Kedvencekhez adás
30

Akt

III. Egy régi-régi ismerős

Halmos Enikő némán, néha-néha oldalra sandítva igyekezett a legjobb tudása szerint pakolást imitálni. A lány céltalanul rakosgatta az üres dobozokat jobbról balra, aztán vissza. Igazság szerint a már falakra akasztott képek alá kellett volna odatűznie a kinyomtatott többnyelvű szövegeket, ám a helyiségben látszólag céltalanul álldogáló férfi mindenhol ott lévő, vesébe látó pillantása szinte az őrületbe kergette. Képtelen volt koncentrálni, és miután több szöveget is összekevert, úgy döntött, kifizetődőbb lesz majd akkor folytatnia, ha a hívatlan vendég már eltűnt.

Havashy István valóban mindenféle cél nélkül ácsorgott a helyiség közepén. Amikor elindult, nem gondolta komolyan, hogy ilyen időtájban még itt talál bárkit is a galéria tulajdonosán kívül, ám ha már így alakult, igyekezett a lehető legjobban kiélvezni a helyzetet, és az őrületbe kergetni a teljesen zavarban lévő kurátor lányt.

Közben pedig arra is maradt ideje, hogy újra szemügyre vegye alkotásait. A képek egy részét évek óta nem látta már, így különösen jó érzés volt ezeken újra végigfuttatni a pillantását. Egyébként is szerette újra meg újra szemügyre venni a képeit, visszaemlékezve közben azokra az időkre, amikor készítette őket.

Havashy mély levegőt vett, miközben elfordította a tekintetét az egyik kedvenc festményéről, majd megköszörülte a torkát.

– Az a kép ott ferde! – intett a fejével, a hozzá legközelebb lévő festmény felé.

– Ferde? – kérdezett vissza riadt tekintettel a szobában sürgő-forgó lány, miközben a „ferde” kép felé fordult.

Ő egy kicsit sem látta annak…

– Ha mondom, akkor igen! – kritizált Havashy. – És a fény is pocsék! Rosszul van megvilágítva az egész!

– De – kezdett szabadkozni a kurátor. – Kérem… Havashy úr! Ez a legmodernebb technika, és…

– Engem ez nem érdekel – vágott durván a lány szavába a férfi. – Ez így akkor sem jó, és nem is maradhat! Nem engedem meg! Így nem! – dohogta mogorván. – És ez még állítólag egy nívós hely…

Enikő összeszorította, sőt beharapta az ajkát. Részint a félelemtől, részint meg azért, hogy nehogy kicsússzon valami nem ideillő a száján. Bár még csak alig két éve dolgozott ebben a világban, annyit már megtanult, hogy mindössze egy rossz embernek elejtett szerencsétlen mondat bőven elég ahhoz, hogy rövid úton kitegyék a szűrét. Így hát bármennyire is nehéz volt, hallgatott és tűrt.

– Én sajnos nem tehetek semmit, uram! – húzta ki magát, miközben farkasszemet nézett a fölé tornyosuló Havashy Istvánnal. – Maga a főnökasszony állította be így.

– Jellemző – vetett Enikőre egy megsemmisítő pillantást a férfi, miközben a képhez sietett, és megigazította. – Már harminc évvel ezelőtt sem értett ehhez. És – sóhajtott fel színpadiasan – ahogy látom, azóta sem tanult semmit. Nem gondolja?

Enikő nem mert felelni. Hogy is tehette volna? Ha valamikor, hát abban a pillanatban őszintén azt kívánta, hogy láthatatlanná válhasson, és eltűnhessen innen. Egyszerűen sehogy sem látta a menekülőutat ebből a helyzetből. Amikor pedig az éles, kissé mély, de azért határozottan női hang felcsattant a háta mögött, már nemhogy a menekülőutat… gyakorlatilag semmit sem látott maga előtt… Úgy érezte, menten összeesik.

– Káprázik a szemem, vagy tényleg Havashy István igazgatja képeit az én galériámban? – töltötte be az egész termet a nő kissé gunyoros élű, kontraalt, mégis fényes hangja.

– Nem, nem káprázik – dörmögte válasz gyanánt Havashy, anélkül, hogy a hang irányába fordította volna a fejét.

A lépcsősor csúcsán a jótékony félhomályból beszélő nő nem indult el azonnal lefelé, várt még néhány másodpercet, mielőtt ténylegesen megmutatta volna magát a fényben.

