Valéria új élete

Zeulogus

1. Fejezet

2018. november 11.

Történetünk egy szomorú hét utolsó napján kezdődik. Valéria pontosan huszadik életévének betöltését kellene, hogy ünnepelje, mégis a város másik végében, egy virágokkal díszített márványlap mellett guggolva tölti az idejét. Szeme sarkában könnyek, fejében pedig egy elhatározás első szikrái bukkannak fel, ahogy tekintetét erőszakkal fordítja félre a kőlapra írt szavakról. A figyelme elterelésére vágyik, amihez a legközelebbi ösvényen zajló esemény biztosít segítséget a hangos zenéjével és egész temetőt ellepő, népes közönségével. Éppen Gáspár Béla egyetemi adjunktus összejövetele zajlik ott, aki hivatalosan is befejezi pályafutását tanárként. Utolsó útját a tavaszi viszonyokhoz képest fülledt, déli melegben, egy sötétre lakkozott, mogyorófa koporsóban, a gyászoló tömeg élén haladva teszi meg végső nyughelye felé.

Közvetlenül a koporsó mögött a városi hadizenekar halad, hisz az öreg nem csak tudósember, de hős katona is volt. Fiatalkorában harcolt a nagy háborúban, és elég tekintélyes rangot, illetve nyugdíjat ért el. Valéria még jobban összezavarodik, ahogy meghallja a siratók ismerős dallamát. Jól emlékszik a napra, amikor édesapja temetésén gyerekként sétált egy hasonló tömeg élén, hallgatva ugyanezeket a dallamokat. Emlékszik, milyen szörnyű és fájdalmas volt az a nap. Most igazán sajnálja a zenészek mögött lévő néhány embert. Ők a közeli rokonok.

A tömeg könnyes szemű, őszintén gyászoló részét követik a tisztelettudó távoli rokonok, a sor végén pedig egy legény ballag, aki valamelyest kilóg közülük. Valéria ilyen távolságból is látja rajta, hogy a zavarodott tekintet mögött nem a gyász, hanem valami teljesen más bújik.

Valéria azt viszont már nem tudhatja, hogy a fiatalember az adjunktus úr unokaöccse volt. Tíz évente egyszer találkozott az öreggel, így a halála kevésbé hatja meg, mint a szombati meccs eredménye. Arra ugyanis pénzt tett, így komoly összegtől esett el. A lesütött szem és borúsan szomorkás tekintet is inkább az üres pénztárca, mint a gyász jele. Öröm az ürömben, hogy így legalább nem lóg ki annyira a sorból.

– Vajon jövőhéten nyer majd a csapat? Teljesen mindegy, egy vasam sem maradt – gondolja a fiatalember. Valériával ellentétben, hozzá nem jutnak el a siratónóták dallamai. Nagyon rossz érzés számára úgy sétálni a gyászoló emberek között, hogy csak a vacsorát várja az egész esemény végén, de nem tehet ellene. Ott majd jól degeszre eszi magát a különféle finomságokból, és akkor kibírja a következő hetet a fizetésig. Egész héten zsíroskenyeret enni teljesen más érzés, ha előtte egy napig jóízűen falatozott az ember. Csak meg kell húznia magát a munkahelyén, és semmi baja nem lesz. Ez a fontos, hogy béke legyen és egészség. Ennél a gondolatnál felpillant, nem-e hallotta valaki, majd szégyenkezve fordítja oldalra a fejét. Még a koporsót szállító szekérre sem tud ránézni a hirtelen támadt bűntudatában.

A sors úgy hozza, hogy épp ekkor látja meg a nőt. A kitaposott ösvénytől és a vonuló családtól nem messze, a negyedik sír mellett egy fiatal nő térdel. A helyi szokásokhoz méltón fekete szoknyát, blúzt visel. Hosszú, szőke haja göndör lepelként lóg a hátára, egészen a derekáig. Mellette fonott kosár hever a földön, benne virágokkal, amikből egy rózsaszál már a kezében pihen. A két fiatal alig néz egymásra, sorsuk mégis láthatatlanul összefonódik.

Mikor a temetés véget ér, és a fiatalember a családdal együtt elindul a vacsorára, a nő még mindig ugyanott guggol. A kezében ugyanazt a rózsát fogva mered a sírra. A férfi érzi a késztetést a lelkében, hogy segítsen, akár a vállát is odaadná, ahol kisírhatja magát a nő, de mégsem tesz semmit. Mégis ki ő, hogy beleszóljon egy másik ember életébe? Egyébként sem maradhat le a vacsoráról, ezért megszaporázza lépteit.

*****

Ahogy az este leszáll, egy szennyvízcsatornák kereszteződésébe épült, használaton kívüli ciszternában ládákból és lopott bútorokból berendezett társalkodó ad otthont egy különleges összejövetelnek. Az esemény némiképp hasonlít egy lakodalomra, ahol a menyasszony egy koszos, fehér ruhákba öltöztetett részeg vénember, a vőlegény pedig egy toronyba pakolt hordókból álló műalkotás. Az ünnep apropója a Koszorús Birka nevezetű kereskedő gőzös hazatérése, és egy bizonyos Bökős Dom alvilági királlyá koronázása. A vőlegénynek hívott, több szekérnyi alkoholt a matrózok szolgáltatják, a menyasszony pedig maga az alvilág egyik vezetője.

A négy főt számláló vezetőség minden tagja és az alattuk dolgozó semmirekellő bagázs is tiszteletét teszi a rendezvényen, ezért az önfeledt szórakozás mellett komoly feszültség van a dohányfüsttől súlyos levegőben. Egy kivételével minden bejáratnál két holttest fekszik, hogy távol tartsa az esetleg erre tévedő hajléktalanokat és a csatornákban néhány megbízható, botlódrótos taposóakna segíti a munkájukat. A társaság tehát a külvilág bármilyen beavatkozása nélkül élvezheti az életük eme különlegesen boldog pillanatát.

A városban eközben több helyütt matróznóták és kalózoktól tanult dallamok zengnek elő az angol típusú illemhelyekből, ahogy a Koszorús Birka legénysége összekapaszkodva dülöngél a zenészeket biztatva. A ciszterna árnyékos zugában, egy felborított láda tetején és egy félig teli hordó mellett viszont csendesebb társaság gyülekezik. Két tagbaszakadt verőlegény háta mögött ül a Bika és világraszóló cimborája, Hajdú. Előbbi a várost markában tartó családok között is jól ismert befejezőember, akit csak nagy balhékhoz hívnak, utóbbi pedig egy egyszerű családapa, mellékállásban pedig sikkasztó.

