Kedvencekhez adás
49

Türelemjáték

Meglepetések

Josh legalább tíz perce kopogtatott az ajtómon, mindenféle módszert megpróbált, hogy kicsalogasson, volt kedves, fenyegető, csendes és hangos, próbált kajával kicsábítani, viccelődött, hátha valamilyen csoda folytán meg tud nevettetni, de semmi sem használt. Nem voltam képes felállni és elhagyni a szobát, és az sem segített, hogy fuldokoltam a sírástól. Minden szép, amit nyár közepe óta építgettem, egyszerűen szertefoszlott alig egy órával ezelőtt, pedig ez egy csodás napnak ígérkezett még reggel. Santa Monicában gyönyörű az idő szeptember elején, garantált a napsütéses harminc fok, és a kertváros idillje egyszerűen magával ragadó. Otthon, Budapesten ezek lennének az utolsó szép nyári hetek, és lassan elő kéne vennem a bőrdzsekim és sportcipőre váltani, de itt nem fenyegetett ez a veszély. Majdnem egy teljes évet fogok itt tölteni, mint cserediák, ami eddig mérhetetlen boldogsággal töltött el, ám a ma délután történtek ezt is bemocskolták, és alig érzem, hogy a kaliforniai kertváros bármi megnyugvást tudna nekem nyújtani. Pedig milyen jól indult a napom…

Úgy döntöttem, suli után meglepem a barátom, mert pár napja már nem találkoztunk, és hiányzott. Utólag visszanézve ez egyszerre volt a legostobább és a legfantasztikusabb ötletem is egyben. Ahogy haladtam a háza felé, egyre inkább úrrá lett rajtam az izgatottság, hiszen nem volt előre tervezve a találkozónk. A házhoz érve nem bírtam magammal, felszaladtam a lépcsőn, mély levegőt vettem, és kopogtatni akartam, de abban a pillanatban, hogy az öklöm az ajtóhoz ért, az résnyire nyílt. Arra gondoltam, talán azért, mert Justin épp akkor ért haza, és csak hanyagul csapta be, nem figyelve arra, hogy nyitva maradt. Egy másodpercig sem gondolkodtam, benyitottam, levettem a cipőm az előszobában, ahogy náluk volt szokás… és amit ezután megláttam, azóta is kristálytisztán él a fejemben, és szó szerint vissza tudom idézni a beszélgetés összes szavát.

– Te rohadék! Ez minden, amit jelentettem neked?! – kiabáltam a barátomra.

A szőke fiúnak ideje sem volt elgondolkodni azon, mit feleljen, túl hamar rontottam rá és a lányra, aki vele volt. Ijedt volt a tekintete, meg akart szólalni, kapkodott a szavak után, de nem jött ki hang a torkán, csak tátott szájjal meredt rám. Remegett az ajka, ebből láttam, hogy megfelelő szavakat keres, de nem történt semmi, csak értelmetlen szófoszlányokat tudott kinyögni.

– Gratulálok – gördült le az első könnycsepp az arcomon. Többet nem tudtam mondani, hátat fordítottam nekik, a cipőmet sem vettem fel, kirohantam az utcára, csak futottam és futottam, azt se tudtam hová, csupán el innen jó messzire. Muszáj volt szusszannom egy kicsit, amikor a lábaim már nem bírták tovább. Pedig jó érzés volt, elterelődtek addig a gondolataim, amíg a futás okozta fizikai fájdalomra összpontosítottam a talpamban, és nem a lelkiekre, amit Justin okozott azzal, hogy megcsalt. Lehorgasztott fejjel sétáltam tovább a lábujjaimat bámulva. Gondolkoztam azon, vajon visszamenjek-e azokért a cipőkért, de nem akartam oda betenni a lábam még egyszer, úgy éreztem, látni se bírnám sem Justint, sem a helyet.

Ő viszont elébe ment ennek, pár perc sétálás után hallottam, ahogy a nevemet kiabálja. Körülnéztem, és megpillantottam őt, ahogy haladt felém. Ne – hasított végig a gondolat. Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy felvegyek egy maszkot, ami megvéd, nem tudtam ahhoz eléggé lenyugodni, hogy veszteg maradjak a jelenlétében. Tele volt még a szemem könnyel. Valami viszont arra késztetett, hogy megvárjam. Így legalább lesz esélyem lezárni.

– Figyelj, meg tudom magyarázni – zihált. Próbáltam megfejteni, mit árulnak el mogyoróbarna szemei. Félelmet? Sajnálatot? Megbánást? Fogalmam se volt. Alig láttam a könnyeimtől.

– Ebben biztos voltam. Sőt, a vége az lesz, hogy még nekem kell majd bocsánatot kérni, mert én értettem félre valamit, nem igaz? – kérdeztem, miközben erőt vettem magamon és letöröltem az arcomat. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire fontos nekem, és mennyire szenvedek miatta.

– Az attól függ, mit láttál – túrt bele zavartan szőke hajába.

– Szerintem hagyjuk azt, hogy mit láttam… Inkább azt mondd meg, miért kellett nekem ezt látni? – mondtam, szinte kiabálva.

– Nyugodj meg, jó? – ragadta meg a karomat.

– Hogy nyugodjak meg, mikor tíz perccel ezelőtt még egy másik csajjal voltál? – téptem ki szinte szabályosan a kezemet az övéiből. Meg sem érdemelte, hogy hozzám érjen.

– El se jutottunk odáig! – mondta picit ingerülten.

– Nem, mert megzavartalak benneteket. Nem ez volt az első ilyen alkalom, igaz? – élcelődtem. Magam se értettem, hogy voltam képes megütni ezt a megvető hangnemet, miközben legszívesebben zokogva a karjaiba borultam volna, és azt mondtam volna, hogy el tudom ezt felejteni, csak ne történjen meg újból. De itt nem ez volt a megoldás. Kettőnk közt vége kellett, hogy legyen. Ez volt számomra is a legjobb, habár szívem szerint nem hagytam volna elmenni őt.