A megérkező Szalóczai Éva, mint mindig, most is kifogástalanul nézett ki. A talán vadonatúj, első alkalommal hordott hófehér – félujjas blézer, mélyen kivágott felső, térdközépig érő szoknya alkotta – szettben, no meg a nyakában lógó súlyos strasszköves nyakláncban és négy arany gyűrűjében pont úgy nézett ki, mint egy szemérmetlenül gazdag, kiöregedett úrinő. És ez mindent egybe véve így is volt.

A lépcsőn leérve a nő azonnal Havashy felé indult.

– Szervusz, István! – állt meg egy méterrel a férfi mögött.

– Éva! – biccentett Havashy az asszony felé fordulva. – Örülök, hogy ismét látlak – jegyezte meg fintorogva. – Remekül nézel ki! Egészen királynőien, ha szabad ilyet mondanom.

– Nem! Nem szabad! – ingatta a fejét a nő, majd Havashy mellett elsétálva ahhoz a képhez lépett, amelyet a férfi az imént megigazított.

Visszaigazította. Épp úgy, ahogyan volt.

– Ehhez sosem értettél – nézett vissza a festőre a válla felett. – Már annak idején sem.

– Általában az emberek ahhoz nem értenek a leginkább, amit csinálnak.

– No persze! – mosolyodott el az asszony. – Te már csak tudod – tette hozzá kisvártatva, miközben pillantása a terem közepén ácsorgó lányra tévedt. Észre sem vette, amikor a lépcsőről lejőve, a termen átvonulva elhaladt mellette. – Te meg mit állsz ott?! – förmedt rá. Nem mérgesen, de határozottan. – Itt ma már nincs több dolgod. Hazamehetsz, Enikő!

– I… igenis – dadogta a lány, miközben szinte már hátrafutásban elindult kifelé. – Viszontlátásra! – cincogta még menet közben.

– Hogy bírod ezt? – nézett a lány után Havashy. – Az agyamra menne egy ilyen kis mitugrász.

Éva megvonta a vállát, miközben az egyik hófehér márványoszlop mellé támasztott, kackiás, arany füsttel bevont keretű, méregzöld fotelbe ereszkedett.

– Gyakornok. Nem kibírhatatlan, bár kétségkívül bamba. De ha valamit mondok neki, azt akkor és úgy megcsinálja, ahogyan kérem tőle. Nem kérdez, nem okoskodik, és nem gondolkodik. – A nő újfent megrántotta vállát. – Nekem ez megéri.

Havashy kelletlenül elfintorodott, miközben zsebre vágta a kezét, és lassan a hozzá legközelebb álló képhez sétált. Emlékezett erre a festményre. Rögtön beugrott, hogy mikor és hol készítette…

Még Szicílián, valamikor jó huszonöt évvel ezelőtt. Ha lehunyta a szemét, még maga elé tudta idézni a tenger illatát és morajlását. Aznap délután semmi célja nem volt, csak úgy lement a partra. Már hosszú ideje üldögélt némán egy sziklán. Bár nála volt rajzmappája, és ceruza is akadt a füle mögé tűzve, valahogy nem ihlette meg annyira senki és semmi, hogy rajzolni kezdjen. Aztán meglátta őt, a lányt, aki alig tíz méterre vert tábort a puha homokban. Kifeküdt napozni. Ő pedig… ő pedig elkezdte lerajzolni. Ma sem értette – még a képre nézve sem –, hogy mi tetszett meg abban a teremtésben annak idején annyira, hiszen nem volt különleges. Egy cseppet sem.

– Na és, hogy telik a nyaralás? – zúzta ezernyi apró darabra a szicíliai tengerparti idillt a háttérben megszólaló Éva.

Havashy megfordult. – Nem nyaralok, Éva. Odaköltöztem.

– Fogalmam sincs, mit tudsz egy ilyen Isten háta mögötti helyen csinálni…

– Gondolkodom.

– Egész álló nap?

– A nagy részében. Megjegyzem, te is kipróbálhatnád. – A nő ugyan felvonta a szemöldökét, de végül nem reagált az igencsak epés megjegyzésre. – Egyébként is gyönyörű ilyenkor a Gerecse – magyarázta a festő, miközben ahhoz az oszlophoz húzott magának egy széket, amelynek a tövében a galéria tulajdonosa is ült.

Éva megvárta, amíg a férfi helyet foglalt, aztán minden mellébeszélés nélkül a tárgyra tért. – Mit akarsz itt, István? – kérdezte keményen. – Miért jöttél most ide? A kép miatt, amit az engedélyed nélkül vettem bele az anyagba? Kissé zabosnak tűntél a telefonban múlt szombaton, amikor felhívtál. Egyáltalán honnan tudtad meg?