– Ide figyelj, cimbora – kezdi Bika, mert nem szereti, ha félrerángatják egy ilyen buliból. – Tévedésből két hónapig voltam annak a szakadt bárkának a fenekén. Azt sem értem, most miért vagyok még józan, ne packázz velem.

– Ha össze akarnánk mérni, akkor félúton veszítenél, te is tudod – közli Hajdú nyugodt hangon. – Munka van, amit holnap el kell intézni. Ha nem tetszik, visszatakarodhatsz a hajóra.

Bika feláll az asztaltól, ökölbe szorítja a kezét, majd lecsapja a mellettük őrködő két alak egyikét. A ciszterna túlsó végében éppen két hajó teljes legénysége csap össze egy rosszkor felnyitott hordó miatt, így mindössze a másik verőlegény fordul felé boxolóktól megszokott pózt felvéve. A jelenet észrevétlen marad, mint az emberek lábai között rohangáló, sörtől ragadós bundájú egerek.

– Akkor ezt mondd, az ég áldjon meg! Ha holnap el kell intézni, el lesz. Most igyunk – szól Bika, és ezzel a lendülettel belenyúl a hordóba, hogy megtöltse korsóját, majd visszaül a helyére.

– Még azt sem tudod, kit kell megölni – beszél tovább Hajdú olyan nyugalommal, mintha nem heverne a földön az egyik embere.

– Dehogynem. Már itt vagyok dél óta. Hallottam, hogy mozgásban vannak a golyók, gondolom arról van szó. Útban van a postás fazon, tehát el kell tenni onnan. – Bika belekortyol az italába, mielőtt folytatná. – Csak arra vártam, melyiktök jön először.

– És én tettem?

– Dehogy – röhög Bika. – De téged kedvellek. – Közelebb hajol, hogy senki ne hallja őket. – Nem bízok ebben a Domban. Bökősnek hívják, de tíz éve nem szúrt le senkit. Gyanús. Arról nem is beszélve, hogy Bádogot is megkérte, mintha nem bízna bennem.

– Akkor vehetem úgy, hogy én kapom meg az ajándékot a végén?

– Persze. Nem tudom, mi változott, mióta elrángattak azok a mihaszna matrózok, de régen még jogom volt választani négyőtök közül. Legfeljebb megkéselnek érte, de az is jobb, mint egy hazug bandájához tartozni. – Bika fenékig üríti a korsót, majd ismét talpra áll. – Holnap után szállítom a golyót. Ha kell, még a kincsért is elkísérlek a végén. Na, viszlát. – Ezzel már indul is, hogy megragadja a Koszorús Birka kapitányát és arccal a falhoz csapja, hálául az elmúlt időkért.

*****

Másnap reggel Valéria vidám csiripelésre ébred, vagyis minden bizonnyal szörnyű nap vár rá. A legelső pillanatban elmosolyodik a hangra, hisz édesanyjától mindig azt hallotta, hogy a madarak dalára ébredni szerencsét hoz. Ezután gyorsan rájön, hogy miért is töltötte előző két hetét a temetőben, és már a pokol mélyére kívánja a természetet meg a szerencséjét.

Pontosan egy hónapja történt, hogy egy hasonló, álnok csiripelés felébresztette. Ugyanezen a napon vesztette életét az édesanyja. Azóta sok minden újrafogalmazódott Valériában, köztük a madarak iránti érzései is. A temetőben töltötte napjai nagyrészét, ami rossz hatással volt az egészségére és hangulatára is. Ezen szeretne ma változtatni.

Egyedül élő, fiatal nő lett egy olyan országban, ami egyik oldalról a világot átforgató háborúval, másfelől egy tengerrel határos. Szüleitől nem kapott vagyonokat hagyatékul, csak ezt a két szobás lakást egy régimódi társasházban, aminek a vízvezeték rendszere komoly felújításra szorul. A megélhetéséről tehát saját magának kellene gondoskodnia. A munkáját jelentő újságosbódé sincs már többé. Maga a faváz és az ingyenes lapok is megmaradtak, de egy ismeretlen nő foglalja el Valéria helyét. A gyászra kapott egy hetét ugyanis többszörösen kitöltötte már, az üzlet pedig nem állhatott meg ilyen sokáig. Munka és spórolt pénz nélkül pedig csak két népszerű lehetősség maradt, hogy ebédet vehessen magának: hozzámegy egy úri ficsúrhoz, vagy kirabol egy bankot. Van azonban egy soha ki nem mondott harmadik lehetősség, ami egyre sűrűbben bukkan fel Valéria gondolatai között: elhagyni az országot. Nyelveket nem ismer, de ezen kívül semmi nem köti már ehhez a helyhez. A tenger illatát szereti és földrajzi tanulmányai szerint sok sziget húzódik az illatos víz túloldalán, amik remek célpontok lehetnek. A bankban lévő tízezer forintos, egyetemre félretett összeg a ház rezsijére talán csak három hónapra lenne elegendő, de ha egy toldott-foldott kis csónakot meg lehet venni belőle, akkor sokkal jobb szolgálatot tehet Valéria számára. A lány el is határozza, hogy még ma megkezdi az utazást, és ezzel új életét.

A hirtelen támadt elhatározáshoz híven kezdi a reggelt. Eszik egy szelet zsíroskenyeret, utazótáskájába belerámol némi ruházatot és egy-egy fényképet szüleiről, majd kiválasztja a tökéletes öltözéket. Eközben fél füllel meghallgatja a miniszterelnök beszédét, amiben közli, hogy az ország mától fogva háborúban áll. Kér minden fiatal, harcképes embert, hogy mihamarabb jelentkezzen egy laktanyában, hisz a behívók kiküldése napokba telhet. Most nincs pazarolni való idő, az ország mindennél fontosabb!

Percekkel később Valéria egy megrakott bőrönddel áll az édesanyjától örökölt lakás ajtaja előtt és elszánt arccal fordítja rá a kulcsot a zárra. Mély levegőt vesz, ahogy az utóbbi időben többször is tette, amikor el akartak szabadulni az indulatai, majd előhúz egy szál rózsát a bőrönd oldalából és leteszi az ajtó elé.

