Akt

engin

II. - Kísért a múlt

2019. augusztus 16.

A hegyek az év minden időszakában gyönyörűnek hatottak. Tavasszal a virágba boruló lombok látványa, nyáron a hűsítő szellő, ősszel a rozsdabarnába öltöző vidék, télen pedig a hófödte csendélet miatt volt érdemes idelátogatni.

Havashy István, bár már sokszor látta e tájat mind a négy évszakban, még ma is képtelen volt eldönteni, hogy mikor szerette a leginkább. Valamiért a Gerecse minden arca kedves volt a szívének.

Régóta járt már ide, több mint tíz éve. Persze akkoriban még a kastély nem szállóként funkcionált, csak egy lakatlan, romos épület volt. Nem is lehetett hetekig, hónapokig itt maradni, csak egy-két napra, az akkor még ifjúsági szállásként működő mellékházban. Havashy még emlékezett a ma már személyzeti szállásként szolgáló, egyébként meglehetősen takaros épületben eltöltött éjszakákra. Még most is maga elé tudta idézni az állott, sok éves matracok szagát, a hálózsák műanyagillatát, és a tábortűzön sütött konzerv ízét is. Akkoriban egész más volt minden. Még nem a pihenésért, a nyugalomért jött fel ide, hanem a kalandért. Persze, ezek az idők már bőven elmúltak.

Miután a kastély teraszán ülő férfi engedélyezett magának egy hosszabb, a Gerecsét fürkésző pillantást, visszafordult az ölében pihenő könyvhöz, a kezével pedig az asztalon gőzölgő teáscsészéje után nyúlt. Aprót kortyolt a lágy pamacsokat eregető, mélybarna színű italból, amikor pedig az oldal aljára ért, felsandított a terasz egyik zugában megbúvó órára.

Négy óra múlt pár perccel. Rendszerint ilyenkor – pontosan félúton az ebéd és a vacsora között – jött le elfogyasztani az uzsonnáját, és meginni egy csésze teát. Nemcsak azért választotta ezt az időpontot, mert az étkezések szempontjából logikusnak hatott, hanem azért is, mert ekkor lehetett a legkevesebb vendéggel találkozni. Ilyenkor még a legtöbben a szobájukban pihentek, vagy már elindultak túrázni a környéken. Így őt a legkevésbé sem zavarták.

Igazság szerint az elmúlt hónapokban Havashynak sikerült egy olyan napirendet kialakítania, amelynek segítségével a legtöbb vendéget el tudta kerülni. Reggelizni korán jött, csakúgy, mint ebédelni, vacsorázni pedig későn. Persze azért mindenkit nem tudott elkerülni – most is uzsonnázott rajta kívül még egy pár –, de ezt a „tömeget” a férfi még a „nehezen, de tolerálható” kategóriába sorolta.

Noha a festő – bevett szokásainak hála – ma eddig még csupán ezzel a párral találkozott, a völgyet egyszeriben felzavaró kocsiajtó-csapódásból ítélve biztos volt benne, hogy ez már nem sokáig marad így. Hirtelen, maga sem értette pontosan miért, de rossz előérzete támadt. Bár nem indokolta semmi, mégis elöntötte egy olyan kósza gondolatfoszlány, hogy talán hozzá érkezett valaki. S hamarosan be is bizonyosodott, nagyon is helyesen. Két-három perccel később ugyanis a teraszajtóban feltűnt az egyik pincér fiú, nyomában egy jólfésült, meglehetősen drága és elegáns öltönyt viselő, nem túl idős férfival.

– Elnézést kérek, hogy zavarom! – szabadkozott a fiatal felszolgáló. – Ez az úr itt azt állítja, hogy haladéktalanul beszélnie kell önnel. Mondtam, hogy nem fogad vendégeket, de…

Havashy István kinézett a könyve mögül. Előbb a piros mellényt viselő srácon futtatta végig a tekintetét, aztán az öltönyösön. Igazság szerint lett volna kedve még egy kicsit húzni az időt, de tudta jól, hogy minél gyorsabban beadja a derekát, annál hamarabb szabadulhat. Így egy legyintéssel elbocsátotta Robit – a pincért –, a jövevénynek pedig intett, hogy foglaljon helyet.

