról az esetleges fenyegetés lehetőségét. Senki sem gondolta volna, hogy a hajdani elöljáró meggyilkolásának hátterében egy komolyan kidolgozott, véres terv állhat. Senki sem hitte volna akkor, hogy a Vörösek nem érték be az elöljáróval, s annak rémuralmának végeztével. Azt sem tudhatták, hogy a majdnem harmincfős lázadó csoportnak hamarosan mind a hét körzetben híre megy, s a nevüket félelem, bizalmatlanság és összeesküvés fogja kísérni.

Egykor mindenki azt hitte, ismeri a Vörös Félhold tervét. Könnyű volt következtetéseket levonni, miután Aziz elöljáróját olyan brutálisan meggyilkolták, majd felszabdalták, és a testrészeit a háza kerítésére aggatták. Véget akartak vetni Evlen zsarnokuralmának.

Ám a gyilkosság nemsokára megismétlődött. Evlen minden kapcsolatát, akivel valaha is érintkezett, és aki valaha is részt vett az ország nyomorba és félelembe döntésében, egytől-egyig, lassan megölték. Az elöljáró bizalmi köre hamarosan rájött, hogy őket szemelték ki maguknak a lázadók, így feltűnés nélkül, egyenként megpróbáltak kimenekülni az országból. Ám alig pár nappal a szökés után mindegyik holttestét megtalálták; néhányat a folyó közelében, néhányat a már útnak induló hajón, de voltak olyanok is, akiket egy sikátor kukájából szedtek ki. Egyszóval nem volt menekvés.

Az emberek pedig rájöttek, hogy a mészárlásnak még nincs vége.

Akkor meg mégis mi a francot keresnek ők itt? Mégis mit gondoltak, mikor csapot-papot otthagyva elindultak a bázisukról ide, a Vörösek főhadiszállására? Tényleg megéri mindez érte?

De nem – vágta el Jeo a gondolatmenetet. Ez nem lehet kérdés. Őérte megérte. Mert az nem létezik, hogy a Vörös Félhold következő áldozata ő legyen… Nincs az a hatalom, vagy az a félelem, ami meghátrálásra késztetheti őket.

– Bemegyek, és lenyomom a torkán ezt a pengét annak, aki kezet mert rá emelni! – jött Kyu méreggel átitatott hangja pár méterrel arrébbról. A keze remegett a dühtől, a tőr, amit két marokkal tartott maga előtt vibrált a kezében.

– Aztán a te mellkasodat fogja díszíteni egy szexi félhold – szólt visszafojtott hangon Zeya. – Nem ronthatunk rá harminc gyilkosra terv nélkül.

– Pedig nekem pont úgy tűnik, hogy terv nélkül vágtunk bele ebbe a mentőakcióba – jegyezte meg epésen Dong.

– Ha van bármi ötleted, szívesen végighallgatjuk – vágott vissza Zeya, szúrós pillantást vetve barátjára.

– Kicsit elkéstünk ezzel, nem? – jött Seb fojtott hangja a sor legvégéről. – Azelőtt kellett volna ötletbörzét tartani, hogy átléptük a francos határt. – Szortyintott egyet, mint aki az aznapi ebédről beszél. – Szerintem abban a pillanatban tudtak az érkezésünkről, hogy elhagytuk a körzetünket, és az övékbe léptünk. Kész csoda, hogy még élünk.

– Imádom az optimizmusod, Sebie, mindig feldobja a hangulatot! – vigyorgott a sor másik végéről Leo.

A hét fiú vízszintesen és függőlegesen egymásra rakodott limlomok halma mögött guggolt, ki-ki keresett magának egy rést a vackok között, amin át láthatja az előttük magasodó, romos épületet.

A Vörös Félhold főhadiszállása a hét körzeten kívül egy nyolcadikat alkotott, amit senki nem tartott igazi körzetnek. Mármint azok nem, akik egyáltalán tudtak a létezéséről. A mészárosok menedéke az ország legkiesebb, legelvadultabb szegletében bújt meg. Évtizedek óta nem tette be senki ide a lábát, már csak azért sem, mert a sötét, ágas-bogas erdőt, ami mögött ez a romos épület magasodott, szinte megközelíteni sem lehetett. Az út mérföldekkel arrébb véget ért, s onnan csupán magas dombokon, sziklás vidéken, és egy zubogó, megvadult folyón keresztül vezetett az út ide. Sokan Aziz e szegletét a Kaszás birodalmának nevezték; és hát nem is tévedtek sokat.

A Vörösek ennél jobb helyet nem is választhattak volna. Aki erre téved, az minimum kitöri a nyakát a szilák között, mielőtt még eltévedhetne az erdőben. Ha pedig mégis túléli, biztosan belefullad a folyóba.

Az épület, amiben berendezték a szállásukat valószínűleg túlélte már az ötvenéves háborút is, vagy talán még a Vadak áthaladását is Azizon. Az utóbb említettek akár derült égből villámcsapás, úgy érkeztek, s végigpusztították és rabolták az országot, nőket és gyerekeket raboltak el, felégették a körzeteket, és betegségeket terjesztettek. Abban az időben az ország fele elpusztult. Akkora volt a kár, hogy a környező országok már végleg elengedték Azizt, s csak a végső pusztulásra vártak, hogy megszerezzék maguknak az egyébként termékeny, gazdag vidéket.

Aziz azonban túltette magát a Vadak pusztításán, és újjáépítették az országot. A Kaszás birodalma is abban az időben vált ilyen elvadulttá, s az épületre nézve biztos volt, hogy már a Vadak idejében is itt állt.

A vakolat már rég leomlott, s csak a csupasz tégla virított, de helyenként egész lyukakban hiányzott az építőanyag, mintha csak a varázslat tartotta volna egyben az épületet. Ajtó nem is volt, a keretet valami, vagy valaki teljesen kiszakította a falból, teljesen megrongálva ezzel a környező téglákat. Bejárat gyanánt egy hatalmas, vasból készült ketrec szolgált. Két szemközti oldalán egy-egy ajtó volt, amin át be lehetett jutni. Innen nézve a rácsok közé szögesdrótot tekertek, az ajtót pedig elektromos árammal látták el, hogy aki nem ismeri a helyet, és nem halt bele az idevezető útba, az ott pusztuljon az ajtóban. Apró ablakok voltak egymás mellett és alatt körbe az egész épületen, de mindegyikből hiányzott az üveg. Hogy ezt helyettesítsék, vasrácsot szereltek fel, még a legfelső emelet ablakaira is, ami legalább húsz méter magasan volt; ergo, lehetetlen volt feljutni. Az épület legtetején egy éjfekete zászló lebegett, a hullámzó anyag közepén jól látható volt a vérvörös félhold.

Na és kamerák. Kamerák mindenhol. A hét fiú pontosan tudta, hogy a Vörösek már vagy fél órája felfedezték őket. Minden bujkálással elvesztegetett idő az esélyeiket rontotta. Mégsem indultak még.

– Csak engem zavar, vagy titeket is, hogy rohadt nagy a csend? Értem én, hogy számítottak ránk, na de mégis mire várnak? – Leo fészkelődni kezdett, és hátrapillantott a válla felett, nem vették-e körbe őket időközben. De a környék kihalt volt, semmi sem mozdult, ami igencsak idegesítő volt.

– Mi jöttünk el hozzájuk – morogta Zeya komoran, és összeszűkült szemmel figyelte a lyukon keresztül a mozdulatlan épületet. – Gondolom, azt várják, mi menjünk be.

– Baromi rossz érzésem van – közölte Seb.

– Tudjuk, haver, neked mindig baromi rossz érzésed van – forgatta Leo a szemeit. – Mi lenne, ha most az egyszer befognád?

A hét fiú elnémult. Mindegyikük a düledező épületre függesztette tekintetét, s a feszültség egyre nőtt köztük.

Az általában vicces kedvű, komolytalan Leo borús hallgatásba mélyedt, egyetlen poénos beszólás sem jutott eszébe, amivel feloldhatta volna a hangulatot. A mindig ésszerű Jeonak minden gondolat kiszállt a fejéből, mintha a hideg téli szél egyszerűen kifújta volna a racionális terveket az agyából. Máskor ő volt az, aki a rajtaütéseket alaposan kitervelte, mindenre odafigyelve egy tökéletes tervet kovácsolt, az agya most mégis tompa és üres volt. Zeya, a mindig óvatos, barátait védelmező Zeya kétségbeesetten figyelte az épületet, de képtelen volt kitalálni, hogy juthatnának ki innen élve. Megőrjítette, hogy semmit sem tud tenni, hogy megvédje a barátait, de az még jobban megőrjítette, hogy hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

Soha senki nem mondta ki hangosan, de Zeya volt közöttük a vezető. Ő volt az, aki rábólintott a rajtaütésekre, aki kimondta az utolsó szót, aki meghozta a döntéseket, aki gondoskodott róluk, és akinek a többi fiú kikérte a tanácsát. Bár nem volt sokkal idősebb náluk, mégis olyan tekintélye volt, amit egyikük sem vont kétségbe. Épp ezért most úgy érezte, nagyobb felelősség van rajta, mint valaha. És ez olyan súllyal nehezedett a vállára, hogy levegőt is alig kapott tőle. Úgy hozta ma ide a barátait, hogy megfogadta, bármit és mindent elkövet, hogy épségben, életben hazavigye mindegyiket.

Dong a sor végén erősebben szorította a tőrt a kezében. A markolaton a neve kezdőbetűjét formázó apró kövek belevájtak a tenyerébe, kicsi, kör alakú nyomot hagyva, s ha egy kicsit erősebben szorítja, a kövek felhasítják a bőrét. Lejjebb hajolt, hogy jobban kilásson a két farekesz között, s az ajtót fürkészte. Próbált belátni, tekintetével őt kereste, de csak a lámpák tompa fénye nézett vissza rá. Sehol senki. A csend pedig olyan mély sűrű volt közöttük, hogy vágni lehetett volna. Pontosan tudta, miért nem jut szóhoz Kyu, akinek általában be nem áll a szája. Tudta, miért nem hallja Leo szellemes megjegyzéseit, és miért nem süt el egyetlen poént sem, ahogy rendesen. Azt is tudta, hogy Rui miért tűnik a szokottnál is nyugodtabbnak; nem azért, mert valóban így érzett, hanem mert a harag ezt a gyilkos nyugalmat váltotta ki belőle. Zeya, az egyébként is morcos, mogorva Zeya most olyan sötéten meredt maga elé, mint aki épp eltemeti magukat, még azelőtt, hogy a harc egyáltalán elkezdődött volna. Sebie bátorsága és vakmerősége mintha a béka feneke alá bújt volna, mert úgy reszketett, hogy még rövid, szőke haja is beleremegett. Az okoskodó, minden helyzetben találékony Jeo üres tekintettel meredt maga elé, kezében vibrált a tőre.

Ma éjjel, ezen a sötét, jéghideg éjjelen, mikor még a szél sem süvített a fülükben mindannyian kifordultak önmagukból.

Ekkor a távolban nyikorogva kinyílt egy ajtó. A hét fiú lebukott, a limlomok és a sötétség takarásába bújtak. A mély sötét most is a társuk volt, úgy bújtak el benne, mintha régi barátok lennének. Néhányan a szájuk elé tették a kezüket, hogy még a lélegzetük se hallatsszon, ám a kezükben tartott fegyvert mindannyian eltökélt erővel szorították. A bujkálás felesleges volt, ők is tudták. A Vöröseknek már egy ideje tudniuk kell, hogy itt vannak.

– Intézd ezt el hamar! Hajnalban az Ötödik körzetben van dolgunk! – A durva, reszelős hang egy nagydarab, tagbaszakadt férfihoz tartozott, akinek a hét fiú csak óriási körvonalát látta a raktárból kiszűrődő fényben. Háta állandóan meggörnyedt, aminek valószínűleg kétméteres termete volt az oka. Mellette egy alacsonyabb, de ugyanolyan izmos férfi állt.

– A testet hová vigyem?

Leo és Jeo egyszerre mozdultak; elkapták Kyu vállát, és a földre nyomták, a fiú ugyanis ebben a pillanatban hajszál híján felpattant és a két alakra vetette magát. Kyu megfeszítette a karját, le akarta tépni magáról a barátai kezét. Neki akart rontani a két toronymagas férfinek, és addig döfködni őket a tőrével, míg az összes csepp vér ki nem fojt belőlük.

Leo és Jeo csak együttes erővel tudták lefogni barátjukat, aki minden erejével próbált kiszabadulni. Még ebben a sötétben is látták a vad dühöt, ami a tekintetében lángolt. A többiek riadtan figyelték a jelenetet, és közben ellenőrizték, nem hallották-e meg a Vörösek a dulakodást. De a limlom halom szerencsére jó húsz méterre volt a háztól.

– Eresszetek el! – sziszegte Kyu, az ajka remegett, ahogy kiköpte a szavakat.

– Fékezd magad, Kyu! – sziszegte Leo, és egy erős taszítással a földre lökte a fiút. – Nem veszítheted el a fejed! Akkor végünk van!

– Hát nem hallottad, mit mondtak? Meg akarják ölni! Elfogyott az időnk! – Kyu hangja akár a villámlás, úgy hasított.

Zeya mindeközben a két férfit figyelte. Túl nyugodtak, túl magabiztosak voltak. Zsebre tett kézzel álltak, az egyikük az ajtókeretül szolgáló téglának dőlt, közben valamit piszkált a szája körül. Nem stimmelt. Miért beszélnek így nyílt terepen? A hely megközelíthetetlen volt ugyan, de a sötét éjszakában gyilkosságról és tervezett gyilkosságról beszélni felelőtlenség volt.

Zeya szakadt nadrágjába törölte izzadt tenyerét.

– Még van pár percünk! – suttogta Jeo. – Kitaláljuk, hogyan jussunk be, majd jussunk ki élve! – Még Jeo is érezte, mennyire hiteltelenek a szavai. Nem volt erre esélyük. Valamelyikük, de nagyobb valószínűséggel mindannyian holtan végzik.

– Figyeljetek! Nagyjából harmincan lehetnek bent – szólalt meg Dong a sor elejéről. Olyan halkan beszélt, hogy a sor végén guggoló Zeya alig hallotta a hangját. Hozzápréselődött Sebhez, hogy értse barátja szavait, de közben nem vette le a szemét a házról. – A környék tele van kamerával, már régen tudják, hogy itt vagyunk, tehát nincs esélyünk meglepni őket. A fenyegetőzéseikkel be akarnak csalni minket. Nekik van idejük, van idejük várni ránk.

– Dong, olyat mondj, amit még nem találtunk ki magunktól! – A fiúk a sötétben is tudták, hogy Leo a szemeit forgatja. – A zagyvaságodra rámehet a gatyánk!