– Nem. Nem az első volt. Csak hallgass meg, rendben? – nézett rám könyörögve. Bár ne tett volna ilyet! Így sokkal nehezebb.

– Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok rá – vetettem oda félvállról, és fordultam el tőle. Micsoda színésznő tudok lenni, ha akarok!

– Leila, én szeretlek téged. De tudod, te nem adsz meg nekem mindent, amire szükségem van. Ilyen a szex is… kell, mint egy pohár víz. Érted, csak ennyi. Szeretlek. Csak…

– És ezt a csaj is tudja? – fordultam szembe vele. Justin lefagyott, úgy döntött, nem akar válaszolni. A hallgatása többet elárult, mint bármilyen válasz. – Tudod mit? Ne is felelj… – ráztam a fejem ezúttal már higgadtan. – Csak hagyj engem elsétálni innen. – hátráltam.

A kezem után kapott, megpróbált rávenni arra, hogy meghallgassam, de hiába. Késő volt már, bármit is csinál, bármit is mond. Megcsalt, megalázott, hazudott. Ezeket nem lehet megbocsátani és elfelejteni, akárhogy is szeretném. Borzasztóan fájt. Elrántottam a kezem és ellöktem magamtól. Hátat fordítottam neki, és elindultam hazafelé, ő pedig innentől nem tartott vissza. Itthon azonnal berohantam a szobámba, bezártam az ajtaját, és zokogva vetettem magam az ágyamra. Észre sem vettem, hogy Josh itthon van, csak akkor jöttem rá, mikor dörömbölni kezdett az ajtómon, mert a csendesebb kis kopogásokat meg se hallottam.

– Hugi, ha ki akarnál jönni onnan még a mai nap folyamán, én itt várlak a nappaliban – adta fel nem is tudom mennyi idő után. Talán negyed óra volt. Egyedül akkor szokott huginak szólítani, amikor magára veszi a védelmező báty szerepét, és tanácsot ad, kedveskedni vagy vigasztalni akar. Nyár közepén az első pár hétben, mikor ideértem, poénból szólítottuk úgy egymást, mintha tényleg testvérek lennénk, hiszen ő a fogadóbátyám, és vagyok erre az évre a fogadott húga, eleinte viccesnek találtuk, de valahogy ránk ragadt. Ő sokkal többször használja ezt, mint én, talán mert nekem igazából is van egy bátyám, és így számomra kicsit fura, de Joshnak nincs testvére. Tudtam, hogy ki kéne mennem hozzá, mert aggódik, de még szükségem volt egy kis egyedüllétre. Szükségem volt arra, hogy újból átrágjam magam az egészen. Amikor beléptem Justinék nappalijába először nem is akartam hinni a szememnek, nem akartam elismerni, hogy tényleg őt látom egy másik lánnyal. Hiszen ő nem tenne ilyet… ő hűséges és mi jól megvagyunk. Nem vagyunk együtt túl régóta, de nem veszekedünk, és a megfelelő tempóban alakulunk, ez a srác itt előttem biztosan a bátyja… Ilyesmi gondolatok jártak akkor át. Hogy voltam képes ennyit hazudni magamnak, hogy védjem őt? Egyre inkább elkeseredtem, minél több kifogást találtam arra, hogy a kanapén ülő, számomra ismeretlen lányt csókolgató fiú miért nem lehet az én barátom.

Végül rájöttem, hogy hiába áltattam magam ezekkel… a srác nem egy báty, unokatestvér, vagy bármilyen rokon volt. Justin ölelgetett és csókolgatott a kanapéjukon egy hiányos öltözetű lányt, szintén hiányosan felöltözve. Most is éreztem azt a dühöt és kétségbeesést, amit akkor, sosem éreztem még így átverve magam. Remegve álltam ott, a körmeim a tenyerembe vésődtek, ahogy ökölbe szorítottam a kezem, nem tudtam, hogy elszaladjak, és ezzel hagyjam annyiban a dolgot, vagy döntsek inkább a drámaibb megoldás mellett. A harag végül kihozta belőlem az utóbbit, aminek utólag visszatekintve örülök, így legalább egész hamar leráztam Justint, fogalmam sincs, mi lett volna, ha elsétálok, és később úgy találkozunk, mintha mi sem történt volna. Beleborzongtam a gondolatba, és az undor mérhetetlen magas szintjét éreztem. Ő, ahogy a legszebb mosolyával köszönt, átölel és megcsókol, miközben néhány órával azelőtt egy másik lánnyal feküdt le… A hányinger kerülgetett, ahogy rájöttem, hogy volt már ez így, hisz bevallotta, nem ez volt az első alkalom, hogy valaki mással volt. Vajon hány ilyen alkalom lehetett, mióta csalhatott? Pár napja, hete, vagy akár azóta, hogy együtt vagyunk? Ki kell mennem Joshoz, mielőtt teljesen becsavarodok.

A bátyám, mintha csak erre várt volna, pedig legalább húsz percet eltöltöttem bent önsajnálattal. Ott ült a kanapén, és nézett rám a boci szemeivel, és türelmesen megvárta, amíg leülök mellé. Rövid, világosbarna haja most is, mint mindig, kócosan hullott a homlokába, barnás zöld szemei gyanakodva méregettek, próbálta kitalálni, mi lehet az oka, hogy szétbőgött fejjel másztam ki a nappaliba, nem is próbálva rejtegetni, hogy minden szar. Mindezt pedig egy árva szó nélkül, a tőle megszokott gúnyos megjegyzésektől mentesen. Ez az én legjobb barátom. Itt van mellettem, ha szükségem van rá. Nehezemre esett felhozni a témát, pont akkor, mikor már végre lenyugodtam, de tudtam, hogy Josh segít majd nekem, és könnyebb lesz elviselni a fájdalmat, ha megosztom valakivel. Leültem mellé, de nem tudtam, mégis hogyan kezdjek neki a mesélésnek, így végül neki kellett megtörnie a csendet, amit önmagához hűen egy csipkelődő megjegyzéssel abszolvált.

