Szesz

mikey14

Prológus

2020. május 9.

Dant animos vina. A bor bátorrá tesz. Azt hiszem, ez volt az első és egyetlen dolog, ami a nyolcvanas évek rettegett latinóráiból megragadt. Nem szerettem a latint. Rossz is voltam belőle, és nem is érdekelt. Feleslegesnek tűnt az egészet tanulni. Sose hittem volna, hogy cirka húsz évvel később azokat a mondatokat fogom ismételgetni, erzsébeti lakásom fürdőkádjában csücsülve, egy laposüveggel a kezemben, magam mellett néhány felbontatlan doboz cigarettával.

Komolyan próbálok visszaemlékezni, hogy hol rontottam el, de minden gondolatom tompa. Mintha csak néhány év telt volna el egy-két évtized alatt. Mintha csak tegnap vettük volna azt a néhány gramm marihuánát a Józsefvárosi piacon, este, attól a kicsit sem gyanús arabtól (ráadásul még rossz is volt). Mintha csak egy éve lopakodtam volna ki először az éjszaka közepén.

Meglötyköltem a laposüvegem tartalmát, amiben nagy örömömre még bőven volt alkohol.

Nem tudom, hogy aznap miért kezdtem el magamban iszogatni. Öröm? Bánat? Nekem a részegség volt a könnyeim helyettesítője. Legyen ez boldogság vagy szomorúság. Gréta, Eszter, Anna, Juli… A nevek összemosódtak a késő szerda esti tücskök énekében és a holdfényben. Baszki, holnap lesz első órám. Ritkán maradtam fent egész este, és ha mégis megtettem, annak bizony oka volt. Nagyon gáz, ha erre sem emlékszem? Mondjuk most hazudtam, mert emlékszem rá, csak annyira szánalmas, mint egy elcseszett romantikus regény, aminek maximum tizenöt évesek a főszereplői, mégis tizenkét éves módjára viselkednek.

Cotidie est deterior posterior dies. Nap mint nap rosszabb a holnap. Van benne igazság.

Szeretném, ha a nők ugyanúgy szeretnének, mint én őket. Mint a józan ember a jó bort. Majdnemhogy csak ennyire vágyom. Szívfájdalmam volt akkor. Be kell hogy valljam a kínos tényt, de ez így van. Ma Grétának hívják. Holnap Rózsa lesz belőle, azután pedig Bori. Igazából bárhogy hívhatjuk, a lényeg, hogy én legyek az, aki mindent tönkretesz. Mondjuk valljuk be, most tényleg én voltam a hibás. Összekevertem a két csaj nevét. Mentségemre szóljon, hogy nem könnyű kétszáz diák nevét, plusz még két hülye tyúkét – ha ezt olvassátok ne vegyétek sértésnek – észben tartani.

Minden olyan rohadt üres lett, miután Eszter is végleg itt hagyott. Mondhatni együtt nőttünk fel. Ő volt az első szerelmem, szívfájdalmam, az első szál cigim. Érte tepernem kellett. Érte és a szeplőiért, amiket próbált az olcsó sminkjeivel elfedni. A hosszú lábaiért, amikkel még az én százhetvenötös magasságomat is jócskán meghaladta. És azokról a hatalmas gesztenye szemekről ne is beszéljünk! Csókja hidegebb volt, mint a ruszkik tele, mégis kánikula vett utána körül.

Caeci sunt oculi cum animus alias res agit. A szem vak, míg a lélek másra figyel. És annyira másra figyel, hogy most egy prezentációt kéne írnia. Mert a tanár esténként prezentációt ír regény helyett… És én még szerettem is a diákjaimat.

Viszont ne beszéljünk a munkáról! Mindig csak a munka és a munka!

Mindenki emlékszik arra, amikor kilencvenhétben megnyitották a Zöld pardont? Mert én igen. Itt volt életem utolsó hiteles csókja. Igen, ez önsajnáltatás. Lássatok csodát, ez is Eszterrel volt. Ha költői akarok lenni, egy angyal volt, én pedig megpróbáltam berángatni a pokolba, de erről majd beszélek később. Most amúgy is részeg vagyok (mert nem ám csak a lapos flaskából ittam én, de nem ám), és ez egy hosszú történet. Túl hosszú, egy ilyen rövid éjszakához. Írjátok fel egy papírra: Nem leszek tanár, mert többé nem alszom.

Elkezdett csöpögni a csapom, így vizes lett a zoknim. Felraktam a lábamat a csapra. Rá akartam gyújtani, pedig a levegőbe szagolva is rengeteg nikotin ment a tüdőmbe. A zsebembe nyúltam, ami egy öreg szivargyújtót rejtegetett, a több mint harminc évet leélt kulcscsomómmal. Kopott volt, karcolásokkal teli, néhol látszott rajta, hogy többször leesett. Talán a halott apámé volt. Ő meg nem ma született, de még csak nem is tegnap. Őszülő, rövid hajamba idegesen túrtam bele. Magam mellé raktam a hamutálat, ahogyan a vékony cigarettát a számba véve, meggyújtottam azt. A szobában egy pillanatra narancsos fény gyúlt.