– Ha a hülyeségeiddel nem vágnál közbe, már rég hallottad volna a lényeget! – vágta rá a fiú. – Tehát… Nézzetek be az alsó szint ablakain! – A hat fiú feje egyszerre mozdult, mindannyian az ablakra függesztették a tekintetüket. – Látjátok az árnyékokat, meg a fény mozgását?

Rui rögtön tudta, mire gondol a barátja, és hamarosan mindannyian értették. Legalább nyolcan voltak a földszinten. Négyen az ajtó két oldalán lévő két-két ablakot őrizték. Elég távol álltak ahhoz, hogy az árnyékukat jól elrejtsék, de nem elég jól ahhoz, hogy megtévesszék az éjszaka mestereit. Vagy az ablak belső, oldalsó tégláin, vagy az alsókon siklott végig egy-egy alig észrevehető fekete árny. Ha sokáig figyelték, látták, ahogy az az árnyék megduzzad – vagyis valaki elment az őr mellett –, vagy felbukkant egy újabb folt. Innen már nem volt nehéz megszámolni, hányan őrzik a földszintet.

– Ha a ház hátsó ablakait is védik, akkor két ember marad az ő őrzésére. A többiek a felsőbb emeleteket védik.

– Azt akarod mondani, hogy fentről kellene mennünk?

– Ezt mondanám, ha nem lennének ott a kamerák – sóhajtott Dong, lehelete gomolygott a hideg levegőben. – Innen nincs esélyünk odajutni anélkül, hogy észrevennének.

– Csak viccelsz, igaz? – Leo arcán olyan vigyor terült szét, hogy Dong még a sötétben is látta, ahogy megvillan hófehér fogsora. A szemén izgatott csillanás villant át, és Dong azonnal rosszat sejtett. Leo lehajolt, valamit matatott a földön, majd hirtelen valami a levegőberepült, és mikor Leo ismét felegyenesedett, elkapta. Egy nagyobbacska kő volt.

– Zseniális – ámult el Jeo. – Ezt a tervet mennyi idő alatt hoztad össze?

– Azóta tervezem, hogy idejöttünk. Azt hittétek, nekem nincsenek jó ötleteim, mi? – vigyorgott. Rémesen hazudott, főleg ha az érzéseiről volt szó. Mind a hatan tudták, hogy a hangja nem azért remeg, mert izgatott, a szeme pedig nem a lelkesedéstől izzik úgy.

– Még ha ki is iktatjuk a kamerákat sem mehetünk felülről – szólalt meg Zeya, aki továbbra sem vette le a szemét a házról. Hangja halk és komoly volt. Most az emeleti ablakokat tanulmányozta. Figyelte, hogyan válik az ablakon kiszűrődő fény hol árnyalatnyival sötétebbé, hol világosabbá. Ostobák. Hiába nem mennek az ablak közelébe, a fény akkor is megváltozik, ha elhaladnak a lámpa előtt.

– Igazad van – morogta Kyu. Ahogy térdelt, a hideg, nedves föld átitatta a nadrágját. Még mindig a tőrt markolta, készen arra, hogy használja is. – Abba a pillanatban észreveszik, hogy tönkrement a kamera, hogy Leo elhajította a követ. Biztos vagyok benne, hogy valaki figyeli. Nem lenne időnk feljutni, megölni a húsz Vöröset az emeleten, és csendben lejutni, hisz rögtön tudni fogják, hogy támadunk. Ha nem lenne minden tele ezekkel a vackokkal, működhetne.

– Akkor elölről megyünk – mondta Rui. – Épp csak egy pillanatunk lesz, míg zavarodottan kapkodják a fejüket, de az is elég, hogy előnyt szerezzünk.

– Egy pillanat nem elég. Annál több kell. – Zeya hangja reszelőssé vált, ahogy ismét az alsó szintet kezdte figyelni. Úgy érezte, mintha a testéből egy darab készülne leszakadni. Majd még egy, és még egy. Összesen hat. – Nem mehetünk be egyszerre.

– Szét akarsz válni? – dörrent Jeo. – Felejtsd el!

– Nem szétválni – mondta halkan. – Én mennék be először. Ha szerencsém van, kettőt rögtön el is intézek. – Ujjai megfeszültek az övébe rejtett penge körül. – Míg a Vörösek rám figyelnek, az utánam következőnek lesz ideje körbenézni, és megkeresni őt. Ha egyszerre megyünk, körbevesznek minket.

Zeya nem mondta ki, de az volt a szándéka, hogy a belépőjével annyi Vöröset visz magával a Pokolra, amennyit csak lehetséges, hogy a többieknek több esélye legyen kijutni innen.

– Szó sem lehet róla, te barom! – hördült fel Leo. – Hagyd ezt az önfeláldozós szarságot!

– Én nem mondtam…

– Egy csapat vagyunk! – vágott a szavába, halk hangjából remegő düh csendült ki, és Zeya tudta, hogy a nyakán már kirajzolódott az a lüktető ér, ami általában azt jelezte, hogy nem tanácsos tovább szítani Leo haragját. – Együtt csináljuk! Ha pedig itt pusztulunk, együtt pusztulunk! – suttogta Leo hevesen. Olyan erővel markolta a követ, hogy az a tenyerébe vájt. A fájdalom elterelte a figyelmét a dühről. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem megyek innen haza, ha akár egyikünk is meghal itt!

Egy pillanatra csend hullott az éjszakában lesben álló hét fiú köré. Kellemes, meleg csend, ami egy pillanatra felmelegítette őket a hideg, fagyos tél ellenére. A fiúk térdén a nadrágot már átitatta a nedves talaj, kezük átfagyott, arcukon, térdükön, karjukon ezernyi sebből folyt a vér, amit az idevezető, cseppet sem kellemes úton szereztek.

Nem véletlenül voltak éppen ők az egyetlenek, akik képesek voltak megtenni a Kaszás birodalmáig vezető utat. Nem véletlen tudták, hogy van némi esélyük a közel harminc gyilkos ellen. Hiszen ők maguk sem voltak különbek náluk. Csak a Vörösekkel ellentétben ők a gyilkos csalókat vadászták le – akik miatt Aziz lassan a földdel vált egyenlővé –, nem pedig az ártatlanokat. Ők voltak az egyetlenek, akik szembeszálltak a Vörös Félholddal. Ők voltak, akik figyelték őket, minden mozdulatukat tanulmányozták, hogy később, ha eljön az idő, szemtől szemben vehessék fel velük a harcot. Azt nem gondolták, hogy ez a nap ilyen hamar eljön, de fel voltak készülve.

Közel kilenc év telt el azóta, hogy a nyomukba eredtek. Pár tinédzser voltak csak akkor, akiknek túl nagy volt az igazságérzete, és túl nagy az egója. Meg is halhattak volna, ám ők helyette makacsul ragaszkodtak az életbe, és az igazságba, amit képviseltek, és amiért harcoltak; nem létezett, hogy őket bárki is megölje. Addig edzették magukat, míg méltó ellenfelévé nem váltak a Vöröseknek. Számtalan alkalommal mentették már meg a mészárosok áldozatait, és ezzel kivívták a legnagyobb ellenségnek járó megtiszteltetést. És még ennél is több alkalommal ölték meg a Vörösek csatlósait, akik szétszóródtak szerte Aziz területén, és pusztulásba döntötték a körzeteket. Nem sikerült mindig mindenkit megmenteniük, de még így is több életet mentettek meg, mint amennyit elvettek.

Persze a dicséret elmaradt. Jobban féltek a körzetek a Vörösektől, mint amennyire bíztak ebben a vakmerő bandában. Jól is tették. Bár az ő kezükön a körzeteket rettegésben tartó, velejéig romlott emberek vére száradt, végső soron akkor is gyilkosok voltak. Bármilyen nemes is a cél, ami vezérelte őket, ha az eszköz ugyanolyan rossz volt, mint ellenfeleiké.

De már nem volt visszaút. Addig nem, míg Aziz fel nem szabadul a Vörös Félhold uralma alól. És bár a céljukat még nem érték el, ezúttal a Vörösek léptek ellenük: kilenc évig tettek úgy, mintha nem tudták volna, kik az ellenfeleik, kik hiúsítják meg a terveiket, mégis csak most léptek. Elvettek tőlük valakit. És ezért az életükkel fognak fizetni.

Leo szavai ott lebegtek a fagyos levegőben, ami már kikezdte a hét fiú bőrét. Leo mogyoróbarna haja nedves volt a csípős hidegtől, Jeo nem érezte a lábujjait, Kyunak minden lélegzetvétel feltépte a torkát.

– Mielőtt még mindjárt elsírom magam a meghatottságtól szerintem induljunk! – morogta Rui.

– Most mutasd a tudományod, Leo! – Dong oldalba bokszolta barátját. Pontosan tudta, hogy a fiú elsőre és tökéletes pontossággal fogja eltalálni a kamerát. Leo volt közülük a legjobb íjász, és a dobócsillagot is egyedül ő tudta hajszálpontosan a tábla közepébe dobni. Barátja megeresztett felé egy vigyort, majd felállt. Egyikük sem szólt, mikor Leo felemelt keze megremegett egy pillanatra. De aztán megfeszítette a karját, és határozottan felemelte a fejét. Térdével rogyasztott, szabad kezét nyílként maga elé emelte a sötétben, és a kamerára szegezte. A zsebében még két másik kő lapult. Testével félig elfordult, hátsó lábát behajlította, de a tekintetét nem vette le a kameráról, amit csak sejteni lehetett a sötétben. A következő pillanatban Leo alakja elmosódott, a keze már lendült is, a kő pedig száguldva a kamera felé szállt.

BUMM!

Leo olyan gyors volt, hogy látni sem lehetett, ahogy mozog: pár pillanat és a másik két kamera is hasonlóan végezte.

Odabent egy pillanatra minden elnémult; a következőben pedig dulakodás zaja ütötte meg a fülüket. Épp csak annyi idejük volt, hogy beszívják a fagyos levegőt.

És akkor elkezdődött.

Megcsikordult, majd szanaszét gurult a jéggé fagyott kavics, ahogy Zeya elrugaszkodott, és a ház felé iramodott. Akár egy íjból kilőtt nyíl, úgy száguldott a raktár felé. Épp olyan halálos is volt.

Rui időben hajolt ki a limlomok közül ahhoz, hogy lássa, amint Zeya futtában felemelte a kezében tartott téglát, majd teljes erőből az árammal ellátott ketrecnek vágta. Az elektromosság felvisított, kék-fehér villámok futottak végig a rácsokon, ahogy a tégla hangos csattanással a lakatnak ütközött. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Zeya egy róka fürgeségével és ügyességével csusszant be az ajtó és a rács közti résen.

Abban a pillanatban a többiek is megindultak. Felesleges volt már csendre és láthatatlanságra törekedni, most már csak a gyorsaság és az ügyesség számított.

Zeyának levegőt venni sem volt ideje, azonnal cselekedett: felhúzta a lábát, majd teljes erőből gyomron rúgta a felé száguldó Vöröst. Olyan erővel találta el, hogy a gyilkos hátrarepült, majd fülsiketítő robaj kíséretében egy asztalra zuhant. A bútor milliónyi faszilánkra szakadt. Zeya nem várta ki, míg a Vörös feltápászkodik, nem is lett volna rá alkalma, mert akkor a háta mögül dobogó lépteket hallott: megpördült, és ököllel állon vágta a felé száguldó alakot. Épp csak egy pillanatra sikerült hátrálásra késztetnie, mert a Vörös megtántorodott ugyan, de nem esett el. Arca eltorzult a dühödt fintortól, aztán Zeyára vetette magát. A fiú nem volt alacsony, majdnem száznyolcvan centi, és elég izmos is. Ám ahogy a több mint két méter magas Vörös – akinek egy karja akkora volt, mint Zeya két combja –, rávetette magát, Zeya jobbnak látta védekezni, ahelyett, hogy támad. Egyetlen fegyvere a gyorsasága volt. Ahogy a Vörös fatörzs vastagságú keze meglendült Zeya lehajolt, a fülében süvített a levegő, ahogy három fürge lépéssel kikerülte a csapást. A Vörös ökle nem talált célba, de a lendületből már nem tudott visszavenni: a falnak zuhant. Zeya torkából száraz nevetés tört fel, ahogy a csetlő-botló Vöröst figyelte. Az egy mélyről jövő hördüléssel lendületesen ellökte magát, és abban a pillanatban felé vetődött. A fiú elugrott, sikerült elkerülnie a gyomrát célzó rúgást, ám amikor felegyenesedett volna, meglátta a mögötte elnyúló hosszú árnyék suhanását. A Vörös ökle pokoli erővel csapott a gerincére. Zeya megbicsaklott, a levegő kiszakadt a tüdejéből, és a földre rogyott. A fájdalom lüktetve hullámzott végig a gerincén.

Most a Vörösön volt a nevetés sora. Zeya felhúzott ajakkal, vicsorogva tűrte az ordenáré nevetést. Mikor aztán a Vörös hatalmas árnyéka megmozdult, Zeya ellentámadásba lendült. Hátraperdült, lábával a Vörös térdét célozta meg. Két lábfejét a férfi térdhajlatába akasztotta, majd mielőtt az reagálhatott volna, maga felé rántotta a lábait. A Vörös úgy dőlt el, mint a liszteszsák. Zeya nem engedett a szorításán, felsőtestével hasra vágódott, ezzel magával rántotta a Vöröst, aki a rántás következtében lefejelte a téglafalat. Zeya a hátára gördült, felhúzta a lábát, és talpra ugrott. De a Vöröst is keményfából faragták, mire Zeya kettőt pislogott, már talpon volt. Orrából vér szivárgott, ami végigfolyt a száján, le a nyakára. A porc eltört, az orra érdekes szögbe hajlott. Zeya fintorgott. Felhúzta és ökölbe szorította a kezét, készen arra, hogy péppé veri a Vörös képét, ám közben nem vette le a szemét a férfi lábáról. Enyhén sántított. Ezt Zeya már akkor látta, mikor a Vörös először akart bemosni neki. Ha a lába a gyenge pontja, újra ki kell billentenie az egyensúlyából, és ezúttal egy végzetes csapást mérni rá.

Épp egy pillanatra volt szüksége, hogy ezt végiggondolja, aztán már cselekedett is. Nem hagyott időt a Vörösnek, hogy újra támadhasson, helyette oldalra vetődött: ahogy a Vörös ösztönösen követte volna, teljes súlyával ránehezedett a sebesült, bal lábára, és megbillent, majd a térde fájdalmas szögbe bicsaklott. Zeya összeszedte minden erejét, és olyan erősen rúgott, ahogy csak tudott: végigfutott a hátán a hideg, attól a recsegő-ropogó hangtól, ami a törött végtagot kísérte. Zeya mély elégtételt érzett, és megeresztett egy vigyort a Vörös felé.