– Te ugyanaz a Hajdu Leila vagy, aki két hónapja érkezett hozzánk, vagy ez egy démon által megszállt új változatod? – Csúnyán néztem rá, ráncoltam a homlokom, nem értettem, miért beszél hülyeségeket, mikor azért jöttem, hogy kiöntsem neki a lelkem. Ő mosolyogva előhúzott egy zsepit, letörölte vele az arcom, és ahogy elemelte, láttam, hogy a zsebkendő teljes feketeségbe borult. Lehet nem ártana bőgésálló sminket vennem, de most már megértettem Josh poénját. Haha, tényleg nagyon vicces…

– Gondolkodtam, és ha a megérzéseim nem csalnak, akkor Justinnal van valami, igaz? – vágott végre bele a témába. Nem lepődtem meg, biztos voltam benne, tudta azt, hogy valami hamar tönkre fog menni. Szólt az elején, hogy legyek óvatos és én nem hallgattam rá. Túl korán belevágtam vele egy kapcsolatba, szinte még alig ismertem. Vakon bíztam benne néhány hét után, ami elhamarkodottnak bizonyult.

– Ki ne ejtsd a nevét még egyszer, oké? – mondtam egyszerre idegesen és fájdalmasan.

– Jól van, nem kell drámázni, csak mondd el, hogy miért vagy ennyire kiakadva.

– Megcsalt – néztem rá, és próbáltam nem szenvedő arcot vágni.

– Mi?! – kérdezte megdöbbenve. Legalábbis megdöbbentnek tűnt, pedig biztos voltam abban, hogy kitalálta, mi történt.

– Igen, jól hallottad. Most mondhatod, hogy „én megmondtam” – vetettem oda félvállról. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne sírjam el magam újból, így viszont a közönyösség kerekedett felül rajtam.

– Én nem akarlak kioktatni. Csak féltelek, és próbállak megóvni, de sosem hallgatsz rám. Ez nekem is rosszul esik, tudod? Sérted az egómat, csajszi – viccelődött. – Biztos, hogy megcsalt? Nem értettél félre valamit?

– Ezen nem lehetett mit félreérteni – válaszoltam halkan.

– Elmondod nekem pontosan, hogy mi történt? – puhatolózott.

– Egyelőre elégedj meg ennyivel, rendben? – kértem őt. – Az én egóm is sérült.

Széttárta a karját, ölelésre invitált, amit rögtön elfogadtam, nagy szükségem volt rá. Olyan szorosan megölelt, ahogyan csak tudott, és próbált vigasztalni, de azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem sokra ment vele. Egy másodpercre sem terelődtek el a gondolataim Justinról, ötletem sem volt, a szüleimnek mit kéne mondanom ezzel kapcsolatban. Eltitkolni nem tudom, hisz a fiú az utóbbi két-három hétben vendégszereplője volt a hétvégi skype hívásaimnak anyuékkal, a következő alkalommal ha nem jelenik meg, márpedig nem fog, az első kérdés az lesz, hogy miért nincs most velem. A végtelenségig nem kerülhetem a dolgot, hisz ha megbontom a szokásunkat, azzal nem érek el mást, minthogy magamra vonom a szüleim aggodalmát, akár csalódást okozok, így semmi értelme sincs a halogatásnak.

Josh iszonyú aranyos volt, nagyon sokáig ültünk egymás mellett a kanapén teljes csendben, amit legfeljebb akkor zavartam meg, mikor szipogtam a sírás miatt. Valószínűleg borzasztóan össze is kentem a pólóját a lesírt szemfestékkel, ő viszont nem szólt semmit, csak simogatta a hátam, amíg meg nem nyugodtam.

– Ő veszített nagyobbat – húzódott el tőlem, és megtörölte az arcom.

Hálás voltam neki, amiért így törődött velem. Nem volt kötelessége, még csak az sem, hogy közeli viszont ápoljon velem, biztos elélnénk egymás mellett úgy is, ha nem beszélgetnénk, ő mégis a szívébe zárt. Sose felejtem el, mennyire meg voltam illetődve, amikor az édesanyjával, Lindával kijöttek elém a reptérre. Akkor láttam először, ott még csak tippeltem, milyen lehet, nem láttam többnek egy helyes arcnál, laza stílusa és pimaszsága a suli legmenőbb sráca benyomást keltette bennem, ami megrémített. Azóta már tudom, hogy ennél több van benne, sokkal több. Ő az egyetlen fiú az életemben, akiben valaha is száz százalékosan meg fogok bízni. Bár ez valószínűleg azért van, mert nem is akarom, hogy valaha bármi is legyen köztünk, így pedig nem is tudna megbántani. Ő az egyik legjobb barátom, ami több okból is nagyon fura, de egyikünk sem tud ez ellen tenni. Hiába gondolkodunk nagyon különbözően, ütközik néha a véleményünk, és a személyiségbeli jegyeink, a barátságunk egyszerűen csak van. Egy megmagyarázhatatlan, de betonbiztos dolog, és azt hiszem, a biztosra most mindennél jobban szükségem lesz.

*

Eltelt az október első hete, ami nem jelentett mást, minthogy eltelt egy hónap a szakítás óta, ám én még mindig egy roncs voltam. Persze, javult a helyzet, Joshsal meg tudtam osztani a teljes sztorit, és már nem aludtam el sírva minden másnap, de ugyanolyan tehetetlennek és megalázottnak éreztem magam, mint mikor megláttam az exemet, hát… egy másik lány társaságát élvezni. Anyuéknak alig mertem elmondani a szakítást, mivel a kiköltözésem előtt óva intettek attól, hogy idekint fiúzzak, hiszen, ha minden jól is alakul, el kell válnunk, amikor hazarepülök, talán örökre. Emiatt szégyelltem nekik bevallani, hogy nem elég, hogy nem hallgattam rájuk, de nevetségesen hamar pofára is estem, szerencsére a vigasztaló faktor több volt a reakciójukban, mint a kioktató, így végül is hálás voltam nekik.