– Szép itt! – szólalt meg olaszul a hívatlan vendég, miközben a zakóját kigombolva leereszkedett a felkínált faszékre Havashy asztalának túlfelén. – Egészen Olaszországot juttatja eszembe – lamentált tovább.

– Nekem nem – felelte automatikusan olaszra váltva a festő, mialatt egy újabbat lapozott a könyvében. – Pedig jártam ott párszor, hosszabb időre is.

– Ahogy hallottam, itt is hosszabb ideje tartózkodik már.

– Igen! – bólintott Havashy. – Valóban! Nagyjából egy éve.

– Nos – köszörülte meg a torkát az olasz. – Én mégis nagyon örülök, hogy végre megtaláltam önt, és beszélhetünk! Hosszú utat tettem meg idáig. Nem egyszerű magát utolérni.

Havashy mély levegőt vett, majd egy leheletnyit megvonta a vállát. – Talán nem véletlenül. Azért utaztam ide, mert elfáradtam, és némi pihenésre volt szükségem – A férfi, noha direkt megnyomta a pihenés szót, igazából nagyon jól tudta, hogy feleslegesen teszi ezt. Az ilyenek, mint a vele szemben ülő is, úgysem értettek semmiféle célzásból.

– Értem! – nevetett fel erőltetetten az olasz, mintha csak egy rossz viccet hallott volna. – Hát igen! Ez a hely gyönyörű és nyugodt… A történtek fényében nem meglepő, hogy…

– Igen, nyugodt… – szólt közbe emelkedett hangon Havashy, majd mintha az előbbi kis beszélgetés meg sem történt volna, visszafordult az olvasáshoz.

– Kérem! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Filippo Carallo vagyok, a Velencei Művészeti Galéria néhány hónapja kinevezett kurátora.

– Hát ez remek! – pillantott fel a könyvből újfent Havashy. Az arcán gunyoros mosoly játszott. – Gratulálok önnek! De feltételezem, nem azért keresett meg, hogy ezt elmondja nekem…

– Természetesen nem! – ingatta a fejét az olasz férfi. – Ennél sokkal jobb hírekkel érkeztem önhöz.

– Csakugyan? – tette le olvasmányát Havashy. Önkéntelenül is kezdett kíváncsi lenni, de ezt a legkevésbé sem akarta a másik orrára kötni, így a szokásos pókerarcát öltötte magára. Bár volt egy röpke pillanat, amikor az érdeklődését jelezve egy aprócska izom árulkodóan megrándult az arcán, de szerencsére Filippo ezt nem vette észre. A fiatal kurátor túlságosan el volt foglalva a talpnyalással.

– Igen. De rögtön a tárgyra térnék, ha megengedi.

– Kérem, tegye azt!

– Jövő év februárjában, a velencei karnevállal egy időben egy különleges kiállítás nyílik az intézményünkben, melynek címe: „Com’é facto”. Nyílt pályázatot hirdetünk, amelyre a világ minden tájáról lehet jelentkezni… Csupán annyi a kitétel, hogy a beküldött képet a közönség nálunk láthatja először. A pályázat végén egy bizottság választja majd ki a pályamunkákból, hogy melyek kerülhetnek bemutatásra. Ám – tartott ünnepélyes szünetet Filippo – van néhány olyan alkotó, köztük ön is – küldött egy túlontúl széles mosolyt Havashy felé –, akik számára teljesen nyilvánvalóan méltatlan lenne egy ilyen pályázat. Éppen ezért a kiállítás szervezői azt a döntést hozták, hogy néhány nagy becsben tartott művésznek felajánlják a pályázás nélküli bekerülést a kiállítás anyagába. Hogy úgy mondjam – húzódott ragadozó mosolyra Filippo szája. –, önök a biztos befutók.

– Áh! – legyintett Havashy. – Csak a halál biztos, meg hogy adót kell fizetni.

A festő mély lélegzetet vett, aztán a szemüvegét egy hanyag mozdulattal a könyvére dobta, ő maga pedig felemelkedett és elindult lefelé a teraszról. A kurátor sietve követte őt.

– Mint azt önök ott Velencében nyilván nagyon jól tudják – nézett hátra a válla felett Havashy – két éve befejeztem az alkotást. Így sajnos nem tudok olyan festmény küldeni, amely még soha, sehol nem volt látható. Félek, hiábavaló volt, hogy idefáradt.