– Végre – sóhajtja. Most már szabad, és ez némi megkönnyebbüléssel tölti el. Nem foglalkozik már az oly unalmas, világi dolgokkal, mint a búcsúzkodás a szomszédoktól, a cipője megtisztogatása, vagy a biciklitároló bezárása, csak egy cél érdekli: elhagyni ezt a várost. Lesiet a ház elé, és kerékpárjára ülve elindul hosszú útjának első megállója, a városi bank irányába.

Hetek óta először, optimista gondolatokkal van tele a feje, mikor belép a bank kétszárnyú, mennyezetig érő ajtaján. Csinos, matrózmintás blúzt és csíkos szoknyát visel. Kifejezetten nőies darabok ezek, a ruhatára legszebbjei, amit csak különleges alkalmakra tart otthon, de ezekhez volt ma reggel kedve. Ha az országban töltött utolsó napon nem enged a vágyainak, akkor az új élete is olyan szomorú lenne, mint az elmúlt hetei voltak. Ezzel a gondolattal sétál oda az információs pulthoz.

– Szép napot! – köszön, mintha egy átlagos nap lenne. – Szeretném felvenni a letétbe helyezett pénzemet.

– Igenis, kisasszony – bólint a pult túloldalán ülő, idősebb hölgy. Lejegyez néhány adatot, majd egy pici papírcetlit nyújt át, amivel Valéria helyet foglal a várakozócsarnokban.

Az épület kő borítása, és igencsak nagy légtere miatt olyan ez a hely, mint egy templom. Mindig hideg van, és érdekesség, hogy az embereknek minden nap eszükbe jut Isten, illetve a pokol néhány bugyra, ha ide szólítja őket a kötelesség. Valéria sokkal inkább a padlón rohangáló hangyákat figyeli most, hisz ők az egyetlenek, akik mozognak is ebben a teremben. Gondolatai eközben már messze járnak. Az utazást tervezgeti és a megpróbáltatásokat veszi sorra, amit ki kell majd állnia. Visszaemlékszik a szomszéd Gergő bácsi szavaira, ahogy a vitorlázásról beszélt, és reménykedik, hogy út közben hasznát veszi majd az akkor szerzett tudásának.

Mindössze negyed óra telik el, és egy fiatalos férfi így kiált:

– Tizenkettő!

Valéria felemelkedik, és gyors léptekkel a rá váró ajtóhoz siet. Ebben a bankban az emberek a legkényesebb ügyeiket is nyugalomban intézhetik, ezért minden egyes pult külön helyiségben található. Itt, ahova Valéria belép, egy elegáns öltönyt viselő, ismerős arcú férfi fogadja.

– Foglaljon helyet. Úgy látom, a pénzéből szeretne felvenni. Mekkora összegről lenne szó? – kezdi az ügyintéző, azonnal a tárgyra térve.

– Az egészről.

– Khm. Értem.  – A férfi lapozgat egy aktában, mielőtt válaszolna. – Elnézést, de pillanatnyilag nem áll módunkban ekkora összeget kézpénzben átadni.

– A számlán pontosan tízezer apró kis fémpénzecske van, de én papíron is elfogadom. Úgy csak nem olyan nehéz – magyarázkodik a nő kissé cinikusan.

– Hölgyem. A bank szabályzatának hatos pontja értelmében, ha ötezer forint fölötti összeget kíván kivenni a letétből, azt két nappal előbb jeleznie kell.

– Az ország szabályai szerint bármikor közölhetik velünk, hogy amikor az elnök hadat üzen, másnap minden fiatal férfi jelenjen meg a toborzóirodában. Tehát, én miért nem kaphatom meg a pénzemet bármikor? – Valéria megérti, hogy a szabály mást mond, életének másik pontjában biztosan el is fogadná ezt, de most nem. Elindult és nem hajlandó hazatérni csak azért, mert a bank kellemetlenkedik.

– Értem… Sajnálom, a szabályzatból semmiképp nem engedhetek.

– Tudja, azt mondják, hogy az emberek segítőkészebbek a közeli ismerőseikkel, mint egy idegennel. – Valéria hátradől a székben, és ásítással kísérve nyújtózik egyet, mielőtt folytatná. – Nekem már nincs közeli ismerősöm, de szívesen beavatom életem történetébe. Tudnék miről beszélni, elhiheti, tehát kérem, dőljön hátra ön is. – Megköszörüli a torkát, és még mielőtt a férfi közbevághatna, folytatja. – Egy kicsi, tengerparti városban születtem, nem fontos, hogy pontosan mikor. Azt mondják, akkoriban jégtáblák úsztak a vízen és senki nem repülhetett hetekig, mert megfagytak a rotorok.

– Sajnálom, de semmiképp nem engedhetek a szabályokból. – A férfi egyre inkább feszeng a helyén. Mostanra kénytelen volt rájönni, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha ki akarja rakni ezt a nőszemélyt. Valéria azonban örül ennek a reakciónak, mert érzi a győzelem lehetősségét.

– Azóta sem volt olyan hideg, pedig a mostani tél is elfagyasztotta a ház alatti vízvezetéket. Az, ami húsz éve ellenállt mindennek, januárban tönkrement, pedig akkor még háború sem volt. Hogy bízhatnám bárki másra a pénzem, amikor ilyen kevésen múlik egy ház minden lakójának sorsa?

– Mármint… Elnézést, de nem értem – szabadkozik a férfi. – Kérem, ha kívánja, előkészítjük a pénzét, és holnapután érte jöhet.

– A tél sem a régi már, azt hiszem, de a háború sosem változik. Vagy talán a fejlődés a harcokat is eléri? Túlélik a férfiak és nem lesznek mindenfelé lerobbant, karbantartás nélküli házak? Nem értek hozzá, csak azt tudom, hogy a szomszéd ház csöve még mindig jól működik. – Valéria megállás nélkül beszél, mintha céltalan lenne az egész. – Közösköltségből kicserélnék, de nem fogok pénzt adni nekik. Főleg nem most, hogy a történelem ismétli önmagát. Nem érdekel sem az ország, sem a szomszédok. Veszek magamnak egy hajót, és elhagyom ezt a helyet. Majd adok én nekik háborút! – A nő egy pillanatra ismét felsóhajt, de még nem hagyja szóhoz jutni az ügyintézőt. – Borzasztó, mennyire le tud süllyedni az ember. Zsíros kenyér és krumpli két héten át, cserébe pedig senki nem javítja meg az eltört csöveinket. Legszívesebben felkötnénk magunkat, pedig nem szabad. Nem, ennyire egyszerűen nem fog megtörni a rendszer. Szó nélkül itt hagyom azt, aki kitalálta ezt az egészet! – A férfi arckifejezése megváltozik, mintha nagy felfedezést tenne, de Valéria nem foglalkozik ezzel.

