UTÓPIA-ELŐÉRZET

Tasi83

2024. szeptember 4.

A kristálytiszta kék ég
– félő -, már nem a legfelsőbb emelet,
míg a Föld is csupán csak alagsor.
Mert minden dráma pincesötétben zajlik,
épp ezért hallgatnak róla
a naiv-hiszékeny mesemondók.
Zsebek ürítkeznek zsebekbe
a jogosan eltitkolt hála-pénzek miatt,
amik – elviekben – már
régóta megszűntek persze a felszínen,
míg valójában továbbra
is egyre-másnak adogatják
a zsíros hófehér borítékokat;
pláné, ha nem akarhatnak
végképp el-patkolni!

Minden fortissimo egyben
halkított susogás is, lelkes álmodozás.
Pragmatikus szédelgők táborából
jó volna végleg kilépni,
önként elbujdosni inkább.
Jó volna, ha a szabad-gondolkodó
szellem még védelmező palást lehetne,
melybe az ember szükségképp
bevackolja az ártószándékú
felebarátok ellen magát.

Visszacsavart zsákokból babér,
érdem aligha terem az átlagnak.
A Világ olyan, mint orkán-vihar
után a letarolt gyümölcsös,
ahol az eldobált, ronccsá lett
darab-koncokon alamuszi,
számító kis férgek
lakmároznak serénykedve.

A Kor lábnyomai – félő -,
tán már senkit sem izgatnak,
s nem is érdekelhetnek,
pláne, ha az ember mindig
a nagy XX. századi triumvirátus
három tagját hallgatja szüntelen.

Az alantos tekintetekben
nem lehet se megmosakodni,
sem megmerítkezni,
hogy kiderülne az őszinte Igazság.
Válaszként minden inkább közönyösítve,
lappangva elhallgat.
Néhány virágszirmot
még jó volna óvatosan
biztonságba helyezni
ásító szakadékok legszéléről.

– Kívül-belül szándékosan
meghamisított tankönyvmondatokban
a megtörtént adatok
ásnak üres sírgödröket önmaguknak.
A csöndnek mindig elegendő
nagy súlya lesz immár,
hogy örökké morogjon s szorongjon.