– Elnézést kérek – mímelt megbánást a férfi –, amiért egy kissé felhúztam magam rajta, hogy az engedélyem nélkül beletettél egy plusz képet a kiállításomba.

– Ugyan már! – intette le a férfit a nő. – Tudtam, hogy ha szólok, nem engeded.

– Egyáltalán, hogy jutott eszedbe pont ez a kép?

– Úgy éreztem, valami még hiányzik a tárlatból, és akkor jött az ötlet.

– És ha szabad kérdeznem, hogy jutottál be a házamba? Mert a festmény biztosan nem sétált ki magától.

Éva vállat vont. – A házvezetőnőd engedett be. Bár nem volt túl készséges, de miután megmutattam neki az írásos engedélyed, kedvesebb lett egy fokkal.

Havashy szemében értetlenség csillant. – Miféle engedélyt?

– Amiben megbízol engem, hogy a képet küldjem el újrakereteztetni, majd hozassam ide, a kiállítás megnyitójára.

A festő kelletlenül fészkelődni kezdett. – Tudod, hogy ezért akár fel is jelenthetnélek?

Az asszony újfent legyintett. – Mit számít most már? Mellesleg, mióta a promóanyagba belekerült ez a kis részlet, erőteljesen megugrott az érdeklődés a kiállítás iránt. A „még soha nem látott”, és hasonló fordulatok jót tesznek az üzletnek.

– Akkor is szólhattál volna… Ez a kép nem véletlen, hogy sosem volt még kiállítva.

– Bocsánatot kérjek? – villant meg Éva tekintete.

Havashy felhorkantott. – Ne nevettess! Nem is tudsz bocsánatot kérni. Soha nem is tudtál.

– Mint ahogyan te sem… – kontrázott az asszony. – Talán ez az oka, hogy az elmúlt harminc évben egyszer sem vesztünk össze.

A férfi kelletlenül legyintett. – Csak ne legyen belőle cirkusz. Nem akarom, hogy megint előcitálják ezt az ügyet.

– Ne aggódj! A képen egyébként sem látszik az arca és a promoanyagban sem szerepel sehol A…

– Ki ne mond! – csattant fel Havashy. – Nem akarom hallani! És ne légy naiv! Attól, hogy nem szerepel ott a neve, azért nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy bárki kitalálja.

Éva kis ideig meredten nézett a vele szemben ülőre, aztán féloldalasan elmosolyodott, és előredőlt. – Na jó! Akkor most visszamondom neked, amit tőled hallottam harminc éve. Most azt hiszem sokszorosan igaz… – Az asszony tartott egy másodpercnyi szünetet. – Számodra ez a képmás épp olyan, mint amilyen te magad vagy. Számomra is olyan. De más számára nem. Másnak ez csak egy kép. Valakiről. Bárkiről. Nem rólad. – Az asszony nagyot sóhajtott. – Emlékszel erre, ugye?

A férfi nem felelt azonnal, láthatóan elmélázott egy rövid időre.

– Remek! – dőlt hátra elégedetten az asszony. – Akkor ezen túllendülhetünk. Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, az aukciós anyagba természetesen nem került bele a kép, csak a kiállításba. De ezt telefonon is megbeszélhettük volna. Ezért felesleges volt otthagynod a mesevilágodat.

– Más oka is van az ittlétemnek. Azért is jöttem, hogy ellenőrizzem, minden előkészület rendben halad-e. Elvégre holnap ilyenkor már az életmű-kiállításom megnyitóján leszünk. – A férfi mély levegőt vett, miközben arca elkomorult. – Borzalmasan hangzik az egész. Mintha a saját temetésemre készülnék.

– Ugyan már! – forgatta meg a szemét Éva. – Mellébeszélsz! Már harminc éve sem tudtál hazudni, és most is pocsék vagy benne. Mindketten tudjuk, hogy a kiállítások, pláne azok előkészületei, sosem érdekeltek téged. Még akkor sem, ha épp jeles kiállításról volt szó. Mindig is utáltad az ilyesmit, felesleges badarságnak tartottad. Szóval, ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy nem ezért jöttél. És hogy őszinte legyek, erős a gyanúm, hogy nem is a kép miatt. – Az asszony egy hosszabb lélegzetvételnyi szünetet tartott. – A kérdés tehát továbbra is az, hogy tulajdonképpen mit keresel itt?