De nagy árat fizetett ezért. Nem vette észre időben a mellette elnyúló árnyékot, nem látta, ahogy az ellenség támadásba lendül a háta mögött.

Hirtelen két kar rántotta magával a fiút. Zeya térdébe szakító fájdalom nyilallt, ahogy a lába megbicsaklott, ő pedig előrezuhant. A padló hirtelen felemelkedett, és sebesen közeledett az arca felé.

Ugyanaz a két kéz, ami elrántotta a Vörös fegyverként használt fadeszkája elől, és így megmentette a hátát célzó ütéstől felrántotta, mielőtt lefejelte volna a betonpadlót.

– Szedd össze magad, mielőtt kiütnek az első menetben! – kiáltott oda Dong, de a következő pillanatban már el is tűnt: könnyedén, fél lábon megpördült, másik lábával pedig egyszerűen kigáncsolta a Leoval küzdő Vöröst.

Zeya nem vette észre, mikor értek be a barátai is a raktárba, de egyszerre elöntötte a megkönnyebbülés. Nem volt egyedül.

Jeo nem is emlékezett igazán, hogy került a kezébe az a baseballütő, amivel most lecsapni készült. Megmarkolta a nyelét, és bár izzadt a keze, magabiztosan tartotta. Kivárta, míg a Vörös önelégült vigyorral rávetette magát. Ostobák. Bármennyire izmosak és magasak is, ez csak a hátrányukra volt. Jeo, aki alkatában inkább Zeyáéra emlékeztetett fürge volt, és okos. Tudta, mikor támadhat, és mikor jobb, ha meghátrál. Így most lassan elhátrált a Vörös vasökle elől, minden idegszála megfeszült, ahogy a megfelelő pillanatot várta. Jeo hagyta, hogy a Vörös azt higgye, nyerésre áll, még akkor is, ha ez sértette a büszkeségét. Még akkor is, ha így beszerzett egy monoklit a szeme alá, és egy csúnya vágást a karjára.

Pontosan úgy történt, ahogy arra számított. A Vörös meglendítette hatalmas kezét, amivel valószínűleg el akarta kaszálni Jeo fejét. A fiú sejtette, hogy egy ilyen ütés jó pár percre kiütné, és semmi kedve nem volt ilyen hátrányba kerülni. Kivárta az utolsó pillanatot, amikor még elkerülheti a felé száguldó, átkozottul erős kart. Akkor hirtelen lebukott, hallotta, ahogy elsuhan felette az óriás keze, majd felpattant és abban a pillanatban lendítette a kezében lévő ütőt. A gyomorforgató reccsenést vörösen spriccelő vér követte. A pépes nedv az arcára és a nyakára spriccelt, s a vérszagtól egy pillanatra megszédült. A Vörös egy elefánt erejével és robajával zuhant a földre, és Jeo biztos volt benne, hogy nem kel fel többé.

Mielőtt a szeme sarkából észrevette volna a támadó Vöröst még meglátta Seb szőke fejét, ahogy hirtelen elhajolt egy ütés elől, majd gyomron bokszolta a Vöröst. Egy ügyes mozdulattal – amit Jeotól tanult –, elkapta a nyakát, majd lefelé rántotta, könyökkel rávágott a hátára, aztán felrántotta a térdét és állkapcson rúgta.

Szép volt, Sebie – gondolta büszkén, látva legfiatalabb barátja ütését, aztán lendületből felemelte a könyökét, és orrba vágta a háta mögül támadó Vöröst.

Kyu testét iszonyatos düh feszítette. Tekintetét elvakították a féktelen harag vörös pöttyei. Orrából folyt a vér, végigcsordult az ajkán, szájában gyomorforgató, fémes ízt érzett. Egész arcát vér borította, miután a Vörös megragadta barnásvörös haját, és a raktárban álló, totálkáros autó ajtajába verte. Kyu feje szédelgett, de a haragját egyre csak szította és szította ez a kopasz gyilkos.

A Vörös felemelte a kezét, az öklén feszítő bokszer megcsillant egy pillanatra. Aztán megdöbbentő erővel és gyorsasággal mozdult a keze: Kyu pedig nem volt elég gyors. Az ököl pokoli erővel találta gyomorszájon. A beléhasító fájdalomtól kétrét görnyedve próbált hátrálni. A levegő bennakadt, hiába tátogott, nem tudott lélegezni. A Vörös ordenáré hangon felröhögött, majd teljes erőből bordán rúgta. Kyu hanyatt esett, a feje a kemény padlónak ütközött. A fájdalomtól csillagokat látott. Oldalra fordult, maga alá húzta a lábát. Ismét az az ordenáré röhögés. A fiú összeszorította a fogát. Megöli ezt a férget, az összes többi haverjával együtt, akiknek még a nevét sem tudta. Előrenyúlt, megragadta a téglát, ami mellé esett, és maga alá húzta a kezét, hogy fel bírjon kelni. A bordáiban és a gyomrában lüktető fájdalom erőt adott neki: a felpattanás lendületével a Vörös arcába verte a téglát.

Az egész raktárházat betöltő üvöltés szakadt fel a torkából, úgy dőlt el, mint a kivágott fa. Kyu pedig azt tette, amit Zeya évekkel ezelőtt megtanított nekik: belerúgott a földön fekvőbe. Gyilkos harag ült az arcán, mikor felemelte a kezében tartott véres téglát, és teljes erőből arcon vágta vele a mocskos Vöröst. Ez már nem kel fel – gondolta haragos elégtétellel.

Dong a puszta kezeire hagyatkozott. Ő előbb támadott, mint a Vörös, és a meglepetés erejét alkalmazva egymás után többször állon vágta. A fickó megtántorodott ugyan, de mintha Dong hozzá sem ért volna. Megdörzsölte az állát, és felhorkantott, mintha meg se kottyant volna neki. A fiú taktikát váltott. Oldalra vetődött, majd futásnak eredt, egyenesen a gyilkos felé. A Vörös követte őt, megperdült a tengelye körül, de mire rájött, mire készül a fiú, már elkésett. Mikor Dong a Vörös mellé került, megragadta a vállát, felugrott, súlyát a Vörösre támasztva, lábával a falon futott. A Vörös nem fordult utána elég gyorsan, és mikor Dong lábával ismét a talajt ért, lerántott a földre. A Vörös bowling golyó méretű fejét az utolsó pillanatban rántotta fel, így az nem loccsant szét a betonpadlón. Dong cifrát káromkodott, de már nem tudott idejében elugrani. A Vörös felordított, és megragadta a fiú lábát. Dong hassal a padlóra zuhant, kezével a korábban félredobott vasrúd után nyúlt, ami nem is volt olyan messze tőle; de ekkor a Vörös húzni kezdte a vasketrec felé. Dong hasán felgyűrődött a póló, a bőre felszakadt, ahogy a repedezett beton darabkái, és az egész raktárban szanaszét heverő, éles kövek végigszántották a hasát és a mellkasát. Dong felrántotta a fejét, hogy segítségért kiáltson, de akkor látta, hogy a barátai sem segíthetnek rajta.

Seb, legfiatalabb barátja négykézláb, egy kezén támaszkodva görnyedt a földön, arcából ömlött a vér, bal keze bénán lógott mellette. Dongon jeges félelem söpört végig. Sebie bal kezes, ha megsérült, akkor semmi esélye! Üvöltések, robbanásszerű hangok töltötték be a raktárat, félig talán mindannyian megsüketültek. Mindenütt vöröset látott, barátai fekete ruhája eltűnt a forgatagban.

Dong ebben a pillanatban lecsapta a kezét a padlóra. Ahogy a Vörös a vasketrec felé húzta, látszólag azért, hogy hozzávágja, és elevenen megsüsse őt az árammal, a tenyerén is felszakadt a bőr. De Dong már tudta, hogyan szabadulhat ki. Behajlította a könyökét, majd teljes erejéből ellökte magát a betontól. A levegőben repülve volt egyetlen pillanata: Dong a hátára fordult. A lábai összeakadtak a Vörös kezében, akinek még csak megdöbbenni sem volt ideje. Dong harsányan felnevetett, majd lecsapta a lábait a betonra, mielőtt még hanyatt eshetett volna. Abban a pillanatban fellökte magát, sarkon fordult, és a vasrúd felé rohant. A káoszban azonban a vasrúd eltűnt. Hallotta a háta mögül érkező öblös nevetést. Ez a beképzelt Vörös azt hitte, megfutamodott. Mekkora barom.

Dong belevetette magát a raktár forgatagába. Olyan érzés volt, mintha belerohant volna a tájfunba. Két Vörös kar csapott össze a feje felett, de ő lebukott, mielőtt elkaszálhatták volna a fejét. Felegyenesedve felhúzta a lábát, és gyomron vágta az egyik alakot. Leo eközben a háta mögé került, és a hátuk egymásnak ütközött. Dong ebben a pillanatban hátulról megragadta Leo két könyökét, és villámgyorsa előrehajolt. Leo anélkül is tudta, hogy a barátja van a háta mögött, hogy odanézett volna. Hátralökte Dong hátát, akik így előregörnyedt, majd Leo teljes súlyával nekidőlt, barátjára bízva magát. Dong ebben a pillanatban forogni kezdett. Leo fellendítette mindkét lábát, és arcon rúgta a két Vöröst, akik a legközelebb álltak hozzájuk. Dong arrébb szökdelt, Leo pedig hátba rúgta a Jeot ütő Vöröst. Jeo hanyatt esett, de időben kigurult a rázuhanó Vörös elől. Aztán felpattant, és azzal a lendülettel felkapta az elejtett baseballütőjét – amit az isten tudja, honnan szerzett –, és olyan erővel vágott háton egy Vöröst, hogy az Sebre zuhant. A szőke hajú fiú egy pillanatig sem tétovázott, ép kezével megragadta a férfi torkát, aztán megpördült, és a telegraffitizett falnak csapta.

Ekkor azonban két kéz kapta el Leo lábát. A fiú csak egy rántást érzett, aztán már repült is a Vörös felé. Tehetetlenül kapálózott, hogy kiszabadítsa a lábát, de a Vörös hirtelen megváltoztatta a rántás irányát, és a földnek vágta a fiút. Leo elterült a betonpadlón. A fejében és a gerincében fájdalom lobbant, apró csillagok köröztek a szeme előtt. A levegő kiszorult a tüdejéből, hiába tátogott, nem jutott oxigénhez. Leo nem engedte el időben Dong kezét, így a fiú a rántás erejével utána vetődött. A Vörös határtalan vidámsággal lendítette a lábát. Leo nem látta az őt irányzott rúgást, hisz a szeme előtt csillagok táncoltak.

Fájdalom robbant a bordái között, ahogy a rúgástól a levegőbe repült, majd ismét a földnek csapódott. Bordái sikoltva tiltakoztak, mikor az oldalára gördült. Felnyögött, próbált levegőhöz jutni. A kín hullámokban tört rá, biztos volt benne, hogy eltörtek a bordái.

Hangos, ocsmány nevetés harsant valahol felette. Leo feje hátrabicsaklott, mikor a Vörös a gallérjánál fogva felrántotta, és az autónak csapta. Leo lábai összecsuklottak, és a padlóra zuhant. Látta és hallotta is a csónaknyi láb suhanását, mégsem mozdult időben; a Vörös talpa újra a bordái közé talált, és kiszorította a fiúból a levegőt. Vörös és fehér fények villantak fel előtte, lángoló, feszítő fájdalom szelte át a testét, ahogy próbálta tompítani a bordáiban lüktető kínt.

A Vörös ismét felrántotta, úgy dobálta, akár egy rongybabát. Olyan erővel csapta neki Leot a falnak, hogy a fiú előrebukott. A Vörös felemelte bokszeres kezét, és mielőtt a fiú orra bukott volna bemosott egyet neki. Majd még egyet, és még egyet, míg a fiú már nem látott a fájdalomtól. A feje hol a falnak ütközött, hol előrebukott, akár egy rugós nyakú játékbabáé. Szája megtelt vérrel, a feje lüktetett, szédelgett a koponyájában robbanó fájdalomtól. Mikor a Vörös megragadta a gallérját, elrántotta őt a faltól, és gyomorszájon bokszolta, Leoból ismét kiszakadt a levegő. A Vörös nem állt le, minden ütésben élvezetét lelte, hátravetett fejjel röhögött, ahogy a fiút ismét a földre taszította, az pedig kínlódva, fájdalomtól eltorzult arccal próbált feltápászkodni. Hörgő hang tört fel belőle, mikor levegő után kapkodott, a szájából meleg vér folyt, végig a nyakán. A Vörös olyan erővel rúgott Leoba, hogy az a levegőbe emelkedve jó öt méterrel arrébb ért földet. Szeme előtt vörös és arany pöttyök táncoltak, nem látott élesen. A fejében és a bordáiban tüzelő fájdalom indokolta volna, hogy elájuljon. De ő minden megmaradt erejével küzdött a csábító sötétség ellen. Zihálás tört fel a torkán, de minden lélegzetvétellel mintha kalapács püfölte volna a testét. Egyik kezét a bordájára szorította, a másikkal megpróbált feltápászkodni. A Vörös ordenáré nevetéssel mellkason rúgta, aztán lábával leszorította a fiút a földre. Leo nem tudott moccanni. A Vörös fölé hajolt, belevicsorgott Leo véres, eltorzított arcába.

– Véged van, te kis pöcs! – vicsorogta.

Leo nem tudott beszélni. Ajkai lángoltak a bokszer tépése nyomán. Nem érezte a nyelvét, sem a száját, nem találta a hangját. Nem is látta a felette álló Vöröst, nem is hallotta őt. A gyilkos ekkor megragadta Leo ingét, és felráncigálta a földről. Leo feje ide-oda bukdácsolt, szájából vér folyt, karjai ernyedten lógtak maga mellett, s ha a Vörös nem tartja, összecsuklik. Egy aranyos csillanás, és Leo újra elterült a földön, feje a betonnak csapódott. A fiú elveszítette az eszméletét. Pár pillanattal később szakító fájdalomra eszmélt, és arra, hogy fuldoklott. A Vörös sorozatos rúgásai kiszorították a fiúból a maradék erőt, a csontjai üvöltöttek a fájdalomtól, a tüdeje összeszorult. Leo nem tudott megmoccanni, még akkor sem, mikor a Vörös a gyomrába taposott, ő pedig tehetetlenül feküdt a földön. A szeme nem működött többé. Hol látta a környezetét, hol nem. A fejét ért ütésektől zsongott a koponyája, de már nem hallott semmit. Nem működtek az érzékszervei.

