Zokni-daxli

Tasi83

2024. április 23.

Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.

– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.

– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.

– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.

A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.

– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.

– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.

– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.

– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.

– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.

– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.

– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.

– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!

A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:

– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.

– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.

– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!

– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.

– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.

A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.

– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.

– Milyen szemeket szeretnél rá?

–Hát… kicsiket… – töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.

– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?

– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.

– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.

– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.

Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint –, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.

– Anyu?

– Tessék, kincsem!

– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?

– Ugyan! Miért tenne ilyet?

– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.

– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?

– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.

Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…

„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.

Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.

A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.

A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.

– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.

Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.

Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.

Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.

Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.

– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.

– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.

Az osztály – ki tudja miért –, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!

A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhőkék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.

„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zoknidaxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.

Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.

Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.

Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.

– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.

– Azt hiszem…

– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.

– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.

– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.

Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.

– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.

– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.

– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.

– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:

,,Tisztelt Szülők!

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!

Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”

Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.