Nem mintha túlságosan irányítani lehetne az érzéseimet, ha megtetszik valaki… Bár a probléma inkább azzal volt, hogy nemcsak nem tudtam, nem is akartam megálljt parancsolni magamnak, pedig ha anno van egy kis önmegtartóztatásom, talán vissza tudom utasítani Justin közeledését, és akkor most nem tartanék itt… Ahogy ezeken gondolkoztam – már megint -, kihűlt a fürdővizem, és a hajam is lassan száradásnak indult, így összeszedtem magam, és kiszálltam a kádból. Egy barátnőm, Tatiana bevásárló körútra hívott, ezért úgy gondoltam, rendbe szedem előtte magam normálisan, ha már beleegyeztem abba, hogy kirángasson a házból.

Megszárítottam a hajam, felkentem egy kis szempillaspirált, magam köré csavartam egy törölközőt, és kiléptem az ajtón.
A nappaliba érve szembetaláltam magam egy tök idegen, körülbelül húszéves sráccal. Hirtenel nem tudtam, hogy mit csináljak, lefagytam néhány pillanatra. Menjek vissza a fürdőbe? Vagy sikítsak? Vagy fussak el? Nem, ez az utóbbi nem lenne jó ötlet, kifutni egy szál törölközőben. A sikítást választottam.

– Jézusom! Ki vagy te, és mit keresel itt?! – remegve szorítottam magamra a törölközőt, és próbáltam megőrizni a hidegvérem, több-kevesebb sikerrel.

Ezután leesett, hogy Kaliforniában vagyok, és, hogy tuti, hogy nem érti, amit magyarul mondok, de miközben ezen agyaltam, már a konyhában voltam, kezemben egy serpenyővel, és mielőtt lefordítottam volna angolra az egészet, a srác nagy meglepetésemre megszólalt – magyarul.

– Elmondom, ha te is elmondod, mit akarsz csinálni azzal a palacsintasütővel – mondta nyugodtan.

Annyira zavarba jöttem, a legutolsó pillanatban vettem észre, hogy a görcs, amit a törölközőmre kötöttem, lazulni kezd, és még éppen el tudtam kapni, mielőtt baj történhetett volna. Ott álltam, szinte egy szál semmiben, ő meg csevegni akar?

– Öö… izé… mindjárt jövök. Addig ne lopj el semmit, és ne gyújtsd fel a házat, jó? – indultam el, de a tekintetemet közben végig rajta tartottam.

Besurrantam a szobámba, megtörölköztem, és felvettem gyorsan a ruháimat. Megtorpantam. Most kimenjek? Vagy maradjak, másszak ki az ablakon, jöjjek be a bejárati ajtón, és mégis üssem le a serpenyővel? Nem hiszem, hogy az utóbbi jó ötlet volna. Tud magyarul, tehát biztos Josh-hoz jött, ennek tudatában kimentem hozzá. Jobban megnézve irtó helyes srác volt, rövid fekete hajjal, sportos alkattal. Úgy mosolygott rám, mintha legalábbis ezer éve ismernénk egymást.

– Szabó Ádám – nyújtotta felém a kezét.

– Hajdu Leila.

Kezet ráztunk, bár inkább ő rázta az enyémet, mert én még mindig alig mertem mozdulni.

– Nyugi, nem loptam el semmit, és a ház is egyben van, amint látod. Josh-t keresem – vigyorgott.

– Ő most nincs itthon, de hamarosan jön. – Próbáltam összehozni egy normális mondatot, de még mindig remegett a hangom.

– Leila, igaz? – kérdezett vissza a nevemre. – Te Josh barátnője vagy?

Nevetni kezdtem, viccesnek tartottam, hogy még mindig nem ért véget az a feltételezés, hogy én meg Josh egy párt alkotunk, pedig már azt hittem, ennyi idő után többet nem kell magyarázkodnom emiatt.

– Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte meglepetten.

– Ezt hogy érted? Én nem járok Josh-sal… – ráztam meg a fejem. – Barátok vagyunk.

Annyira megdöbbent és kikerekedtek a szemei, hogy azon gondolkoztam, visszavonom, amit az előbb mondtam, és azt mondom majd, hogy csak vicceltem, és sajnálom. Mint egy kisgyerek, akinek most mondták el, hogy, édesem, nincs olyan, hogy Télapó. Ő még mindig mérlegelte a helyzetet, láttam az arcán, hogy valamit furcsának talál, amire nem is volt rest rákérdezni.

– Ha Josh nincs itthon, és ti csak barátok vagytok ugyebár – szólt gyanakvóan -, akkor te mit kerestél a fürdőszobában az imént?

Mulatságosnak találtam a helyzetünket, az előbb még én ijedtem meg tőle, most pedig ő fogott gyanút, elgondolkozott, hogy mégis ki lehetek én. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha kitalálnék valami sztorit, amivel húzhatnám az agyát, de végül úgy döntöttem, inkább az igazat mondom.

– Cserediák vagyok, Josh a fogadóbátyám, így lakunk itt ketten.

Megint értetlen fejet vágott, amiből tudtam, hogy lesznek még kérdései felém. Előre féltem.

– Hogyhogy ketten? Mi van Lindával? Ő engedett be, csak rohadt is tovább, szerintem fel se fogta, ki vagyok.
Én következtem a sorban összezavarodás téren, ugyanis meglepett, hogy ez a srác tudja Josh anyukájának a nevét. Észrevette rajtam a meghökkenést, és elnevette magát.

– Látod, tényleg ismerem Josht, nem csak egy aljas betörő vagyok.

– Linda mostanában ritkán van itt, átmenetileg a beteg nagynénjét gondozza Tennessee-ben. – A ritka valójában nagyjából heti két napot jelentett, ezért teljesen olyan érzés volt, mintha ilyenkor vendégségbe jönne, és nem azért, mert itt lakik. Szerencséjére a munkája végezhető home office-ban, így helyileg nincs lekötve, csak nekünk hiányzik nagyon.