Havashy válasz helyett elnézett a távolba. Hosszú percek teltek el némaságban, mire a férfi végül beismerte a vereségét. – Átlátsz rajtam – felelte halkan.

– Ahogyan harminc évvel ezelőtt is – szúrt oda még egyszer Éva.

– Jól van! Igazából tanácsért jöttem. A múlt héten felkeresett egy férfi Olaszországból, egészen pontosan Velencéből. Tőle tudtam egyébként a képről is. A lényeg az, hogy elküldtem a fenébe, de tegnap – vett elő a zakója belső zsebéből egy háromba hajtogatott levelet Havashy – ez jött. Tessék! Olvasd el!

Éva azonnal elvette a férfitól a kissé viseletes papírt és buzgón olvasni kezdte. A levél csak néhány sorból állt, így hamar a végére ért.

– Nem is tudom mit mondjak – nyújtotta vissza a férfinak az írást. – Gratulálok! Ez nagyon nagy dolog, István, hogy csak így meghívtak. Azért pedig – mosolyodott el ördögien – fogadd őszinte elismerésem, hogy egy olyan kiállításon, ahová mások pénzért pályázhatnak, neked fizetnének a képedért. Persze, ha jól értek mindent, mert az olasztudásom már eléggé megkopott…

Havashy kelletlenül felsóhajtott, majd végigsimított az állán. – Jól értesz mindent. Az eredeti ajánlat, amit az a mitugrász tolmácsolt, csak arról szólt, hogy a képem pályázás nélkül is bekerül. Most pedig pénzt ajánlanak már. Nem is keveset. Nem is értem, miért hiszik, hogy a pénz motiválna – háborgott a férfi. – Szerinted úgy nézek ki, mint aki elszegényedett?

Éva sokatmondóan végigfuttatta pillantását Havashyn. – Erre most tényleg válaszoljak? – kérdezte gúnyosan.

– Ne! Inkább ne! – tiltakozott a férfi. – Nem tudom, hova tegyem ezt az egészet – folytatta egy fokkal nyugodtabb hangon. – Ettől a világkiállítás jelzőtől is elfog a hányinger.

– Miért, te, hogy neveznéd? A legnagyobbak, hogy azt ne mondjam, a legjobbak társasága, hatalmas közönség, a velencei karnevál előestéjén… Szerintem illik rá a világkiállítás jelző. Ha csak a fele megvalósul annak, amit itt körvonalaznak, az egész jövő év, sőt talán a közeli jövő legnagyobb szenzációja lesz. Már, ami a festészetet illeti.

– Na ja! Igazából ­most, hogy ezt így kimondtad, még rémesebbnek hangzik, mint egyébként eddig gondoltam – dohogta karba tett kézzel a festő. – Sőt! Egyenesen borzasztónak!

Bár Évának tulajdonképpen a sírástól az önfeledt kacagásig bármilyen reakció beillett volna válaszként erre a folyamatos morgolódásra, a nőnek még a szeme se rebbent. Sok művésszel volt már dolga. Ismerte a fajtájukat, tudta, hogy milyenek, és azt is, hogy mit, miért csinálnak… Havashyt meg egyenesen úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Hosszú évek, sőt évtizedek óta már. Tudta, hogy a férfi nem véletlenül van itt, ahogyan azt is, hogy miként érhet célt nála.

– István – kezdte határozottan. – Tudom, hogy nem szereted a hangzatos kliséket, meg a nagy, flancos eseményeket, de te is pontosan tudod, amit én. Neked is érezned kell, hogy ez mekkora lehetőség. Most tedd félre az ajánlott pénzt. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy meghívtak. Érted? A képed mindenképpen ott lehetne, nem is akárhogyan. Ötven évesen, egy jubileumi kiállítás után fél évvel, a pályád csúcsát érhetnéd el ezzel. Világhírt szerezhetnél magadnak…

– Elfelejted – vágott közbe vészjósló hangon Havashy –, hogy én már világhírű vagyok.

Éva gúnyosan elnevette magát. Nem hosszan, csak épp annyira, hogy kellőképpen bántó legyen. – Remélem, hogy ezt a mondatodat te sem gondoltad komolyan! Ugyan, kérlek! Egy cseppet sem vagy világhírű. Az lehetnél, talán, de most még nem vagy az. Az, hogy huszonöt évvel ezelőtt lerajzoltad a spanyol királynőt – intett a fejével a nő az egyik falon függő kép felé –, meg egyszer-egyszer megjelent a képed itt-ott, még nem tett világhírűvé. Tudod – emelkedett fel a fotelből – attól, hogy a sok vénember az egyetemen, meg a társaságban ismer téged, némelyik még el is ismer, és nem akar azonnal megfojtani, nem leszel világhírű.

