ReverseS

RanChiro

1. Fejezet - Ismeretlen ismerős

2023. június 28.

Micsoda éjszaka. Hmm… Ebben a dimenzióban még az éjszakák is mások. Egy régi építésű, japán ház előtt üldögél egy lány a terasz fapadlóján. Fekete kabátja miatt semmi nem látszik belőle, a gallérja nyakától orráig takarja kilétét. Hosszú, fekete hajába bele-belekap a szellő, míg ő csak bámul az égre, sötétbarna szemeiben tükröződik a telihold.

De tekintsünk most vissza…

XXI. század, egy japán kisváros. A mai világban, ahol az emberek egymás másolataként lépnek az utcára, mintha futószalagról sétáltak volna le – is vannak, akik kitűnnek. Közéjük tartozik Nashii is – az osztálya feketebáránya. A 17 éves lányt szögegyenes, hosszú fekete haja mindenhova egyfajta fátyolként kíséri, s sötétbarna – már-már fekete szemeiben ezernyi érzelem játszik, melyet közönnyel igyekszik felszín alatt tartani. Többnyire két barátnőjével és a fiúbarátjával tölti ideje nagy részét, emellett sok óráról ellóg, gyakori nála az ivászat, a partik; az állandó fekete ruhái és szegecses kiegészítői miatt nem lopta magát az emberek szívébe. Miután kicsit hosszabbra engedték a pórázt az iskolai szabályzatban, számítottak rá, hogy lesz, aki visszaél ezzel. A büntetés pedig folytonos figyelmeztetések és felfüggesztések, ami után Nashii visszafogta magát rövid ideig, majd újra kezdte – és nem tudtak mit kezdeni ezzel. Az osztálya utálja, de ez kölcsönös (kivéve persze két barátnőjét, Luminet és Melamit, akik szintén az osztály részét képezik). A fiúbarát, Shin ugyanabban az iskolában, de eggyel alattuk tanul.

Kedd reggel van. 10 óra. Nashii úgy dönt, hogy ma se megy be az órákra. Felkel, elkészíti szokásos reggeli kávéját, beül a TV elé, és… ennyi. Nincs, aki rászólna, hisz a szülei külföldön dolgoznak, senki sem felügyel rá. Ám nem panaszkodik – neki ez így tökéletes. Fél óra nem sok, annyi sem telik el kényelmes tévézgetéssel, csöngetnek az ajtón. Nashii morogva felkel a kanapéról, az ajtóhoz sétál, kinéz a kukucskálón, hogy szemügyre vegye, vajon ki lehet az, aki megzavarja nem épp törvényes sziesztáját. Mikor látja, hogy csak Shin az, ajtót nyit. A vállig érő, tépett, szőkésbarna hajú fiú mosolyogva áll ott, majd int egyet.

– Hát te? – vágja oda neki közönyösen Nashii. – Nem iskolában kéne lenned?

– Csak annyira, mint neked – jön a szemrehányó válasz egy vállrándítás kíséretében.

A lány szóra sem méltatja a megjegyzést, csak sarkon fordulva besétál, mögötte Shin pedig az ajtó becsukása után követi őt. Éppen csak leül az egyik székre, hogy zöldesbarna szemeit a tévére szegezze, mikor Nashii újabb kávéfőzési kísérlete eredményeképp leönti magát vízzel.

– Remek! – vágja a pultra a víztartályt. – Na várj, megyek, átöltözök.

Még mindig a korai kelés okozta álmosságtól kábultan a lépcsőkhöz sétál, onnan pedig a szobájába, melynek szekrényéből elővesz találomra egy pólót, majd a fürdőbe veszi az irányt, ami a szobája mellett helyezkedik el. Leveszi felsőjét, és a szennyesbe hajítja. Szerencsére a melltartója megúszta szárazon. Kicsit megtörölgeti magát, majd, hogy kissé kirántsa magát a kómából, megmossa arcát. Mikor a törülközőt leemelve arcától a tükörbe néz, egy idegen fiút pillant meg. Hatalmasat sikít, és egyből megpördül. Az idegen egy még ennél is sebesebb mozdulattal mögé kerül, és befogja a száját. A gyorsasága megdöbbenti Nashiit, aki amúgy sem mondható éppen nyugodtnak. Kapálódzva próbál kiszabadulni, és a véletlen következményeképpen a fiú keze a lány mellére csúszik, akinek arca egyből vérvörösbe vált.  Sikítana, de a kéz nem engedi. Ekkor azonban nyílik a fürdőajtó, amin Shin ront be.

– Mi történt? – kérdi zihálva.