– Biztos vagyok benne, hogy két nap alatt semmin nem lehet változtatni, de a most azonnal kivehető összeggel a kezében nem kell majd zsíros kenyéren élnie. – Próbálja nyugtatni a a férfi az ügyfelét. – Semmilyen körülmények között nem adhatok ki minden pénzt magának. Talán a felét odaadom, és két nap múlva a másik felét is. Mit gondol?

– Azt gondolom, hogy két nap múlva vasárnap lesz, tehát át akar ejteni engem. Mennyi van most a szekrényben? Egy-kétmillió? Én csak tízezret kérek, ami hozzám tartozik. Amint megkapom, veszek magamnak egy olcsó csónakot és elhagyom ezt a helyet. Elmegyek innen, és mindent megoldok egymagam. Ha akarja, bankrablónak is nevezhet, úgyis eltűnök innen. Tényleg, ez a legjobb megoldás. Én most kirabolom magát! – jelenti ki Melódia.

– De a szabályok… nem lehet… – A férfi kétségbeesetten fogja a homlokát. – Ne mondjon ilyeneket, főleg ne itt, ahol a falnak is füle van!

– Engem nem érdekel, hogy ki tudja meg. Úgysem kaphatnak el, mert most megkapom a pénzem. Holnapután talán már az országban sem leszek. Ha maga nem ad nekem pénzt, akkor elindulok úszva, keresztül a tengeren.

– De hisz az öngyilkosság! Kérem, ne mondjon ilyet.

– Ilyet se? De hát mit mondjak? Mikor elmeséltem, hogy télvíz idején születtem egy folyó melletti faluban, le akart állítani. Pedig elmagyaráztam volna, mennyire szeretek úszni, és hogy mindenkinél jobban bírom a fagyokat. Mégis meg akar állítani egy kis úszástól a tengerben. Mit mondhatnék, ami meggyőzi, hogy nem viccelődök? – a nő fáradtan hajol előre, és kezét a lábára támasztja.

– Nézze. A főnökeim nem engednék, hogy pénzt adjak magának. Ha megtenném, haza sem érne, máris letartóztatnák. Azt maga sem akarhatja – magyarázza a férfi.

– Minek mennék haza? Nincs szükségem semmire. Ez a táska mindenem. Egy váltásruha meg egy üres napló van benne.  A ruhát majd megfoldozom, ennivalót veszek, vagy halászok, ha nem ad pénzt. Nos, mi lesz? – Valéria feláll és kérdőn pillant a férfire.

– De hiszen… Képes lenne itt hagyni a szüleit?

– Mondtam már, hogy senkim nincs. Egyébként pedig nem a maga dolga, hogy az életemben turkáljon. A maga dolga csak az, hogy válaszoljon. Ad pénzt, vagy sem?

Az ügyintéző magába roskadva ül székén. Tekintete ugrál a papírok és a nő elszánt arca között, miközben gondolkodik. Valéria türelmetlenül dobbant a lábával, mire a férfi felpattan.

– A nevem Gúnár – szól a férfi. Arca elszánt, mintha egyenesen a háborúba akarna sietni.

– Örvendek, kedves Gúnár. Talán megszánsz engem a segítségeddel?  – kérdi Valéria kedvesen mosolyogva. – Egy életben egyszer mindenkinek meg kell szegnie a szabályokat.

– Egyszer… – a férfi elmosolyodik. – Ha lúd, hát legyen kövér. Tegyünk rá még egy lapáttal, és tegeződjünk, rendben? De ha ebbe belevágunk, gyorsnak kell lennünk. Holnapra el kell hagynunk a várost.

– Hagynunk? – Valéria felkacag, mint akinek bevált az ördögi terve, pedig amikor belépett, még nem tudta, hogyan végződik majd ez a beszélgetés. – Csak egy dologra válaszolj: miért vinnélek magammal?

– Mert utálom a zsíroskenyeret és mert egyszer már elszalasztottalak.

Az ügyintéző elsiet hátra a páncélterem felé, Valéria pedig visszaül a helyére. Megigazítja szoknyáját, majd felvesz az asztalról egy pici faszobrocskát. Egy elefántot ábrázol, amint a szájában tart egy pisztolyhoz készített golyót. Valéria eldugja ezt a táskája mélyére, hogy a férfiről is legyenek emlékei, majd csendben várakozik.

 

Percekkel később egy nő és egy férfi lép elő a városi bank épületéből. Egyikük Gúnár, kezében egy méretes táskával, benne egymillió forinttal, a másik pedig Valéria, kezében az utazótáskájával. A bankból nem nehéz kiszökniük, sőt, már-már megdöbbentően egyszerű. A férfi cigiszünetre megy, a nő pedig elégedett ügyfélként távozik és senki nem kérdezősködik.

– Micsoda hiányos rendszer! – gondolja Gúnár, ám ekkor egy férfi kiált fel mögöttük, a bank ajtajában.

– Bankrablás! – A két fiatal futásnak ered, ahogy csak a lábuk bírja. Keresztül a főutcán, el a hentesbolt előtt és jobbra az első lehetőségnél. Hátra-hátrapillantanak, üldözőket keresve, de senki nem mert utánuk menni. Ez lehet az egyetlen szerencséjük! El kell hagyniuk ezt a macskaköves utcát, jól tudják, de nincs igazi céljuk. Valéria rohan elöl, lóbálja maga után az utazótáskát, mintha legalábbis üres lenne. Szedi a lábait, és mit sem törődik közben a férfivel, vagy a járókelőkkel. Félrelök egy nénit, majdnem beleesik egy babakocsiba és kirohan egy teherautó elé.

– Ne siess már úgy! – kiált rá Gúnár. Megragadja a kezét, és behúzza a nőt egy sikátorba. Egészen a szűk utcácska közepéig mennek, majd sűrűn lihegve figyelik a bejáratot.

Senki nem követi őket.

*****

Az alvilág embereinek sosincs unalmas napja, de az utóbbi időben túl sok minden történik. Bádog, a helyi takarítók szövetségének kitalálója és rangos tagja például három napot dolgozott végig a héten. Szörnyű és tarthatatlan állapot! A munkáltatói mentségére szóljon, hogy minden tíz évben egyszer alakul ki ilyen rohamos verseny egyetlen kincsért. Az első este ketten haltak meg, másodikon hárman, majd pedig ismét ketten. Mindezt azért, hogy találjanak egy lefizethető közjegyzőt, aki némi ferdítéssel olvassa fel egy vénember végakaratát. Mivé lett ez a város!