Jeoban féktelen, őrjöngő harag lobbant, úgy ordított fel, akár egy sebzett vad, és hirtelen nem látott semmi mást, csak földre roskadt barátját. Rohanni kezdett a Vörös felé, aki úgy dobálta Leot, mint valami rongybabát, és közben imádkozott az őket rég elfeledő istenekhez, hogy ne hagyják őket itt meghalni. Jeo és a Vörös között egy totálkáros autó állt. A fiú gyorsított, olyan sebesen rohant, mint még soha, majd pár centire az autótól elrugaszkodott és a levegőbe ugrott: két tenyerét a tetőre csapta, fejét maga alá húzva átperdült, hagyta, hogy a lábai maguktól lendüljenek át felette. A levegő süvített a fülében, mikor felkapta a kezeit, és hagyta, hogy a lendület tovább sodorja. Az utolsó pillanatban hátrafeszítette a lábfejét, és sarka gyilkos erővel taszította hátba a Vöröst. Ahogy a lába talajt ért, már ugrott is, elkapta az ellenség vörös ruhájának gallérját, felkapta a lábait, és a levegőben repülve oldalra rántott. Lábával biztos talajt keresett, majd ahogy a Vörös a levegőben repülve tehetetlenül zuhant, Jeo megfeszítette a karját, és a betonnak csapta. A Vörös hatalmas puffanással ért földet. Jeo leguggolt, megragadta a gyilkos grabancát, és addig ütötte, míg el nem ájult. Minden dühét, és félelemét beleadta, olyan erősen ütött, hogy a rohadék minél hamarabb elveszítse az eszméletét. Mikor a Vörös már nem kapálódzott tovább, Jeo elengedte, és visszarohant földön fekvő barátjához, amíg még volt ideje rá.

– Leo! – Jeo megragadta a fiú vállát, és megpróbálta felemelni. Barátja feje hátranyeklett. Jeo ijedten kapott utána, és megtámasztotta. Leo mogyorószín hajának végei befeketedtek a vértől, ahogy az arcába hullott. Jeo gyomra összerándult a rémülettől, ahogy végignézett barátján. Egész arca merő vér volt, bal szeme úgy feldagadt, hogy képtelen volt kinyitni. A szájából és az orrából ömlött a vér, a homlokán, és a nevetőgödröcskéi helyén a Vörös bokszere által ejtett vágásokból vér szivárgott. Pulóvere alatt viselt fehér inge fekete volt a nedves péptől. A vér alatt az arca kába volt, mintha az ébrenlét és az ájulás között vergődött volna, zöld szemében Jeo nem látott értelmet. – Leo! – Jeo kétségbeesetten, mégis óvatosan megrázta a fiút. Leo feje enyhén jobbra-balra dőlt, de nem mozdult. Ép szeme félig nyitva volt, ajkai elnyíltak. – Leo, térj magadhoz! Hallod? Erre nincs idő!

Jeo óvatosan rázta Leo vállát, hogy magához térítse, de ügyelt, nehogy még jobban megsebesítse barátját. Nem volt náluk víz, amivel felébreszthette volna. Megcsapkodhatta volna az arcát, de irtózott a gondolattól, hogy még több fájdalmat okozzon. – Leo, kérlek! A francba is, nem hagyhatsz minket épp most magunkra! – Persze ez hazugság volt. Jeot egyáltalán nem érdekelte, hogy hatan vagy heten harcolnak-e. De egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ilyen állapotban látja a barátját. A kétségbeesés felemészti a tudatát, és így nem tud gondolkodni. Nem tud harcolni, ha közben azért aggódik, hogy a barátja vajon túléli-e ezt a küzdelmet. Nincs értelme harcolnia, ha a barátja nem éli túl.

– Leo, az istenért, térj magadhoz! Szükségünk van rád! – Jeo megrázta a fiú vállát, ezúttal erősebben. – Voltál már ennél rosszabb állapotban is, emlékszel? A beled kilógott, mégis kibírtad! – A fiú nem tudta, hogy van-e értelme beszélnie, hogy a barátja hallja-e egyáltalán. – Ha nem állsz talpra, ezek megölnek! Sosem bocsátom meg neked, ha így halsz meg! – Jeo hangja elcsuklott, úgy érezte, nem kap levegőt. Ha nem sikerül észhez térítenie Leot, akkor valamelyik Vörös egyetlen csapással megöli. Nem hagyhatja magára a fiút, különben semmi esély arra, hogy élve hazavigye… De nem maradhat mellette sem, mert akkor nem tud segíteni a többieknek.

– Milyen édes vagy… – suttogta Leo olyan halkan, hogy Jeo azt hitte, hallucinál –, hogy így aggódsz értem. – Őrjítő lassúsággal kinyitotta ép szemét. A zöld íriszeket homály fedte, mintha Leo nem is látna, de aztán lassan rátaláltak Jeo sebes, véres arcára. – Teljesen… meghatódtam… – lehelte elfúló hangon, szája sarka alig észrevehetően felfelé kunkorodott, ahogy lehunyta a szemét.

– Fogd be, te idióta! – förmedt rá Jeo, de a mellkasáról szikla nehézségű kő esett le, s végre úgy érezte, kap levegőt. – Szedd össze magad, mielőtt, kinyírnak!

– Dong… Hol van Dong?

Jeo körbenézett. A közelükben Zeya és két Vörös járt halálos táncot. Zeya úgy mozgott, akár egy megvadult tigris: kecses, mégis halálos mozdulatok, gyors, mégis erős ütések, és halálos taktika. Pokoli erővel és fürgeséggel küzdött, úgy hajolt el az ütések elől, ahogy azt Jeo még sosem látta. Tudta, hogy a kétségbeesés és a harag hajtja, a vágy, hogy élve kijuttassa innen őket. Kyu épp csak felbukkant négy Vörös gyűrűjében, mikor Dong és Rui együttes erővel neki vetették magukat a forgatagnak.

– Jól van. Ő előbb összekapta magát, mint te.

– Ismersz… – ez az egyetlen szó olyan nehezen jött ki a száján, hogy Jeo összerándult. Úgy hangzott, mintha minden lélegzetvétel fájdalmat okozna neki. – Tudod, milyen anyámasszony katonája vagyok…

Ez nem volt igaz. Leo volt mind közülük a legerősebb. Bármilyen vézna is volt, akármit képes volt kibírni, ezért is rémült halálra Jeo, mikor azt látta, hogy a barátja nem tud talpra állni.

Leo megpróbált felkelni. Jeo tartotta őt a vállánál, és segített neki, míg a fiú ülőhelyzetbe nem került.

– Menj! Segíts nekik! – erőtlenül taszította Jeot a forgatag felé, de mintha nem is látta volna, mi folyik ott. – Nem tudjuk felvenni velük a harcot… rengetegen vannak! Meg kell találnunk őt, aztán eltűnni innét, amíg lehet…

Jeo nem mozdult Leo mellől.

– Mi lesz veled?

Leo pimaszul lehunyta ép szemét, mintha kacsintani akart volna, de a tekintete olyan fátyolos volt, hogy Jeo gyomra összerándult.

– Összekapom magam, ahogy azt kedvesen javasoltad. Na, tűnés!

Jeonak nem akaródzott elmenni sebesült barátja mellől. Leo sokkal rosszabb állapotban volt, mint ők. Sietve körbenézett, míg meg nem pillantotta Leo tőrét, ami a fal tövében hevert. Felpattant, és érte ment. Belátta, hogyha mindketten távol maradnak a harctól, akkor öt barátjuk vereséget fog szenvedni, de esze ágában sem volt fegyver nélkül magára hagyni a fiút.

Jeo megszorította Leo vállát, és kezébe tette a tőrt, még az ujjait is rászorította, nehogy kicsússzon a kezéből.

– Ne ölesd meg magad, ha lehet!

Leo kábán, borúsan rámosolygott, fejét az autónak döntötte.

– Megfogadhatnád a saját tanácsod. – Leo szomorúan nézett fel a szemét fedő fátyol alól barátja sebekkel szabdalt arcára, és harag gyúlt lángoló bordái között. Homályosan látott csak, de a vért és a vágások ívét ki tudta venni. – Menj már, és ne hagyd, hogy elcsúfítsák azt a csinos pofikádat!

Jeo egyáltalán nem volt nyugodt, mikor otthagyta Leot.

Rui akkorát ütött a fadeszkával, amekkorát csak tudott. A térde megbicsaklott, nem bírta nagyon a terhelést, miután a Vörös kicsavarta a lábát, és úgy hajította el, akár egy labdát. Az ütés a derekánál találta el azt a Vöröst, aki épp Zeyából akarta kinyomni a szuszt. Barátja a betonon feküdt, a Vörös pedig úgy nehezedett fölé, hogy a fiúnak esélye sem volt kiszabadulni. Ekkor Dong tűnt elő a semmiből, és bordán rúgta a gyilkost. Mintha meg se kottyant volna neki, épp csak elveszítette az egyensúlyát, aztán már meg is ragadta Zeya grabancát, és felrántotta, hogy a gyomrába bokszolva kényszerítse ismét térdre. Zeya olyan kába volt, hogy nem tudott védekezni. Lába kalimpált a levegőben, ahogy a Vörös az ingénél fogva lóbálta, feje ide-oda billegett. Dong arcán rémület futott végig, Rui gyomra összerándult, és düh villant szemében. A két fiú tekintete találkozott egy lélegzetvételnyi pillanatra, aztán akcióba lendültek.

Rui balra, Dong előre vetődött. Rui úgy rohant, ahogy csak fájdalmasan nyilalló térdéből kitelt. Zeya véres, összetört teste lebegett a szeme előtt, és a harag perzselő ereje előrelökte. Megragadta a raktár szemben lévő falról lelógó nehéz vasláncot, majd sarkon fordult, és rohant vissza. Éles kanyarral kikerülte az őt és Zeyát elválasztó dulakodó, véres forgatagot. Átlendült annak a francos, összetört kocsinak a motorháztetején, nem törődve a térdébe hasító fájdalommal, ami a lábujja hegyéig elzsibbasztotta a lábát. Ekkor megpillantotta Dongot és Zeyát, akiket a Vörös egy-egy kezében tartott. Zeyát szakadt, fekete ingénél fogva, Dongot a torkánál keresztül. Dong arca fokozatosan ellilult, a szája levegő után kapkodva elnyílt, és Ruiban megállt az ütő, mikor a fiú szeme fennakadt, és nem látott mást barátja fekete íriszei helyén, csak a szeme fehérjét. Felüvöltött, testén perszelő, mindent elsöprő harag cikázott végig, és kisöpörte az agyából a félelmet. Olyan erővel szorította a vasláncot, hogy a bőrébe vájt, és kiserkent a vére. A Vörös meghallotta a dühtől feszülő ordítást, de nem volt elég fürge, hogy azelőtt forduljon meg, hogy a barátaiért őrjöngő Ruit megelőzze. A fiú futtában a csuklója köré csavarta a nehéz vasláncot, a felesleges részt egyik kezébe fogta, majd megfeszítette, és előredobta. A vas hátrafeszítette a Vörös nyakát, ahogy a fiú megcsavarta a láncot a csuklója körül. A gyilkos hátratántorodott, de még mindig nem engedte el Dongot és Zeyát. Dong tátott szájjal, fennakadt szemmel himbálódzott a Vörös kezében. Zeya vállából ömlött a vér, és Rui nem tudta, mi történ vele, csak azt látta, hogy a Vörös körmei Zeya sebesült vállába mélyednek, és a fiú üvölt a fájdalomtól. Az istenek minden segítsége sem lett volna képes megállítani Ruit, akiben ekkor olyan düh lobbant, mint még soha. Nem látott mást, csak a célt, csak a gyilkos nyakára tekeredő vasláncot, amivel meg tudta menteni barátai életét.

Ruit, a mindig nyugodt, hidegvérű Ruit felidegesíteni végzetes, halálos hiba volt. A fiút semmi, de semmi nem dühítette fel jobban, mintha a barátait bántották. A fiú ilyenkor kifordult önmagából, még a fiúk sem ismertek rá. Minden önuralma szertefoszlott, jeges, határtalan harag és gyűlölet támadt fel benne, ami mindent elsöpört, kivéve azt a kegyetlenséget, amit Rui nem félt bevetni, hogy a barátait védelmezze. Ez volt az a gyilkos düh, amitől még a barátai is tartottak, és jól tették. Ez a Vörös még nem tudta, mit tett. De most Rui megmutatja neki, mit érdemel az, aki veszélybe sodorja a barátai életét.

A fiú elengedte a vaslánc feltekert részét, így az jelentősen hosszabb lett. A Vörös egy pillanatra azt hitte, hogy a kis mitugrász elengedte a láncot. De akkor Rui előrevetődött, és kezének egy íves lendülésével a lánc maradék részét is a Vörös nyaka köré tekerte. Megfeszítette csuklóit, nem érezte a bőrébe harapó hurkokat, mert oda sem figyelt rá. Hátrarántotta a Vörös nyakát, majd még egyszer és még egyszer, míg az levegő után nem kapott, és hátra nem tántorodott. Akkor Rui oldalra rántott, hogy lábát megvethesse a fal tövében. Rántott egyet a csuklóin, olyan erővel feszítette a vasláncot, ahogy csak tudta. A vastag szemek kibírták az erőfeszítést, de a gyilkos csontjai nem. Bármennyire is nagydarab volt, Rui düh fűtötte erejét senki nem bírta ki. A Vörös alig tíz másodpercig bírta, akkor, épp ahogy a levegő, úgy az erő is kiszállt a testéből. Zeya és Dong a padlóra estek. Zeya a vállát markolva hason csúszva megpróbált négykézlábra tápászkodni, ám Dong nem mozdult. Rui lepillantott barátjára, de közben nem engedte el a láncot, és nem is engedett a szorításon. Dong a hátán feküdt, keze-lába szétterpesztve, feje oldalra billent, a szája nyitva; és nem mozdult. A forróság Rui gyomrából indult ki. A tűz felperzselte az utolsó csepp könyörületet is a testében, s nem maradt már semmi, ami megakadályozhatta volna! Dong… de nem, Dong fel fog kelni! Barátja kibírt már ennél sokkal rosszabbakat is. Egyszer bekapott három lövést, kettőt a lábába, egyet a gyomrába, és azt is túlélte. Túlélte, mert Seb hazáig vonszolta őt, majd kiszedte a golyót, ellátta a sebeit, és megmentette Dongot. A hegek a mai napig látszottak, mintegy figyelmeztetésül, hogy még ők is sebezhetőek. És ahogy ők, úgy a Vörösek is. Legyen akárhányan, legyenek akármilyen kegyetlenek, ők, és csakis ők képesek legyőzni mindet. Ha kell, ha nincs más eszköz, akkor Rui is olyanná válik, mint ők. Ha kell, bármit megtesz, hogy megmentse a barátait, akikkel együtt nőtt fel, és akikkel együtt vagy legalább százszor álltak már a halál torkában. Bármilyen könyörületesek is voltak, úgy tűnik, nincs tovább, úgy tűnik, nem maradhatnak örökké így. Át kellett törniük a jeget.