Contubernia sunt lacrimarum ubi misericors miserum adspicit. Társra lelnek a könnyek, ha a nyomorultra irgalmas tekint. Érdekes. Pedig most nem sírok. Régóta nem sírtam. Mintha kiszáradtak volna a könnycsatornáim.

Koponyás karórám szerint éjfél előtt voltam, kereken negyedórával. Majd éjfélkor kívánok valamit, mint gólyatáborban, a stégen feküdve. Amikor a csillagokat bámultam. Akkor éppen Miki volt a társaságom, akivel ki tudja, mikor beszéltem utoljára. Vele ittam ott, és abban a pillanatban az első igazi sörömet. Nem azt, amit anyádék megkóstoltatnak veled négy évesen, hogy legyen egy vicces emlékük vagy képük. Ez az, amit kamuzások árán a dohányboltból szereztél. Apunak viszem. Otthon hagytam a személyimet. Csak hogy az ismertebbeket mondjam. Akkor büszke voltam magamra, pedig sokkal inkább osztoztam a dobozon a fiúval, mint, hogy én ittam volna. Máskor is tartottunk ilyet. Mondhatni, majdnem minden hétvégén, amikor is mindig kibeszéltünk minden szart, ami bennünk ragadt. Nem is lehetett volna jobb fiú barátom. Az egyetlen probléma ott jött, amikor egyetemre mentünk. Én tanár akartam lenni, ő pedig ügyvéd. Azóta se egy levél, se egy találka. Keserű érzés fog el, ha rá gondolok. Lehet, fel kéne hívnom.

Kiittam az utolsó kortyokat a flaskából. Már nem fintorogtam. Toleranciám kemény volt, mint az aszfalt. Megpróbáltam felállni a kádban, de visszacsúsztam. Lehet, mégse aszfalt. Inkább korhadt fa.

Etiam sine lege poena est conscientia. Törvény nélkül is büntet a lelkiismeret. Egyáltalán mi az a lelkiismeret? Én nem ismerem…

Észre se vettem, ahogy a barna filterhez értem. Füstködben ültem. És én baszogatom a kis gimiseket, hogy ne cigizzenek. Ez eléggé ironikus. Megkeményítve magamat, álltam fel, hogy kinyissak egy ablakot, mert ez a bűz már nekem is sok volt. Éreztem, hogy elönt a hányinger. Kezemet a szám elé kapva dülöngéltem a mosdó felé, ahol kijött belőlem az aznapi vacsora. Miért vagyunk ilyenek? Amikor kezd az ember kamasszá érni, mindig lesznek olyan fogadalmai, hogy ő sosem iszik, dohányzik, szexel vagy csinál törvénybeütközőt. Aztán mégis megcsinálja. Miért?

Mondjuk, Én is elég hamar megszegtem az ígéreteimet. Utána nem voltam se felnőttesebb, se népszerűbb. Még mondhatni, túl nagy tapasztalatokat se adott. Akkor mégis mi értelme volt?

A WC előtt térdeltem. Kezdtem fáradni, és holnapra még volt egy halom javítandó dolgozat – meg a prezik -, aminek persze neki sem álltam. Már egy hete nálam voltak, ami nekem sok idő volt, nekik meg reményt adott. Emlékszem, amikor én voltam ennyi idős, ugyanígy imádkoztunk, hogy bár elfelejti a tanár, hogy valaha is írtunk. Pedig nem így van. Sose felejti el, mert nem hülye. Ennek ellenére vicces látni a kicsiket. Meg persze a nagyokat is, ahogy a jegy be nem írásáért vitáznak. Ahogy a mondás a Sötét lovagból tartja: Vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy bűnözővé válsz. Ezt sajnos nem tudom latinul.

Elképzeltem, hogy milyen fejet vágnának a diákok, ha így mennék be. Bebaszva. Az nyílt titok, hogy dohányzom, de a kádban való iszogatásról aligha tudnak (és remélhetőleg nem is fognak).

Visszagondoltam az Én gondtalan diákéveimre. Nem is voltak annyira problémamentesek. Néha elfutottam a házból, máskor meg ott rejtettem el azt a néhány üveg sört, később meg cigit, amit Encitől kaptam. Persze mindig mindennel lebuktam. Sose tudtam észrevehetetlenül hazudni, a titkolózás meg még kevésbé ment. Ilyenkor elmentem egy pár napig gondolkodni. Inkább nevezném azt tombolásnak és őrült lázadásnak anyámék felé.

És mindez most egy késleltetett expozíció, ami senkit sem érdekel.