Bádog eddig kiapadhatatlan készletei hirtelen megfogyatkozni látszanak, ahogy újabb és újabb hullákat kell elrejteni nem csak a hatóságok, de a többi banda szeme elől is. Köztük van Bedő, a majom, akinek hosszú kezei folyton kilógtak a zsákból és Huba, a zabagép is. Az a fickó legalább kétszáz kiló volt, miután kiszállt belőle a lélek és egy fűrésszel sikerült lemetszeni a jobb oldali lábát.

Bádog tehát nem csak elfáradt, egyenesen kikészült a sok munkától. Véres lett minden ruhája és elfogyott a cement is, amit a hullák belébe szokott önteni, hogy könnyebben lesüllyedjenek a víz alá. Szabadságra vágyott, ezért kapóra jött a tegnap esti esemény. Legalábbis akkor még így tűnt. Szórakoztató volt és kellemes kikapcsolódás, de ez a fejfájás, ami utána van, mindennél szörnyűbb. Azok a mihasznák biztos felvizezték piát!

A férfi több mázsa súlyt érez most minden egyes tagján, pedig hozzá van szokva az alkoholhoz. Régen nem ébredt ilyen rosszul, természetes, hogy pont most zavarják meg a pihenését. A baj mindig vonzza a társait. Mintha egy vonat dübörögne a sikátorban, két alak futva érkezik és az üres kartondobozokon áll meg. Bádog a fejére húzza az egyik kartont, hogy tompítsa a nap fényét, és legszívesebben a fülét is bedugná valamivel.

– Ez egyszerűen ment – töri meg a csendet Valéria. A hangja remeg, és mintha zavartan totyogna, úgy ropognak alatta a dobozok. – Tudod, rendkívül hálás vagyok…

– Ha most meg akarsz szabadulni tőlem, akkor ne is próbálkozz. Addig veled maradok, amíg el nem szökünk az országból. Csak azért segítettem, mert azt mondtad, még ma elmenekülsz – fojtja belé a szót Gúnár. Előbb egy súlyos táska puffan a földön, majd a férfi háta a falnál, még több felesleges zajt csapva.

Bádog eközben a kartonok között heverve megmozgatja az ujjait, hátha már ökölbe tudja szorítani a kezét. Szédül, forog vele a doboz, ami eltakarja a külvilágtól, de így is képes lenne lecsapni ezt a két hangoskodót.

– Rohadt szerelmesek – motyogja.

– Igen, ezt mondtam, de nem szeretném, ha félreértenéd – szabadkozik Gúnár.

– Mit érthetnék félre ezen? Nem akarok hozzád költözni, csak eltűnni innen. – Gúnár hangja magabiztos, ami megnyugtatja a nőt. – Azt se tudom, ki vagy, csak épp jókor bukkantál fel. Hagyjuk el ezt a várost, és utána majd meglátjuk, mi lesz.

– Mert egyszer már elszalasztottalak – szól a nő gúnyosan, amire már érkezne is Gúnár megjegyzése, ám egy rendőrautó szirénájának hangja félbeszakítja a beszélgetést. A páros lekuporodik a fal mellett, és kivár. Egy szívszorítóan hosszú másodperc után az autó elhúz a sikátor előtt és távolodni kezd, majd csikorgó fékekkel áll meg néhány saroknyira tőlük. Bádog megforgatja a szemét. Még több zaj.

– Ez a két majom biztosan elszökött otthonról, és most azt hiszik, hogy bárki keresi őket – gondolja. Gúnyosan elképzeli, milyen pofát vágnának, ha előugrana a dobozok közül, de végül mégsem teszi meg. Olyan kényelmesen fekszik, amit képtelen lenne újra elérni, ha megmozdítaná valamelyik tagját. Egyébként is, talán most végre tovább menekülnek, és újra csend lesz. Vagy, ami még viccesebb lenne, talán itt esnek majd egymásnak!

– Szóval a terv, hogy egyszerűre vesszük a figurát – kezdi a nő. Még Bádog számára is egyértelmű, hogy légből kapott dolgokat kezd sorolni. A hangja remeg és olyan helyeken vesz levegőt, amikor csak gondolkodási szünetre vágyik. – Elsétálunk a városból dél felé. Biztos, hogy nem fognak ránk találni, hisz elég nagy ez a város, és elvegyülünk a tömegben. Utána pedig három-négy nap és elérjük a tengerpartot.

– Ez a nagy terved? – Gúnár mérgesen csap a falra. – Azt hittem, ennél azért komolyabbal állsz majd elő. Vár egy autó a közelben, vagy tudsz egy helyet, ahol felszökhetünk a vonatra. Mi lesz a csónakkal?

– Már elnézést, de nem terveztem kirabolni a bankot. Te állítottál oda hozzám egymillió forinttal.

Bádog összehúzza a szemöldökét. Nocsak, ezek nem is szerelmesek? Ezután már külön ügyel rá, hogy mozdulatlanul hallgassa őket. Talán még egy kis plusz betevőre is szert tehet, ha levadássza az embereivel ezt a két idiótát.

– Azt mondtad, kész terved van, és hogy nevezzelek nyugodtan bankrablónak, úgyse kapnak majd el, mert van egy csónakod – szól Gúnár bizonytalan hangon.

– Veszek egy csónakot, azt mondtam. Itt van a terv, kövessük.

– De mégis miért mennénk dél felé? Azt hittem, ellenzed a háborút, mint én, és hogy elszöknél előle.

– Mégis mi köze ennek a háborúhoz? – csattan fel a nő. – Én csak el akarom hagyni a várost.

– Te beszéltél a… mindegy, de délen a katonai tábor van. Ha arra megyünk, akkor megtalálnak minket, ez biztos. A múlthéten láttam, micsoda védelmük van, amikor arra kerékpároztam. Keletre pedig a front van, tehát arra sem mehetünk, ha netán ezt hoztad volna fel következőleg – magyarázza a férfi.

– Rendben, akkor észak felé megyünk.

– Északra innen a bank van. Miért mennénk el mellette? Hát milyen terved van neked? – Gúnár olyan kétségbeesett hangon beszél, hogy Bádog akaratlanul is kuncogni kezd. Szerencsére sikerül visszafognia a hangját.

– Oké, rendben. Tudom már. Elmegyünk a rádióhoz – szól a nő.