Rui fokozta a szorítást, arca eltorzult, lelke háborgott, de semmi sem tett ellene.

– Te sajnos már nem mondhatod el a nyomorult, rohadt társaidnak, mi jár annak, aki a barátaim életével játszik.

A Vörös elkapta a láncot, megpróbálta elrántani a nyakától, hogy a kezét a kettő közé tegye, de Rui olyan feszesen tartotta, hogy meg sem rezzent.

– Rohadj a pokolban, te rohadék!

Rui megrántotta a láncot… és csak akkor engedte el, mikor a Vörös összecsuklott.

Rui kezéből kiesett a lánc, a lába megbicsaklott, és térdre esett.

Seb dermedten feküdt a földön. Tenyerét a betonra támasztotta, készen arra, hogy felpattanjon, de a látvány a földhöz szegezte. Tudta, mire képes Rui, ha a düh eluralkodik rajta, de gyűlölte így látni őt. Nem volt rosszabb annál, mint mikor barátja felett eluralkodott az aggodalom szülte düh, ami olyan tettekig vitte el a fiút, amit józanul soha nem tett volna meg. De Seb tudta, ha Zeya és Dong élete tőle függött volna, ő is habozás nélkül megteszi. Bármelyikük megtette volna a másikért. Ez volt az, ami megkülönböztette őket a hidegvérrel gyilkoló Vörösektől. Belőlük annyi volt, hogy fel sem tűnt nekik, ha egyikük meghal. De ők csak heten voltak. És ez a nyamvadt, romlásra ítélt ország nem ismert annál erősebb köteléket, mint ami összefűzte ezt a hét fiút.

Kyu kiszakadt a forgatagból. Kiszakadt a harcból, miután a Jeotól kölcsönzött baseballütővel végzetes csapást mért a Vörös fejére. És aztán botladozva megpróbált futni. Rohant volna, ahogy csak a lába bírja, rohant volna a raktár hátsó felében, de a fájdalom nem engedte. Jobb lábából meleg vér csorgott végig a combján, fehéren izzó fájdalom villódzott a szeme előtt, apró, aranyszínű pöttyök tarkították el a látását. Bal válla kificamodott, amikor egy ütést akart kivédeni. Nem volt olyan rész a testén, ami ne sajgott volna a fájdalom, de még ez sem feledtette el vele, miért is vannak itt.

Az alsó szint akkora volt, hogy a raktár túlsó fele teljes sötétségbe veszett. Kyu akkor pillantotta meg őt, mikor a padlón fekve azt hitte, a Vörös tőre okozta fájdalom lesz utolsó, amit érezni fog. De aztán Seb, a nyakigláb, nyurga Sebie, akinek kisfiús arcát hegek, és vér borította megmentette az őt célzó Vörös végzetes vágása elől. Kyu meg akarta kérdezni, jól van-e, látni akarta, hogy legfiatalabb barátja jól van-e. Kyu a második legidősebbként mindig is amolyan bátyusnak érezte magát, ha Sebie-ről volt szó. Bárhová követte, és árgus szemekkel figyelt rá, még itt, ebben a forgatagban is, ahol a Vörösek úgy olvadtak össze, mint a vérfolyam.

De mikor meglátta őt, minden kiment a fejéből.

És Kyu most botladozva, félig saját magát vonszolva próbált meg eljutni hozzá. Szemét nem vette le róla, de közben látta a két oldalán álló Vöröseket, akik egész idő alatt el sem mozdultak mellőle.

Kyu lába megbicsaklott, de megkapaszkodott egy repedésben a falon, mielőtt elesett volna. Már nem érezte a lábát a fájdalomtól, a feje kóválygott, úgy érezte, minden erő kiszállt a testéből. Az apró csillagok még mindig vidáman táncoltak a szeme előtt, mintha olyan jó dolog lenne, hogy egész testében fájdalom lobog. Mégis mikor verték őt össze ennyire? Jobban kellett volna figyelnie, mikor Zeya az önvédelemről beszélt. De előtte épp megevett vagy egy tucat szendvicset, amit Zeya csinált nekik, és ettől annyira elálmosodott, hogy be is aludt Zeya monológja alatt; amiért aztán Zeya jól megbüntette, és ötvenszer körbefuttatta vele bázist.

Kyunak minden önuralmára szüksége volt, mikor látta, hogyan rogyik össze Zeya és Dong miután Rui elintézte a Vöröst. Hitt benne, minden erejével hitt benne, hogy Dong jól van. Túlélte. Túl kellett neki, muszáj volt. Kyu nem engedte meg magának, hogy belegondoljon, mi lesz ha…

Nem, még csak azt sem engedte meg magának, hogy végiggondolja a mondatot.

Ment tovább, döcögve-vonszolva magát.

Mikor tízméteres távolságba került, akkor látta meg a székhez kötözött, apró termetű lány szépséges arcát.

Vaia rámeredt, olyan tekintettel, mintha nem is értené, mit keres ott. Kyu nem vette le a szemét a lány arcáról, végig szépséges, mélykék szemeibe nézett. A szíve fájó mellkasában dobogott, s a fiút elöntötte a gyűlölet, mikor arra gondolt, mit élhetett át a lány a Vörösekkel.

Pár napja, pár órával azután, hogy meghiúsították a Vörösek ötös kerületére vonatkozó tervét, a fiúk arra értek haza, hogy Vaianak nyoma veszett. A bunker, ajtóval szemben lévő falán egyetlen, vörös félhold tündökölt. A fiúk rögtön tudták, mi történt. A Vörösek foglyul ejtették a lányt, hogy magukhoz csalogassák őket, és leszámoljanak velük. Ők pedig csapot-papot otthagyva elindultak a Kaszás birodalmába, hogy megmentsék a lányt.

Tudták, az első pillanattól fogva, hogy a lány még életben van. Túszként használták őt, szükségük volt rá, hogy odacsalogassák őket. Ha halott lett volna, nem lett volna fegyverük ellenük. Így hát élve volt szükségük a lányra.

Kyuban pedig megzabolázhatatlan harag gyúlt amiatt, hogy belekeverték Vaiat az ügyeikbe.

– Gyere csak, kisfiú! Próbáld meg elvinni!

Kyu nem tudta használni a lábát. Rémesen elfáradt, mire megtette a közte és a lány között lévő távolságot a sérült végtaggal. Nem lesz képes legyőzni őket egyedül.

Hátrapillantott.

Seb épp akkor pördült át Jeo hátán, hogy azzal a lendülettel gyomron vágja a Vöröst. Megragadta a férfi nyakát, aztán összekulcsolta körülötte a kezét, majd a térde felé rántotta. A Vörös vére Seb fekete nadrágjára csorgott. A fiú továbbra sem hagyta, hogy a férfi felegyenesedjen, felhúzta a lábát, és gyomron vágta. Mielőtt az hanyatt vágódhatott volna, Jeo hátba vágta egy masszív, szögekkel teli deszkával. Ekkor Rui hirtelen előtűnt a semmiből, felugrott a kocsi tetejére, és a korábbi vasláncot a levegőben pörgetve, gyilkos haraggal meredt a Vörösre. A suhogást hallva Jeo és Seb sietve elhátráltak, mert a következő pillanatban Rui elengedte a láncot, ami rögvest a Vörös derekára fonódott. Zeya, aki az autó mellett állt Rui háta mögött, megragadta a vaslánc végét, és Ruival közös erővel megrántották. A Vörös nekicsapódott a kocsinak, belefejelt az egyetlen megmaradt ablakba, ami visító hanggal ezer szilánkra tört. Rui maga felé rántotta a láncot, elkapta a végét, majd leugrott a kocsiról.

Barátai arca élesen elkülönült a Vörösektől. Ki tudta venni Sebie szőke haját, és kisfiús arcát, ami mindig is ékes bizonyítéka lesz annak, mennyi is a korkülönbség közte és Kyu között. A fiú húszas évei elején járt, Kyu pedig a végén. Ennek ellenére épp olyan jó harcos volt, mint ő, sőt, talán jobb is. Látta Seb arcán a zúzódásokat, a karján éktelenkedő vágást, amit az ujjatlan póló nem tudott eltakarni, és remegő bal kezét, amin az összes ujjából folyt a vér, s innen nézve, el is tört mind. Látta Jeo napbarnított bőrét, és fekete haját is, ami nem tudta eltakarni jóképű arcát eltorzító vágásokat. Zeyának Jeohoz hasonló alkata és haja volt, de ő izmosabb volt Jeonál, és egy kicsit magasabb is. Ám most ő is épp olyan esetlenül, és sebesülten küzdött az életéért, mint Jeo, hiába volt idősebb és tapasztaltabb, hiába volt ő az, aki egyben tartotta őket. Kyu nem látta Leo mindig vidám arcát a barátai között. Nem látta, hogyan csillog a szeme a harc hevében, nem hallotta gúnyos megjegyzéseit sem, amik mindig megnevettették Kyut. Nem látta Dongot sem.

Dong mindig ott harcolt Zeya oldalán, végül valahogy mindig egymás mellett kötöttek ki. Kyu tudta, hogy Zeyát lenyűgözte Dong szenvedélye az élet iránt. Nem volt még egy olyan ember, aki ilyen élvezettel élte volna az életét, mint ő. Minden apró örömöt kihasznált, amit ők, többiek nem is értékeltek, és Zeya csodálta ezt a szenvedélyt. Ha elveszíti Dongot… ha ők mindannyian elveszítik Dongot vagy Leot…

Kyu foga összekoccant.

Barátaival ellentétben a Vörösek arcát nem látta. Mintha nem is lett volna nekik, mintha mind csak rengeteg, arctalan, hatalmas termetű férfi lett volna, akik a barátait próbálják megölni. Látta vörös pulóverüket, vagy épp pólójukat is, de nem tudta volna megmondani, miben térnek el egymástól. Arcuk egybeolvadt, mind kopasz és acélos volt, dagadó izmokkal. Mindegyik arcát hegek borították, testükön számukra érthetetlen szimbólumot ábrázoló tetoválások futottak végig. Mind egyformák voltak. Hatalmasak, kegyetlenek és halálosak.

Kyu visszafordult Vaia felé. A lány olajbarna bőre tompán fénylett a halvány fényben, éjfekete haja kócosan fogta keretbe szív alakú arcát. Kéken ragyogó szemeit nem vette le Kyuról, de a fiú látta, hogy valami nincs rendben ezzel a tekintettel. A fiú szemével sérülések után kutatott, és kiszakadt belőle egy sóhaj, mikor látta, hogy csupán egyetlen vágás húzódik a szeme alatt. Gyakorlatilag sértetlen volt, és nem kellett neki ennél több. Kijuttatja innen őt és a barátait, és utána elfelejtik ezt az egészet. Ha kell, felhagynak a tervükkel, hogy meghiúsítsák a Vörösek szándékát – miszerint átveszik az irányítást Aziz területei felett –, és eltűnnek innét. Keresnek egy másik országot, egy másik kontinenst, ahol biztonságban lesznek. Ők heten, és Vaia.

A kilátástalannak tűnő terv erőt adott Kyunak. A fiú előhúzta az övébe rejtett tőrt, ami mostanra vörös volt a vértől. A fegyvert Zeyától kapta, nehogy megölesse magát, mert amilyen szerencsétlen volt, képes lett volna erre. De nem csak Kyu kapott ilyen tőrt. Zeya maga kovácsolt hét darab ugyanolyat. A penge edzett acél volt, ami bárkivel képes egyetlen döféssel végezni. A markolata egyszerű fekete bőrbe burkolt vas volt, amibe Zeya belevarrta a neveik kezdőbetűjét. Dong mikor a nagyon menő korszakát élte kicseréltette Zeyával a varrást igazi ékkövekre. Apró, jelentéktelennek tűnő motívum volt ez, de ha Kyu visszagondolt, talán ez volt az első lépés, ami összekötötte a fiúkat. Zeya célja az volt, hogy ne győzhessék le őket, de Kyu tudta, hogy az is, hogy az összetartozásukat mutassa. Barátja néha egy igazi érzelgős kislány volt.

Maga elé emelt tőrrel megállt ötméternyire Vaiatól. Most végre ránézett a Vörösekre.

– Engedjétek el! Neki ehhez semmi köze!

A két Vörös hátravetett fejjel, ordenáré hangon röhögni kezdett. Kyu elhajíthatta volna a tőrét, hogy legalább az egyik torkát átszúrja vele, de nem bízott benne, hogy utána fegyver nélkül képes lesz megküzdeni a másikkal. Így hát csak kivárta, amíg azok abbahagyják a röhögést, és a legkevésbé sem húzta fel magát rajta. Fél szemmel a lányt figyelte, aki továbbra sem vette le róla a szemét. Az arcán különös érzelem tükröződött, ami hasonlított arra, amit a szemében is látott, de képtelen volt megfejteni az érzést. Talán félt – gondolta Kyu, de közben rossz érzés költözött a gyomrába.

– Baromira elbízzátok magatokat ahhoz képest, hogy mi heten vagyunk harmincatok ellen, mégis még mindig talpon vagyunk.

A bal oldali Vörös most olyan hahotába kezdett, hogy Kyu majdnem lehunyta a szemét, és elszámolt magában tízig. Ehelyett nyitott szemmel számolt el tízig.

– Ha ilyen viccesnek tartod, gyere és küzdj meg velem! Lássuk, ki nevet a végén!

Ha Zeya ezt hallotta volna, baromira megszidta volna a vakmerőségéért. Tudta jól, hogy nem lesz képes legyőzni a Vöröst. A lába nem bírta a terhelést, a válla kificamodott, és minden lépés, minden lélegzetvétel fájdalmas volt. Hogy lesz így képes kiszabadítani a lányt?

– Szeretem a nagyszájú mitugrászokat – felelte a Vörös, és teli szájjal rávigyorgott. Kyu fintorgott. Szorosabban markolta a tőrét, és imádkozott az istenekhez, hogy segítsék meg. Soha többet nem kér semmit, csak most az egyszer, egyetlen egyszer segítsék meg!

A Vörös önelégült, magabiztos vigyorral feltűrte pulóvere ujját. Hatalmas fejét teljesen eltorzította otromba vigyora. Kyu látta, ahogy egy réges-régen behegedt sebhely torz fintorba húzza a Vörös száját.