Miután meggyőződtem arról, hogy ez a srác tényleg ártalmatlan, megkínáltam egy Josh sütötte szupersütivel, ami az én felvidításomra készült, habár egy darabot nem ettem belőle még eddig, és letelepedtünk a kanapéra. Ádám aranyos volt, igyekezett szóval tartani, de ha eljutottam odáig, hogy ne csak mosolyogjak rá, vagy bólogassak, mint reakció, akkor is nagyon tőmondatokban beszéltem. Kissé zavarba estem, hiszen egy közös ismerőst leszámítva vadidegenek voltunk, én pedig csak illemből maradtam vele, legszívesebben egyedül töltöttem volna a készülődésre szánt időt.

– Minden rendben? – kérdezte Ádám néhány kínos mosolygós pillantás váltása után.

– Persze… – bólintottam, és egymás után felhúztam törökülésbe mindkét lábam. – Nem vagyok az a csevegős típus – vontam meg a vállam. Nem igazán vágytam társaságra, ráadásul tíz perce úgy megijesztett, hogy azt fontolgattam, betörjem-e a koponyáját. Mégis hogyan kezdjem így a kommunikálást?

– Ha a serpenyős incidens miatt… nyugi, rég elfelejtettem, hogy meg akartál ölni. – Próbálta viccesen oldani a hangulatot, úgy ahogy sikeresen, ugyanis elért ezzel nálam egy halovány mosolyt.

A kanapénak támaszkodtam, kinyújtottam a lábaimat, és a gondolataimba mélyedtem. Valószínűleg Josh néhány perc múlva megjön, és elmehetek végre innen, ahová csak akarok. Láttam, ahogy Ádám leteszi az asztalra a már teljesen üres tálat, de valahogy még ez sem rángatott ki a bambulásból. Amit viszont már nem lehetett nem észrevenni, az volt, mikor megfogta a csuklómat, és finoman rántott rajta egyet.

– Biztos nincs semmi bajod? Furának tűnsz. – Annak ellenére, hogy ez a mondat más hangsúllyal bunkónak hatott volna, most egyáltalán nem tűnt annak, és valójában nem is volt, inkább tűnt őszintén érdeklődőnek. Ez a fiú annyira kedves volt és figyelmes, mosolygott, igyekezett feldobni a hangulatom, de én tényleg nem akartam vele beszélni. Senkivel se, nemhogy egy olyan sráccal, akit most láttam először életemben. Azt hiszem, a távolságtartó énem kezd kicsit eldurvulni.

– Van. Elég lesz ennyi? – kérdeztem kissé durcásan.

Fájdalmasan felsóhajtott, majd a térdére támasztva a kezeit, lassan felállt, és körbejárta a nappalit. Figyeltem, hogyan fürkész végig minden egyes pontot, az akvárium összes halát, a szekrény minden egyes polcát, és hogyan akad meg a szeme valamin hirtelen. Egyfajta „á, már értem” pillantást vetett a tárgyra, rám nézett, majd vigyorgott, és leemelt valamit az egyik polcról. A háta mögé rejtette, hogy még véletlenül se lássam meg, majd lehuppant mellém, előhúzta a háta mögül, így most már én is megnézhettem, hogy az egy képkeret volt.

– Véletlenül nem ő a problémád okozója? – nyújtotta felém mosolyogva.

Óvakodva vettem el tőle, csak úgy remegett a kezem. Legbelül tudtam, milyen kép ez, de mégis meg akartam nézni. Azt gondoltam, hátha már jobb lesz. Túl rég volt, nem fájhat annyira. Gyengéden vettem ki a kezéből, de még mindig a hátuljával felém fordítva. Behunytam a szemem egy pillanatra, és vettem egy mély levegőt. Amint megfordítottam, Justin boldog mosolya fogadott, miközben szorosan ölelt engem, és én is ugyanilyen örömtelinek tűntem, ahogy bújtam hozzá. Ez volt az első közös képünk szerelmespárként, Linda csinálta rólunk, egy utolsó nyári bulira készülés alkalmával. Akkor még minden tökéletesnek tűnt. Szinte arcon vágott a kép látványa, nem sugallt mást, mint hogy minden, ami egy hónapja gyönyörű volt, mostanra undorító hazugsággá vált.

– Ő az exem. Nem mondhatni, hogy békésen váltunk el egymástól – és akkor még finoman fogalmaztam, gondoltam magamban.

– El akarod mesélni, mi történt? – Éreztem a hangján, hogy tényleg érdeklődik, de legalábbis annak biztosan örül, hogy végre beszélünk valamiről. Úgy döntöttem, nem megyek bele a részletekbe, de megosztom vele a dolgot tömören. Ránéztem, és mintha nem fájna, odalöktem neki a lényeget, miután legyűrtem a gombócot a torkomban.

– Rájöttem, hogy megcsal és kidobtam. – Hűha, ez tényleg elég tömör volt.

Láttam Ádám arcán, hogy kicsit értetlenül áll a helyzethez. Jó-jó, nem voltam valami nagyvonalú a szavakkal, ennek ellenére semmi félreérthető nem volt benne.

– Mi oka volt rá? – kérdezte szemöldökét ráncolva. – Úgy értem, szép lány vagy, és nem mondom, hogy élveztem veled a beszélgetést, mikor elkezdtük, de kezdesz normálisnak tűnni. – Szemrebbenés nélkül mondta ki ezeket a pofátlanul igaz szavakat, és belegondolva abba, hogy milyennek láthat engem most a környezetem, hangosan felnevettem. Tény, hogy egy hörgő zombi kedvesebb benyomást keltene nálam.

– Ez nagyon őszinte volt, köszönöm. Szükségem volt már erre, de tényleg – mosolyogtam bátorítóan, hogy véletlenül se higgye azt, hogy szarkasztikus voltam. – Amúgy az ő oka… hogy is mondjam… két hónap együttlét után én még nem álltam készen, tudod… hogy lefeküdjek vele. Ő pedig nem sürgetett, csak éppen mást keresett fel, ha ilyen igénye támadt. – Kicsit félénken mondtam el ezt Ádámnak, hiszen szinte egy idegen, akit legfeljebb egy órája ismerek. Vagy picit több, mostanában elvesztem az időérzékem. Reméltem, hogy értelmesen ismertettem vele a helyzetet.