Mikor tudatosul benne, hogy a lány előtte melltartóban ácsorog, az ő arca is karmazsin színt ölt, még a szemei is elkerekednek.

– Itt egy…! – kezdi a lány, ám mikor körbenéz, az alakot sehol nem látja.

Shin végre egy fejrázással magához tér, és elfordulva kérdi: – Mi van itt?

– Hát… egy nagy pók… – Próbálja leplezni zavarodottságát.

– Már azt hittem, valami baj van. Akkor hagylak tovább öltözködni – azzal kisétál.

– Jaa, jah… – adja a határozott választ a tarkóját vakargatva. – Hát ez ciki volt.

Folytatja az öltözködést, közben egyfolytában maga mögé tekintget, félve, hogy ismét ott lesz az a személy, akinek még az arcát sem volt ideje megjegyezni. Az agya folyamatosan ezen kattog, ahogy a nap további részében is. Shin hiába hívta el ide-oda, valahogy nem sikerült a lány gondolatait más irányba terelni. Vajon megőrült? – ezt kérdezgeti magától.

Este úgy dönt, meglátogatja Luminet. A halvány világítással ellátott utcákon körbe-körbe néz, arra számítva, hogy újra rátámadnak. Azon gondolkozik, talán jobb lett volna ki sem mozdulni a házból. Aztán hamar rájön, hogy ott történt az incidens, így annak reményében, hogy társaságban nagyobb biztonságban lesz, megszaporázza lépteit a tömbház irányába. A nyugalomról dédelgetett ábrándjai azonban hamar köddé válnak, mikor a lépcsőházba lépve a lépcsők tetejéről egy farkassal néz szembe. Riadtan hőköl hátra, először nem akar hinni a szemének, miközben a fekete bundájú állatra bámul.

„Ilyen nincs! Egy farkas, itt?”

Amilyen gyorsan csak tud, kirohan az utcára, és felhívja barátnőjét, hogy nem tud felmenni ez okból. Lumine egyből nevetésbe kezd a vonal túloldalán, és megnyugtatja, hogy nincs oka félni, majd ő lejön hozzá. Mire Nashii tiltakozásra nyitná száját, Lumine már letette a telefont. Körmét rágva várja hát, hogy vajon leér-e a lány. Nem kellett sokat izgulnia, alig öt perc múlva, a hosszú, világosbarna haj ide-oda lobogva száll ki az ajtón, kísérve a fejcsóválást, amit Lumine intéz barátnője felé.

– Nem tudom, milyen farkast láttál te – értetlenkedik ekkor már Nashii előtt állva. – Jöttem le, de semmit nem láttam. Talán valaki a kutyáját vitte fel.

– Nem kutya volt! – csattan fel a másik.

– Sötét volt, nem tudhatod – húzza szűkre sötétbarna szemeit.

– De nem volt sötét, értsd meg! Tudom, mit láttam!

– Na mindegy, menjünk fel! – Zárja le nemes egyszerűséggel a vitát Lumine. – Itt alszol? Egyedül vagyok itthon.

– Ühm – bólint Nashii kisebb morgolódások közepette.

Ez a nap egy káosz. Egy ideig még beszélgetnek barátnőjével, aztán a kölcsön pizsama felöltése után Nashii a kinyitható kanapéra heveredik. Ugyan örül, hogy nincs egyedül, mégsem hajthatja teljesen nyugodtan párnájára a fejét, hiszen ilyen események után ki tudna csak úgy elaludni? Lassan rájön, hogy minél többet gondolkodik rajta, annál kevésbé érti a dolgokat, hát feladja az elmélkedést, és testét átadja a pihentető alvásnak. Talán ha felébred, rájön, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

Fáradtan köszönti a lányokat az újabb reggel. Nashii egy csigának szégyenére váló gyorsaságú mozdulattal kimászik az ágyából, és öltözésbe kezd a múltkor itt felejtett ruháiba – szerencsére Lumine volt olyan kedves, hogy azóta kimosta, és félrerakta, gondolva, hogy még jól jöhet. Eddigre barátnője már kávét készít a konyhában. Miután befejezték az éltető fekete lötty kortyolgatását, vállaikra dobják táskájukat, és elindulnak a számukra legvisszataszítóbb helyre – az iskolába.

A terembe érve, Melami azonnal odarohan hozzájuk.

– Wúú, hallottátok? – kérdi csillogó barna szemeivel, melybe, sötétbarna, rövid, tépett hajának néhány tincse beleszemtelenkedik.

– Korán van – mondja asztala felé sétálva Nashii. Leteszi táskáját, majd bármiféle érdeklődés tükröződése nélkül az arcán, felbiccenti a fejét. – Na, mi a nagy hír?