A fiú a falnak dőlt, ép lábára támaszkodott, és kinyújtotta a tőrét. Számított a Vörös gyors, lecsapó támadására. Abban a pillanatban, hogy a Vörös előretört, ellökte magát a faltól, és fél lábon megpördült, kezét maga elé nyújtva. Érezte, hogy a tőr pengéje húst talál, és végigszabdalta a Vörös oldalát. Egy lábon egyensúlyozott, hogy a pörgés ne ejtse ki az egyensúlyából, mert akkor vége. A Vörös fájdalmasan felüvöltött. Kyu a szeme sarkából látta, hogy a másik felé rezzen, de aztán nem támadott. A sebzett Vörös felé pördült, torz fintorral Kyu lába elé köpött.

– Igazán szép gesztus – állapította meg a fiú felhúzott szemöldökkel. – Anyádat is így szoktad köszönteni?

A Vörös felhördült, és rávetette magát. Kyu nem tudott kitérni a támadás elől, a lába nem bírta a terhelést. Helyette leguggolt, sebesült lábát maga mellett tartva, és elkaszálta a Vörös lábát a tőrével. Kyu vs. Vörös, kettő-null. A fiú a fal segítségével feltápászkodott. Aztán összeszorította a fogát, megkapaszkodott egy kiálló vasrúdban, szinte a karjával tartotta magát, ránehezedett sebesült lábára, és az ép lábával hátba lökte a Vöröst. Baromi nagy szerencséjük volt, hogy ekkora nagydarab volt mindegyik. Hiába mozogtak gyorsan, így is lassabbak voltak, mint ők, ráadásul sokkal korlátozottabbak is. Kyu ha sérült is volt, ezt az előnyét ki tudta használni. Ám ahogy a Vörös előrezuhant, minden előnyét elvesztette. Társa ugyanis látva, hogy az a szerencsétlen balfácán nem képes elintézni őt, mozgásba lendült.

Kyunak az előbbi megterhelés után nem volt ideje visszanyerni az erejét, és úrrá lenni a fájdalmon. A Vörös lába lendült, és már gyomorszájon rúgta. Kyu minden súlya sebesült lábára nehezedett. Felordított a fájdalomtól, mikor összecsuklott, akár egy rongybaba.

Öblös nevetés hangzott valahol felette.

– Ki bízta itt el magát, te tetves féreg? – A Vörös megragadta a fiú grabancát, és felrántotta. Kyu lába vagy tíz centire lebegett a föld felett, mintha a Vörösnek nem is lenne erőfeszítés őt tartani. A nyaka köré feszülő inge beléfojtotta a levegőt. Úgy tátogott, akár egy hal, a tüdeje égni kezdett, a látása elhomályosult, s úgy érezte, menten széthasad a feje; de csak nem kapott levegőt. A Vörös ekkor a falnak vágta a fiút. Kyu feje a tégláknak ütközött, majd előrecsuklott. A Vörös egyik kezével elengedte, és teljese erőből gyomron vágta, újra, meg újra.

A távolból meghallotta Zeya üvöltését, majd Sebiét és Jeoét. De a hangok mintha mérföldnyi távolságból szóltak volna, elmosódtak Kyu fülében, belevesztek szíve eszeveszett dobbanásaiba, és a torkából feltörő hörgésbe. Bár nyitva volt a szeme, a fájdalomtól minden összefolyt előtte, semmit sem látott. Kétrét görnyedt, ahogy a Vörös újra meg újra gyomron vágta, aztán felüvöltött, mikor a hátába lángoló fájdalom elöntötte. Érezte, hogy a Vörös elengedte. De ő már nem tudta megtartani a súlyát, összerogyott, és elterült a földön.

Ekkor már Rui távoli hangját is hallotta, aztán zörgő lánc zaja csapta meg a fülét. Megpróbált az oldalára gördülni, aztán kinyitni a szemét. De mielőtt mindezt megtehette volna, mielőtt segíthetett volna a barátainak, mielőtt megmenthette volna Vaiat a Vörösek markaiból iszonyatos, lángoló kín lobbant fel sebesült combjában. Kyu felüvöltött, a vörösen izzó kín végiglobogott a testén, mintha tűz nyaldosta volna, amit nem lehet eloltani, és ami ebben a pillanatban végez vele. Odakapta a kezét, hogy tompítsa a fájdalmat, de akkor a korábban szerzett lábsebében egy tőr éles pengéjét érezte. Összeszorította a fogát, összegörnyedt, keze megfeszült a seb felett, de képtelen volt hozzányúlni, tudta, hogy pokoli kín lenne kihúzni a tőrt a lábából.

Szeme felnyílt, kiáltani kart Jeonak, azt akarta, hogy barátja rántsa ki helyette a tőrt a combjából, és segítsen neki újra talpra állni. De barátai helyett Vaia arcát pillantotta meg, aki fölé görnyedt, és oldalra billentett fejjel nézett a fiúra.

Kyu látta a lány háta mögött álló Vöröseket, látta, ahogy a barátai küzdenek, hogy őt védjék, de látta a lány felé tartó ellenséget is.

– Menj! – Kyu kiabálnia akart, rá akart ordítani a lányra, hogy tűnjön már el innét, menjen vissza a bázisukra, maradjon ott, míg utána nem mennek. De csak egy gyenge suttogásra tellett, ami talán el sem jutott a lány füléig. Ezúttal megpróbálta összeszedni minden maradék hangját, hogy ráordítson a lányra, hogy rohanjon, fusson, amíg még van rá esélye. Hogy ne aggódjon értük, ők jól lesznek…

Mikor a lány hirtelen megragadta a combjába fúródott kést és teljes erőből megcsavarta.

Kyu teste szilánkokra szakadt. Újra meg újra felüvöltött, ahogy a lány újra meg újra megforgatta a tőrt. Égető lávaként hömpölygött végig rajta a fájdalom, érezte a saját vére szagát, ami beborította az egész testét. Ha nem a fajdalom, akkor a vérveszteség miatt fog elájulni.

Kyu el akarta rántani a lábát, minden reflexe ezért könyörgött, mielőtt még végleg tönkremegy a lába, el kellett hogy rántsa. De a fájdalom, a köd a szeme felett, a kábaság a fejében sokkal nagyobb úrnak bizonyult a reflexeknél. Nem volt ereje, sem akarata megmozdítani a fájdalomtól üvöltő végtagot. Minden izom, minden szalag elszakadt, már nem is érezte, hol a lába, csak azt tudta, hogy az a sérülés fáj úgy, hogy az a sérülés tette tönkre a lábát.

A fájdalom köde megadta neki azt a luxust, hogy egyszerűen nem jutott el a tudatáig, mi is történt.

Nem úgy, mint a többieknek.

Zeya kezében ott volt Rui láncának vége, amivel arra készültek, hogy nekirontanak a két Vörösnek, és a lánccal egymáshoz kötik őket, mikor mind a ketten megdermedtek. Jeo ökle megmerevedett ott, a feje mellett, ahová felemelte, hogy péppé verje a Vörös fejét, aki hátulról rájuk támadt. Seb úgy állt meg a háta mögött és a vele szemben harcolók között, mint akinek fogalma sincs arról, mi történik körülötte.

Mindegyik fiú Vaiara meredt, a lányra, aki két egész évet töltött velük, akivel épp ma két egész évet éltek egy fedél alatt. A lányra, aki most Kyu felett térdelt, és újra meg újra megcsavarta a combjába fúródó tőrt.

A raktárban megfagyott a büdös, vérszagú levegő, s az odakint süvítő szél hangját sem hallották már Kyu fájdalmas ordításától, attól az egyetlen hangtól, ami betöltötte a raktárat. A hátuk mögött harcolók kiáltásai is elhallgattak egy szívdobbanásnyi időre. Tényleg csak egyetlen szívdobbanásig tartott, míg a raktárban minden megdermedt, míg a levegő megállt, míg a vérszag teljesen körbeölelte a fiúkat. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy minden, minden, amiért idáig harcoltak értelmét veszítse. Ennyi időbe telt, hogy a felismerés, az a gyötrelmes, kínzó felismerés arcul csapja mindnyájukat. Egy szívdobbanásnyi idő kellett ahhoz, hogy minden erőfeszítésük, minden sérülésük, minden küzdelmük, minden lüktető seb a testükön, minden elhullajtott vércseppjük hiábavalóvá váljon.

* * *

Azon a zord, jeges éjszakán Kyu borzasztóan unatkozott. Két nap, két francos nap volt még az akcióig. Mégis mit fog addig csinálni? Odakint a távoli harang elütötte a tizenkettőt. A bázisuk sötétségbe burkolózott, de ő szinte észre sem vette, így is tökéletesen látott. Az évekig tartó éjszakai akciók során a szeme megszokta a sötétet. Látta öt alvó barátját, sőt, hallotta is őket. Dong úgy horkolt, mint egy medve. Mégis hogy lehet így tőle aludni? Kyu nem is értette Jeot, aki bárhol képes volt elaludni, akár egy rakás téglán is – és Dong horkolása mellett is.

Leo mérgesen morgott, és a másik oldalára fordult, majd a könyökére támaszkodott. Álmosan hunyorgott le Dongra, majd mérges-morcos arccal befogta az orrát. Három másodperccel később, mikor Dong kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, elengedte, és visszafordult. A bázisra csend borult.

Kyu mélyet sóhajtott és a falnak döntötte a fejét. Ujjai között egy rozsdás dobócsillagot pörgetett, amivel Zeya tanította. Azért használtak tompa és rozsdás fegyvert a gyakorláshoz, mert Kyu és Seb olyan szerencsétlenek voltak, hogy saját magukat is meg tudták sebesíteni vele. Miután Sebie majdnem levágta vele az ujját, Zeya jobbnak látta a tompa tárggyal való gyakorlást.

Seb ott szuszogott mellette, félig nyitott szájjal.

Rajta és Zeyán kívül mindenki aludt.

Aznap éjjel Zeyán volt az őrködés sora, ő töltötte kint a jeges, dermesztő időben az éjszakát. A fiú nem bánta, ha a napnak ebben a szakaszában ő őrködött. Sosem tudott éjjelente aludni. Kyu nem tudta, hogy azért, mert mindig a rájuk támadó Vörösektől tartott, vagy rémálmok kínozták. Egyik opció sem tetszett neki.

Kyu azonban aludhatott volna. Tagjai sajogtak a fáradságtól, az egész napon át tartó edzéstől, aminek Zeya alávetette őket. Úgy érezte, ha még egy sziklára fel kell másznia, leesnek a végtagjai. Estére olyan éhes volt, hogy háromadagnyit evett abból a förtelmes kotyvalékból, amit Zeya ragunak nevezett.

A reggeltől estig tartó edzésben Kyu legjobban a futást szerette. Lábai olyan messzire és olyan gyorsan vitték, mint a szél, és élvezte, hogy mérföldekre lekörözi barátait. Ha fáradt is volt, az edzésnek ezt a részét akkor sem hagyta ki. Leo egyszer megkérdezte Zeyát, hogy ha már Kyu ilyen lelkes, lefuthatja-e helyette a köröket. Zeya ezt annyira nem találta viccesnek, és tíz körrel többet futtatott Leoval.

De Kyu azért nem aludt, mert bár pokolian fáradt volt, nem jött álom a szemére. Sajgott a karja miután Sebbel és Ruival odahurcolták a húsz vastag fatörzset a bázis elé. A talpa úgy égett, mintha parázson sétált volna, a hátában és a combjában izomláz lüktetett, miután Zeya vezetésével öt kilométert úsztak a folyóban – sodrással szemben. De az álom elkerülte, hiába is kívánta annyira. Aznap éjjel valami különös volt. Nem tudta volna megmondani, mi az, egyszerűen csak érezte a csontjaiban. Mintha a levegő máshogy járt volna, mintha a bázis a szokottnál is komorabb lett volna. Mintha a neki kiutalt raklap, ami ágy gyanánt szolgált, még keményebb lett volna. Az égen aznap éjjel egyetlen csillag sem égett, olyan korom sötét volt, mintha a feketeség elnyelt volna minden fényt. Valami egyszerűen más volt.

Kyu elhajította a rozsdás dobócsillagot. Pár pillanatig suhogva repült a levegőben, majd a szemközti falba csapódott.

Kyu sóhajtva feltápászkodott, és nesztelen léptekkel az ajtóhoz osont.

Zeya a kerítés előtt ült, alakja alig látszott az odahalmozott limlomoktól, amiktől a fiúk nem akartak megválni, mondván, egyszer még szükségük lehet rá. Ott volt többek között Leo első íja is, amit még Dong csinált neki Azra ünnepére. Aztán az egyik akcióban az íj végleg tönkrement, de Leo nem volt képes kidobni. Ahogy Jeo sem azt a kardot, amivel először legyőzte Zeyát a gyakorlás során. Olyan büszke volt magára, hogy utána hetekig cukkolta Zeyát a győzelmével.

A fiú a sok kacat előtt ült, kezeit felhúzott térdén pihentette, amiben jól láthatóan megcsillant a tőr. Kyu a lába elé figyelt, nehogy belelépjen valamelyik alattomos gödörbe, vagy hasra essen egy vasszerszámban. Zeya persze rögtön meghallotta, hogy barátja közeledik, mégsem mozdult. Közel s távol egyetlen fényforrás sem világította be a sötét éjszakát. A bázison biztonsági okokból sosem kapcsoltak lámpát éjszakára. A fény csak odavonzotta volna a nemkívánatos személyeket, akiket távol akartak tartani maguktól. Mivel ők maguk az éjszaka mesterei voltak, nem is nagyon volt szükség fényre, ráadásul úgy ismerték a bázis minden négyzetcentiméterét, mint a saját tenyerüket. Itt nehéz lett volna legyőzni őket.

A legtávolabbi fénypont a negyedik körzet peremvidékéről látszódó lámpák voltak, de azok is olyan távol, mintha elérhetetlen, égi csillagok lennének. A bázis a Shinra domb tetején állt, az erdő burkában, a kerítés, ami előtt most Zeya ült az erdő határán húzódott, de még bőven a fák mögött, így az arra tévedők nem láthatták meg. Onnét, ahol a fiú ült a negyedik körzet komor, sötét lápvidékként terült el alattuk. Az a pár lámpa, ami a peremvidékeken apró pöttyként fénylett volt az egyetlen fényforrás lentről. A körzet teljes sötétségbe burkolózott.

– Aludnod kellene – mondta Zeya, mikor Kyu leült mellé.

– Dong úgy horkol, hogy még egy ájulásból is felébrednék tőle.