– Mert te aztán többet tudsz felmutatni – vágott vissza azonnal Havashy. – Mind tudjuk, hogy milyen messze jutottál a festészetben.

A férfi szavait hallva Éva arcán megfagyott a mosoly. A nő keze ökölbe szorult, miközben tett egy fenyegető lépést a festő felé. – Te szemétláda! – mondta dühösen. – Lehet, hogy festőnek nem voltam jó. És igen, nem lett karrierem. De nézz körbe! – tárta szélesre a karjait. – Ez mind az enyém! Csak az enyém! – gesztikulálta hevesen. – Művészek esengenek nekem, hogy itt tarthassák a kiállításukat! Minden megnyitón itt grasszál az elit! Mit akarhatnék ennél többet felmutatni, mi?! Mit?!

– Semmit – felelte a költőinek szánt kérdésre egyszerű válasz gyanánt Havashy meglehetősen derűsen. – A világon semmit, drága Évám! – indult el a nő irányába. – Elérted, ami mindig is az álmod volt – állt meg tőle néhány centire. – A saját galéria, a grasszáló elit, a lábad előtt csúszó-mászó emberek hada, a hangodtól magát összetojó kisinas – bökött az állával abba az irányba, amerre néhány perccel ezelőtt eltűnt a fiatal alkalmazott –, a jó ízű siker, a fény, a csillogás… A minden. Mindent elértél! És mégis – vonta meg a vállát a férfi, miközben zsebre dugta a kezét, és hátrált egy-két lépést. – Igazság szerint… Pont annyid van, mint nekem – hallgatott el egy másodperc erejéig. – Semmid!

– Tévedsz! – ingatta a fejét az asszony. – Nekem mindenem megvan. Te vagy az, akinek semmije sincs, a saját maga egóján és önteltségén kívül persze.

– Csak meghívásom egy világhírű kiállításra… – vonta meg a vállát szórakozottan Havashy, miközben közelebb sétált az egyik képéhez.

Mindössze egy pillantást vetett a festményre. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kép története, akár egy gyorsan pergő mozifilm, a szeme előtt forogni kezdjen. Képek, aztán illatok, aromák, végül érzések. Fura volt ez az egész. Minden kép emlékek egész tárháza volt, mindegyiknél elragadta ez a színes kavalkád. Ugyanakkor – bár gyakorta próbálkozott vele – azt mégsem tudta teljes valójában elképzelni, hogy más ember a képeit nézegetve nem ugyanezt érzi, mint ő maga. Pedig bizonyosan nem érezhette ugyanazt… Hiszen egy idegen, egy egyszerű látogató, egy hétköznapi ember honnan is tudhatta volna, hogy ő maga merre járt, mit látott, mit érzett, mit hallott éppen akkor, amikor rajzolt?

– Ezt Párizsban rajzoltad, nem? – szólalt meg egészen közel, a füle mellett Éva.

Havashy összerezzent a nemvárt hangra, s sokáig nem is felelt. Amikor igen, akkor is csak némán bólintott.

Hosszú percekig nem esett szó köztük. Mindketten a képet nézték. Ám Éva végül gondterhelten felsóhajtott, megigazította a haját, majd a férfi alkarját megszorítva maga felé fordította őt.

– Hiába is próbálod leplezni, te is tudod, hogy ezt a kiállítást nem szabad kihagyni – kezdte halk, ugyanakkor végtelenül komoly hangon az asszony. – Ez páratlan, és vissza nem térő alkalom. Ilyen többet nem lesz. Holnap az első dolgod legyen, hogy pozitív válaszlevelet küldesz az igazgatónak. Ha eddig nem tetted még meg… – Havashy nemet intett a fejével, mire Éva lágyan végigsimított az arcán. – Itt az ideje, hogy befejezd ezt a megjátszott remeteséget, és visszatérj a közéletbe. Feleslegesen vársz rá. Tudod jól, hogy ő már soha nem jön vissza. Az ég szerelmére, nem elutazott, hanem megtért a Teremtőhöz. Engedd el, és lépj tovább, mert teljesen tönkretesz! – kérte tőle szokatlanul lágy hangon a férfit, aztán sarkon fordult és elindult a lépcső felé.

Már az első foknál járt, amikor a válla felett hátra fordulva megszólalt.

– Ugye egyedül is kitalálsz?