– Hát igen, mi férfiak szex-orientált mocskok vagyunk általában – válaszolt az együttérzés teljes hiánya nélkül, beletörődő hangsúllyal. Nem is értem, miért vártam tőle együttérzést, hiszen nem ismer. Bár lehet csak azért, mert alapvető emberi reakció lett volna. – Szóval akkor te még… nem feküdtél le senkivel? – tette fel nekem a kérdést.

– Azt hittem ez után, amit az előbb mondtam, ez egyértelmű.

– Persze, ne haragudj. Hány éves vagy egyébként? – kérdezte kissé zavarodottan.

– Tizenhat vagyok, pár hétre a tizenhéttől. Egyéb kérdés? – Kicsit kezdtem visszatérni az elutasító, bezárkózó Leilához, de nem akartam tovább az exemről beszélni, és nincs ínyemre a faggatózás. Így sem volt túl felemelő érzés feleleveníteni ezt a néhány dolgot…

– Nem akartam tolakodó lenni a szerelmi életeddel kapcsolatban, remélem nem vetted rossz néven – mosolygott.

– Nincs baj, amúgy se túl könnyű velem kommunikálni mostanság, legalább egy kicsit megtört a jéglelkem. – Valószínűleg az utolsó szó, amit kiejtettem, nem is létezik, de nagyon erőteljesen próbáltam a jófej csaj benyomását kelteni, akit nem viselt meg az előbbi néhány perc. Még nevetgéltem is utána, bár azt inkább zavaromban, amiért nincs humorom, mikor szükség lenne rá.
Szerencsére a témát nem feszegettük tovább, ugyanis megjelent az ajtóban Josh, így félbeszakadt az addigi beszélgetésünk Ádámmal. A bátyám először engem köszöntött egy puszival, amit a fejem búbjára adott, majd kezet rázott régi barátjával.

– Haver! Ezer éve… Te még élsz? – nevetett fel. Jobbnak láttam átadni a terepet, hadd maradjanak kettesben, biztos van némi bepótolnivalójuk, ha Josh ilyen formában reagált. Ugyan lett volna időm, mielőtt elindulok Tatiana-hoz, de legfeljebb várok rá egy kicsit. Bár ő kezdetben csak a mentorom volt a csereprogramban, mára a barátom lett. Nyitott és kedves lány, nem volt nehéz összehangolódnunk, amire az is rásegített, hogy nagyon sok közös óránk van az itteni iskolámban. Az utóbbi időben mindent megtett azért, hogy kirángasson a lakásból, ami nem volt könnyű feladat, de ő nem adta fel, amiért iszonyúan hálás voltam neki. A mostani is egy ilyen akciónak indult, de most először szívesen is teszem ki a lábam, figyelembe véve a körülményeket. Harmadik kerék voltam, ami sosem jó dolog, így magukra hagytam őket.
Tatiana távolról gyanakodva méregetett, majd öleléssel köszöntött. A kijelölt plázában vártam őt, kicsivel a megbeszélt időpont előtt, ami tőlem az utóbbi időben szokatlan volt. Nemhogy nem értem oda valahova időben, általában egyáltalán nem értem oda sehova. Nehéz is lett volna, mivel el sem indultam, a programok helyett inkább a szobám biztonságát választottam. Ott nem volt kínos, ha random elkapott a sírhatnék.

– Azt hiszem, most nem elég, ha megcsípsz, pofozz fel kérlek, hogy tudjam, nem álmodom – kérlelt viccelődve. – Mi ez a korai érkezés? – Megvillantotta hófehér mosolyát, melyet kreol bőre még inkább kiemelt, göndör fekete hajával egyetemben, melyet lófarokba kötött, de kihagyta belőle elülső fürtjeit, és a két kunkori tincs tökéletesen keretezte arcát. Csodaszép volt, mint mindig. Biztosítottam arról, hogy nem szándékosan alakult így, úgyhogy ne élje bele magát túlságosan egy felszabadult énem látványába, és részletesen elmeséltem kimozdulásom valódi okát, miközben betértünk az első ruhaboltba nézelődni.

– Váó! – reagált elképedve az Ádámos sztorin, majd gyorsan hozzá is fűzte: helyes a srác?

– Jesszusom, Tia! Majdnem látott pucéran, és téged ez foglalkoztat? Annyira gázul sülhetett volna el… – közben vállfástul felkaptam egy nacit, hogy kicsit később az öltözőbe vihessem.

– Meg kéne tanulnod lazítani egy kicsit. A majdnem szónak erősebb a szerepe bármilyen sztoriban, mint gondolnád. Szóval, jóképű? – Gyorsan tért vissza az életbölcseletek osztogatásától a lelkes kislányig, aki legbelül talán azt tervezi, hogy milyen lenne, ha az említett fiú lenne a következő barátom, aminek a gondolatától én viszont tökön bökném magam, ha rendelkeznék ezzel a szervvel. Hazudni viszont nem hazudhattam.

– Mit is beszéltünk, mikor Justint pontoztuk, amikor először találkoztam vele? Nyolcas? – A kérdés kimondásával egyetemben landolt nálam egy felső is, Tia pedig kevésbé letette a kosarát, mint inkább kiesett a kezéből.

– Leila! – torpant meg. – Magadtól hozod őt szóba, és még csak… – tenyerébe vette az arcom, és egészen közel hajolt, hogy alaposan végigmérhessen -, még csak nem is könnyezik a szemed – fejezte be a mondatot. – Köszönthetlek lassan az élők között?

– Ne csináld már, ennyire nem lehettem gáz az elmúlt időszakban – emeltem el a kezét.

– Nem nagyon láttad magad kívülről. Különben is, tudod mennyire utálom, hogy kihagysz minden programot a többi cserediákkal a suliból, csak mert ő is ott van. Ő volt a szemét, de te érezd szarul magad? – Justin, akárcsak Tia, mentorként vett részt a programban, egyrészt így ismertem meg, másrészt emiatt kerültem a szakítás óta minden olyan eseményt, ami tényleg nagyon fontos lett volna számomra, de úgy hogy Justin is részese volt az egésznek… Tudom, talán nem lesz teljes a csereév élménye az ilyesmik nélkül, de képtelen voltam a volt barátommal egy légtérben tartózkodni. Talán emiatt zárkóztam be ennyire, de semmi kedvem nem volt azt nézni, hogy mennyire boldog így is. Hogy én mennyire nem jelentettem semmit.