– Új diák jön. Az ofő mindjárt felkíséri.

– De ugye nem… hozzánk? – húzza el Nashii a száját.

Melami szemeinek csillogása egyértelművé tette, hogy de igen, hozzájuk.

– És te annak mér’ örülsz? – csatlakozik a csevegésbe Lumine.

– Szerintem tök izgii! – Melami nem adja fel, egyszerűen lelombozhatatlan.

– Szerintem meg marhára nem – vág vissza Nashii.

– Kedvesnek kell lennünk vele – próbálja a felelősségérzet látszatát kelteni Lumine, bár látszik, hogy neki sem fűlik a foga egy új osztálytárshoz.

– Ja, ja, értettem – zuttyan le székébe Nashii.

Nem kellett öt perc, az ajtó már nyílik is, ahol a tanár sétál be, mögötte az új diákkal. A szemek egytől-egyig rászegeződnek. Egy igen furcsa öltözködésű fiú áll ott rezzenéstelen arccal.

– Hát ez meg honnan szabadult? – hallatszik az osztály suttogása.

– Csend legyen! – teremt rendet az osztályfőnök. – Ő itt Chikari. Fogadjátok sok szeretettel!

– Örvendek! – hajol meg a fiú.

– Mindenki üljön a helyére! – fegyelmez ismét a tanárnő. – Oh, nézd! Nashii mellett van üres hely.

– Ömm, igazság szerint nincs – kezdi Nashii a tiltakozást -, csak beteg, aki…

– Majd elintézitek – vág a szavába, majd visszafordul az új diákhoz. – Addig ott fogsz ülni.

– Tökéletesen megfelel, köszönöm.

Odasétál, és leül. Nashii a szeme sarkából figyeli nem túl nagy szívélyességgel. A fiú ránéz, mire ő tekintetét rögtön a falra szegezi.

– Ne szokd meg a helyzetet! – Egy percig sem próbálja meg titkolni ellenszenvét az új fiú iránt.

A csengőszó adja meg a választ. A lány tekintete találkozik Lumine-éval, aki egy rosszalló pillantással figyelmezteti arra, hogy próbáljanak meg nem ellenségeskedni. Nashii barna szemeit forgatva hátradől a széken, közben végigmér az új padtárson. Rövid, hátul feltüsizett lila haja már magában nem szokványos, de öltözködése inkább a XV. századi emberekére emlékeztető, mintsem a mai kor fiataljaira. Szürke, nagy szemei őszinteséget sugallnak, ami bármennyire is kedves, nem szimpatikus a lánynak. Miután befejezte Chikari kritizálását magában, tudatosul benne, hogy az óra rendkívül unalmasan telik, ezért a füzetébe firkálgatva próbálja valahogy elütni az időt. Egyszer csak – ki tudja milyen meggondolástól vezérelve – suttogni kezd az új jövevény.

– Mondd csak: Hiszel az emberfeletti dolgokban? – jelentőségteljesen Nashii arcába bámul.

– Mondd csak: Ilyenkor jól vagy? – A mondat végén felvitte kicsit a hangsúlyt, ami a kiborulás egyik jele nála.

– Tessék?

„Ez tuti gyp-s…” – forgatja szemeit a lány.

Inkább a fal felé fordul, és próbál ezután mindenféle kontaktust kerülni.

Miután nagy nehezen túlélte az iskolai napot, és épp hazafelé sétál, idegesen veszi észre, hogy új osztálytársa folyamatosan a nyomában van. Hirtelen hátrafordul.

– Mondd csak, te követsz engem? – húzza szűkre szemeit.

– Nem. Csak erre lakom én is – válaszol a másik értetlenkedő arccal.

A lány erre flegmán félrekapja fejét, fülhallgatóját a fülébe dugja, és lépteit szaporázva ismét megindul.

Megkönnyebbülten csukja be maga mögött az ajtót, mikor hazaér. A zárban elfordítja a kulcsot, majd ahol éppen kipottyan a kezéből a táskája, ott hagyva a kanapéra dől. Egy ilyen zűrös nap után nem volt semmi kedve továbbra is iskolába járni. Bekapcsolja a tévét, és meredten kezdi bámulni a képernyőt. Olykor felkel, hogy valamit harapjon, de hogy valami hasznosnak álljon neki – mint például a tanulás – ilyen meg sem fordul a fejében. A nagy semmittevésben este tízre olyan fáradt lesz szegény iskolás lányunk, hogy egyből az ágynak dől, miután felsétál a szobájába. Ott fekve újrapörgeti az elmúlt napok történéseit: az idegent – vagy annak a látomását -, aki felbukkant a fürdőben; a farkast, amely szőrén-szálán eltűnt; és mindezek tetejében az új diákot, aki cseppet sem mondható szokványosnak. Végül, hogy elkerülje a begolyózást, elméje tartalékba kapcsol, és lassan elnyomja az álom.