– Természetesen tudjuk, Havashy úr… De az sem kerülte el a figyelmünket, hogy egy hét múlva lesz a megnyitója az életmű-kiállításának. Nyilván ebből a jeles alkalomból a régi művei mellett újakat is megcsodálhat majd a közönség.

– Nem – vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon a festő –, nem csodálhat meg. A kiállításomon látható képek egyike sem mostanában készült, valamennyit láthatta már a közönség.

– De kérem! – vett elő a zakója belső zsebéből egy összehajtogatott prospektust az olasz. – Itt az áll, hogy…

– Lényegtelen, hogy ott mi áll – szólt közbe most már kissé idegesen Havashy. – Értse meg, visszavonultam. Nem dolgozom már, csak nagy ritkán festek vagy rajzolok, azt is csupán a saját szórakoztatásomra.

– De – próbálkozott tovább az erejét nem kímélve Filippo – egy ilyen kivételes, világraszóló kiállítás esetében minden bizonnyal kivételt tehet. Higgye el, ez páratlan lehetőség! Ha megengedné, hogy röviden ismertessem önnel a tematikánkat, a hitvallásunkat, és a…

– Ne fáradjon! – szakította félbe egy fokkal durvább hangon Havashy az olaszt, mint azt az illem megengedte volna. – Pontosan tudom, milyen képeket várnak! Elfelejti, hogy hosszú évtizedek óta festő vagyok, sőt az önnek munkát adó galériában is dolgoztam egykoron. – A festő mély levegőt vett. – Csak az idejét vesztegeti. Amit mondtam, megmondtam. Fogadja el a nemleges válaszomat. Két évvel ezelőtt visszavonultam, és még az önök kedvéért sem kívánok ezen elhatározásomon változtatni. Most pedig, ha megbocsát! – biccentett kimérten, miközben a kert felé indult.

Filippo egy darabig némán nézett az egyre távolodó férfi után, miközben káromkodások garmadát harsogta el magában, aztán a kezében eddig lobogtatott prospektust az asztalra vágta, és a festő nyomába eredt. Egy ízig-vérig Carallo ilyen könnyen azért nem adja meg magát.

Havashy lassú, kimért léptekkel sétált végig a domboldalba beültetett, alacsony fűvel szegélyezett fokokon.

A férfi egyenesen a kastélytól kissé jobbra lévő aprócska tó felé tartott. Gyakorta lejárt ide rajzolni, merengeni, vagy egyszerűen csak elnézni az útjuk során itt megpihenő madarakat. A tavacska nem volt túl nagy, s a felszínén sem csillogott zavartalanul a víztükör, itt-ott ugyanis tavirózsák úszkáltak, amelyek bár eddigre már elnyíltak, a nyári időszakban nagyon is igéző látványt nyújtottak.

Havashy már majdnem leérkezett a tó partján álló, nyolcszögű, gondosan kifaragott fából készült pavilonig, amikor észrevette, hogy az már foglalt: az egyik belsőbb padon ugyanis Dorina ücsörgött. A férfi azonnal felismerte őt a haja színéről.

A lány, noha egy vaskos, régi kötésű könyvet tartott a kezében, már jó ideje nem lapokat, hanem az egyre felé közeledőt figyelte. A festő épp úgy jött, mint általában, ezért Dorina hamar nyugtázta, hogy valószínűleg csak sétálni indult, hiszen gyakran tette a kellemesebb délutánokon. Ám amikor a háttérben egy fiatalabb férfi alakja tűnt fel, a lány lágyan ívelt szemöldöke kíváncsian feljebb kúszott.

A jelenet egészen komikusnak hatott, ahogy Havashy a mögötte futó, neki kiabáló másikról tudomást sem véve haladt előre, egészen a tó partjáig, ahol csak és kizárólag azért lassított le egy-két másodpercre, hogy egy biccentéssel üdvözölje a pavilonban ülő lányt. Dorina némán viszonozta a köszönést, majd az asztalon pihenő kártyanaptárért nyúlt, amelyet kisvártatva becsúsztatott az olvasott könyv lapjai közé.

– Kérem, Havashy úr! – kiabált olaszul szüntelen Filippo a festő után, egészen addig, amíg a tóparton be nem érte.