– Mégis minek?!

– Azt mondtad, követed a tervemet. Akkor ne kérdezősködj, mert még meghall valaki. – Valéria ingerülten hagyja megválaszolatlanul a kérdést.

A nő oldalra fordul, majd gyors léptekkel indul el a sikátor túlsó vége felé, mikor megbotlik egy kartondobozban. Ilyen dobozok borítják az egész sikátort, de a többivel ellentétben, ebben van is valami. Több összegyűrt és elszakadt újságpapír mellett egy gyerekeknek készült kis, négykerekű talicska áll, benne egy plüssmackóval, és egy fém játékpisztollyal. Valéria körülfordul, és mivel gyereket a közelben sem lát, felkapja belőle a meglepően valódinak tűnő fegyvert. Rögtön a táskájába is vágja, mielőtt nekivágnának az útnak.

– A szerencse velem van! – gondolja.

A párocska elhagyja a helyet, Bádog pedig előkászálódik a dobozok alól. Micsoda egy nap! Egymillió még három részre osztva is jó pénz. Talán az alvilág királyai közé mászhat vele, ha ügyesen játszik. Már tudja is, hogy melyik két embert fogja felkérni a kettősgyilkosságra, ami után szívesen takarítana el. Elindul az ellenkező irányba, mint Valériáék, majd megtorpan.

– Húha – hagyja el a száját, mikor elkezdenek visszatérni az emlékei. Tegnap nem csak iszogatott egész este, egy találkozója is volt. A királlyá avatott Dommal beszélgetett valami fontosról. Talán egy holttest volt, vagy… A férfi bicegős lába ellenére kocogva igyekszik a kartondobozok kupacához. Egymás után hányja félre a felesleges darabokat, míg ráakad a kiskocsira, majd fájdalmasan felnyög. Egy pisztolynak kellene benne lennie, amit tegnap kapott megőrzésre.

*****

Valéria és Gúnár mindketten jól ismerik a város zegzugos útjait, ezért gyorsan haladnak. A nagyobb utcákat kerülik, inkább kicsiket használnak, hogy a legkevesebb feltűnést keltsék. Gúnár meglepő módon még egy kínai éttermen és egy koncertterem művészbejáratán is keresztülnavigálja a nőt. Nem kell messzire menniük, a levágásoknak köszönhetően pedig néhány perc alatt el is érik a négyemeletes épületet, amire a rádió adóállomását szerelték. Valéria lép a csengőhöz, és magabiztosan kezdi végignyomkodni mindet.

– Te meg mit csinálsz? – kérdi Gúnár, mikor felbukkan egy idős hölgy. Kényelmes otthonkát visel, és csipkés kalapot.

– Elnézést, mellé nyúltam – szól Valéria, majd engedélyt sem kér, csak besiet az ajtó túloldalára.

A lépcsőház ugyanolyan, mint bárhol a belvárosban. A lépcsőt pvc borítja, a falakat egykoron hófehér, mára megsárgult vakolat, és az ajtókat három-négy zár is támasztja. A lámpák fényét elnyomja az ablakon besütő nap, egyszerű díszekként feltűntetve a fordulónként elhelyezett égőket, a hely mégis félhomályos érzést ad az embernek. Az épület annak ellenére, hogy egy rádió működik a második emeleten, tökéletes csendbe burkolózik. Valéria gyors léptekkel szedi a fokokat, ezért cipőjének kopogása egészen a legfelső emeletig zeng. A nő azonnal meg is jegyzi magának, hogy ha legközelebb menekülésre adja a fejét, kevésbé feltűnő, hangos ruházatot ölt majd magára. Ennyi erővel egy csengő is lóghatna a nyakában!

A munkaidőben való bankrablás és betörés egyik legnagyobb előnye, hogy ilyenkor az emberek nem tartózkodnak a lakásaikban. A hölgy elhagyta az épületet, ezért a páros egyetlen lélekkel sem találkozik egészen a „Városi Rádió” feliratú ajtóig.

– Hagyj beszélni, és akkor nem lesz gond – közli Valéria. Mintha egész életében ilyesmit csinált volna, előhúzza a táskájába rejtett játékpisztolyt, és magabiztosan nekifekszik a csengőnek.

– Jól van, jövök már – hallatszik a túloldalról, jó öt perc után. Súlyos léptek közelednek, és résnyire nyílik az ajtó. – Biztos, hogy nem ide akarnak jönni – közli a férfi unottan. Jól láthatóan végigfürkészi a nőt, majd megigazítja ételfoltos ingjét.

– Biztos, hogy ide akarunk. Látja ezt? Ez a kulcsom, ami nyitja az ajtót. Az van ráírva, hogy lépjen hátrébb. – Valéria hangja magabiztos és komoly, amitől már-már fenyegető lenne, ha a nő alkata miatt nem tűnne ennyivel gyengébbnek a férfinél. Végül azonban mégis a pisztoly nyer.

Gyors és szótlanul folytatott szemkontaktus után Valéria kezében van az irányítás. A lakásba tereli mindkét férfit, ő pedig ráfordítja a kulcsot a zárra. Illedelmesen leveszi cipőjét, és ugyanerre utasítja az arcát takargató Gúnárt is, majd bekíséri a nagydarab rádióst a nappaliba, ahol a központ van felállítva. A falakat vaskos hangszigetelés teszi még nagyobbá, és egy hatalmas lejátszó szerkezet foglalja el a helyiség felét, így nem sok hely marad letelepedni. A rádiós saját székében foglal helyet, Gúnár a mosdó előtti kis folyosón marad, hogy takarásban legyen, a nő pedig törökülésbe huppan a földre.

– Tehát, megtudhatom, miért törtek rám? – kérdi a rádiós. – Még két perc van a szám végéig, utána be kell jelentkeznem.

– Hol is kezdjem – Valéria megvakarja az állát a pisztoly csövével. – Először is meséljen, mit tud a bankrablásról. Hogy áll a nyomozás?

– Attól függ, melyikről van szó. Nem sok bankrablás volt az utóbbi időben, de a múlthéten például kettő is – magyarázza a férfi. Hátrafordul székében, és a keverőpultra pakolt kupacnyi papír közül kihúz egy vaskos aktát.

– A mairól! – förmed rá Valéria. – És ne játssza itt nekünk, hogy még nem hallott róla. Maga előbb jelentette be a Központi Bank kirablását, mint ahogy a rendőrök megtudták.