Éjszakára jár már, mikor egy zavart álom következtében szemhéjai felpattannak. Körbetekint a sötét szobában, mintha bármit is megláthatna, aztán nyöszörögve felül az ágyában. Úgy dönt, ideje egy forró fürdőt vennie.

„Egyre gyakrabban… minden nap történik valami. Ez már sok” – a gondolatok még ekkor sem hagyják nyugodni.

Ellazulva bukik a víz alá. Élvezi, ahogy a körülötte lévő vízben függönyként öleli körbe hosszú, fekete haja. Pár pillanat múlva fel akar emelkedni a felszínre, ám nem tud. Szorítást érez a nyakán… egy szorítást, ami lefele nyomja a víz alá. Megijedt, de szemét nem nyithatja ki, hisz a vízben ázó fürdősó szétmarná azt.

„Ki… Ki ez? Ki akar megfojtani?” – Kétségbeesetten vergődik a kádban.

Érzi, nem bírja már sokáig levegő nélkül. Ekkor a mosdó szélén hagyott mobilja kezd őrült zenélésbe, jelezve a hívást, mire Nashii érzi, hogy a szorítás enyhül a nyakán. Matatni kezd a fürdőkád alján, s a keze beleakad a dugóba, amit sikerül kirántania. Azon nyomban a víz sebesen kezd lefolyni körüle. A kezet nem érzi már. Zihálva ül fel a kádban, körbenéz, ám… ahogy az mostanában megszokottá vált, senkit se talál. Lábait felhúzva kuporog a kádban, egész testén vízcseppek folynak végig.

– Ez már azért elég morbid – préseli ki lihegve magából a szavakat.

Mikor már sikerül valamennyire magához térnie, kiszáll a kádból, magára kapja fekete gönceit, és villámgyorsan kiviharzik a lakásból, mit sem törődve vele, hogy haja még mindig vizes. Abban sem biztos, hogy bezárta-e az ajtót, de nem is foglalkozik vele. Megy, csak megy messzire, talán várva, hogy összefut egy ismerőssel. De senki… Egy árva lélek sem kószál az utcákon. Mégis egyre erősödő neszek csapják meg Nashii fülét újra és újra.

– Na jó, ez már kezd para lenni – motyogja, miközben jobbra-balra tekintget, nem is nézve, merre tart.

Lassan kezdi úgy érezni, sehol sincs biztonságban. A saját lakásában történnek vele furcsa dolgok; ha kimenekül onnan, ugyanúgy követik a jelenségek. Ha tehetné, elásná magát a föld alá, hátha ott végre nyugta lehet. Egyszer csak megáll. Ekkor veszi észre, hogy a város talán legelhagyatottabb és legsötétebb utcájára vitték sietős léptei. Egyre jobban kezd megrémülni. Ha ez nem lenne elég, egy pár cipő határozott kopogásának hangjára lesz figyelmes, mely mögüle érkezik. Nem tudja, merjen-e hátranézni. A léptek zaja elcsendesül, majd pár pillanatnyi feszült csend következik. Két fém egymáshoz súrlódásának hosszas hangja töri meg azt a békésnek tűnő némaságot, s a végén egy apró csengő hang. A filmekből felismerte ezt a hangot: mint mikor egy kardot húznak elő hüvelyéből.

– Miért nem fordulsz meg? – szólal meg egy ismeretlen hang, melynek gazdája egy fiatal fiú lehetett.

A lány nem szól. A komor hang újra kérdez. – Talán félsz?

Választ azonban most sem kap.

– A sorsod az életed velejárója. Ha kell, a halálod is. Nézz szembe vele!

– Miről beszélsz? – Nashii ezt már nem tudja szó nélkül hagyni. – Ismerlek?

– Ezek szerint nem. De már nincs értelme bemutatkoznom. Ne értsd félre, nincs veled bajom, csak a dolgom végzem.

– Mi vagy te, valami bérgyilkos? – kérdi zavart nevetés közben, remélve, hogy nem azt a választ hallja majd, amitől most a leginkább retteg.

– Olyasmi. – Valahol számított rá, hogy hasonló választ kap, mégsem akarja felfogni, hisz ki akarná őt megöletni.