Dorina nem akart tiszteletlen lenni, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint a szégyenérzete, így nem sietett arrébb, hanem érdeklődve figyelni kezdte a tőle csupán néhány méternyire zajló eseményeket. Azt hamar leszűrte, hogy az igencsak mitugrásznak tűnő, drága öltönyt viselő férfi olaszul beszél, s egy-két szót meg is értett a mondandójából, de összességében arra nem tudott rájönni, hogy pontosan miről is próbálja meggyőzni a sziklaszilárdnak tűnő Havashy Istvánt, aki peckesen, egyenes háttal, a távolba révedő tekintettel hallgatta a szüntelen szóáradatot.

Mikor egy pillanatra az olasz férfi elhallgatott – talán levegőt vett –, Havashy azonnal közbeszólt. Bár azt Dorina nem értette, hogy a festő mit mondott, de a férfi szigorú, színtelen hangjából, és a másik hitetlenkedő arcvonásaiból kiolvasva abban biztos volt, hogy semmi jót.

– Kérem! A Com’é facto nagyszerű, egyedülálló kezdeményezés – kezdett bele újra, immáron legalább negyedjére Filippo a gondosan begyakorolt reklámszövegbe, továbbra is nyugalmat erőltetve magára és a hangjára. – Csak fontolja meg! Nem kell most azonnal választ adnia. Gondolja át!

– Már átgondoltam – felelte szenvtelenül, az olaszra sem nézve Havashy. – Nem kívánok változtatni a két éve hozott elhatározásomon… Amit tőlem kíván, az lehetetlen. Megkérem, hogy távozzon, és ne zaklasson ezzel tovább!

– Elnézést kérek – adta meg magát végül csalódottan a kurátor. – Válaszát továbbítom az igazgatómnak. Mindazonáltal, ha a felkínált lehetőséggel mégis élni kíván, tudassa velünk, és minden felmerülő akadályt azonnal elhárítunk. További szép napot, Havashy úr! Arrivederci! – köszönt el kissé meghajolva az olasz férfi, majd a fejét ingatva sarkon fordult, és lassan elindult visszafelé.

Dorina egészen addig követte pillantásával az öltönyös távolodó alakját, míg a fák árnyékában el nem tűnt végleg. Lassan neki is mennie kellett, úgyhogy szedelőzködni kezdett. Felnyalábolta az asztalról a könyvét, majd a pavilon lakozott fa padlójáról lelépve, a fűben gázolva próbált eljutni a kastélyba vezető, kitaposott ősvényig.

Havashy egy ideig csak a tekintetével követte a lányt, ám végül a férfi még azelőtt szólásra nyitotta a száját, hogy a lány hallótávolságon kívülre kerülhetett volna.

– Egészen nyugodtan maradjon! Ön volt itt előbb – intett a festő a pavilon felé, majd nyomban megindult a felé forduló Dorina irányába. – Sajnálom, hogy megzavartam az olvasásban – pillantott le sokatmondóan a lány kezében lévő könyvre.

– Nem zavart meg – küldött egy apró mosolyt a férfi felé Dorina. – Egyébként is indulni készültem. Fél ötre jönnek hozzám…

– Szombaton? – vonta fel a szemöldökét Havashy.

A lány vállat vont. – Az élet ilyenkor sem áll meg.

– Az nem, de a munka igen.

– Én szeretem, amit csinálok, nincs rossz érzésem azért, mert hétvégén is dolgoznom kell.

– Majd később lesz – jegyezte meg Havashy, miközben az ég felé fordította a tekintetét. – Alighanem eső lesz. Ne maradjon sokáig, nehogy megázzon. Meg aztán – tette hozzá kisvártatva a férfi – ne várassa meg Szabó asszonyt se! Az ártatlan léleknek rengeteg dolga van még ma.

A festő, mielőtt elindult volna, hagyott még néhány másodpercet magának arra, hogy a lány meglepetésről árulkodó arcvonásait tanulmányozza, majd egy apró biccentést követően lassan elindult vissza a kastélyba. A férfi, miután felért a teraszra, felvette az asztalon hagyott könyvét és szemüvegét, meg – ha már a mitugrász olasz itt hagyta – a saját kiállításának prospektusát is, aztán nyomban elindult vissza, a saját szobájába.