– Mindegy – zártam le a témát. Nem akartam a lelkizést, kijutott belőle bőven mostanában. – Ha Justin nyolcas volt, Ádám mondjuk nyolc és fél.

– Szóval tízes a pasi, értem.

– Most mondtam, hogy…

– Tudom. De te képtelen vagy elvonatkoztatni egyéb dolgokról, sose csak a külsőt számítod, így, ha arra vagyok kíváncsi, hogy néz ki valaki, mindig feljebb kell kerekítenem, amit mondasz. Mi volt a baj a sráccal?

– Hát… Kicsit idegesítő volt – vontam meg a vállam, mire a barátnőmből kitört a nevetés.

– Neked mindenki idegesítő.

– Jólvan, megígérem, hogy ha legközelebb találkozunk, jófej leszek vele. Meg másokkal is igyekszem.

– Helyes! – mondta lelkesen, és szerzeményeivel az öltözők felé vette az irányt.

Még bőven benne voltam a Josh által kiszabott szabadidőmben, és már hazafele tartottam. A Tatiana-val való vásárlás életet lehelt belém, és a szokottnál vidámabb hangulatomban voltam. Persze a szokott az nagyjából a depresszió körüli állapot, szóval legfeljebb egy átlagos emberi lény érzelmi szintjén lehettem, de már ez is haladás volt. Nem éreztem rosszul magam, sőt, akárhányszor ránéztem a szatyromban lévő új szerzeményeimre, elvigyorodtam, alig vártam, hogy hordhassam az új ruhákat. Elértem a házunkhoz, mikor megláttam, hogy Ádám pont jön ki a kertkapun, és csukja be maga után. Hú, jó sokáig beszélgettek Josh-sal. Széles mosollyal köszöntött, mikor észrevett, és megvárta, hogy odaérjek.

– Látom, jó hatással vannak rád a barátaid – biccentett köszönésképp. – Sokkal felszabadultabbnak tűnsz.

– Tatiana mindig felvidít. – mosolyogtam rá, és eszembe jutott, mit ígértem a lánynak, úgyhogy félreraktam az introvertált énemet, és bocsánatkérést kezdeményeztem. – Figyi, ha bunkó voltam veled legutóbb, sajnálom, nem ellened irányult. Nem bírok a komfort zónámon kívülre kerülni, és hát te eléggé kívül estél rajta.

– Azt hiszem, én is túl kíváncsinak bizonyultam, úgyhogy felejtsük el.

– Nem, tök rendes voltál, csak nehezen beszélek bárkinek az exemről, nemhogy egy idegennek… – Elharaptam a mondat végét, amint rájöttem, hogy sikerült megint bunkónak lennem, de szerencsére Ádám nem vette magára.

– Pedig egy kívülálló néha jobban megért. Tudom, milyen érzés pofára esni, talán tudtam volna segíteni.

– Csak nem lapul egy sztori a te zsebedben is? – csillant fel a szemem. Örültem, hogy innentől nem kell magamról beszélnem.

– Nincs kedved sétálni egyet? – nézett rám kérdőn, miközben beletúrt rövid fekete hajába.

– Van még időm tizenegyig, úgyhogy benne vagyok. – válaszoltam. Átnyúltam a kertkapun, ráakasztottam a szatyromat a belső kilincsre, és egy mosollyal jeleztem neki, hogy mehetünk.

– Tudod, most találkoztunk először, de olyan, mintha ezer éve ismernélek. Nem gondoltam volna, hogy ma itt fogok sétálgatni bárkivel és ilyesmikről fogunk beszélgetni. Ebből is látszik, hogy nem mindig időtől függnek a személyes kérdések – mondta valami furcsa csillogással a szemében.

– A legtöbb barátság így kezdődik. – Ezzel a mondattal elvettem a lehetőséget, hogy esetleg rám szálljon. Bár semmi jele nem volt nyomulásnak, jobb biztosra menni. Én pedig biztos voltam abban, hogy a fiúkkal egy ideig még csak barátkozni akarok. – Szóval, hogy is van ez? – kezdtem visszaterelni a témát.

– Régóta tetszik egy lány, Ashley. Évekig próbálkoztam nála sikertelenül, egyszer hibáztam nagyon rég, azóta nem tud nem annak látni, aki voltam, így sosem kaptam esélyt, pedig sok minden megváltozott.

– Mi volt a hiba?

– Kicsik voltunk, tizenegy, talán tizenkét évesek. Eltűnt a naplója, és valamiért engem vádoltak emiatt az osztályban. Jóval később persze kiderült, ki volt az igazi tettes, de addigra már el voltam könyvelve rosszfiúnak. Mindenki szemétnek hitt, ki voltam közösítve, és tudod, hogy van ez… ha úgy bánnak veled, mint egy rosszfiúval, szépen lassan azzá válsz. Zűrös lettem, gáz dolgokba keveredtem. Apró stiklik, verekedések… Nem tett jót a vonzalomfaktoromnak, hogy évekig tombolt bennem a düh. Ashley nem volt képes belátni, hogy ennek vége, így feladtam egy idő után. Biztos mély negatív benyomást tettem rá abban az időben, és észre se vette, hogy megváltoztam.

– Tehát már nem te vagy a suliban a balhés szépfiú? – kíváncsiskodtam. Elnevette magát a kérdésen, és megrázta a fejét.

– Mostanra benőtt a fejem. Vagy nem tűnök elég érettnek? – szegezte nekem a kérdést, inkább viccből, de láttam rajta, hogy enne ellenére komolyan választ vár tőlem.