Hátrafordul, de ekkor már az ismeretlen lecsapni készül. A végső másodperc következik. Nashii becsukja a szemét, és csak egy csattanást hall. Még pár másodpercig összeszorítja szemeit, aztán felnéz, és egy fiú alakját látja a sötétben, aki egy kardot tart a kezében, elhárítva ezzel a csapást, amely a halálát okozhatta volna. A támadója ekkor hátraugrik. Most látja meg a lány, hogy megmentője nem más, mint az új diák, és a rá támadó kezében lévő kard valami fura fényt bocsát ki magából.

– Ezt eltévesztetted – szól oda a támadónak Chikari. – Előbb találtam rá, úgyhogy húzz vissza a világodba, ha jót akarsz magadnak!

– Szóval te vagy a Védelmező? – kérdez vissza a másik, akinek kiléte akkor válik láthatóvá, mikor leemeli fejéről a csuklyát.

– Pontosan.

A támadó a lányra veti tekintetét, akinek nagyon ismerősnek tűnik az arc, amit a halvány fények megvilágítanak.

– Ezt megúsztad. – És ezzel a mondattal el is tűnik.

Nashii teljes képzavarba került, a kérdések sorra szaladnak át az agyán: Ki volt ő, és honnan tűnt olyan ismerősnek? Legfőképp pedig miért akarta megölni?

– Nem esett bajod? – zökkenti ki a fiú az ámulatból Nashiit.

– Nem… hála neked. De hogy kerültél ide?

– Figyellek pár napja.

– Te… tessék? – Szemei, akár két alma, akkorára nőnek.

– Tudod, nem pusztán véletlen, hogy átjöttem a sulidba, és hogy arra lakom, amerre te. Engem küldtek, hogy megvédjelek.

– Küldtek? Kik? – A lány egyre inkább furának találja a dolgot.

– Hát… ez elég bonyolult. Tudod, én nem ebben a világban élek.

– Na jó, kezdesz feldühíteni.

– Nem hiszel nekem? Még ezek után se?

„Na ja, lássuk be, történnek különös dolgok mostanában” – gondolkozik el a lány. Ekkor ugrik be neki, hol látta már korábban a támadóját: a fürdőszobában, amikor Shin berontásával ugyanúgy eltűnt, mint most. Bár nem volt ideje rendesen szemügyre venni az alakot, mégis megmaradtak gondolataiban a vonásai.

– Akkor mégsem őrültem meg – folytatja immár hangosan.

– Nem. Csak egy átlagembernél nem megszokottak ezek a dolgok.

– Mint a farkas, vagy az, hogy a saját kádamban akarnak megfojtani?

– Pontosan. – bólint a fiú. – Tudod, te most már nem egy hétköznapi ember vagy. Sokkal több vagy annál.

– Ezt meg hogy érted? – kérdi Nashii egy szemöldökfelhúzás kíséretében.

– Ez, mint már mondtam, nagyon bonyolult, és talán nem is érted meg elsőre.

– Azért próbáljuk meg! – mondja, miközben előretartja karjait, ezzel nógatva a fiút.

Hideg, őszi szél kezd el fújni. A fiú az égre tekint. A csillagok nem láthatók a felhőktől. Az egész szituációnak különleges, gyomorszorító hangulata van.

– Szóval – kezdi egy mély sóhaj kíséretében. – Ahonnan én jövök, az egy teljesen más dimenzió. Ezen belül is egy hatalmas kastélyban élek… illetve élünk. Korábban egy hatalmas területen laktam, ahol a dojoban folyamatos edzés alatt álltam. A mi sorsunk már születésünkkor megpecsételődött. Te pedig azon emberek egyike vagy, akik kiválasztattak. Bizonyos időközönként – volt már, hogy pár hónap, volt hogy tíz év különbséggel -, feltűnnek ebben a világban hozzád hasonló személyek, akikben ott rejlik az erő.

– Mif-féle erő? – dadog Nashii az értetlenségtől.

– Azt nem tudom. Én egy Védelmező vagyok, ez a családom által öröklődik. Minden második generáció örökli tovább a Védelmező szerepét. Nagyapám után én vagyok a következő. Nem a miénk az egyetlen család egyébként. Pontosan be van osztva, mikor bukkannak fel hozzád hasonlók, akik mellé kell szegődnünk.

– De azt mondtad, néha 10 év telik el két ilyen felbukkanás között.

– Igen, de ez elég ritka. Például, ha olyan nemzedék van a családban, akinek a gyermeke lesz a Védelmező, de egyik családban sincs születendő örökös, akkor nem bukkanhat fel hozzád hasonló, hisz nincs megfelelő kort elért Védelmező.

– Ez elég bonyolult – vakarja meg tarkóját a lány. – Egyébként mennyi a megfelelő kor?