Bár útja közben végig igyekezett nyugalmat színlelni, belül, a lelkében, már sötét vihar tombolt. Egyfelől azért, mert a jelek szerint nem bújt el eléggé a világ elől, másfelől pedig azért, mert hirtelen valami megmagyarázhatatlan, s határozottan rossz előérzete támadt. Ma már másodjára.

***

Mint általában, Havashy István most sem tévedett. Nem sokkal öt óra után valóban cseperegni kezdett az eső, s mire besötétedett, már le is szakadt az ég. Egész álló este, még tíz óra után is ömlött, mintha dézsából öntenék. Ezért Dorina kissé ázottan érkezett meg a szokásos, szombat esti, közös rajzolásukra, ám ezúttal a lánynak legalább a lebukástól nem kellett tartania, mert a kastély hamar elcsendesedett.

Bár Dorinának elég sok ötlete volt a múlt héten elkezdett munkája befejezéséhez, valahogy egyik kivitelezéséhez sem tudott nekikezdeni. Tekintete szüntelen elkalandozott az előtte heverő rajzról a vele szemben ülő férfi arcára.

Annyira kíváncsi lett volna, hogy mi volt ez az egész délután, de nem mert rákérdezni a történtekre. Tiszteletlenségnek és pimaszságnak tartotta volna.

Végül Dorina erővel kényszerítette rá magát a rajzolásra. Vékony ujjaival rászorított a kopottas grafitceruzára, s a hegyét a papírra szegezte. Ám mielőtt egy vonalat is húzhatott volna, az eddig szótlan festő hirtelen, minden előjel nélkül, megtörte a hallgatást.

– Ma este nagyon nyugtalan – szólalt meg kimért hangon, miközben felnézett a lányra.

– Kicsit tényleg az vagyok – ismerte be halkan Dorina. – Ez a hirtelen időjárás-változás megviselt…

– Az időjárás-változás? – vonta fel szemöldökét gúnyosan a festő. – Ugyan már! Inkább nekem köszönhető ez a nyugtalanság, nem?

– Tessék? – hőkölt hátra a meglepetéstől a lány. – Ezt most nem értem… – tette hozzá néhány másodperccel később mélyen elpirulva.

– Tudja – vette le az orráról a szemüvegét Havashy –, valamiért az emberek általában nyugtalanná válnak a közelemben. Persze egy-két kivételtől eltekintve. Azt hiszem, többségében nem kedvelnek engem.

Dorina önkéntelenül is felkapta a fejét, valahányszor Havashy megszólalt, ám most meg végképp. Meglehetősen furcsán hangzottak ezek a mondatok a férfi szájából. A lány soha, még csak hasonlót sem hallott tőle az elmúlt néhány hónapban.

A beszélgetésbe beálló csend nem hozta könnyű helyzetbe Dorinát. Noha pontosan tudta, hogy az illem szerint most heves tiltakozásába kellene kezdenie, végül más utat választott.

– Csak nem ismerik a tanár urat – felelte diplomatikus hangon, miközben lopva felnézett a férfira.

– Maga ismer? – kérdezett vissza azonnal Havashy.

Dorina érezte a kérdés provokatív élét, ezért maga is egészen elkomolyodott. Letette a ceruzát, és mélyen a férfi szemébe nézett.

Hosszan tartották a szemkontaktust némán, egymást méregetve, mielőtt a lány megszólalt volna. – Nem tudom – törte meg a hallgatást bizonytalan hangon. – A tanár urat… hát… – harapta be ajkát egy pillanatra – nem könnyű kiismerni.

Havashy István jó néhány másodpercig – látszólag – megütközve nézett a lányra, aztán jólesően felkacagott, miközben kézfejével megdörzsölte a szemét.

– Ez ilyen nevetséges volt? – kérdezte elpirulva Dorina, amint a festő kacagása valamelyest alábbhagyott.

A férfi nemet intett a kezével. – Csak őszinte. De teljesen igaza van. Valóban nehéz engem kiismerni. Tudja – tartott egy rövid szünetet, amíg visszatette a szemüvegét. –, nem vagyok könnyű természetű ember. Sőt! Túlontúl nehéz velem. Nem hibáztatok senkit, aki nem kedvel, én sem kedvelek sokakat.