– Ez így van, de meglep, hogy a kisasszony is tudja. Talán a rendőrségnél dolgozik? – Az akta visszakerül a helyére, majd a férfi széttárja karjait. – A mai rablásról viszont semmit nem tudok. És maguk? Talán mesélhetnénk egymásnak az életünkről.

– Az életemhez és a tudásomhoz semmi köze. Most csak egy szívességet szeretnék kérni.

– Természetesen meghallgatom, bár meg kell jegyezzem, a pisztoly nélkül is megtettem volna. – A férfi egy igazi édesapa nevelő szándékú tekintetével mered a nőre, aki csak megrántja a vállát.

– Lehet, de így biztosabb. Node a lényeg, hogy véletlenül tudjuk, merre menekültek a rablók. Mármint az iménti rablás után. Örülnénk, ha bejelentené a rádióban, hogy a rendőrség is tisztában legyen vele – magyarázza Valéria. A pisztolyt az ölébe fekti, és a padlószőnyeg poros szálait simogatja, miközben beszél.

– Rendben, lehet róla szó. Ehhez már csakugyan előnyös a pisztoly. – Valéria „megmondtam” arckifejezéssel és egy bólintással veszi tudomásul a dolgot.

– Akkor hát mondja be, hogy a három elkövető, akik mind nők voltak, észak felé menekülnek.

Gúnár keze hangosan csattan a homlokán. Behajol a szoba ajtaján, gondosan eltakarva az arcát a rádiós elől és odasúg a társának.

– Biztos, hogy észak felé mentek? – Valéria szemei elkerekednek.

– Hoppá, de hiszen igazad van! Dél felé mentek, azt mondja be. Északra… szóval északra nem láttunk senkit.

A rádiós felhúzza szemöldökét, megigazítja szemüvegét és így szól:

– Sajnálom, de az hazugság lenne. Dél felé van a hadsereg bázisa, arra senki nem menekülne – magyarázza a férfi. – Ilyen ostobaságot nem mondhatok be. – Most Gúnáron a sor, hogy a „megmondtam” tekintettel nézzen társára.

– Akkor legyen most már észak – közli a férfi, mielőtt visszahúzódna fedezékébe az ajtó mögé. – És akkor nem arra megyünk.

– Mi hazamegyünk, kedves barátom – vágja rá Valéria. – Senki nem mondta, hogy bankot raboltunk volna, igaz? Mi az ártatlan szemtanúk vagyunk, akik segítik a rendőrség munkáját.

– Úgyis rájött már, nem bolond. Pisztolyt fogtál rá – szabadkozik Gúnár. – Egyébként pedig teljesen mindegy. – Sarkon fordul, és az ajtóhoz siet. Elkezdi bekötni lakkozott cipőjét. – Gyere, menjünk innen.

– Mondja be, rendben? Észak, és dél felé is menekültek a rablók, de csak arra – sorolja Valéria. Gyorsan felpattan, hogy ne maradjon hátra. Egy mozdulattal belebújik cipellőjébe, majd kocogva igyekszik Gúnár után, aki már el is hagyta a lakást. – Várj már meg! – zengi az egész lépcsőház a nő hangját.

– Menj a fenébe. Életem legrosszabb döntését hoztam miattad. Ostoba vagy, nem bankrabló! A terved még csak ért volna valamit, de amit leművelsz, az borzasztó. Kiabálsz, mindenkinek becsengetsz, és még egy pisztolyt is előhúztál, az isten se tudja, honnan. – Gúnár mérgesen rúg bele a lépcső korlátjába, amitől még a bejárati ajtó is rezegni kezd. – Túl feltűnő vagy, nélküled könnyebben elmenekülök.

– De… De az úgy nem lehet! Te mondtad, hogy együtt megyünk. – A nő megveti lábát, és hangosan toppant a lépcsőfokon. Már csak fél emelet van hátra a bejáratig, ezért nem hajlandó tovább rohanni. – Legalább a részemet add ide.

– És mégis mennyi a részed, mi?! – kiáltja Gúnár. – Több kárt okoztál, mint hasznot. Flúgos vagy, ha mondom! Semmi haszna, ha utánad rohangálok. Inkább megyek egyedül.

– De hiszen megmenekülhetünk. Hadd mutassak még egy dolgot, aztán magamra hagyhatsz. Mit szólsz?

– Én most elmegyek a piacra. Út közben valahol osztozkodunk.

– Remek! Én is arra akartam menni – vágja rá a nő. Diadalmasan követi a férfit, mintha ismét minden a tervei szerint haladna.

*******

Bádog talán tíz éve is a városi alvilág életének fontos része, ezért pontosan tudja, mit kell tennie, ha egymillió forintról hall pletykákat. Először is el kell könyvelnie, hogy nem létezik ennyi pénz az utcán, ha pedig mégis, akkor annak megszerzése mindennél fontosabb. Az pedig, hogy a frissen királlyá választott Bökős Dom egy feladatot adott a férfinak, ami éppenséggel pont a pénzes táska felé tereli, csak hab a tortán. Bádog tehát nem korholja magát az elvesztett pisztoly miatt, inkább beugrik a sarki kocsmába egy pohárka töményre és egy üveg borra, majd nekivág a párocska felkutatásának.

Egy bankot kirabolni rendkívül nehéz feladat, ha pedig ennek a két embernek sikerült, méghozzá a rendőrök megérkezése előtt, akkor ügyesek és okosak is. Ez aggasztó, de egyetlen rossz jellel egy tucatnyi jó áll szemben. A fiatalok beszélgetése nem arra utal, hogy világszerte körözött bankrablók lennének, vagyis amatőrök. A sikátorban pihenve inkább tűntek szerelmes párocskának, mint ízig-vérig kegyetlen bankrablóknak. Ebből következik, hogy akármennyire is jók a munkájukban, hibázni fognak. Összekapnak a pénzen, hisz kiderült, hogy túl sokat hozott el a srác. Nem akartak ennyivel meglépni, vagyis ők sem láttak még egymilliónyi pénzt egyetlen táskában. Bádog egyik lábára erősen bicegve tud csak haladni, ezért nem bízik benne, hogy utolérhet egy rohangáló fiatal párt, de mint tapasztalt róka, nem is kell sietnie.

Nyugodtan elfogyasztja italát, közben meghallgatja a rádiós bejelentését.