Zeya arcán halvány mosoly jelent meg. Szemét a távolba meresztette, talán a körzet fényeit figyelte. De aztán a szeme továbbsiklott, és alaposan körbenézett, lát-e mozgást valamerre.

Kyunak erről eszébe jutott, mikor egyszer elaludt az őrködés alatt. Az égvilágon senki nem akart aznap éjjel az életükre törni, Zeya mégis úgy megszidta, hogy Kyu azóta nem mert még pislogni sem őrködés közben, nehogy a szeme úgy maradjon.

Egy hideg széllökés hirtelen összeborzolta a hajukat, és bekúszott vékony dzsekijük alá.

Kyu nem merte azt mondani Zeyának, jöjjön be a hidegről, pedig nagyon szerette volna. De az a különös érzés, ami elől kimenekült ide, a hidegbe, követte, és nem akarta, hogy a fiúk őrizet nélkül aludjanak odabent. Bár biztos volt benne, hogy a legkisebb zajra is felébrednének, nem merte megkockáztatni.

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Zeya, mintha a gondolataiban olvasna. – Valami nagyon különös.

Kyu néha kezdett komolyan félni a barátjától.

– És azt is tudom, mi az. – Zeya felé fordította a fejét, fekete szemei alig látszottak a sötétben. – Hetek óta nem hallottunk felőlük.

Hát persze. A Vöröseknek több mint négy hete híre-hamva se volt. A körzetek ennyi ideje nem suttogtak, ennyi ideje nem halt meg senki erőszakosan, és ennyi ideje nem köptek bele a levesükbe. A két nap múlva esedékes akció akár csapda is lehetett. A Vörösek talán tudták, hogy figyelik őket, és szándékosan ejtettek el hamis információt. Kyunak görcsbe rándult a gyomra a gondolatra, ám nem oszthatta meg rossz érzését Zeyával…

Mert ekkor a távolban mozgás támadt.

Zeya úgy pattant fel, mint akit szögre ültettek. Az övéhez kapott, és mire talpon volt, már egy tőr és egy dobócsillag volt a kezeiben.

A két fiú támadásra készen állt. A közeledő árny vagy nagyon kicsi, vagy nagyon messze volt. Onnan nézve, ahol Zeya és Kyu állt, mintha botladozott volna. Hol jobbra, hol balra ingott. Aztán hirtelen elesett, és az árny egybeforrt a fekete földdel.

– Mi a…

Az árny ismét felállt. Zeya nem merte, nem akarta eldobni a csillagot. Az árny sebesültnek tűnt. Összeszűkült szemmel figyelte a csetlő-botló alakot, ahogy egyre közelebb és közelebb ért a bázisukhoz. Kyu lehelete füstgomolyként párolgott a levegőben. Érezte a Zeyából áradó feszültséget.

Barátja nem volt kegyetlen. Ha őket akarta védeni, bármit megtett volna, de ártatlant sosem bántott. Ezért is habozott most, Kyu jól tudta. Az árny sérültnek látszott. De az is lehet, hogy valamelyik Vörös állított csapdát nekik, akkor pedig a tétovázásuk az életükbe kerülhet.

A két fiú feszülten várt. Egy rossz mozdulat, és eldobják a csillagot. Kyut ez a lehetőség egy kicsit megnyugtatta.

Az árny ismét állt, legalábbis félig; onnan a sötétből, ahol álltak, úgy tűnt, mintha négykézláb közeledne, görnyedt háttal, alig vonszolva magát. Zeya jól ismerte ezt a pózt. Borda, vagy csípő sérülése lehetett. Jeo is pontosan így vonszolta haza magát, miután a kimenője alkalmával verekedésbe keveredett.

Hirtelen rövid, gyors lélegzetvételeket hallottak. Az árny nem távol volt, egyszerűen apró volt. Talán egy lány lehetett.

Kyu kihúzta magát, Zeyára pillantott. A fiú bólintott. Maguk elé emelt fegyverrel elindultak az árny felé. Közelebb volt hozzájuk, mint gondolták volna, termete megtévesztő módon olvadt bele az éjszaka sötétjébe.

– Ki vagy? – Zeya parancsoló hangja ott pattogott az éjszakai levegőben. Az árny már alig pár méterre volt tőlük.

Lassan közelebb kúszott hozzájuk. A hold fénye épp csak annyira világította be az éjszakát, hogy a fiúk közelebbről már szemügyre vehessék a betolakodót. Az alak szakadt, koszos nadrágot és pulóvert viselt. Cipője sáros volt, a talpa félig leszakadt. Egyik karját az oldalára szorította, félig állva, félig térden csúszva várt, mintha nem tudná, hogy elfusson, vagy merjen maradni.

Aztán az árny lassan, szinte kivárhatatlanul nehézkesen felemelte a fejét.

A lány arca koszos és véres volt, a sebek a testén frissek. Ajka felszakadt, haja kócos és mocskos volt, csimbókokban lengett az arca körül. Ruhái úgy lógtak rajta, mintha rövid idő alatt rengeteget fogyott volna. Szemében furcsa tűz égett, zihálva, egy űzött vad tekintetével nézett fel rájuk, mintha nem is egy ember, hanem egy sebzett állat tekintete lett volna. Úgy kapkodta ide-oda a pillantását köztük, mintha a tudata nem lenne teljesen tiszta.

– Kérlek… – a lágy, meggyötört hang alig jutott el a fiúkig. – Segítsetek! – Tekintete riadtan pattogott Zeya és Kyu között, kezét riadt fájdalommal szorította az oldalára. – A Vörös Félhold… a nyomomban van!

Aznap éjjel követte el a hét fiú azt a végzetes hibát, ami tönkretehetett mindent. Mikor Zeya és Kyu a lány karja alá nyúlt, hogy felsegítsék, és a bevigyék őt, majd ellássák a sebeit nem vették észre az éjszaka hamisan fodrozódó sötétségében, hogy a lány ajkára diadalittas mosoly húzódott.

 

*

 

A nap vakítóan tűzött, de azért nem olyan vakítóan, hogy eltakarja a nyilvánvalót. Dong kaján vigyorral az ajkán egy oszlopnak támaszkodott, Leo fülig érő szájjal vigyorogva guggolt mellette. Jeo fejcsóválva sóhajtott, de az ő szemében is vidámság táncolt. Seb karbafont kézzel, kissé türelmetlenül figyelte a nevetségest duót, akik miatt nem tudott gyakorolni. Rui feladta, hogy valamikor is a céltáblához kerül, így a tőrével az ujjai között játszva letelepedett a raktár falának tövébe, és vigyorogva figyelte, hogyan csinál hülyét magából a barátja. Csak Zeya nem mosolygott. Az ő arcán mindig komor aggodalom ült, mint aki még mindig nem bízik a lányban, pedig az már fél éve élt velük.

Kyu épp arra tanította Vaiat, hogyan kell a tőrrel bánni. Nem mintha a lány kérte volna, vagy mintha bármelyikük nem lett volna képes elvégezni ezt a feladatot… Ráadásul az arcán olyan nevetséges boldogság ült, hogy bármennyire röhejes is volt az egész, egyiküknek sem akaródzott leállítani vagy közbelépni. Sőt, kaján vigyorral figyelték, hogyan cserkészi be Kyu a lányt. Először is össze-vissza fogdosta. Rui prüszkölt, ahogy próbálta benntartani a nevetését, mikor Kyu a lány hátára tette a kezét, látszólag azért, hogy kiegyenesítse Vaia hátát; közben pedig olyan gyengéden tette ezt, hogy még egy értelmi fogyatékosnak is leesett volna a tantusz.

Mikor aztán Kyu megfogta a lány csuklóját, és a füléhez emelte, közben pedig olyan közel hajolt, hogy szinte belepréselte az arcát a lányéba már Zeya se bírta megállni vigyorgás nélkül.

– Ezt a srácot meg kellett volna tanítani csajozni, mert kész röhej, amit művel – suttogta oda Jeo Dongnak, aki visszafogott nevetéssel szaporán bólogatott.

De közben mindegyikük zsebre dugott kezén keresztet formázva az ujjaikból szurkoltak a barátjuknak.

Vaia meglendítette a kezét. A tőr kissé imbolyogva szállt, és nem is talált bele a céltábla közepébe, de azért nem volt olyan rossz. Kyu lelkesen megdicsérte, de a lány arcára morcos fintor ült ki, és ahogy elfordította Kyutól a fejét, a szél a szeme elé fújta a haját.

Kyu ujjaival elsimította a kibomló tincseket.

Dong megragadta Jeo és Leo karját, és egy hirtelen köhögő roham közepette a bázis felé tuszkolta őket. Rui kikerekedett szemmel majdnem hasra esett, annyira igyekezett eltűni az útból, és közben Zeyát is magával rángatni. Seb elvigyorodott, és gyorsan lekapta a szemét a duóról, mert hirtelen kukkolónak érezte magát.

A hat srác olyan halkan hagyta magár a párocskát, ahogy csak tőlük telt, s közben nem vették észre, vagy talán nem akarták észrevenni a lány arcára kiülő undort.

 

* * *

Az a rövid szívdobbanásnyi idő, amíg a felismerés arcul csapta őket elég volt arra is, hogy a fiúkban tomboló harag lobbanjon. Jeo megdermedt ökle épp egy pillanatig áll a levegőben, mikor az addigi tettei új értelmet nyertek. Hagyta, hogy az öklét tovább sodorja a düh, és lemossa a Vörös arcáról az önelégült vigyort. De az öklébe nyilalló fájdalom, vagy a mellkasán végighúzódó mély vágás, vagy bármelyik vérző, lüktető sérülésből áradó fájdalom semmi volt ahhoz képest, ahogy a szíve megfájdult abban a pillanatban. Mint mikor a jég hirtelen megtörik az ember lába alatt a téli fagyban, és belezuhan a jeges vízbe. Váratlan, túl hirtelen ahhoz, hogy felkészüljenek rá, és a jeges víz harapás a bőrükön túl fájdalmas ahhoz, hogy elviseljék. Jeo minden bizalma a lány iránt, minden szeretete és törődése úgy tört meg, akár az a jégpáncél. A felszínre törő düh és elkeseredés pedig új, nyers erővel tört rá.

Kyu tudta, hogy elveszítette az eszméletét. Hogy mennyi időre, nem volt biztos, de a hangokból ítélve csak pár pillanat lehetett. Lábából lüktető fájdalom hullámzott, nem érezte, nem bírta megmozdítani a végtagot. A tőr mindent elszakított, valószínűleg végleg tönkrement a lába. Sosem lesz már képes újra harcolni, vagy egyáltalán rendesen járni. Futásról nem is beszélve. Vége van.

Levegőt vett, kifújta, beszívta, kifújta. Aztán lassan kinyitotta a szemét, de még ez is akkora erőfeszítésébe került, hogy azt hitte, nem is lesz képes rá. A szeme előtt egy gyönyörűséges arcot pillantott meg, szépséges, göndör fürtökkel keretezve, s a sötét arcból tündöklő, kék szemek néztek rá.

Hidegen és jegesen. Megvetéssel telve.

Vaia ajkaira gonosz mosoly kúszott. Máskor olyan puha, telt ajkait ilyen mosolyban látni olyan volt, mint egy ököl az arcában az egyik Vöröstől. Kyu tekintete a lából kiálló pengére villant, majd a lány aprócska kezeire, ami szorosan tartotta… és ami pár pillanattal korábban megforgatta a tőrt a combjában.

A fiúban valami elpattant, és ütnie kellett.

Zeya összerezzent az üvöltéstől, ami a földön fekvő barátjától származott. Kyuból akár egy őrült, úgy tört ki az ordítás. Megragadta a lány kezét, amely még mindig a tőrt markolta, és kirántotta a lábából. Zeyát kirázta a hideg, ahogy Kyu ellökte a lány kezét magától. Tudta, a fiú csakis a testét feszítő düh miatt nem ájult el, ami olyan erővel lüktethetett a fiú ereiben, hogy még a fájdalmat is felülmúlta. Kyu nem volt képes felállni, nem volt képes arra sem, hogy harcoljon, vagy egyáltalán meg tudjon állni a saját lábain. De a perzselő düh erőt adott neki ahhoz, hogy ülőhelyzetbe küzdje magát, és a tőre után vetődjön. Zeya nem nézte tétlenül, hogy a barátja tönkreteszi a lábát az erőfeszítésével. Ruira pillantott, aki bólintva válaszolt kimondatlan utasítására, majd mindketten futásnak eredtek. Megfeszítették a láncot, és a két Vörösnek rontottak, akik Jeot ütötték. A fiú nem tudta kivédeni az ütéseket, a szája felrepedt, fogait vér borította, ahogy elnyílt szájjal próbált levegőhöz jutni. Szemöldöke fölött felrepedt a bőr, a vér egészen az álláig folyt. Zeya már nem ismerte fel azt a pár órája még jóképű arcot, aki mellett felnőtt. A legidősebb fiú már nem pusztán dühös volt, ezt nem lehetett annak nevezni. Bensőjét elevenen felfalta egy érzés, ami arra késztette, hogy megöljön mindenkit ebben a rohadt raktárban, aki valaha is hozzányúlt a barátaihoz. Ütni akart, szétverni mindent, amiért nem jött rá hamarabb a nyilvánvalóra, amiért nem akadályozta meg, amiért nem tudta megvédeni a fiúkat. Szét akarta tépni Vaia-t, a lányt, aki elárulta őket. Az az ember többé nem nő volt a szemében. Többé már nem tudott lányként tekinteni rá, de még emberként sem. Két év. Ennyi időn keresztül verte át őket, ennyi ideig kábította mind a hetüket, hogy végül a Vörösek kezére adja őket, ahová ők önszántukból jöttek.

Zeyát nem érdekelte már, hogy az a valami, ami Kyu mellett térdel egy nő. Megöli, megöli őt, ha bármelyik barátja is itt pusztul az aljas féreg miatt.

Zeya és Rui megfeszítették a láncot, s az utolsó pillanatban, amikor még volt esély, Jeora kiáltottak. A fiú kábán kinyitotta egyik szemét – a másik annyira feldagadt, hogy nem tudta kinyitni. Az az egy szeme elkerekedett, ahogy látta, mire készülnek. A két Vörös is hátrafordult, pont, ahogy számítottak rá, így Jeo egy hirtelen mozdulattal lefejelte az őt ütő Vöröst, majd mikor az nyögve elengedte kicsusszant a keze közül, és a falnak lapult. Zeya és Rui nem hagytak időt és alkalmat a menekülésre, abban a pillanatban, hogy Jeo kiszabadult, nekirontottak a két Vörösnek a megfeszített lánccal. Rettentő fürgeséggel láncolták egymáshoz a két férfit, majd Rui biztosította a láncot, hogy ne tudjanak kiszabadulni.