– Tizenhat-tizenhét. Én tizenhét múltam.

– Áh, értem. – Tekintete a semmibe réved egy pillanatra, majd ismét feleszmél egy gondolatra. – Akkor szerinted már biztonságban vagyok? Hazamehetek, és senki nem fog ott lapulni a sötétben arra várva, mikor csaphat le rám?

– Elvileg igen. De ha szeretnéd, hazamehetek veled, végülis az a dolgom, hogy vigyázzak rád.

– Ja. Nem bánnám, ha körülnéznél, kicsit még meg vagyok rémülve. Illetve nagyon.

Chikari bólint, aztán megindulnak. Az út csendben telik, pedig Nashii sokat szeretne kérdezni, de úgy dönt, hogy ezt későbbre hagyja, mikor már az eddigiek leülepednek benne. Vagy egyszerűen talán csak felébred ebből a bizarr álomvilágból, ahogy azt mindeddig is remélte. Mikor a házhoz érnek, Nashii megtorpan. A fiú ránéz. Látja rajta, hogy mennyire megrémült, hisz nemrég még itt akarták megölni. Felajánlja hát, hogy előre megy. A lány bólint, aztán kinyitják az ajtót. Odabent a villanyok ugyanúgy fel vannak kapcsolva, ahogy Nashii hagyta őket. Óvatos léptekkel követi Chikarit, aki semmi félelmet nem mutatva csörtet szobáról szobára. Ő eközben megáll, fejét ide-oda forgatja, várva az esetleges támadást. Mikor megbizonyosodnak róla, hogy jelenleg semminemű veszély nem leselkedik rájuk, Nashii látványosan megkönnyebbül.

– Egyedül élsz ebben a nagy házban? Nem érzed magad magányosnak? – kérdi a fiú körbetekintve.

– Nem igazán. Ömm, izé… hálából meghívhatlak valamilyen italra, vagy főzzek neked valami kaját?

– Most gondoltam bele – rendkívül komoly képet vágva, ujjával támasztja állát -, hogy mióta minden percben téged figyeltelek, enni és inni nem volt eszemben.

– Minden percben? – kerekedik ki a lány szeme.

– Persze csak egészséges kereteken belül – közben integetéssel tagad. – Amúgy ez csak négy-öt napja tartott. A beiratkozásom előtt nem sokkal jöttem át a világodba.

– Az már azért durva. Menjünk a konyhába, összeütök valamit.

Chikari követi őt, majd megáll a boltívnél, ami az étkezőt választja el a konyhától. Miközben Nashii ügyködik, beszélgetnek.

– Van még valami, amit nem értek – kezdi két mozdulat közt. – Hogy találtál rám? Honnan tudtad, hol keress? – fél pillantást vet a fiúra, aztán figyelmét újra az ételkészítésre irányítja.

– Egyszerre megérezzük, amint a nekünk rendelt társban kezd feléledni az erő. Ám nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt érzékelik. – Karba teszi kezét, majd úgy folytatja. – Vannak ellenségeink, akik ugyanúgy megérzik, ha egy Tisztavérű felbukkan, s ekkor indul a versengés, hogy ki talál rá előbb.

– A Tisztavérű én lennék? – Chikari válaszul bólint. – De már napok óta furcsa dolgok történnek velem. Ma próbáltak viszont csak először megölni.

– A többi talán csak előjel volt, hogy változás fog bekövetkezni. Rossz ómenek netalán. Én sem értem teljesen, miért nem végzett veled, amíg tehette. Az is lehet, hogy megérezte, hogy a közelben vagyok – nem tudom biztosan.

Nashii bámul egy darabig maga elé, aztán ráeszmél, hogy a kaját sürgősen meg kéne kevernie, mert már így is leégett egy jó része.

– Szóval az ellenségek, he? – tér vissza a témára. – Miféle ellenségek?

– Hát vannak a Vámpírok, és van egy különlegesebb faj. Nem hordanak magukon nevet, vagy csak mi nem tudjuk, de különleges ismertetőjelük, hogy fehér hajuk, és ébenfekete szemük van. Mint annak, aki rád támadt. Ők az erejükből készítenek fegyvereket, ami jellegzetesen kard, vagy a pisztolyuk golyója.

– Hmm… Nagy szerencsém volt, hogy megmentettél.

– Ez nem szerencse, ez a kötelességem. – Arca komolyságot és elszántságot tükröz, miközben ezeket a szavakat ejti.