– Két jól öltözött fiatal tört be az imént a rádióhoz – kezdi a férfi. Úgy fest, megérkeztek, és bármit is csináltak, nem hagyott mély nyomot. Bádog kényelmesen hátra dől a székében. – Figyelmeztetek mindenkit! Egy szőke hajú nő, matróz ruhában és egy öltönyös, vézna férfi jár a városban. Fegyverük van, de ha nem hergelik őket, nem veszélyesek. Ismétlem, fegyverük van, de ha nem hergelik őket, nem veszélyesek.

Bádog aggódva simítja meg bozontos szakállát. A nő használta a fegyvert, ebből még akár baj is lehet. Ideje, hogy kivonuljanak a takarítók, mielőtt a rendőrök eltennék a bizonyítékokat. A férfi feláll helyéről és a kocsma telefonját használva mozgásba lendíti a cége dolgozóit, majd útra kel, hogy visszamenjen a sikátorba, ahol végre kipihenheti magát.

*****

Évente háromszor árusok egész serege veszi körül a városháza épületét, hogy portékáikat nevetségesen magas áron adják el a vásárlási lázban égő embereknek. Ezúttal nyolc kereszteződés és a köztük lévő minden út borítva van az árusok standjaival. A macskaköves utakon azonban az ilyenkor szokásos tömegekkel ellentétben, most alig néhány ember lézeng, amibe nem könnyű beolvadni. Ennél jóval több emberre számított a páros.

Gúnár, állítása szerint hirtelen ötlet volt, hogy ide jöjjön, de ha bárki rákérdezne, Valéria természetesen ezt is a terve részének vallaná. A férfi egy nagyobbacska próbafülkét keres, vagy legalább egy méretes bokrot, ahol elrejtőzhetnének. Nem a legjobb ötlet ilyen helyen osztozkodni, de sokszor hallani, hogy a szem előtt lévő tárgyak vannak a legjobban rejtve. Talán ez a tömegben álló bankrablókra is igaz.

A sorok elején a ruhákat és játékokat áruló standok állnak. Ezeknél a férfi még csak le sem lassítana, de Valériának más az elképzelése. Megragadja Gúnár kezét és így szól:

– Veszünk neked másik ruhákat.

– Hogy mondod?

– Át kell öltöznöd. Túl feltűnő vagy öltönyben – magyarázza a nő. – Nálad van a pénz, ezért segítek, na.

– Én vagyok feltűnő? Minden második férfin ilyen zakó van, de a te ruhád…

– Te csak ne becsméreld a ruhámat, jól van?! – Valéria lekap a mellettük lévő stand kirakodott dolgai közül egy földig érő ballonkabátot, és a férfihez dobja. – Nesze. Próbáld fel. – Már el is venné Gúnártól a pénzzel megrakott táskát, hogy felszabaduljanak a kezei, de a férfi nem engedi el.

– Ez nálam marad, és nem kell kabát.

– Figyelj, a veszekedéssel csak még feltűnőbbek leszünk – kezdi Valéria.– Higgy bennem egy kicsit, légy szíves. Ahogy reggel a… a munkahelyeden is tetted.

– A volt munkahelyemen – helyesbít Gúnár. – Én ugyan nem fizetek ezért, és mielőtt osztozkodnánk, te sem tudsz.

– Ha nem fizetnek, ne itt veszekedjenek! – rivall rájuk az árus. Gúnár csak most veszi észre, hogy egy kis körben mindenki őket bámulja. Ennél rosszabbul nem is csinálhatnák a rejtőzködést!

Gúnár visszaadja a kabátot, és rohamléptekben kezd távolodni a standtól. Levág balra egy kis utcába, ahol már nincsenek árusok, de egy rendőrautó láttán megtorpan. Már csak ez hiányzott! Irány be jobbra az első lépcsőházba, ahonnan éppen egy picúr kutyust vezető néni távozik. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, Gúnár leteszi a táskáját a földre, megfogja Valéria két kezét, a szemébe néz és halkan szólal meg.

– Mihamarabb külön kell válnunk.

– Nem vagyok az ellen, hogy egyedül menekülj, csak féltelek, érted? Én kevertelek bele ebbe az egészbe, hadd segítsek – magyarázza a nő. Arcáról könnyen leolvasható, hogy őszinte, de a férfit nem tudja meggyőzni.

– De te nem segítesz. Csak rohangálsz jobbra-balra, és folyton kiabálsz. Nem így kell elrejtőzni. Nem is beszélve arról a pisztolyról. Az mióta van nálad, mi? Talán le is lőttél volna, ha nem adok neked pénzt a bankban?

–  Ez nem is igazi.

– Hát akkor mi?! Egy játék? – Gúnár kikapja a nő kezéből a pisztolyt, amit azóta is szorongat és egy tapasztalt mozdulattal kiveszi belőle a tárat.

– Még öt golyód maradt.

– De hiszen… Csak találtam. Komolyan mondom.

– Nem érdekelsz már, mert folyton csak hazudsz nekem. Alig ismerlek, mégis legalább háromszor átvertél. – A férfi mérgében beleüti öklét a folyosó falába. – Engem nem kaphatnak el, érted? Nem mehetek börtönbe. Rám itt van szükség.

– Én sem akarom, de…

– Még reggel a bankban azt mondtad, hogy neked már mindegy. Nekem viszont igenis fontos ez az egész. Amint rájönnek, hogy én voltam, elveszítem a munkámat és a családomat is. Neked már nincs senkid, így könnyű játszadozni. – Valósággal megfagy a levegő egy pillanatra, amikor Gúnár elhallgat.

Ekkor minden megváltozik. Valéria már nem kiabál, nem veszekszik, csak elsétál az ajtó elől a kis válaszfal takarásába.

– Igazad van, sajnálom – mondja, majd leveszi vékony kis kabátját és kiteríti a koszos földön. Arca talán most először komoly, mióta találkoztak. – Nem akarom, hogy elveszítsed a családod. Menj haza hozzájuk, de légy nagyon óvatos, mert ha megtalálnak, bajba sodrod őket. Rendben?

Gúnár egyetlen szó nélküli figyeli, ahogy a nő kipakolja ruháit a táskájából, és a földre teszi a kabát mellé. Együtt pakolják át a kiürült táskába a pénz felét, és mikor végeztek, egy egyszerű kézfogással búcsúznak.

– Viszlát – mondják egyszerre. Tekintetük találkozik, ám Valéria elfordítja a fejét.

Gúnár azonnal elhagyja a házat, Valéria pedig leroskad a legalsó lépcsőre. Arcát két tenyerébe temeti, és szabad utat enged a délelőtt során egyre jobban feltörő sírásnak.