– Értem! – motyogta zavartan Dorina. – Hát mindenki nem kedvelhet mindenkit, nem igaz? – próbálkozott esetlenül vicceskedve tovább lendíteni a beszélgetést.

Ám Havashy továbbra is komoly maradt. – Főként azért nehéz velem – folytatta tárgyilagosan –, mert egyáltalán nem érdekel a külvilág. Nem foglalkozom azzal, hogy mások mit gondolnak és ritkán osztom meg a saját gondolataimat is. Persze, a magam módján mindenről megvan azért a véleményem. – A festő halkan felsóhajtott, miközben kissé összehúzta a szemét. – De ezt ön nagyon is jól tudja.

Dorina arca a burkolt bóktól azonnal élénkvörös színt öltött magára. A lány zavarában a haját kezdte babrálni, majd az asztalon heverő ceruzáért nyúlt. Ám mielőtt rajzolni kezdhetett volna, Havashy újra megszólalt.

– Nyugodtan megkérdezheti, amit szeretne – bíztatta őt a férfi. – Addig úgysem fog tudni csinálni semmit, amíg meg nem teszi.

Dorina nagyot nyelt, mialatt elkerekedett szemmel felnézett a festőre. Tudta jól, hogy Havashynak igaza van, így összeszedte a bátorságát és halkan megszólalt. – Az a férfi délután… A tanár úr kiállítása, aminek a jövő héten lesz a megnyitója Pesten, külföldön is látható lesz? Mármint nem akartam hallgatózni, de…

Havashy nemet intett a fejével. – Szó sincs ilyesmiről. De azzal kapcsolatban nem téved, hogy az a túlbuzgó kurátor valóban egy kiállítás miatt keresett fel.

A lány szemei újfent elkerekedtek. Hirtelen, szinte a semmiből eszébe jutott egy szókapcsolat, amit délután, a tónál hallott. – Com – suttogta halkan.

– … ’é facto – fejezte be Havashy. – Com’é facto…

Dorina végighúzta az ujjait az ajkán, miközben megpróbálta összeilleszteni a szavakat. – Alkot? Addig értem, de…

– Tud olaszul? – kérdezte a festő.

– Nem nagyon – ingatta a fejét a lány –, egy-két szót. Egyszer jártam Olaszországban a gimiben. Ott ragadt rám valamennyi.

– Vagy úgy! Io![1] A Com’é facto szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy: úgy, ahogy alkotva van.

– Ez elég rejtélyesnek hangzik…

– Igen, de valójában célzottan csak egy dolgot jelent.

– Mégis mit? – kérdezett vissza kíváncsian a lány.

– Talán úgy a legegyszerűbb megérteni – kezdte magyarázni a festő –, hogy az operák esetében is van olyan időnként, amikor leporolják az eredeti változatot. Azt, amiben még nincsenek benne az évszázadok során hozzáíródott koloratúrák, egyéb sallangok. Valahogy így lesz ez is. Olyan rajzokat, képeket várnak és kérnek, amelyek sallang és minden plusz nélkül ábrázolnak nyersen és realistán.

– Valami tárgyat, vagy…

– Nem – mosolyodott el a férfi. Nem szégyenlősen, nem is diadalmasan, egyszerűen csak sejtelmesen. – Az emberi testet.

– Na várjunk csak… – emelte fel a kezét Dorina. – Most itt meztelen emberekről lesznek kiállítva képek? Ilyeneket várnak?

– Igen. Aktképeket – közölte tárgyilagos hangon Havashy. Majd néhány másodperc szünetet követően újra megszólalt. – Megleptem?

– Nem… Nem, csak – hebegett-habogott zavartan Dorina. – Sosem gondoltam, hogy a tanár úr foglalkozik ilyen képekkel is…

– Pedig időnként rajzoltam, sőt festettem is aktot. Magánembereknek megrendelésre. Meg persze anno az egyetemen, a pályám elején. Kötelező feladat a felvételin. A festészetnek ez az alapja. Igaz, engem mindig inkább az arc érdekelt, és nem a test… Bár az utóbbi is legalább akkora csoda a maga nemében, akár az előbbi.

– Szóval akkor – illesztette össze a megtudott információkból a fejében formálódó kirakóst Dorina – most a tanár úr erre a kiállításra rajzolni fog egy aktképet?!

