TÖRÉKENY, FELEDHETŐ VIGASZOK
Tasi83Fülszöveg:
Létösszegző vers
Odakint lapul mostan
a társadalom minden kicsinyes,
szánalmas, nyűgös, alávaló piszka;
előbb csak a bőr alá férkőzik lappangva,
később szinte már zsigerileg
megszállja észrevétlen sejtek-molekulák
alkotó csontvázait is.
Mostan fölöslegességszámba
menő cicomák s álszerénykedő
szemfényvesztő-szélhámosok járják
a karácsonyi vásárokat is,
mint afféle Júdások,
akik anyagi haszonért
immár bármire kaphatók.
A Lélek benső megszakítása talán
már bennük is éppen úgy megvan,
akárcsak a legtöbb kisstílű
ember-roncsban,
akik már nem is emlékezhetnek
tán arra milyen is volt igazából
embernek lenni e földtekén.
Most mindenki a sorrendben
következő balek-botlás
eredményei kikerülésére
tesz szerencsétlen,
mégis egyre eltökéltebb kísérletet;
hátha még bejöhet
egy-egy vakfolt-szerencse is,
ha már a nagybetűs Élet
így kifundált az emberfiával.
Kóborkutya-lélekkel odafönt
– igaz -, még őrködve,
békésen alusznak
gyémánt-köszörűs csillagok,
legfeljebb csupán egy-két szándékosan
eltévedt kósza műhold
kavarhat be látótávolságaikba.
Apró vigaszok szent kacatjait
miért nem szedegeti immár
a kutya se össze a Lélek szervesülő,
felbecsülhetetlen kincseiként?!
A kihalt, lakatlanított utcák
egyre szennyesebbek, hidegebbek
s csak a vak nem látja,
hogy egyre több kéz mozdulna
egy szelet kenyér s néhány
őszinte-igaz baráti szó után.
A fészeknyi árvaság most mintha
szándékosan kifosztva
függeszkedne a Semmi jelképes ágain…
Az ínség, akárcsak a szegénység
örökké társtalan, kicsit tán még
magának is való, mondván;
,,hagyjatok csak magamra nyugodtan!
Mindenkinek megvan a maga gondja s baja!”
– Bizony mondom: megtűrt
gyom-gyalázat immár sosem
lázad s nem csupán csak azért,
mert nincs hozzá kunyerálgató,
mihaszna akarata s kedve!