Így azonban elveszítettek egy nagyon jó fegyvert. Rui azonban gyorsabban gondolkodott Zeyánál. A széken, amihez nyilvánvalóan nem láncolták hozzá Vaia-t, egy hasonló lánc feküdt. Rui felkapta. Mikor megfordult, és anélkül, hogy ránézett volna Zeyára a mögöttük harcoló Vörösek felé indult, Zeya nem ismerte fel a barátját. Tekintetében semmi emberség nem volt, semmi könyörület, ami valaha a leginkább jellemezte őt. Az árulás őt éppúgy megtörte, mint Zeyát. És a fiú tudta, ha ők így éreznek, Kyu ebben a pillanatban valószínűleg százszor nagyobb fájdalmat él át náluk. Nyílt titok volt, amiről senki nem beszélt, hogy Kyu szerelmes volt Vaia-ba. Míg ők maguk kishúgként tekintettek a lányra, és megtettek mindent, hogy őt is épp úgy megvédjék, mint egymást, addig Kyu beleszeretett. Ő volt az, aki őrjöngött a haragtól, mikor ráébredt, hogy elhurcolták a lányt. Ő volt az, aki egymaga akart nekirontani a Vöröseknek, mikor meghallotta, hogy azok meg akarják ölni. És minden bizonnyal ő volt az is, aki a legnagyobb sérülést szerezte.

Zeyának elég volt pár pillanat, hogy átlássa a helyzetet, és rájöjjön, mi történt. Képek, régi, elfeledett képek villantak fel előtte, amiket akkor nem vett észre, vagy nem figyelt oda eléggé rájuk. Azok a gyanús kifejezések Vaia arcán, mikor Kyu körülötte lebzselt… Undor. Az a tekintet a szemében, mikor a fiúk szeretettel bántak vele… Megvetés. Hogy lehettek annyira ostobák, hogy nem vették észre? Ők, akik állítólag a Vörös Félhold legméltóbb ellenfelei, ők, akik annyiszor beleköptek már a levesükbe, ők, akik mindig odafigyeltek a legapróbb részletekre is, ők, akiket nem lehetett megtéveszteni. Hogy járhatott túl az eszükön egy lány?

Vaia a Vörösek embere volt. Az első pillanattól fogva nekik dolgozott, az első perctől kezdve áruló volt. Eljött hozzájuk, sebesülést színlelve, hogy befogadják őt. Zeya most már abban sem kételkedett, hogy a lány önszántából hagyta magát összeverni, vagy saját magát sebesítette meg, hogy még hitelesebb legyen az alakítása. Eljött hozzájuk, ők pedig ostoba módon befogadták. A lány elcsavarta a fejüket, belevetette magát a szívükbe, megszerettette magát velük, hogy a megfelelő pillanatban majd a vesztükbe vezesse őket. Ez lehetett hát Vaia feladata. Rávenni a fiúkat, hogy kötődjenek hozzá, és bármit megtegyenek érte. Mikor pedig feltétlenül bíztak benne, megrendezték az elrablását, tudva, hogy ők bármit megfognak tenni, hogy visszaszerezzék.

Csapda volt. Az egész csapda volt.

Miután Zeya és Rui elintézte a két Vöröst, Zeya Kyu segítségére sietett. Barátja addigra feltápászkodott, a falnak támaszkodva állt, felismerhetetlen, fájdalommal vegyes undorral nézett Vaia-ra, aki kacagva figyelte a szerencsétlenkedő fiút. Kyu ugyanis alig tudott megállni, a fal sem volt képes megtámasztani őt. Combjából bugyogott a vér, arca feldagadt, vér borította a nyakát és a karját is. Arca falfehér volt, tekintete homályos, látszólag küzdött az ájulással. Zeya haragja ismét fellobbant. Kyuhoz rohant, és az utolsó pillanatban kapta el a fiút, mielőtt az összeesett volna.

– Zeya… – suttogta lehunyt szemmel. Feje Zeya mellkasának ütközött, és úgy tűnt, nem képes felemelni onnan. – Miért…? – Zeya gyomra megremegett attól a vigasztalhatatlan fájdalomtól, amivel Kyu elsuttogta a szavakat. Mintha gyomorszájon vágták volna. Igyekezett úgy tartani barátját, hogy ne okozzon neki több fájdalmat.

– Sebie! – kiáltott, és tekintetével a fiút kereste. – Add az öved! – üvöltött, mikor meglátta.

Seb egyetlen pillantást vetett rájuk, az arcán megfejthetetlen érzelem suhant át. Ahogy elkerülte a Vörös rúgását, ami a lába közé célzott, kioldotta az övét, majd egy újabb védekezéssel Zeya felé hajította az övet.

– Ez fájni fog, de tarts ki, oké? – Zeya a sebesült lába alá csúsztatta a bőrövet. – Ha kibírod, annyi szendvicset csinálok neked, amennyi csak beléd fér. – Feljebb csúszott, hogy Kyu fejét az ölébe tudja tenni, majd két kézzel helyezte az övet a megfelelő helyre, a seb fölé. Úgy zihált, mintha ő lenne az, akinek fáj a seb, szemét nem tudta levenni a kezéről, amire Kyu vére tapadt. – Megengedem, hogy kimaradj éjszakára, és addig idd le magad, amíg már nem találsz haza, oké? – A hangja elcsuklott. – Csak tarts ki! – Zeya meghúzta az övet Kyu lába körül. A fiú összerándult, arcát eltorzította a kín.

– Te rohadék – lehelte elhaló hangon. – El kell veszítenem az egyik lábam ahhoz… – mellkasa egyeletlenül emelkedett és süllyedt –, hogy ilyen ígéreteket kapjak tőled?

– Sajnálom… – suttogta Zeya, a hangja belefúlt a kimondatlan szavakba, amiket el akart mondani barátjának. Hogy az ő hibája, hogy a fiú szíve megsérült, hogy ő tehet róla, hogy nem jött rá előbb az árulásra. Hogy minden az ő hibája, és hogy rémesen rossz vezető, amiért hagyta, hogy Kyu beleszeressen egy árulóba.

– Zeya! – mondta halkan, lehunyt szemmel, mintha abban a pillanatban nem fájna neki semmi. – Csak… vigyél ki minket innen… – Nyelt egyet. – Ne hagyd, hogy Sebie-nek baja essen. Túl fiatal ahhoz, hogy miattunk meghaljon. És Dong… meg Leo…

– Fogd be a szád, te hülye! – dörrent egy dühös hang. Zeya felpillantott. Dong közeledett feléjük, fél kézzel tartva Leot, aki a nyakára kulcsolt kézzel támaszkodott a vállára. Mögöttük Jeo, Seb és Rui közeledett. Hirtelen kiszakadt belőle a megkönnyebbülés sóhaja, a mellkasa olyan könnyű lett, mintha eddig mázsás súlyokat cipelt volna.

A barátai életben voltak. Nem voltak rendben… Leo bordái eltörtek, és csak segítséggel tudott járni, Kyu lába valószínűleg örökre tönkrement, Jeo arcát felismerhetetlenségig verték, Rui karját és feltépett ruhája alatt a bőrét milliónyi mély vágás tarkította, amiből még mindig folyt a vér. Dongot majdnem megfojtották, a karja kiugrott, és csak Jeo segítségével tudták visszarakni a helyére, Seb bal keze remegett a fájdalomtól, és hiába szorította a mellkasához, így sem tudta tompítani a fájdalmat, amit a kézfejébe fúródó tőr okozott. Zeya nem bírta kiegyenesíteni a hátát azóta, hogy a Vörös rávágott egy fadeszkával. Mindannyiuk testét sebek borították, legtöbbjük soha többé nem gyógyul be. Nem, nem voltak rendben… De életben voltak.

– Azt hitted, te hülye, hogy majd egy nyamvadt Vörös megfojt és kinyiffanok? Komolyan? – Dong sértődött arccal nézett le összetört barátjára. Kyu lehunyt szemmel, erőtlenül mosolygott.

– Na és Leo…?

– Itt vagyok – morogta a fiú, szemében égett a harag, ahogy lenézett barátjára, akinek arra sem volt ereje, hogy kinyissa a szemét, és megnézze, ott van-e. – Még mindig jobban nézek ki, mint te. Eddig se voltál valami szép látvány, de most aztán tényleg gyalázatosan festesz.

Kyu halkan nevetett.

Zeya körbenézett, mert hirtelen ráeszmélt, hol is vannak.

– Mi történt, mit csinálnak?

– Dong bevetette a Ködöt. – A Köd a fiúk által kifejlesztett fegyver volt, ami arra szolgált, hogy az ellenséget épp annyi időre hátrálásra késztessék, amíg el tudnak menekülni. Egy tenyér nagyságú, ovális tárgy volt, amiből pontosan akkor kell kihúzni a zsinórt, mikor eldobják, így abból mérgező gáz tör elő, ami pár percre lelassítja az ellenfelet. Még nem tudták tökéletesíteni, és most az a pár perc, amit nyertek édes kevésnek bizonyult.

– Hoztál belőle? – tátogott Zeya. – De hát alig pár darabot csináltunk. Honnét tudtad, hogy működni fog?

– Seb fejlesztette ki, Zeya! – intett fejével a barátja felé. – A srác egy zseni. Persze, hogy tudtam, hogy működik.

– De nincs időnk elmenekülni. Kapard fel Kyut! Van egy tervünk. – közölte Leo jellegzetes, féloldalas vigyorával.

– Halljam azt a tervet – nyögte Kyu még mindig lehunyt szemmel. – Van olyan jó, mint az enyémek?

– Emlékeztek a vasketrecre, ami a bejáratnál van? – kérdezte Rui barátait, miközben hátrapillantott a válla fölött, ellenőrizve, hat-e még a gáz. – Beterüljük őket oda. Elég csak nekilökni őket a rácsnak, és a saját áramuk kiüt őket. Ha gyorsak vagyunk, és nagyon ajánlom, hogy azok legyünk, akkor lesz időnk mindegyiket elkábítani, majd betenni a ketrecbe. Aztán lelépünk.

Pillanatnyi csend.

– Ez rémesen hülye ötlet – mondta lassan Kyu.

Leo vigyorgott. – Tudtam, hogy ezt fogja mondani.

– Én meg tudtam, hogy ha Ruin múlik az életünk, meghalunk – vágott vissza erőtlenül a fiú.

– Mivel te nem vagy olyan állapotban, hogy terveket gyárts, muszáj volt a kezünkbe vennünk a dolgot – vigyorgott Dong, de aztán összerándult az arca a fájdalomtól.

– Miért nem Jeo csinált tervet? Azok legtöbbször működnek – ellenkezett Kyu.

– Legtöbbször? – vonta fel az említett ép szemöldökét.

– Jeo beleegyezett tervbe – mondta Seb. – Ha ő beleegyezik, csak jó lehet.

Kyu felhorkantott, de olyan halkan, hogy akár sóhaj is lehetett.

– Csináljuk! – bólintott Zeya. – Dugjuk be őket a ketrecbe, aztán húzzunk el innét!

Mindannyian tudták, hogy érti. Nem csak innen, a Kaszás birodalmából, hanem az egész nyamvadt országból. Vége, itt és most véget ért a küldetésük. Maradandó sérüléseket szereztek ebben az ütközetben, többé nem lesznek képesek felvenni velük a harcot. Ahhoz is egy kisebbfajta csoda kell, hogy innét kijussanak. Soha többé nem térnek vissza sem ide, sem a bázisukra. Összepakolnak, és eltűnnek az országból. Pár év, és senki nem fog rájuk emlékezni. Hogy mi lesz Aziz sorsa, nem számított többé. A körzetek népe sosem állt az oldalukra, sosem támogatták őket. Hét sérült fiúnak pedig nincs esélye.

Zeya Kyu karja alá nyúlt, és felemelte a fiút.

– Segítsetek!

Seb és Jeo segítettek talpra állítani Kyut, akinek nagy erőfeszítések árán sikerült talpon maradnia, igaz, szinte teljes súlyával Zeyára támaszkodott. Sebesült lábára egyáltalán nem tudott ránehezedni. Ahogy megfordultak, látták, hogy a szürke, vastag Köd felemelkedik a raktár levegőjéről. Ahogy a súlyos gáz szertefoszlott, fokozatosan látták meg a mostanra tizenöt emberre csökkent Vörös Félholdat. A vérengző, gyilkos banda szétszóródva közeledett feléjük, várva, hogy felszálljon a Köd, és rájuk vethessék magukat. A fiúk elégedetten látták, hogy ők se néznek ki jobban náluk. Mindössze tizenöten maradtak. Ha mindannyian épségben lettek volna, gyerekjáték lenne. De a két súlyos sebesülttel, Kyuval és Leoval az oldalukon sokkal nehezebb lesz.

A Vörös Félhold felvette azt a gyilkos alakzatot, amivel lecsapni szokott. A fiúk nem látták az arcukat, nem tudták megkülönböztetni őket egymástól. Mindannyian ugyanolyanok voltak. Könyörtelen, gyilkos vadállatok.

De a lányt, aki egykor közéjük tartozott, látták. Ott állt, vállát a falnak vetve, mosolyogva figyelve a fiúkat, akik érte… nem, miatta kerültek ilyen állapotba. De most már csak azért sem hagyják, hogy az árulás és a sérülések fájdalma vesztésre ítélje őket. Ez lesz az utolsó, élet-halál harcuk. Zeya ki fogja juttatni innen a barátait, történjék bármi. Egytől egyig, mindet.

A tizenöt Vörös megállt előttük, alig tíz méterre.

A hét fiú egyetlen sorban állt a tucatnyi gyilkossal szemben. Zeya állt a sor legszélén, a vállára támaszkodó Kyuval, aki még mindig a kezében szorította a tőrét. Mellette Rui állt, csuklójára még mindig fel volt tekerve a vaslánc, aminek végét a másik kezében tartotta. Mellette Jeo és Seb állt, tekintetük a Vörösekre szegezték. Dong Leot tartotta a karjánál fogva, aki meggörnyedve, térdére támaszkodva próbált talpon maradni.

A hét fiú tekintete elszántan vetült a Vörösekre. Most már nem volt bennük félelem, nem úgy, mint mikor idejöttek. Úgy tűnik, az árulás végül megtette a hatását. Készek voltak megtenni bármit, hogy kijuttassák egymást a raktárból.

Seb leemelte a válláról a baseballütőt, és a végét a másik tenyerébe csapta.

Rui megrántotta a kezében tartott láncot, a hangra a raktár levegője megremegett.

A Vörösek és a hét fiú egyszerre mozdult, és ugyanabban a pillanatban vetették egymásra magukat.