A férfi ugyan szólásra nyitotta a száját, ám végül nem mondott semmit. Egyszerűen csak visszafordult dolgozni.

***

Aznap este Dorina és Havashy István többet már nem beszélgettek, a következő szó az elköszönéskor esett köztük.

– A jövő héten nem tud majd jönni, kérem, ne felejtse el! – állította meg a menni készülő lányt a festő. – A kiállításom megnyitója szombaton este hat órakor lesz, de az ilyesmi fél éjszaka eltart. Könnyen lehet, hogy csak hétfőn térek majd vissza.

– Oh! – biggyesztette le ajkát Dorina. – Köszönöm, hogy szólt. Remélem, nagy sikere lesz! – küldött egy biztató mosolyt a férfi felé, majd az esőkabátját felvéve, útra kelt, vissza a személyzeti szállás felé.

Havashy egészen addig figyelte a lány távolodó alakját, amíg az el nem tűnt a szobából kivezető ajtó árnyékában. A férfi azonnal az asztalra dobta a szemüvegét, és fel is állt a munkapadtól, amint az ajtó halk csukódásából biztossá vált, hogy a lány elment.

A festő egy ideig némán, hátul összekulcsolt kezekkel sétálgatott fel, s alá a szobában, aztán az ablakhoz lépett. Odakint még mindig zuhogott az eső, nem lehetett messze ellátni, s az udvaron keresztüllibbenő árnyat is éppen hogy csak kiszúrta a sötétben.

Egy másodperc, és már el is tűnt, mintha sosem lett volna ott.

***

Dorina megkönnyebbülten csukta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Szerencsére most is baj nélkül visszaért, ám nem feküdhetett le azonnal aludni, ahogy általában. Délután nem maradt már ideje megfürdeni, ezért ezt most be kellett pótolnia.

Miután a zuhanyzóval szemközti tükör elé állt, kioldotta a hajából a gumit, majd mind a tíz ujjával mélyen a szanaszét terülő fürtök tengerébe szántott. Néhányszor megismételte ezt a mozdulatot, majd a tükörtől elfordulva, vetkőzni kezdett, néhány másodperccel később pedig egy jóleső nyújtózással egybekötve a zuhanyrózsa alá sétált.

A kellemesen meleg, csaknem tűzforró víz hamar ellazította valamelyest átfázott tagjait. Dorina lehunyt szemmel, némán, időnként meg-megremegve élvezte a zuhany kényeztetését. Szinte érezte, ahogy a pórusain végigáramlik a forróság, és lassan behatol a testébe, elindítva ezzel az eddig vékonyka jégtükör alatt lévő gondolatai egész sorát is.

Egyszeriben eszébe jutottak az este történtek, s figyelme újfent az akt témája felé terelődött.

Akt képet rajzolni…

Milyen különös gondolatnak tűnt. Voltaképpen egyáltalán nem volt benne semmi rendkívüli, csak valahogy még sosem jutott az eszébe.

Aktot rajzolni… Meztelenül lerajzolni valakit… Kétségkívül szép feladatnak látszott, csak kicsit talán bizarrnak. Már maga a szituáció is annak hatott. Valaki ott feküdjön előtte ruhátlanul, akár órákig?

A lány kelletlenül megrázta a fejét, majd beharapta az ajkát, s lehunyta a szemét. Elképzelte, milyen lehet megalkotni valaki testének a vonalait ruha nélkül, megformázni a fejét, az arcát, a nyak vonalát, a törzsét, kidolgozni a mellkasát, a csípőjét, a combjait, a térdeit, a lábujjait. Megrajzolni az árnyékokat, az éleket. Ahogy a képzeletében haladt előre a rajzolással, úgy jelent meg a lehunyt szemhéján a meztelen testének sziluettje, mígnem egyszeriben kirázta őt a hideg. Dorina vacogni kezdett a tűzforró – mégis jéghidegnek ható – vízsugár alatt, a testén végigsiető vibrálásba szinte beleremegtek a lábai. Egyik kezével hirtelen meg is kellett kapaszkodnia oldalt a csempében, miközben lassan kinyitotta a szemét.

– Com’é facto – susogta halkan.

[1] Értem!