Nos, Ove! Azoknak, akik olvasták a könyvet, talán nem is kellene többet hozzátennem. Elég lenne csak a keresztnevet mondanom és már legyintenének is, hogy „Ó igen, ismerem őt”! Ove egy 59 éves férfi és Saabot vezet. Bár nem hinnénk, de ez két rendkívül fontos információ. Ove számára mindenképp. Tanácsos volna itt megállnom, de akkor miről is szólna ez a könyvajánló.
A fiúknak, akiket valaha szerettem azon kevés történetek közé tartozik, melyeket előbb láttam filmen, minthogy olvastam volna a film alapjául szolgáló könyvet. Általában szeretem előbb olvasni a megfilmesített könyveket, mert így előítélet nélkül tudok hozzáállni, illetve a saját képzeletemre van bízva minden: a helyszínek, ahol játszódik a cselekmény, vagy ahogyan a szereplők kinéznek. Itt viszont mindez már adott volt. Ez a könyv egy három részes sorozat első kötete.
"A borító alapján könnyed romantikára számítottam. Minden volt, csak nem egy habos-babos történet. " – olvastam egy Libri közepén szobrozva a Moly.hu kiemelt értékeléseinek első bejegyzésében. Épp az egyik barátnőmnek kerestem egy könyvet a születésnapjára. Mostanában elég sokat olvas és leginkább romantikus témában. Sosem voltam a habos-babos (ahogy a kritika írója is fogalmaz) szerelmes történetek rajongója, ennek megfelelően valami olyasmi után kutattam, ami ugyan romantikus, de mégis életszerű. Azt hiszem, jobban nem is választhattam volna.
Gyakran úgy nézek meg egy filmet, sorozatot, vagy úgy olvasok el egy könyvet, hogy az első találkozás pillanatában egyáltalán nem kelti fel az érdeklődésem. Elsiklik felette a figyelmem, igazán nem is tudatosul bennem. Aztán telnek a napok, és az adott film/sorozat/könyv újra és újra szembejön velem egy plakáton, egy bolt kirakatában, az Instagramot vagy Facebookot pörgetve, nekem meg szépen lassan elkezdi kapargatni a koponyám belső felét. Na, hát pont ugyanez a helyzet volt az Ismerősnek jelölt című könyvvel.
A korábbi ajánlóktól eltérően, most egy olyan történetet vettem elő, aminek az ajánló elolvasása után akár rögtön neki is kezdhettek, ugyanis nem egy kiadott regény lett most górcső alá véve, hanem egy az interneten olvasható, folyamatosan új fejezetekkel bővülő regény.
Magyarországon a képregényeknek nincs megbecsültsége és ez egy igazán szomorú dolog. Az olvasók nem értékelik a képregényeket annyira, hogy meg is vásároljanak egy-egy kötetet. (Inkább csak átlapozzák őket a könyvesboltban.) Mintha attól, hogy kevesebb benne a nyomtatott betű és alacsonyabb az oldalszám, kevésbé lenne igényes is, és ez egy nagyon rossz hozzáállás. Egy képregénykötetben legalább annyi munka van a szerző és a kiadó részéről, mint amennyi egy regényben. Sőt, ha hozzátesszük, hogy a képregényíró egyszerre ír és rajzol, megkockáztathatjuk, hogy többet is dolgozik egy-egy köteten, mint az, aki "csak" ír. Persze nem érdemes összehasonlítani egy regényt egy képregénnyel, hiszen teljesen más műfajról van szó, ám érdemes lenne egy szinten és megbecsültségen kezelni őket - legalább olvasni szerető körökben.
Mikor megírtam a honlapra az első könyvajánlómat, tettem magamnak két fogadalmat: 1. Kizárólag olyan könyvekről írok majd, amelyek maradéktalanul tetszettek és biztos vagyok benne, hogy másoknak is tetszenének. 2. Nem írók sorozatokról. Utóbbi talán magyarázatra szorul, mert épp most készülök megszegni.
Vannak olyan könyvek, amelyek az olvasó fantáziájára hatnak, vannak amelyektől megjön a kedve kipróbálni ezt-azt, vannak amelyek csupán szórakoztatnak és néha vannak olyanok is, amelyek közvetlenül az ember lelkére hatnak. Utóbbiak azonban nagyon ritkák és időnként el is bújnak. Megbújnak a könyvespolcon, esetenként megtévesztik az olvasót egyszerűségükkel és szeszélyesek is, mert csak akkor csillantják meg a bennük rejlő különlegességet, amikor épp a kedvük úgy tartja. Szóval a szemfüles olvasónak jókor kell lennie jó helyen, hogy egy ilyen kötetet kézbe vehessen. Most súgok egy kicsit és leleplezem az egyik ilyen remekül elbújt könyvet, A Hold színét.
Kisregényt lehetne írni a különböző könyvtárak különböző állapotban lévő könyveiről. A lapok hol késői vacsorákról, hol forró reggeli italokról mesélnek, miközben egy szamárfüllel, szakadással, firkával magukon viselik olvasóik keze nyomát és időnként kisállatok jelenlétéről is beszámolnak, akár nyomokban (például egy szőrszál), akár egészben (mint egy bogártetem). Tele vannak emlékekkel, ki hol, kivel és mikor olvasta és néha tele vannak elhagyott dolgokkal: könyvjelzőkkel, levelekkel, blokkokkal, fecnikkel. Szóval a könyvtári kötetek nem csak egy történetet mesélnek el. Főleg akkor nem, ha gyárilag erre lettek elkészítve, mint J. J. Abrams és Doug Dorst heroikus "könyvtári könyve".
Ha azt mondom, romantikus irodalom, az emberek rögtön a giccsesen nyálas, vagy a mostanában egyre divatosabb szexuálisan túlírt, ám továbbra is giccses történetekre asszociálnak. Pedig a romantika lényege nem ezekben a történettípusokban keresendő. Attól ugyanis, hogy egy könyv romantikus besorolást kap, mivel a cselekménye középpontját egy szerelmi történet adja, nem lesz egyértelműen cukros, vagy épp pornográf. Sőt, a kifejezetten jó romantikus könyvek, távol állnak ezen szélsőségektől, mint az aktuális kötet, A csodálatos Waverley-kert.