Nem szólnak többet. Nashii megtálal, és asztalhoz ülnek. A fiú két kezét összetéve meghajol, és megköszöni az ételt. A lány fél szemöldökét felhúzza, neki ez nem megszokott. Evés közben a lány szeme hirtelen felcsillan, majd a fiúra néz ijedt-csodálkozó szemekkel.

– Jaj, most jut eszembe… – ugrik fel a székből. – A teljes neved sem tudom.

A fiú rögtön feláll.

– Igazán sajnálom –meghajol. – Udvariatlanság volt, hogy be sem mutatkoztam. A nevem Yoru Chikari.

– Yoru, eh? Érdekes…

– Baj van a nevemmel?

– Az szép lenne, ha a saját nevemet minősíteném – húzza huncut mosolyra száját.

– Mármint?

– A teljes nevem Yoru Nashii. Üdv a világomban – kacsint egyet.

A fiú láthatólag elcsodálkozik.

– És most, hogyan tovább? – kérdi Nashii. – Továbbra is vadásznak rám?

– Nem. Nem szabad vadászniuk ilyenkor, ha megtalált a Védelmeződ. Ezt ők is tudják. Ám… mivel egyre hidegebb lesz, és csak egy romos épületet találtam, ahol meghúzhatom magam, nem maradhatok sokáig. Valamint lassan vissza kell térnem az én dimenziómba. Fel kell, hogy tegyem a kérdést. Készen állsz velem tartani?

A kérdésre a lány lába megremeg. Vele? Hova…?

– Most kell döntenem? – kérdez vissza.

– Nem… egy-két napot várhatok. De kérlek, ne húzd túl sokáig!

A lány bólint. A fiú feláll, és nem kéretve magát, köszönés után kikíséri magát. Ismét csend borul a házra. Nashii még mindig fél valamennyire, bár nem tudja mitől. Nem akarja, hogy bármi is váratlanul érje. Felkészült akar lenni minden eshetőségre. Már ha ilyenekre fel lehet készülni…

Éjjel furcsa álom gyötri. Egy réten van. Bogárzümmögés, a fű zaja, ahogy a szél simogatja, virágok… Minden olyan nyugodt. Vagyis annak kéne lennie, de Nashii nem így érzi. Folyamatos félelem kíséri – félelem attól, hogy bármikor rátámadhat valaki a rétet körbevevő erdőből. Az ég lassan kezd beborulni. A madarak csiripelését a varjak vészjósló károgása váltja fel, a lágy szellő dermesztő jeges szélviharként kezd örvényleni körülötte. Igen, valami ilyesmire számított…

„Miféle hely ez? Ezek a folyamatos neszek megőrjítenek.”

Az erdő pedig mind szűkebb kört alkotva övezi körül. A rét már teljes létében eltűnt, ő pedig az ott áll az erdő közepén. Ekkor egy hang szólítja meg mögüle. Tudja, ő lesz az, akitől annyira fél. Aki miatt rossz érzés tölti el, s már mindenhonnan csak menekülne. Hirtelen megfordul, de mielőtt megláthatná az illetőt, a szemei kinyílnak, s az álom véget ér. Fáradtan fogja meg fejét.

– A rohadt… – inkább nem folytatja, csak felkászálódik.

Ezen a napon se megy be iskolába, de ezúttal nem is keresi senki. Az egész napja tétlenkedéssel telik. Éjjel ismét ugyanaz az álom gyötri. De választ ezúttal sem kap a kérdésre: „Kitől kell félnem?”

És ugyanez folytatódik napokig. A nappalok félelemmel telnek el az álom hatására, és ugyanúgy követi a rettegés az elalvástól, hisz tudja, mi következik. Folyton egyedül van, ki sem mozdul a házból. Az állandó rossz előérzet kezdi felemészteni a lelkét. Egyedül van, fél… Újra- meg újra eszébe jut Chikari, és az, amit mesélt. „El kéne mennem vele?” – Egyre komolyabban fontolgatja a kérdést. „Végülis senki sem keres. Nem hív, nem jön… senki… Ennyire értéktelen lennék?” A gondolatok tengerében egész testében remegni kezd. Szédülésében már nem képes mérlegelni a dolgokat. Teljesen kezdi elveszíteni a külvilágot, a pánik lassan eluralkodik rajta. A legjobbkor sétál be a felelőtlenségből nyitva hagyott ajtón Chikari.

– Ne ijedj meg, csak én vagyok! Nyitva volt a… – A mondatot sem fejezi be, mikor megpillantja a lányt, aki a széken ülve, átkarolva magát kucorog enyhe remegéstől szenvedve.

– Valami baj van?

A szédüléstől nehezen tudná azt hazudni, hogy hú de jól érzi magát.