– Hát, elég jól kezelted, hogy ki akartalak nyírni, szóval mondhatni… – Megmosolyogtattam ezzel a válasszal, aminek örültem, mert elég kínosan éreztem magam még mindig emiatt, de úgy tűnt, hogy ő nem ez alapján fog megítélni. – Egyébként szívesen hallgatnám tovább az eredettörténeted, de Josh már biztos vár. – Megértően bólintott és visszakísért a kapuig, ahol a cuccaimat hagytam a kilincsre akasztva, beleértve a telefonom is. Josh biztos nagyon ideges lesz, utálja ha kések, kíváncsi voltam, miket fog a fejemhez vágni. Odaérve már hallottam is rezegni a telefonom. Nem fogadtam a hívást, úgy terveztem, hogy gyorsan elköszönök Ádámtól, és majd bent beszélek a bátyámmal.

– Örülök, hogy megismertük egymást – adtam a szokásos sablonszöveget.

– Szintén – rendezte el ő is egyszerűen. – Én még pluszban annak is, hogy életben maradtam – tette hozzá. A szememet forgatva reagáltam le, de a szám szélén mosoly húzódott. Bár kicsit sok volt belőle mára, legbelül jólesett, hogy ki tudott zökkenteni az unalmas mindennapjaimból.
Még csak tíz perccel múlt tizenegy, de Josh már háromszor hívott. Elképesztő, hogy mennyire idegesítő tud lenni. Jó, én mondtam, hogy hazaérek tizenegyre, de akkor is, már beteges, amit csinál. Lassan tizenhét vagyok, ő meg úgy félt, mintha tényleg a húga volnék. Mégis mi baj történhet itt velem? Nagyjából a legelső dolog, amit megpillantottam a lakásba érve, a bátyám ideges feje volt.

– Hol voltál ennyi ideig? Vagy ezerszer hívtalak! – rivallt rám, már rögtön, mikor beléptem az ajtón, a cipőmet is épphogy csak levettem.

– Az csak három hívás volt, Josh – mondtam nyugodtan, ártatlan kislányos arckifejezéssel.

– Ugye nem tetszett meg? – Éreztem a hangján, hogy ez egyfajta könyörgés volt inkább, mint leteremtés.

– Ádámra gondolsz? – ráncoltam a homlokom, ő pedig egy gyors bólintással felelt. – Mármint a srácra, akivel életemben először találkoztunk, és úgy megijesztett, hogy azt gondoltam, jó döntés, ha leütöm egy serpenyővel? Igen, így volt – adtam hozzá, miután megláttam Josh értetlen arckifejezését. – Nem tetszett meg, de kösz a bizalmat – háborodtam fel.
– Justinnal is gyorsan alakultak a dolgaid… – szurkálódott.
– Épp ezért nem fog soha többet túl gyorsan alakulni senkivel. Tanultam a Justin-féle hibából. – Talán, ha anno visszaveszek a tempóból időben rájöttem volna, mekkora mocsok is igazából a volt barátom, de ezen már kár volt rágódni. A tanulságot viszont a hasznomra tudom még fordítani.

– Remélem is. Tudod ez a srác sem makulátlan. Hosszú távú kapcsolatot nem keres, és neki egy nap már sok idő.

– Nem folytunk bele túlzottan a témába, és nem is érdekel jelenleg sem ez, sem pedig ő. De köszi, hogy ilyet feltételezel… – Olyan szintű csalódást éreztem Josh irányába, ami nagyon fájt. Miért nem bízik bennem?

– Jó, bocsi, csak jobb még az elején letisztázni, mielőtt összetöri a szívedet, én meg cserélhetek huzatot a párnákon mindennap, miután telebőgöd őket.

– Köszi. Minden lány ilyen együtt érző bátyra vágyik – mondtam neki gorombán.

– Örülök, hogy van kedved gúnyolódni végre. Még ha gázul is. – vágott vissza. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és visszakanyarodtam az Ádám témához.

– Mióta ismered őt egyébként? – kérdeztem.
– Kábé együtt nőttünk fel, egy suliba is jártunk sokáig. Talán négy-öt éves koromtól fogva.

– Akkor ez gyerekkori barátság köztetek? – kérdeztem.

– Olyasmi. Az utolsó egy-két évben fura társaságba került, csinált pár hülyeséget, és eléggé eltávolodtunk. Aztán gimibe máshová kerültünk, és megszakadt a kapcsolat. Ezért is lepődtem meg, mintha a semmiből jött volna elő – tárta szét a karját értetlenül.

– És azt nem mondta, hogy miért pont most? Hogy miért most keresett fel? – Egyre jobban kezdett érdekelni ez a dolog.

– Nem. Nem is kérdeztem. Igazából csak örültem, hogy visszajött. Ja, és rólad is beszéltünk – dobta fel a témát, csak úgy mellékesen.

– Rólam? – tettem csípőre a kezem.

– Igen. Megkértem, hogy kerüljön el téged, mert labilis vagy, és ő csak összezavarna.

Itt szakadt el nálam a cérna. Ha van valami, amit annál is jobban utálok, mint amikor Josh éretlen kislánynak néz, az, ha bele is kavar a dolgaimba. Nincs szükségem arra, hogy helyettem gondolkodjon, vagy cselekedjen.

– Jézusom Josh, te tényleg ennyire befolyásolhatónak hiszel engem?! – hitetlenkedve meredtem rá, a fejemet fogtam. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy eszembe se jutnak a fiúk? Hogy alig merek ránézni egyre is, hogy elegem van az egész kapcsolat dologból? – emeltem fel a hangom. – Komolyan, egy hónapja ezt mondogatom neked, de mintha semmit se mondtam volna. És még te vagy kiborulva, hogy késtem tíz percet. Kösz, hogy betettél egy alakuló haverságnak egy normális emberrel. – A kezdeti ingerültségem csalódottsággá vált, nem hittem el, hogy a hátam mögött ilyeneket csinál.
Sikerült úgy becsuknom az ajtót magam után, hogy majdnem leszakadt a kilincs, és még az sem érdekelt, hogy nem fürödtem meg. Ruhástul befeküdtem az ágyba, és szinte azonnal elaludtam.