– Nem… nem tudom – hangzik a sokat sejtető válasz.

Chikari gyorsan egy poharat keres elő, s vizet visz benne a lánynak. Felsegíti a székről, s próbálja kezébe adni a vizet; hogy ne essen össze, a derekát átkarolja. Nashii valószínűleg elpirulna, de túl sápadt hozzá. Minden vér kifutott az arcából. Megissza a vizet, de a poharat már nem bírja tartani. Szép lágyan kiejti kezéből. Ám a fiú iszonyatosan gyors reflexszel rendelkezik; egy pillanat alatt a pohár alá nyúl, így megmentve azt a töréstől. Ezután a kanapéhoz kíséri, lefekteti, majd mellé térdel a földön.

– Nem tudom, mi bajom. – Nashii hangja el-elcsuklik a remegéstől. – De én amúgy is elég hamar szarul leszek.

– Nyugi, hamarosan megerősödsz. Addig is örülnék, ha eljönnél velem, hogy vigyázhassak rád. Sajnos én már nem maradhatok tovább ebben a világban.

– Talán igazad van.

A fiú meglepődik egy pillanatra; nem tudja, hogy azért, mert a lány nem biztos benne, vagy mert ilyen hamar igent mondott. Nashii tényleg nem érzi úgy, hogy érdemes lenne itt maradnia. Kinek hiányozna? Barátnői már mióta nem is érdeklődtek felőle? Kisebb pihenő után elindul, hogy összepakoljon. A fiú folyamatosan a nyomában van, ha esetleg segítségre szorulna. Nashii minden szekrényét kitárja, hogy átlássa, mire lehet szüksége.

– Nem kell ám sok ruhát hoznod – néz át a pakoló lány felett Chikari a hatalmas táskára. – Ott a saját igényei szerint készítenek ruhát mindenkinek.

Nash letérdelve kezd kutakodni az egyik szekrény aljában, mintha meg se hallotta volna.

„Nem tudhatom, milyen helyekre kerülök. Kellene vinnem valami váltócipőt” – merül el gondolataiban.

Lázasan forgatja át az ott heverő holmikat. A szeme megakad egy, a sarokban heverő medálon. Mereven bámul rá, aztán bal kezét a szívére szorítja. Chikari mindezt értetlenkedve nézi. Nashii ismét remegni kezd, és ha nem térdelne már így is, biztosan térdre rogyna, de ez nem az előző rosszullét miatt van… ennek az érzésnek pontosan tudja a kiváltó okát.

„Azt hittem, ez az érzés soha nem jön már elő. Miért hasít belém most is úgy az emlék, mint egy mérgezett nyíl?”

– Na-Nashii! Miért sírsz? – Chi rémült arccal tekint rá.

– Uh… ugyan már, nem sírok.

– De igen, sírsz.

A lány lassan arcához emeli remegő kezeit, és elképedve eszmél rá, hogy könnyek folynak végig rajta. Chikari rápillant a medálra, majd felemeli.

– Ez… valami rossz emléket idéz?

A lány csendben bólint.

– Szeretnéd, hogy eltűntessem?

A kérdésre kikelve magából pattan fel a földről, és „nem”-et kiabálva szakítja ki a fiú kezéből a medált.

– Jó, jó, nyugodj meg! – emeli fel kezeit megadóan, furcsálló pillantásokat vetve a lányra.

Ekkor eszmél rá Nashii, milyen őrülten viselkedik. Felszakadnak a régi sebek, s ő újra feleleveníti a régmúlt dolgait, elvesztve ezáltal az eszét.

– Sajnálom. Sajnálom. – Halk zokogásba kezd, s ettől megremeg a hangja.

Chi maga sem érti, miért, közelebb lép a lányhoz, és félve átkarolja, akiből erre még inkább kitör a sírás, de úgy érzi, hogy biztonságban van. Alig ismeri a fiút, mégis olyan, mintha mindig is ismerte volna.

– Szeretnéd… esetleg elmesélni?

A lány kissé eltolja magától, majd felnéz a szürke szempárba. Könnytől áztatott, enyhén vörös arcáról süt a fájdalom.

– Inkább majd, ha kicsit megnyugodtam.

– Persze, ahogy gondolod. Tudom, hogy nincs közöm hozzá, nem vagy köteles elmesélni.

Nashii lassan elfordul. A medált visszateszi a szekrény aljába. Táskáját összezárva indulásra készen áll.

– Akkor indulhatunk? – nyújtja felé kezét Chikari.

A válasz egy bólintás. Megfogja Nashii kezét, és nyugodt hangon megszólal.

– Most olyat fogsz érezni, amit eddig még soha.